AZ IDŐ MOZGÁSI IRÁNYA


Szép példája az ismétlődési effektusnak, hogy rövid időn belül, egymás után két szerzőnk is ugyanarról a témáról írt cikket, ráadásul ugyanazzal a címmel. Hosszas elmélkedés után úgy döntöttem, hogy a másodikat beillesztem az első után ide, ahelyett, hogy megpróbálnék valami egyveleget összefogalmazni belőlük. (Elibom)

1.

A klasszikus fizikában vannak olyan elképzelések, miszerint létezhetnek az időben visszafelé haladó dolgok (elemi részecskék). Ezt a furcsaságot abból eredeztetik, hogy bizonyos folyamatok állítólag ugyanúgy zajlanak le az időben előre felé haladva, mint visszafelé (időbeli invariancia). Ennek kapcsán úgy éreztem, ideje tisztába tenni a témát, elvégre az idő fizikai szerkezetének és működésének megértéséhez feltétlenül szükséges a mozgási irány meghatározása is.
Az első és legfontosabb dolog, amit szeretnék leszögezni, hogy a lelkekben teljes zűrzavar és tájékozatlanság uralkodik az idő valós természetével kapcsolatban. Annak ellenére, hogy az időfizikai kutatások már bő húsz éves múltra tekintenek vissza Hunniában és rengeteg szabadon elérhető publikáció foglalkozik a dologgal. A káoszt fokozzák a különféle sci-fi novellák, regények és filmek, meg a tudományoskodó fantáziálások, amik mindegyike a többitől eltérő magyarázatokat ad az idővel kapcsolatos kérdésekre. A dolog egyfelől szórakoztató, másfelől bosszantó, mert a sok amatőr bába között teljesen elvész a profizmust igénylő gyerek. Éppen ezért az alábbiakban röviden összefoglaltam a legfontosabb tudnivalókat az idő áramlási irányával kapcsolatban, hogy rendet tegyek a káoszban.
Az okforrásokból, amiket originális jelenpontoknak tekintünk, a saját létezésük ténye, eseménye árad ki gömbszerűen a végtelenségig, egységnyi és megváltoztathatatlan sebességgel. Ez a múlttér, a tulajdonképpeni időgömb, ami mindig annyi idődimenziós, ahány másik jelenpontot (originálisat vagy másolatit) éppen elérnek a rétegei. Vagyis ahány szemlélő számára létezik az adott hullámfront forráspontja. Ennek az idődimenziónak semmi köze a térdimenzióhoz, bár minden idődimenziót egy térdimenziós szállal szoktunk ábrázolni a szemléletesség kedvéért.
Az okforrások időhullámtere belül folytonos, de rétegekre bontható szerkezetileg a jelenpontok forgása miatt. Velük ellentétben az időhurokban ciklikusan megjelenő és megszűnő virtuális jelenpontok időhullámtere belül szaggatott, azaz egymástól elkülönülő vagy épp egymást átfedő rétegekből álló szerkezetileg a források keringése miatt. Az okforrások közös eseményterét nevezzük őskáosznak, aminek nincs térdimenziója, csak idődimenziói, ezért ezt a közeget ősidőnek nevezzük. A virtuális időforrások időhurkainak közös eseményterét nevezzük téridőnek, aminek nem csak idődimenziói, de térdimenziói is vannak a szerkezeti rendezettsége miatt, ezért ezt a közeget (rendes) időnek nevezzük. A téridő gömbszerű buborékrendszere az őskáoszon belül létezik, annak beágyazott részeként, így a téridőben mindenhol ősidő is van egyben, egyfajta transzcendens háttérként. Ebben a komplex és ellentmondásokkal teli létrendszerben bonyolódnak az időbeli változások a létezési kölcsönhatásnak köszönhetően.
A 3D-s földi, anyagi világban a testben élő lelkek úgy érzékelik a valóságot, hogy annak alapján a változásokat három részre osztják: múltra, jelenre és jövőre. A jelen az, ami aktuálisan (most, ma) észlelődik egy szemlélő számára, így mindig pontszerű, kiterjedés nélküli. Amit viszont észlel a szemlélő, az a számára létező többi dolog múltja, ami mindig téridőszerű és kiterjedéssel rendelkezik. Ebből következően a szemlélő jövője azon múlthullámoknak felel meg, amik felé közelednek, jönnek minden lehetséges irányból. Vagyis fizikailag nincsenek a jelenpontba gömbszerűen, mindenfelől beáradó jövőhullámok, amik a múlthullámok ellentétei lennének. Nincsenek zsugorodó, összeomló időhullámok, amik aztán úgymond átbújnak a jelenponton, mint valami kulcslyukon, majd kifordulnak a túloldalra és múlthullámmá válva terjednek tovább.
