AZ IDŐHUROK KÉTFÉLE MODELLJE


Az időfizikai publikációkban kétféle ábrázolása terjedt el az időhuroknak az elmúlt években. Az egyik az oktaéderes szerkezet (1. ábra), a másik a térbeli spirálhurok (2. ábra). Mindkét modell többé-kevésbé ki lett dolgozva, mind matematikailag, mind fizikailag, ugyanakkor a köztük lévő kapcsolatot még senki sem vizsgálta meg alaposabban. Miközben ezt a hiányosságot nekiláttam pótolni, elkerülhetetlenül arra a következtetésre jutottam, hogy csak az egyik helyes és használható közülük, a másik tévedésen és félreértéseken alapul. Az alábbiakban röviden ismertetem az ezzel kapcsolatos véleményemet és a helyes megoldással kapcsolatos főbb tudnivalókat.


Az oktaéderes szerkezetként közismert modell a nyolcvanas évek végének terméke, amikor az időfizika még gyerekcipőben toporgott és számos alapvető kérdésre nem ismertük a választ, a modellek peremfeltételeinek alul definiáltsága miatt. Az oktaéder csúcspontjain elhelyezkedő tachion jelenpontok rendszere így megfelelő matematikai megalapozottság és fizikai vizsgálatok nélkül került bevezetésre, és éveken át jól megállta a helyét, egyéb megoldás nem lévén. Használatát megerősítették a korabeli médiumi beszélgetések a túlvilági szakszellemekkel, akik nem mondtak ellent az elképzelésre, viszont a magyarázataikat sem lehetett megérteni földi értelemmel. Ez azonban sokakat egyáltalán nem zavart, lévén, hogy a hitet előnyben részesítették a tudománnyal szemben (ami öreg hiba).
Aztán az ezredfordulót követően, ahogy az időhurokkal kapcsolatos kutatások lassan, de biztosan előre haladtak, és megszülettek az első pragmatikus számítógépes modellek, gyorsan kiderült, hogy a korábbi elképzelés tarthatatlan. Ekkor született meg a térbeli spirálhurok első leírása, ami később számos módosításon, kiegészítésen és pontosításon esett át, mire kialakult belőle a szerinó működésének mára elfogadott és használt leírása.
Mivel egy modell használhatósága javarészt attól függ, hogy mire akarjuk használni, az oktaéderes szerkezet hibái sokáig senkinek sem tűntek fel. Mára azonban tény, hogy az időhurok a valóságban, fizikailag egyáltalán nem így néz ki. Nem oktaéder térszerkezetben helyezkednek el egymáshoz képest a tachionok, és nem az oldalt ugrik-testátlót ugrik útvonalon követik egymást az önkeltési ciklus során. Szóval semmi sem igaz az egészből, a többi stimmel.


Ehelyett inkább azt kell mondanunk, hogy az időhurok tachionjai egymáshoz képest egy erősen torz, oktaéderre csak nagy jóindulattal emlékeztető, torzult piramis formációban helyezkednek el. Ami a működése során ráadásul dinamikusan változtatja az alakját. A tachionok egymás utáni sorrendje pedig szigorúan lineáris, és egy térbeli körívet követő görbe pályán történik, ami meghatározott módon összeköti a piramis csúcspontjait (3. ábra). Ezen görbe síkvetületi képébe természetesen a pontok megfelelő összekötésével belerajzolható egy pentagramma, egy tércsillag vagy egy Dávid-csillag egyaránt (4. ábra), de ezek az ábrák nem tükröznek fizikai törvényeket, csupán matematikai ügyeskedéseket (ami csak ködösítésre alkalmas).
Ha a lehető legpontosabban szeretnénk ábrázolni az időhurok felépítését, akkor azt úgy tehetjük meg, ha egy gömb felszínére csavarunk egy térbeli spirálvonalat, a képen látható módon (lásd a képsorozatot). Itt a felhasznált gumilabdára ragasztószalaggal rögzítettem egy kartonpapír csíkot, közelítő pontossággal és rárajzoltam a jelenpontok körülbelüli helyét, sorszámmal jelölve őket. A csík megfelel a tűzvonalnak, amin az okforrás által maga után húzott primer időszál pontjai helyezkednek el. A hurok azért nyitott és nem csomószerű, azaz azért nem ér össze a körív két pontja, mert a jelenpontot sodró hullámtér aszimmetriája miatt a visszakanyarodás nem egy sík körvonalon történt, amely sík megfelezi a tachion kúpját. Az olyan ábrák tehát mind hibásak, ahol egy tachion zárt körpályán mozog. Csak a modellezéshez és a folyamat szemléltetéséhez használhatók, de fizikailag nem pontosak. Az más kérdés, hogy síkban nem lehet jól ábrázolni egy ilyen térbeli görbét, térben pedig nehéz kiszerkeszteni a működését, pláne mozgás közben. A probléma megoldását a 3D-s számítógépes szimulációk fogják szolgáltatni a közeljövőben.


