9. BOMLÁSOK
Az anyagi és lélek részecskék időtartályainak van egy olyan érdekes és fontos tulajdonsága, hogy fénnyel való gerjesztés hatására képesek két részre bomlani. Így lesz a neutronból proton és elektron, ami a társulatok képződésének alapvető oka. A bomlás minden részecske típusnál visszafordítható, tehát az összetartozó részecske párok megfelelő körülmények között képesek újra egyesülni. A bomlások és egyesülések száma elvileg megszámlálhatóan végtelen lehet, illetve a két részre bomlott időrendszerek önállóan is stabilak maradnak, egymástól bármekkora távolságra. Ezt a viselkedést az időtartály belsejében kialakuló komplex hullámtér sodrása okozza, ami két helyen levésre (bilokációra) kényszeríti az időhurkokat.
A centrális fotinóból leágazó időfraktálok már néhány időhurok átmérőnyi távolságban elkezdenek THZ-kat kelteni, mialatt kifelé növekednek. Így a részecske belsejében egy kicsiny, belső THZ héjazatot képeznek, ami gömbszerűen körbeveszi az időtartály belső zónáját. Ezt nevezzük részecskemagnak (anyagoknál) vagy szentélynek (lelkeknél). A részecskemag a fotinókkal való gerjesztés (feltöltés) miatt kilökődhet a rendszerből, pályára állva a visszamaradó héjazat körül. A neutron esetében a héjazatot protonnak nevezzük, a magocskát elektronnak. A lélek esetében ugyanez a feltudat és a tudatalatti közismert kettőse.
Sejtésünk szerint az elektron időfraktál szerkezete a centrális fotinóból kiindulva már a második lépésnél csorbát szenved. Tehát nem éri el a relatíve másod rangú fotinók száma a 36-ot, mert a kialakuló THZ-k lekorlátozzák a burjánzásukat. Valószínűnek tartjuk, hogy csak 20, esetleg 19 vagy 21 fénykvantum marad meg ezen a szinten, a paraméterezéstől függően. A harmad rangúaknál pedig a fátylak jelentős részben lefojtják a növekedést, amitől átmeneti visszaesés következik be a fotinók számában. Formailag ezért az elektron egy lekerekített dodekaéderre hasonlít, aminek hegyei (20 darab) alatt az egyes időfraktálok találhatók. Így nyilván nem véletlen, hogy a körülötte kialakuló proton héjazata ennek a duálisa lesz geometriailag, vagyis ikozaéder (12 hegycsúccsal). A 3D-s szabályos testek között ugyanis a dodekaéder és az ikozaéder egymás kiegészítő párjai.
A magyarban ezzel kapcsolatban használjuk az „egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz” mondást. A huszonegyezés nevű kártyajátékban pedig az a cél, hogy minél jobban megközelítse a kapott lapok összértéke a 21-et (black jack, azaz fekete jancsi), de azt át ne lépje, mert akkor kiesik a játékból (mint elektron a protonjából). És ez nem huszadrangú kérdés a részecske fennmaradása szempontjából!
Az elektron THZ fátyla ugyanúgy hiányos, mint a protoné, tehát a résein néhány időhurok képes átjutni az időfraktál kifelé való terjeszkedése közben. Ezek az elektron héjazatán túl aztán szabadon folytathatják az elburjánzást, mert bőven van rá helyük egy darabig. Az általuk kialakított fraktálok hozzák létre a kvarkok látszatát a neutronban és a protonban. Ezért gondoljuk úgy, hogy az elektron felszínén három kellően nagy résnek kell lennie a THZ-k között. A réseken természetesen a fotinók is képesek átcsusszanni be-ki, és belülről is gerjeszteni a részecskemagot a pattogásuk során. Csakhogy az elektron egész másként reagál erre a pofozkodásra, mint a nála kb. ezerszer nagyobb proton héjazata.
Minél több időforrásból áll egy komplex időhurok rendszer, annál nagyobb a tömegtehetetlensége, ezért annál több fény kell a megmozgatásához, odébb lökéséhez. Az elektron belsejében becslésünk szerint 140-150 darab időhurok lehet nagyjából, így már pár tucat fénykvantum is jelentős deformációkat okoz a szerkezetében. A lökdösődés kívülről nézve olyan, mintha inogna, lötyögne az időtartály, nem bírva nyugton maradni a körülötte viszonylag nyugalomban lévő proton belsejében. Az időfraktálok növekedésének időbeli késedelme miatt ugyanis a külső zónák mindig csak késve és gyengébb erővel mozdulnak utána a belső zónák rezdüléseinek. Mert az elágazási rendszer csomópontjai között folyamatos csillapítás működik a gyorsulási tehetetlenség miatt.
Az elektron lötyögése végül akkorára nőhet, hogy szó szerint kirázódik, kilökődik a protonjából a fotinók torlódási frontjainak taszító hatását követve. Mivel a rendszerén átszaladó időrétegek kívül határozzák meg átmenetileg a forrásait az eseménytérben. A kiugrás gyakorlatilag fénysebességgel történik, amit a nagy és hozzá képest lusta proton héjazat képtelen követni. Olyan az egész, mintha a túlbuzgó erőhatások kitépnék a részecske szívét egy időre.
Azért csak egy időre, mert az elektron helye a beágyazási környezetében csupán addig határozódik meg két helyen, amíg áthaladnak az időforrásain a fotinók torlódási frontjai. Amint elmúlt egy eszményien rövid időre a sodrásuk, mert a fénykvantumok forrásrendszere túlszaladt az időfraktálon, és épp a fátyol környékén jár, azonnal visszaugrik az egész a protonjába. Hisz a proton hullámtere visszahatva az elektronmagra, ott határozza meg kényszerítő erővel a részecskét. Aztán kezdődik elölről az egész kiugrási művelet.
Ez a fénysebességű két pont oszcilláció természetesen a fotinók aktuális paramétereitől (számuk, frekvenciájuk, sebességük, egymáshoz viszonyított mozgási irányuk, leírt pályájuk, stb.) függően változtatja a saját lengési idejét, távolságát és egyéb tulajdonságait. Abban az esetben, ha a kisodró hatás tartósan és kvázi egyenletesen fönnáll, az elektron hosszú időre kint rekedhet látszólag a protonjából. Amely idő meghaladhatja az önkeltési ciklusának idejét, s ezáltal egy virtuális felhasadás jön létre. Ugyanaz a folyamat, ami a tachionok megkettőződését, megháromszorozódását is okozza a törésvonalon. Az elektron tehát önálló életre kel a protonján kívül, időszálakkal kapcsolódva a protonban továbbra is látszódó eredeti elektronmaghoz. A két elektron minden egyes időhurkát saját időszál köti össze, amin keresztül gyakorlatilag a térbeli távolságtól független, azonnali informetriai kapcsolatban vannak egymással. De ezzel a témával is foglalkoztunk már korábban, ezért nem részletezzük a következményeit.
A lényeg az eredmény: egy odakint villogó, fénysebességgel megjelenő, megszűnő és máshol újra megjelenő káprázat, azaz az elektron ideiglenes vagy tartós illúziója. Ami pont azáltal, hogy létezni látszik, nyomban valódi létezővé is válik a szemlélői számára. Vagyis úgy tűnik, mintha a neutron két részre vált volna, kilökve magából a magját.
Ez az időellentmondás tehát lényegében az elektron bilokációja. A proton az időhullámok futási késedelme miatt kvázi egyszerre látja magán belül és magán kívül az elektronját, miközben fizikailag az hol itt van, hol ott van, fénysebességgel vibrálva a két pozíciója között. Egy népszerű dalszöveget idézve: „Kint is vagyok, bent is vagyok, jaj de nagyon boldog vagyok.” Így a káposzta is megmarad (a proton) és a kecske is jóllakik (a vitustáncot járó elektron). A folyamat addig ismétlődik, míg a részecskemagot pofozó fotinók a hullámtereikkel azt kikényszerítik a háborgatott időrendszerekből.
Ennek az őrült ficánkolásnak köszönhető az elektron valószínűtlen viselkedése, határozatlankodása a társhéjban. A külső részecske a proton szinkrodinamizmusai által sodortatva ezután különféle pályagörbéket kezd leírni a társmag körül. Társhéjakba rendeződik a bonyolultabb társulatokban, és időnként úgy tűnik, hogy átszalad a magnukleonokon a mérések szerint. Az elektronhéjak szerkezetét ezen két hatás mellett (a fotinók pattogási üteme és a proton hullámtere) természetesen a közelben lévő többi részecske hullámtere is befolyásolja a maga módján, és a társulatok közt szabadon röpködő fénykvantumok is beleszólnak a táncba. Az eredmény az a hihetetlen bonyolultság, amit a gyakorlatban tapasztalunk a különféle társulatok tulajdonságai kapcsán.
Mivel a két pont oszcilláció ide-oda rázódást jelent fizikailag, az elektronmag két irányba fog kiszakadni a protonjából felváltva. Mivel a THZ-i közt pattogó fotinók lökései hol az egyik, hol a másik irányba kényszerítik megkínzott időfraktáljait. Ez speciális esetekben azzal a furcsa következménnyel is járhat (sejtésünk szerint), hogy az elektron trilokációt kezd végezni. Három helyen látszódik, vagyis két elektron másolat jelenik meg a protonján kívül egyszerre, mindig átellenesen egymással. Ez pedig negatív töltésűvé teszi a társulatot, és arra késztetheti, hogy ledobja valamelyik elektronját a külső héjáról (például ionos kötést létesítve).
Az elektron és a proton ellentétes és egyforma nagyságú töltését az okozza, hogy az őket keltő időfraktálok hullámtereinek eredő szinkrodinamizmusai ellenkező csavarodási irányúak lesznek. De nem oly módon, ahogy az anyag-atyag párosnál (balos-jobbos), hanem csak az eredő mozgásuk formájában. Vagyis a hullámrétegeik ugyanolyanok maradnak, mint a neutron állapotban voltak, csupán az interferencia mintázataik csúsznak el a mozgásuk közben ellentétes irányokban. Ezek kölcsönhatása eredményezi az azonos töltésű részecskék közti taszítást és az ellentétes töltésűek közti vonzódást. Amely vonzódás persze nem olyan, mint a vonzó társerő a társmagban, ezért nem omlik össze a társulat miatta. De ahhoz elég erős, hogy pályán tartsa a fotinók kipofozó sodrása ellenében az elektront a társmag körül.
Amennyiben az elektron tartósan kint reked a protonjából, lehetővé válik a számára, hogy leszakadjon a társulatáról és elcsavarogjon a téridőben. Ezt a leválást nevezzük ionizációnak, amit a részecskék ütközése mellett a fény nyomása is előidézhet. A szabad elektron pedig kötődhet más társulatokhoz vagy hordába verődve csatangolhat a társrácsban (elektromos vezetékben) vagy elszabadulhat a világűrben (napszél formájában).
Ne feledjük, hogy a hiperkomplex szitálás eredményezi az elektron határozatlanságát, ami miatt nem mérhetők meg egyszerre (pontosan) a térbeli és időbeli koordinátái (hol van és mikor van ott). Ráadásul a gerjesztés ingadozásai, és a lökdösési ütemben bekövetkező változások miatt az elektron alkalmanként visszakényszerülhet a protonjába, amikor egy időre megszűnik (alábbhagy) az őt kitaszító hatás. Ennek eredménye lesz az elektronpályák társmagon áthaladni látszó, súlyzószerű alakja. És ennek köszönhető az is, hogy a csillagok összeomlásakor a gravitáció összehúzó ereje miatt sok elektron visszakerül a protonjába, amitől úgymond összeroppannak a társulatok. Az eredmény egy társmagcsillag, amiben azonban mindig maradnak elkószált elektronok, amik a nagy részecske sűrűség akadályozó hatása miatt képtelen visszamászni a helyükre. Így odakint rekednek, jobbára a csillag felszínén, erősen negatív töltésűvé téve azt.
Az elektron kiugrásával kapcsolatban úgy véljük, az nem véletlenszerű helyen, időben és irányban történik a protonjából. Alapvetően két lehetőség képzelhető el, és még nem tudjuk, melyik a jó (vagy mindkettő előfordulhat a körülmények függvényében). Az egyik, hogy a neutron felszínén lévő legnagyobb résen keresztül taszítódik ki az elektron, ahol a THZ-k nem akadályozzák a távozásban. Ne feledjük, hogy a proton időtartálya csaknem ezerszer nagyobb átmérőjű az elektronénál. Így az elektron mérete jóval kisebb a proton felszínét alkotó nagy THZ csoportoknál. Feltételezzük továbbá, hogy a proton ezek után igyekszik úgy fordulni a térben, hogy a felszínén lévő lyuk lehetőleg (állandóan vagy szakaszosan) a kint vibráló elektron felé nézzen. Ahogy egyes bolygók és holdjaik is kötött keringést végeznek egymás körül. Ha az elektron trilokációt végez, szegény protonja komoly dilemma elé kerül. Azt se fogja tudni, hol áll a feje (merre nézzen).
A másik lehetőség, hogy az elektron nagyobb, mint a legnagyobb felszíni rés, ezért úgymond utat csinál magának, félrelökve maga elől a proton időfraktáljait. Ekkor a lyuk mintegy kinyílik (kitágul) előtte, majd mögötte összehúzódik (becsukódik) kapuszerűen. A bomlás egyben a neutronban eltárolódó fény egy részének kiszabadulásával is jár, amik az elektron körül (és benne) megszöknek a nyíláson. Sajnos ezen folyamatok (kilökődés, beugrás) fénysebességgel zajlanak, így a parányi méretek miatt gyakorlatilag lehetetlen a rendelkezésünkre álló műszerekkel vizsgálni őket.
Amint arról korábban már volt szó, a társulatok részecskéi még abszolút nulla fokon is vidáman tovább kavarognak, tehát teljesen fénymentes közegben sem állnak meg (bogyószerűen belefagyva a térbe). Megállíthatatlan fortyogásuk a saját önkeltési folyamataiknak köszönhető. Aminek ugyanakkor vannak jól körülhatárolható korlátai, amik szabályozzák a működését. Például nem lehet egy részecskébe korlátlan számban fotinókat belegyömöszölni. Nem lehet tetszőlegesen felgyorsítani vagy lelassítani, illetve bármekkora erővel ütköztetni az időtartályokat, mert az így előidézett deformációk széttörik az időbuborék káprázatát, megsemmisítve a rendszert.
A deformáció módjától, erősségétől függően aztán különféle nagyságú, alakú és tulajdonságú (sebességű, tömegű, töltésű, élettartamú, stb) időhurok törmelékek, fraktális elfajulások keletkeznek, amiket a fizikusok rövid életű részecskéknek neveznek. Ezek valóban részei a részecskének, de sosem maradandóak a létezésben.
Ha körülnézünk az univerzumban, azt látjuk, hogy csak tartósan létező elemi részecskékből áll az egész. Neutronokból, protonokból és elektronokból. Hiába keletkezhet ezekből több százféle rövid életű részecske törmelék, valamint az anti párjaik, ha ez a rengeteg tünékeny szemét nem alkotja a világegyetemet. Nem ezekből állnak a bolygók, csillagok, galaxisok és a mi testünk. Épp ezért a fizikai tudásunk szempontjából sokad rangú részletkérdés az anyagtörmelékek ismerete és vizsgálata.
10. fejezet
Vissza a tartalomhoz