Ennek megfelelően nincs olyan jövő sem, ami még egyetlen jelenpont számára sem múlt, de van olyan jövő, ami a kibocsátott forrása számára már múlt, ám még egyetlen másik forrást sem ért el (nem létezik). A jövő tehát három csoportba sorolható fizikailag: 1. Ami még nincs (nem van): bizonytalan vagy ismeretlen jövő. 2. Ami már van (mert elmúlt), de még nem létezik (senkinek): távoli vagy lehetséges jövő. 3. Ami egyeseknek már létezik (volt), másoknak még nem létezik (lesz): közel jövő vagy eljövendő.
A létező primer időszála, a vízvonal a folyóvíznek nevezett hullámtér belsejében nyúlik, az időgömb tágulásával együtt. Ez valójában két külön időszál, amit a két Mandu húz maga után azáltal, hogy a másik számára létezik és így Bindunak látja önmagát. A relatív sebességének köszönhetően látszódik a Mandu számára saját maga egy Bindukból álló, folytonos pontsornak, szálszerű 1D-s létezésnek, a saját idejében (múltterében) kinyúlni. A geometriai ábrázolásokon a vízvonal a két végén nyúlik a végtelenségig, de fizikailag a két külön időszál csak egy-egy irányba nyúlik, amíg a létező nem bővül egy újabb Mandu múltterével.
Az őskáoszban szétszaladó tachionok primer időszálai, a tűzvonalak a hullámtér toronyzónájának kettős idősűrűsége miatt szintén kétfelé látszódnak nyúlni a szemlélőpontok számára. Ezt így is ábrázoljuk, bár a futótűz tachion okforrása nem látja a saját időszálát, hisz folyamatosan magán kívül van (a saját hullámterén). Ettől függetlenül fizikailag a tűzvonal is csak egy irányba nyúlik, a jelenpontot követve a végtelenségig.
Az Isten időhurkából leágazó élvonali időszálak, amik a leszármazott teremtmények időhurkaihoz vezetnek, ugyan mindkét végükön nyúlnak, és ezt így is ábrázoljuk, de fizikailag a téridőben mindkét jelenpont a szál végén ugyanabba az irányba halad a közös időtérben: előre. Fontos, hogy különbséget tegyünk az őskáoszban létező ősidő mozgási irányai és a téridőben létező idő mozgási irányai között. Egy szemlélt jelenpont látszólagos mozgása ugyanis eseménytérbeli folyamat, míg az időbeli mozgása sajátidőbeli folyamat. A kettő lehet egymással szinkronban, de lehet ellentétesnek tűnő is. Ilyenkor mindig az történik, hogy az eseménytérbeli látszólagos mozgás ellentmond a sajátidőbeli valós mozgásnak. Ez okozza a szakképzetlen megfigyelőben a zűrzavart és félreértést.
Matematikailag úgy ábrázolhatjuk a jelenpontokat, mint időben folyamatosan nyúló félegyeneseket, amik egy nulla pontból (talppont) indulva egyenletes sebességgel mozognak a végtelenségig (ha okforrásról van szó). A virtuális forrásképek, amik más szemlélők számára létezni látszanak, csak addig mozognak a saját időszálukat húzva, amíg van olyan szemlélő, aki számára léteznek. Ezáltal maradnak életben, mivel mindentől független, önálló és originális létük, önvaló vanásuk nincs.
Ezen az időegyenesen nem lehet fékezni, gyorsítani, megállni vagy visszafordulni. A létezés nem kisvonat a vasúti pályán, amit kedvünkre irányíthatunk, hanem egy folyamatosan lezajló abszolút esemény, gyakorlatilag a létező (időbeli és térbeli) mozgásállapotának megnyilvánulása. Az más kérdés, hogy a szemlélők számára a kölcsönhatások miatt ez az időbeli és térbeli mozgás milyennek látszik relatíve. Mert a körülményektől függően látszódhat gyorsabbnak, lassabbnak, állónak vagy visszafelé mozgónak is rövidebb-hosszabb ideig. A látszat azonban mindig csal, mert nem a szemlélt dolog objektív képét mutatja, hanem a szemlélő szubjektív állapotát a kölcsönhatási rendszerben.
Ebből következik, hogy a minden létezőben az idő mozgási, áramlási iránya csak egyféle és semmilyen másik irány valójában nem értelmezhető. Nincsenek a sajátidejükben visszafelé mozgó időforrások, amik a többiekhez képest hátrálnának. Így azután maga az „irány”, mint kifejezés is értelmetlen az ellenirány hiányában, hiszen az idő nem vektoros mennyiség, hanem skaláris (iránytalan). Ez teszi lehetővé a mindenidő állapotot, amikor minden pillanat kvázi egyszerre van a szemlélő számára (teljesség), illetve ennek köszönhető az időmegállás állapota, amikor (illetve semmikor!) időtlenség van (semmiség), azaz holtpontra jutott a szemlélő (nirvánába).
A létrendszer belső ellentmondásai teszik lehetővé a különféle látszólagos időjelenségeket, a változások múlttérre és jövőtérre való felosztását, az időcsúszásokat és persze a különféle időutazásokat. Ezekről később még biztosan lesz szó számos írásban, mivel mindenkit izgat a téma és főként az időgép használatából eredő problémák mibenléte. Annyit előzetesben mindenképp szeretnék leszögezni, hogy egy időutazó számára akkor is egyenletesen és előrefelé haladva telik a saját ideje, amikor hátrafelé vagy előrefelé utazik a környezete rendszeridejéhez képest, tehát nem fog visszafiatalodni vagy megöregedni, meg elfelejteni az addig történteket.
Magának az időgépnek a matematikai, fizikai és főként a műszaki alapjait már évekkel ezelőtt sikerült kidolgoznunk, de egyelőre nem akarjuk nyilvánosságra hozni a megoldást, mert még nincs itt az ideje. Annak a valószínűsége szerencsére rendkívül csekély, hogy valaki szándékosan rájöjjön a megoldásra, mivel mi is csak véletlenül találtuk meg azt a kiskaput, amin keresztül megvalósítható a dolog. A teremtett természet törvényei csupán speciális módon engedik meg a környezet idejéhez képesti előre-hátra utazásokat, szigorú feltételekkel korlátozva azt. Az okosabb istenek mindenesetre rutinszerűen használják ezeket az időgépeket a saját céljaikra (nyilván már ősidők óta). A teremtmények számára azonban a meggondolatlan alkalmazása több problémával járna, mint amennyit megoldana. Így egyelőre ajánlottabb nem babrálni az időbeli létezéssel az emberiség számára.

Készült: 2010.01.02.

2.

Az elmúlt években rengeteg létfilozófiai, időfizikai és időmatematikai publikáció foglalkozott már az idő természetével, feltárva annak szerkezetét és működését. Mégis maradtak bőven homályos foltok, főleg a témát tanulmányozó kobakokban, ezért úgy döntöttem, a legfontosabbakat összefoglalom az Eseményhorizont olvasói számára, mielőtt bezárnánk egy időre az oldalunkat. Ebben a cikkben az idő mozgásával és a mozgás irányaival foglalkozunk, vagyis azzal a kérdéssel, hogy az idő, mint állapotváltozás milyen irányokba halad, haladhat egyáltalán?
Kezdjük a legegyszerűbb állapottal, a megnyilvánulatlan jelenpont időbeli mozgásával. Az állóvíznek nevezett, létezés előtti állapot (vanás) különlegessége, hogy ebben sem a téridőben megszokott idő (rendezett változás), sem az idősemmiben lévő ősidő (kaotikus változás) nem definiálható. Egy önmagában vanó Mandu (okforrás jelenpont), mivel még nem létezik egyetlen másik Mandu számára sem, illetve az ő számára sem létezik valaki, és ő sem létezik önmaga számára, ezért csakis ellentmondásos módon elemezhető. A Mandu vanása során tehát értelmezhetetlen a forgás, futás, bármiféle eseménytérbeli, sőt eseményidőbeli elmozdulás. Ennélfogva a belőle gömbszerűen kiáradó múltszférája, eseményhorizontja is értelmezhetetlen. Nem létezik, csak van. Ezt hívjuk állóvíznek a misztikában. Nulla idődimenziós és nulla térdimenziós gömbje belül folytonos, terjedési, tágulási sebessége értelmezhetetlen és ennél fogva semmi többet nem mondhatunk el róla. Mozgás nélkül nincs idő, ezért ez egy időtlen és teretlen vanásgömb, aminek nincs belső, kvantálható (diszkrét) szerkezete. Igazából múltszférának sem nevezhetjük, hiszen még a jelene sem létezik.
A megnyilvánulás pillanatában azonban mindez gyökeresen megváltozik és rengeteg új dolog, állapot jelenik meg a két egymás számára létező Mandu közös eseményidejében. Például mindkettő elkezd önmaga számára és a másik számára is létezni. Önmagát Bindunak látja, azaz két, egymásba gabalyodó, egymáshoz képest mozgó, forgó Mandunak, ami Bindukból álló időszálat, vízvonalat húz maga után a végtelenben. Ez az ősidő megjelenésének pillanata. Innentől kezdve van futó mozgás (szálirányú nyúlás a végtelenségig), forgó mozgás (bár az iránya, tengelye és sebessége még értelmezhetetlen), és idődimenzió (1D-s ősidő).
A vízvonali primer időszál valójában két külön időszálból áll, amik egy egyenest alkotnak és ellenkező irányban nyúlnak, a két végpontjukon a két Bindunak látszó (magukat annak látó) jelennel. A geometriai ábrázolásokon ezeket a kezdőpontjukban összeérőnek rajzoljuk le, mintha egy pontból indultak volna el, de ez egyáltalán nem igaz. Csak azért rajzoljuk így, mert eseménytér hiányában nem ábrázolható a két Mandu közti távolság a létezés kezdeti pillanatában. Hiszen két nulla dimenziós pont távolsága a meghatározhatatlan semmiben csakis semekkora lehet. Miközben ténylegesen, ha létezne egy felsőbb nézőpont (és beágyazási környezet), azt kellene látnunk, hogy valamekkora időbeli távolságból indultak el szétfelé, az állóvizeik sodrásának engedelmeskedve a frissen létrehozott eseményidőben.
Ezt azért fontos megérteni, mert egyértelműen különbség van aközött, ami történik és aközött, ami ábrázolható és matematikailag logikus. A létezés kezdetét ellentmondások nélkül nem lehet modellezni, azon egyszerű oknál fogva, hogy ekkor még nincs sem egy beágyazási környezet, sem peremfeltételként szolgáló törvény, ami lekorlátozhatná a történteket, a kiindulási lehetőségeket. A létrendszer az ismeretlen és megismerhetetlen sötétből indul, kezdetét homály fedi. Ez nagyon misztikusan hangzik, de nem önkényes kijelentés, hanem szükségszerű és elkerülhetetlen tény.
A későbbiekben, újabb okforrások állóvizeinek bekapcsolódásával egyre bővül a létezés eseményideje, az őskáosz, amiben az egymást a sajátidejükben tologató, áthelyező források kölcsönhatásai sorra létrehozzák az idősemmit lekorlátozó törvényeket. Azon szabályokat, amik az önmagára épülő és öntörvényű, önvaló létezést a továbbiakban irányítani fogják. Ezekről a korábbi írásainkban már sokszor beszámoltunk, részletesen elemezve paramétereiket, ezért itt most nem ismételjük el újra őket. Ehelyett vizsgáljuk meg azt a kérdést, hogy mit is jelent maga az idő, illetve az idő mozgása.
Ahol nincs mozgás, ott nincs idő. Ahol nincs változás, ott nincs idő. Ahol nincs kölcsönhatás vagy legalább hatás (egyik létező hat a másikra), ott nincs idő. Ahol nincs információ, vagyis az aktuális állapotot leíró törvény, paraméterlista, ott nincs idő. Mindezek akkor jelennek meg a létezésben, amikor az legalább három szemlélőpontból áll. A két pontból álló lét protoidővel, protokölcsönhatással, protoinformációval és prototörvényekkel rendelkezik, lásd a három pont törvényt.