Kiegészítés: Érdekes szemléltetése az időhuroknak a papírspirál néven közismert egyszerű gyerekjáték, ami tűz fölé lógatva kúpos alakot vesz föl és forogni kezd a feláramló meleg levegő miatt (5. ábra). Ez nem csupán a Teremtő tachion szerkezetét szemlélteti mozgás közben, de az időhurok csavarodásáról is árulkodik a beavatott szemnek. A papírspirál modelljével éppen ezért később külön írásban foglalkozom még.


Fizikailag az időhurok keletkezése roppant egyszerű folyamat, ami a Teremtő tachion hullámterének szerkezetétől függ elsősorban. Az okforrás megfelelő pályán történő visszakanyarodásakor a saját múltjának megérintése pillanatában felvillan előtte az egész tűzvonala. Bár a jelenpont szigorúan véve csak egyetlen múltbeli pillanatát látja meg maga előtt a töréspontban, majd a kettős sűrűségű hullámterébe behatolva ez két külön pillanatra válik szét, mégis, a szemlélőpont áthelyezésével ezen pontokba, közvetetten minden további pont az időszálon megjelenik előtte. A realizáció természetesen nem lineáris, hanem exponenciális (kettő hatványainak megfelelő), és egy meglehetősen bonyolult, bifurkációs mintázatot mutat. Az alábbi ábrán ezt próbáltam meg szemléltetni, az egyes pontok színezésével (6. ábra).


Az időhurok működésének lényege fizikailag az, hogy benne a körbejáró tachionok mindegyike látja az előtte haladó társát, és csak azt. Aki azért létezik, mert a mögötte haladó látja őt. A hurokív végén, a sorban legelöl haladó tachion azonban az önkeltési ciklus elején még semmit sem lát, csak rohan előre a tűzvonal mentén a vakvilágba. Amint az elöl haladó tachion belép a hátul haladó kibocsátott hullámterébe, az realizálódik a számára és ezzel újrakelti az egész tachionsort a körív mentén. A szemlélő, mint megfigyelő tehát folyamatosan előre ugrik az egyes tachionokon, majd az ív végén visszaugrik a sor elejére ahelyett, hogy kilépne az időhurokból és tovaszaladna az okforrás régen eltávozott jelenpontja felé.
A folyamat szó szerint egy okságsértés, mert az önmagát szemlélő hurok folyamatosan olyasmit lát, ami valójában nincsen, csak korábban volt, amikor a rendszer keletkezett. Ennek ellenére mégis reális létezőként működik az őskáoszban és meghatározott rend szerint további másolatokat, fraktálisan elágazó időhurkokat szül magából, megtöltve velük a spirálgömbi hullámterét. Ezzel a folyamattal korábban már számos publikáció foglalkozott kimerítő részletességgel, és biztos vagyok benne, hogy még fog is, mivel számos részletkérdést nem sikerült tisztáznunk, megfelelő számítógépes modellek hiányában. Egyszóval az időhurok kutatása még korántsem befejezett ügy. Sok felfedezni való bújik meg benne, pont a rendszer ellentmondásossága okán. Ezen ellentmondások csak körbejáró okoskodással fejthetők meg, amely logika elágazásai vezetnek majd el minket a teremtés további lépéseinek megismeréséhez.


Készült: 2009.08.30. - 09.04.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz