IDŐMEGÁLLÁS


Az időmegállás fogalmát mindenki ismeri, aki hallotta Csipkerózsika meséjét a száz évre elalvó királylányról és a körülötte mozdulatlanságba fagyott vár lakóiról. A sci-fi műfajában is feltűnik időnként ez a jelenség, mindig ugyanúgy ábrázolva a dolgot, a megálló tárgyak mozdulatlanságra kényszerítésével. A valóságban azonban egy kissé másként zajlik az időmegállás a szemlélők számára, amit ebben a cikkünkben szeretnénk röviden bemutatni.
Az időfizikai világmodellben kétféle módja kínálkozik az idő szubjektív megállításának a létezésben. Az első az, amikor egy szemlélőpont sajátideje áll meg, vagyis nem létezik tovább a környezete számára. Ezt a szemlélő nem veszi (nem veheti) észre, mert azonnal megszűnik az észlelési folyamata (meghal). A megszűnésre csak a virtuális időforrásokból álló időhurkok (teremtmények) képesek, azáltal, hogy annihilálódnak valamilyen okból. A megsemmisülés átélhetetlen és visszafordíthatatlan folyamat és elkerülhetetlen sorsa minden halandó teremtménynek. A kibocsátott időhullámok ekkor tovább terjednek a végtelenbe, míg a hullámtér közepén egy emanációs sebességgel táguló hiányzóna, a létszünet marad vissza. A jelenpontjukat vesztett időhullámokat megkülönböztetésül árvahullámoknak nevezzük.
A másik lehetőség az, amikor egy szemlélőpont számára egy másik létező (szemlélt pont) sajátideje áll meg, a tényleges időmegállás látványát produkálva. A szemlélt pont ekkor nem szűnik meg, tehát önmaga és más szemlélők számára tovább létezik és mozog előre a sajátidejében. Okforrások esetén ilyen az RV=E folyóvíz két létező szemlélőpontja, amik a másikat állni látják az eseményidőben. Vagy ilyen az őskáosz összes vizeinek szélére kisodródott futótűz tachion szemlélőpontja által látott minden létező is, ami számára minden más pont örökre megáll az eseményidőben. Ezt a végleges megállást nevezzük holtponti állapotnak, amiből szintén nincs visszaút a mozgó, változó eseményidőbe.
A folyóvíz típusú időmegállás lényege az, hogy egy P forrásponttól sugárirányban kiinduló, és AV=E-vel távolodó R szemlélőpont állni látja P-t a sajátidejében, mivel rajta ül az egyik eseményhorizont rétegén. Ekkor csak P áll R számára, függetlenül attól, P hogyan mozog a későbbiekben (az időgömbön belül). Minden más szemlélt forrás körülöttük (a beágyazási környezetben) tovább mozogni látszik az eseménytérben és eseményidőben, a mozgásállapotától (sebesség, irány) függően, relatív módon. Ebből következik, hogy P-t tetszőleges számú R forrás láthatja állni a sajátidejében, amennyiben a mozgásállapota megfelel a fenti kritériumoknak. Az, hogy P-nek melyik időpillanatát látják szubjektíve állni, attól függ, melyik eseményhorizont rétegén ülnek rajta, tehát milyen messze vannak P-től.


Hétköznapi példával élve a Napot elhagyó fénykvantumok visszatekintve mindaddig időmegállásban látják a csillagot, míg valaminek neki nem ütköznek repülés közben, és az irányuk, sebességük meg nem változik. Ezért az időmegállás jelensége jól fölhasználható információk tárolására, főleg tiszta beágyazási környezetben, ami mentes az elemi részecskéktől (pontosabban a THZ-któl). Ilyen tisztatér például a nemtér-nemidő (és a benne keltett saját alfatér) vagy a 6D-s feltér, amiben nincsenek elemi részecskék (anyagok, lelkek).
Egy tisztatérben lebegő térszerán úgy tudja tárolni hosszú ideig az időhurkában őrzött információt (felejtés és elzajosodás mentesen), hogy a magából ciklikusan másolt szerinókat és/vagy fotinókat sugárirányban kilövöldözi a végtelenbe (a saját térszeleteibe). Ez egy szüntelen fényáradatot jelent a téridő centrumából, amit semmi sem zavarhat meg körülötte. A gömbszerűen szétszaladó fotinók a fényhatársebességük miatt majdnem emanációs sebességgel mennek (AV<E), így visszanézve a szülőjükre, azt majdnem állni látják a sajátidejében. Míg körülötte az összes többi, de öregebb (régebben indult) energiakvantum mozogni látszik kifelé (a T pont), egy táguló gömbhéjban, aminek külső felszíne a fényáradat kezdetét jelzi, a belső felszíne pedig a szemlélő születési időpontján belül van (időben utána) nem sokkal. Ezt az okozza, hogy az R szemlélő után jövő energiakvantumok hullámai E-vel terjednek, így lassan, de biztosan utolérik R-t. Tehát minél messzebb jut R a P-től, annál messzebb lát visszafelé, S irányában, befelé az időgömbbe. Azt az üres zónát, amin belül R semmit sem lát az időmegállásban lévő P körül, vakfoltnak nevezzük.
Amennyiben az R szemlélőpont AV<E-vel mozog a sugárvonalon, számára a P és S pontok közel időmegállásban vannak (nagyon lassan vánszorogva előre a sajátidejükben). A T pont sajátideje viszont közel egyenletes sebességgel látszódik telni, mivel tardionikus hullámterébe a ritkulási hullámfront felől lép be R, azonos sebességgel haladva mögötte.
A középen álló P forráspont közben minden másolatát látja maga körül (S, R, T) az eseménytérben, amik fénysebességgel távolodnak tőle gömbszerűen, de a sajátidejükben csak fele sebességgel látszódnak előre haladni az idődoppler miatt. Ellenben a belőle kivezető időszálakon keresztül minden leszármazott másolatát valós sebességgel látja mozogni előre a sajátidejében, vagyis a sajátideje előrehaladtával egyre jobban belelát a környező jövőjébe. Ezt a folyamatot nevezzük régiesen előrelátásnak.
Tehát az egy éve sugárzó P forráspont számára az eseménytérben a legkülső T fénykvantum csak fél évesnek látszik, míg az időszálon keresztül egy évesnek látszik. Ugyanakkor T számára P az eseménytérben közel nulla évesnek látszik (az időmegállás miatt), míg a hozzá felvezető élvonalon keresztül egy évesnek látszik. A közel nulla éves alatt konkrétan azt értjük, hogy ha T az emanáció 99%-ával halad, akkor P-t egy földi év eltelte után 3,65 naposnak látja a saját születésének időpontjához képest.
Természetesen az R szemlélőpont számára a P-től ellenkező irányban vagy más irányokba távolodó forráspontok is láthatók a térben, az S ponthoz tartozó gömbfelszínen kívül, mivel azok időhullámai is gömbszerűen terjednek ki. Ezek élettartama és sajátidejének látszólagos telési sebessége a haladási irányuktól függ és az R sugárvonala körüli gömbben tengely szimmetrikus lesz. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az azonos életkorú és sajátidő telési sebességű pontok R számára a PR tengely körül egy körvonalon fognak elhelyezkedni, aminek origóján az egyenes áthalad, merőlegesen metszve a kör síkját. Ebből következően a PR egyenes mentén mind P, mind R vagy bármely más pont számára a két irányba nyúló fényszál szerkezetileg ugyancsak szimmetrikus lesz, a pontok sajátidejét tekintve.
A P forráspont számára tehát az információ jól tárolható ezekben a végtelenbe nyúló informetriai időhurkokban (nem hagyományos időhurkokban!), mert a saját múltjának eseményeit a térbeli információ terjedés késedelme miatt az időszálakon keresztül azonnal látja. Ebben a fénygömbben tehát tisztán és alacsony zajszint mellett őrződik meg a P mindentudása önmagáról.
A fénygömböt alkotó időhurkok úgy szűrik meg a saját információ tartalmukat az esetleges külső zajtól (például más fénygömböktől, amikkel találkoznak a növekedésük során), hogy P jele változatlan a számukra. Minden más, a PR egyenesen kívüli pont jele viszont a szemlélő sajátidejében változó lesz, így könnyű szelektálni őket. Ezen a módon az istenek (térszeránok) könnyen megőrizhetik a számukra fontos információkat a téridejükben, amíg nem kerül időtartály a hullámtérbe, a THZ-ivel visszaverve és szétszórva a fénykvantumokat.

Készült: 2010.10.31. - 12.15.

Vissza a tartalomhoz