9. A GRAVITÁCIÓ
A részecske felszínétől távolodva a különböző forrásból induló, és egymással szemben, ellentétes irányban elcsúszó balos és jobbos időrétegek spirálgömbjeinek görbültsége fokozatosan csökken. Nagy távolságban már kvázi síkfelületnek tekinthető, azon időrendszerek átmérőjéhez képest legalábbis, amiken áthalad a terjedése közben. Ennek során természetesen a taszítási vektoraik által bezárt szögek is csökkenni fognak egy adott helyen, a párhuzamoshoz közelítve.
Ugyanakkor egy időrétegen belül a pozitív és negatív rétegek taszítási vektorai egymáshoz képest változatlanul megmaradnak, tehát az irányuk és nagyságuk nem változik az eseményhorizont felfúvódása során. Ennek köszönhető, hogy az időtartálytól távolodva a társmagban megfigyelhető vonzóerő gyorsan lecsökken, és helyette komplex szitáló erővé változik, ami a hullámtérbe kerülő időforrásokat ide-oda rángatja folyamatosan.
Abban az esetben viszont, ha sok részecskéből társmagok, társulatok, majd nagyobb anyaghalmazok állnak össze, megjelenik egy új, a korábbiaknál sokkal gyengébb erőhatás, a befelé sodró tömegvonzás. A gravitáció kialakulása a makroszkopikus méretű tárgyak esetében annak köszönhető, hogy a tárgy egymástól távol lévő pontjaiból érkező időhullámok taszítási vektorai által okozott szitáló hatás aszimmetrikus rezgést eredményez. A vektorok eredői miatt egy picit befelé, a tömegközéppont irányába tolódik el, ami fokozatosan egyre közelebb helyezi az elért időhurkokat. Nem csak az anyagi és lélek részecskéket, de az energiakvantumokat is.
Amikor az időhurkon áthaladó időhullámok deformálják a tachionjainak pályagörbéjét, a rendszer a gyorsulási ellenállás miatt igyekszik visszanyerni optimális alakját, s eközben elmozdul a számára legkényelmesebb pozícióba. Ez pedig a vonzó tárgy irányában található, ahol a taszítási vektorok által bezárt szög változása miatt a sodrás eredőjének nagysága egy kicsit kisebb. Az új pozícióban az időhurokra ismételten deformáló hatással vannak az újabb áthaladó időhullámok és a folyamat megismétlődik. Az áthelyeződés során elért elmozduláshoz, mint sodródási sebességhez azonban mindig hozzáadódik a következő áthelyeződés sodródási sebessége. Amitől a vonzóerő folyamatosan gyorsítani fogja az időhurkot, egész a határsebességéig, ami valamivel kevesebb az emanáció sebességénél. Ezért beszélünk a gravitáció esetében gyorsulásról.
A gyorsulásnak kitett elemi részecskék belső időhurok elágazási rendszerei eltorzulnak, vagyis az időtartály kis mértékben deformálódik. Csak a rugalmassági tartományán belül, mert azon túl robbanásszerűen annihilálódik és megszűnik. Viszont a torzulás mellékhatásaként értelemszerűen megváltoznak a részecske THZ-i is. Módosul az egymáshoz viszonyított helyük, helyzetük, méretük és alakjuk, ami azt eredményezi, hogy szökni kezd belőlük az eltárolt fény. A fekete csillagok felé zuhanó anyag emiatt kezd el felforrósodni és világítani a porkorongban, mielőtt eltűnne az eseményhorizont mögött.
A fekete csillagok körül kialakuló eseményhorizontról köztudott, hogy azon még a fény is csak egy irányban tud áthaladni: befelé. A csillag felszínén pattogó fotinók tehát nem szökhetnek meg, ezért látszik feketének az égitest. A probléma ezzel mindössze az, hogy a fénynek nincs tömege. Hogyan hathat akkor rá a gravitáció? A jó fizikus erre rávágja: persze, mert a gravitáció valójában csak a tér görbülete, ezért nem tud megszökni a fekete csillagról a fény sem. Csakhogy a görbület önmagában még nem jelent egyenirányítást a fénykvantumok számára. Ugyanazon az útvonalon, amin bejutottak az eseményhorizont alá, ki is juthatnak elvileg, hisz nem lépnek kölcsönhatásba a tömegvonzással, csak a pályagörbéjük változik meg. A jó fizikus erre azt mondja, de csak a nagy tömegeknél jelentkezik a kölcsönhatás. Erre az ember mutat nekik egy lézeres diffrakciós mérést, ahol már fél kilogrammnyi anyag is láthatóan eltéríti a fényt... Szóval a vitát a végtelenségig lehetne folytatni, mert vége hossza nincs a mellébeszélésnek és ügyeskedésnek, amivel magyarázzák a bizonyítványukat. Egy időben szórakoztunk is ezzel, hogy rendre megcáfoltuk a szkeptikusok kijelentéseit, mire ők megcáfolták a mi érveinket, mire mi megcáfoltuk az ő ellenérveiket, stb. Aztán meguntuk a játékot, mert így nem jutunk előbbre.
Mi úgy gondoljuk, hogy bár a fénynek nincs tömege, mégis hat rá a tömegvonzás, mert ugyanolyan időhurokból áll, mint az anyagi részecskék és ugyanolyan spirálgömbi hullámtere van. Tömegvonzása pedig azért nincs, mert egyetlen időhurokból áll, ami önmagában nem alakít ki olyan hullámtéri eredőket, amik befelé taszítanák az elért időhurkokat.
Megfigyelhető, hogy a különböző tömegű tárgyak szabadesésben (vákuumban) ugyanakkora gyorsulással zuhannak lefelé egy bolygó felszínére. Tehát hiába hat a nagyobb tömegű tárgy tömegvonzása nagyobb erővel, ha a taszítási vektorok ettől még nem változnak meg drasztikusan egy adott helyen a térben.
Mivel a fizikusok sokáig nem tudtak mit kezdeni a gravitációs erővel, egy idő után a relativitáselméletre hivatkozva inkább azt mondták, ez nem erő, csak jelenség, hatás. Na most ami erő, az akárhogy is nézzük, magyar nyelven bizony hat, megnyilvánul (mint jelenség) és munkát végez. Tehát ez az egész egy fából vaskarika, ügyetlen mellébeszélés, semmi több.
Amúgy a relativitáselmélet szerint a tömeg maga körül elgörbíti a teret, aminek görbületében a tárgyak által leírt pályagörbe megváltozik. Ez azonban butaság, mert közben semmit sem mond arról, hogy mi a tér (miből van, milyen a szerkezete?), hogy lehet elgörbíteni (milyen erővel, ha a gravitáció nem erő?) és milyen módon (milyen kölcsönhatás útján?), illetve miáltal görbíti el a tömeg a teret. A kínjukban kitalált gravitonoknak ugyanis nyomát sem találták máig a műszeres vizsgálatok során. Újabb legendás szégyene a XX. századi fizikának, hogy egy jellemzően matematikai konstrukciót (amilyen a relativitáselmélet) minden további nélkül ráerőszakoltak egy fizikai jelenségre (a gravitációra), összekeverve a szezont a fazonnal. Aztán lehet építeni egyre nagyobb és drágább műszereket, amikkel hiába méricskélik a világegyetemet. Csak győzzük kifizetni...
Az eddigiekből következően szabadesés közben egy véges méretű tárgy egyes részeire különböző mértékű gyorsító erő hat. A tárgy alsó része jobban gyorsul, mint a felső, mert közelebb van a vonzó tömeghez. Ez nagy gravitáció esetén oly mértékben deformálhatja a zuhanó tárgyat, hogy darabokra töri, esetleg a belső szerkezeti szilárdságától függő mértékben porrá aprítja.
A nagyobb vonzó tárgy felé zuhanó kisebb vonzott tárgy elvileg addig mozog, míg az őt érő erőhatás ki nem egyenlítődik. Erre elméleti esetben a vonzó tárgy tömegközéppontjában kerülhetne sor, ahol a gömbkörös vonzás nullára kiegyenlítődik. Csakhogy a gyakorlatban a bolygók felszínére lezuhanó kis tárgyak nem érik el a bolygó magját, mert még előbb beleütköznek az égitest anyagába. Abban az esetben, ha az ütközést valami módon elimináljuk, például alagutat fúrunk a felszínről a magig és biztosítjuk benne a vákuumot, a zuhanó tárgy a felszín síkján áthaladva fokozatosan lassulni kezd, majd középen megáll. Ebből rögtön látható, hogy a taszítási vektorok által okozott deformációs, áthelyező hatás a bolygó felszínén a legnagyobb. Ez az erőhatás gondoskodik arról, hogy a nagy tömegű égitestek alakja gömbszerű legyen, mert a szilárd anyagok is folyadékszerűen viselkednek az állandó gravitációs térben, hosszú időn át vizsgálva. A hegyek lekopnak, elaprózódnak és úgymond lecsorognak a völgyekbe, feltöltve őket. A jelenlegi ismereteink szerint a szilárd égitestek nagyjából 800-1000 kilométeres átmérőnél kezdenek gömb alakúvá torzulni a saját gravitációjuk hatására.
Tehát minél nagyobb szöget zárnak be a vonzó tárgy két átellenes oldaláról induló hullámrétegek a vonzott tárgyon áthaladva, annál nagyobb lesz a vonzóerő. A szög pedig két dolog függvénye. Egyrészt a tárgyak távolsága, másrészt a vonzó tárgy átmérője alakítja ki az értékét. Ezzel kapcsolatban viszont tudjuk, hogy a látószög változása exponenciális, azaz hiperbola függvénnyel ábrázolható. A kétszer messzebb lévő tárgy negyed akkorának látszik, a négyszer messzebb lévő tizenhatod akkorának. Ennek megfelelően a gravitáció erőssége is négyzetes arányban csökken a vonzó tárgytól távolodva. A más térdimenzió számú (4D-s, 5D-s) közegekben megnyilvánuló kölcsönhatással itt most nem foglalkozunk, mivel egyelőre túl kevés információval rendelkezünk eme kiterjedések fizikai törvényeiről.
Mivel a tömegvonzás mértéke a tárgyat alkotó részecskék számától és a tárgy térbeli kiterjedésétől egyaránt függ, nem olyan egyszerű meghatározni a nagyságát. Két azonos átmérőjű bolygó közül annak nagyobb a gravitációs tere, amelyik sűrűbb, nehezebb anyagokból áll (több időforrás alkotja). Két azonos anyagi összetételű és sűrűségű bolygó közül pedig annak nagyobb a gravitációs tere, amelyik nagyobb átmérőjű (és ezért alkotja több időforrás).
Ha két (vagy több) égitest kering egymáshoz közel, ezek tömegvonzása összeadódik a távolabbi égitestek számára. Vagyis a közös tömegközéppont irányába fellépő vonzás nagyságát a két égitest látszólagos távolsága is befolyásolja. Tehát amikor a két égitest fedésben van, a közös vonzóerejük kisebb, mint amikor elérik a legnagyobb látszó távolságukat. A legendásan megoldatlan három test probléma megoldásához azonban feltétlenül ismernünk kell még néhány fontos apróságot, ami szintén elkerülte a bogyóikba temetkező fizikusok figyelmét.
Konkrétan arról van szó, hogy az égitestek mozgása és forgása szintén módosítja a tömegvonzásukat. Az égitest haladási irányában ugyanis a longitudinális gravitációs hullámok az idődoppler miatt összenyomódnak, amitől megnő a vonzóerő. Ellentétes irányban pedig ugyanennyivel lecsökken. A forgó égitest esetében a gravitációs hullámok másodlagos csavarodást végeznek, a forrásaik keringése miatt a tömegközéppont körül. Ez megváltoztatja a pozitív és negatív időrétegek vastagságát. Oldalról nézve (a forgástengelyre merőleges irányból) a pozitív rétegek a forgásiránnyal szembeni oldal felől érkezve vékonyabbak lesznek, a negatívak vastagabbak. A forgásirány felé eső oldal felől pedig a pozitívak lesznek vastagabbak és a negatívak vékonyabbak. Ez azt eredményezi, hogy lefelé hulló tárgy pályája kicsit eltolódik a forgásiránnyal szembe, a tényleges tömegközépponttól. Mindez természetesen csak nagy és gyorsan forgó tömegeknél figyelhető meg a gyakorlatban. Például a társmagcsillagoknál és fekete csillagoknál, ahol a lefelé zuhanó anyag porgyűrűi az égitest forgásirányával ellentétes irányba csavarodva hullanak a mélybe.
Mivel az időhullámok mindenen áthatolnak, a gravitáció leárnyékolhatatlan. Ellen irányú párja pedig azért nincs, mert sok részecske hatásának eredője alakítja ki. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a gravitációt nem lehet manipulálni, eltorzítani, kiegyenlíteni és látszólag megszüntetni. Ahogyan az egyenes irányú mozgás és a körkörös forgás aszimmetrikussá teszik a tömegvonzást, úgy a jól megválasztott, komplex mozgásformák segítségével elérhető a félreérthető módon antigravitációnak nevezett jelenség is. Az antigravitáció azonban nem a gravitáció ellenkező irányú párja! Hanem a gravitációs tér olyan lokális eltorzulása, ami úgy változtatja meg a befelé sodró taszítási vektorokat, hogy azok emiatt kifelé kezdik el sodorni az elért anyagtömeget.
Ezen az elven alapulnak a bolygónkra látogató különféle idegen civilizációk űrhajóinak téri hajtóművei, amiket zárt inerciarendszerű meghajtásnak is nevezünk. Ez sokkal olcsóbb, hatékonyabb és biztonságosabb, mint a rakéta meghajtás, mert nem az anyag kilökésének elvén alapul, hanem a hajtómű anyagának mozgatásán. Az ilyen hajtómű nem bocsát ki semmiféle hajtóanyagot magából, csupán a saját gravitációs terének megfelelő torzulása az, ami ellöki a hajtóművet és vele az űrhajót a bolygó tömegétől. A téma annyira fontos, hogy szándékunkban áll később külön írásokban foglalkozni vele. Mert bár sokan, sokszor észrevették már a gravitáció eltorzításában rejlő lehetőségeket, mégsem tudott senki előállni máig egy épkézláb ötlettel a jelenség okával kapcsolatban. Nem is tehette, hisz a materialista tudomány elképzelései a tömegvonzással kapcsolatban teljesen rosszak. Hibás alapra pedig csak hibás elméletek építhetők.
A tömegvonzás energiakvantumokra gyakorolt hatása azért csekély, mert a fotinók az űrben nagy sebességgel száguldoznak, hamar átrohanva a gravitációs téren. Ugyanakkor a gyorsulási tehetetlenségük miatt mégis megváltozik a haladási irányuk, ami műszeresen könnyen kimutatható. Lassan húsz éve már, hogy Hunniában elvégezték az első ilyen kísérleteket, amelyek során egy nagy anyagtömeg közelében eltérülő lézersugár alkotta diffrakciós kép változása bizonyította a jelenséget. Az más kérdés, hogy a felfedezés nem kapta meg a kellő elismerést a hivatalos tudománytól és még publikálni sem akarták a megfelelő szaklapokban.
A szabadesés kapcsán érdemes még megemlíteni az orbitális pályán keringő tárgyak esetét, amik gyakorlatilag folyamatos zuhanásban vannak az égitest felszíne felé. Mivel a tömegvonzás az égitesttől távolodva egyre csökken, a gyorsulás mértéke is csökken vele együtt, amit egy tárgy az adott helyen elérhet. Vagyis minden pályamagassághoz tartozik egy valamekkora zuhanási sebesség. Ha azonban a zuhanás pályagörbéje nem pontosan a tömegközéppont irányába mutat, hanem eltér tőle, a tárgy gyakorlatilag elzuhan a bolygó mellett. Mivel pedig a gravitáció mindenhol hat az égitest körül, az eredmény egy elliptikus pálya lesz. A tárgy folyamatosan körbe zuhanja a bolygót.
Súrlódás hiányában az orbitális pályán szinte a végtelenségig megmaradhat egy tárgy, aminek mozgását csak a távoli égitestek és végső soron az univerzum gravitációs terének háttérzaja fogja perturbálni. Kis távolságon, kis időtartam alatt vizsgálva a nagy méretek miatt egyenes vonalúnak tűnik a tárgy mozgása, ezért a belsejében (ha űrhajóról van szó) nem érzékelni a gyorsulást. Ezt az állapotot nevezzük súlytalanságnak. Pedig valójában körpályán mozog a tárgy, ami gyorsuló mozgás!
Az égitestek pályái azért lesznek mindig ellipszis alakúak és sosem szabályos kör alakúak, mert a csillagok, bolygók és a holdjaik nem csupán egymást járják körül, de közben egyenes vonalú mozgást is végeznek a téridőben, ami nagy léptékben valójában szintén körmozgás, például a galaxis tömegközéppontja körül. Ezen futás miatt pedig a kör középpontjában lévő nagy égitest folyton elmászik az űrben, áthelyezve a közös tömegközéppontot is. Az emanációs sebességgel terjedő gravitációs vonzás pedig a késleltetés miatt mindig pontatlanul közvetíti a mozgató hatást, aminek eredménye az elliptikus pálya.
A gravitáció természetesen úgy végez folyamatosan munkát, hogy közben nem fogy el, mert az időhullámokat kibocsátó időforrások a dinamikus visszacsatolások révén állandóan újrakeltődnek az anyagok időhurkaiban. Az időhullámok pedig nem változnak meg attól, hogy áthaladnak az elért időforrásokon, csak terjednek tovább, megállíthatatlanul. Így a tömegvonzás leárnyékolhatatlan és egészen nagy távolságokban is hat, egészen kicsiny mértékben. De vajon mi történik akkor, ha a vonzást előidéző taszítási vektorok által bezárt szögek kvázi párhuzamossá válnak?
Az ugyanis rögtön látható a spirálgömbök síkvetületi rajzain, hogy a pozitív taszítási vektorok általában nagyobbak a negatívaknál, vagyis az általuk okozott szitáló hatás nem teljesen szimmetrikus nagy távolságban a forrástól. Inkább egy kicsit kifelé sodró. Épp ezért úgy gondoljuk, hogy van egy határ, ameddig a gravitáció vonzóerőként hat, majd azon túl az erőssége gyengébbé válik az aszimmetrikus szitálás okozta kifelé sodrásnál. Tehát az egymástól nagyon nagy távolságra lévő égitestek taszítani fogják a másikat. Akár ezt is elnevezhetnénk antigravitációnak, ha a gravitáció ellentéte lenne, de nem arról van szó. A kifelé sodrás ugyanis a hullámtér forrásától minden távolságban jelen van, csupán oly gyenge hatásként, hogy alig lehet észrevenni. Kozmikus méretekben amúgy ez felelős az ismert világegyetem gyorsuló tágulásáért, amit nem az ősrobbanáskor kapott kezdeti sebesség okoz, hanem az egyetlen fizikai kölcsönhatás: a taszítás.
Kiegészítésképpen megjegyezzük, hogy az ősrobbanásnak nevezett kozmikus kezdet szintén nagy ősbutasága a materialista tudománynak. A teremtés nem egy nagy robbanással keletkezett, egy olyan fantasztikus tulajdonságokkal felruházott anyag és energia gombócból, amiben az ismert fizikai törvények nem érvényesek és ezért bármit ki lehet róla találni. Ez a képtelenség annyi sebből vérzik, hogy szinte cáfolni is fölösleges őket és merő időpocsékolás. Ellenben tény, hogy a teremtés kezdetén nagy számban keletkező energiakvantumok szétáradása a téridőben valóban gyorsan (fénysebességgel) történt. De ekkor még nem voltak a rendszerben időtartályok (lelkek és anyagok), amik csak a jóval későbbi, intelligens fejlesztés eredményei.
A tömegvonzás taszításba fordulásának határát persze jelentős mértékben kitolják a közeli égitestek. Egy csillag esetében például a körülötte keringő bolygói által keltett vonzó erők hozzáadódnak a csillagéhoz, vagyis a különféle gravitációs hullámok által bezárt szögek kiszámításához az egész bolygórendszer aktuális méretét kell figyelembe venni. Mindezek miatt gyanítjuk, hogy a galaxisokban a csillagok egymástól való átlagos távolsága mindig kisebb, mint a Kozmikus Taszítási Határ Zóna (a továbbiakban: KTHZ) sugara.
Kifelé haladva a galaxisból egyre ritkábban helyezkednek el a csillagok az űrben, míg végül átlépve a KTHZ-t, kilökdösik egymást a végtelenbe. Ennek köszönhető a halo kialakulása, valamint a galaxisok folyamatos anyagvesztése a mélyűrben. A gravitáció kozmológiai vonatkozásaival azonban itt nem foglalkozunk részletesen. A témát külön cikkben fogjuk tárgyalni az ismert és lehetséges következményeivel együtt.
10. fejezet
Vissza a tartalomhoz