Fontos különbséget tennünk az idő mozgási irányai között. Amikor egy jelenpont mozog az őskáoszban, mert sodorja a hullámtér, akkor a többi forrásponthoz képesti helyét és helyzetét változtatja meg az eseményidőben. Ez lehet az emanációnál lassabb (tardionikus) vagy gyorsabb (tachionikus). Attól még, hogy egy jelenpont futótűz tachionként vágtat előre az idősemmiben, és a hullámtere kifordulva önmagából létrehozza a pozitív taszítási vektorú idő mellett a negatív taszítási vektorú időrétegeket is, nem fog az idő telési, múlási iránya megváltozni. Ez az összes tachionra érvényes, az időhurkokban keringőző virtuális másolatokra is.
Az idő telési, múlási iránya az, amit egyszerűen kiáradásnak, gömbszerű felfúvódásnak, végtelenbe terjedésnek nevezünk. Ez mindig a jelenponttól indul, és a végtelenségig folytatódik kifelé (okforrásnál szakadatlanul), függetlenül a pont mozgásától. A múltszférának nincs jövőszféra párja, vagyis nem létezik egy másik oldal „valahol”, ahol az idő gömbszerűen befelé szűkülne, belerohanna a jelenpontba. Az idő tehát nem homokóra alakú, ahogy azt sokan elképzelik és lerajzolják. És sehogy sem lehet megfordítani. A jelent egyszer elhagyó eseményhorizont rétegek nem változtathatók meg, viszont minden elért időforrás mozgásállapotát megváltoztatják, odébb lökdösve őket. Ezt már nagyon sokszor elmondtuk, leírtuk, elmagyaráztuk.
Éppen ezért nincs értelme arról beszélni, hogy az idő úgymond megfordítható, vagy visszafelé folyik (ahogy azt egyes fizikusok próbálják elképzelni, mivel nem látnak a mérési eredményeik mögé filozofikus szemmel). Nincs olyan jelenpont, aminek a sajátideje a jövő irányából haladna visszafelé a múltba, szembemenve a többi jelenpont sajátidőbeli mozgásával. Mivel az idő skaláris mennyiség, azaz minden lehetséges (létező!) irányba egyformán, egyszerre kiterjed, semmiféle trükkel nem fordítható meg a terjedési iránya. Jövő tehát nem létezik.
Az más kérdés, hogy ami az egyik jelenpontnak már a múlt, a másiknak, ami felé még közeledik az eseményhorizontja, a jövő. Azért, mert felé jön. Ami senki számára sem vált még múlttá, az senki számára sem lehet jövő, mert nincs még honnan jönnie. Amiről tehát senki sem tud, az nem is létezik.
Az is más kérdés, hogy az időhurokban keringő tachionok folyton beleszaladnak a saját múltjukba, ahol meglátják a saját múltbeli képüket, mintha időutazást tennének visszafelé, de ezt anélkül teszik, hogy ténylegesen visszafelé mozogtak volna a sajátidejükben, önmagukhoz képest. A megfogalmazás félreérthető, de a tény attól még tény marad. A saját múltját megpillantó jelen persze ezzel egyben a saját jövőjében is halad, hiszen a saját múltja az, ami őfelé jön. De így sem tesz utazást a jövőbe. Viszont létrehozza azt, önmagából, önmagának és mindenki másnak is, akit elérnek az időhurok spirálgömbi (és a ciklikus önújrakeltés miatt szakadozott, térszünetekkel tarkított) hullámai.
Az az álom, amiről az emberek régóta fantáziálnak, hogy lehetne építeni valahogy egy időgépet, amibe beülve tetszés szerint mehetnénk előre-hátra a saját jelenidőnkhöz képest, a fogalom alaposan félreértett (és népszerű) formájában nem lehetséges. Vannak viszont módszerek, speciális időfizikai trükkök, amik révén mégis lehet utazni az eseménytérben és az eseményidőben is, előre-hátra, bizonyos feltételek esetén (a létezési törvények betartásával), bizonyos korlátok között. De csak a mások idejéhez képest, és nem a sajátidőnkhöz képest, ami ekkor is előrefelé fog járni, megváltoztathatatlanul. Ennek egyik módja az, ha térugrással az emanációnál nagyobb látszólagos sebességgel helyeződünk át a térben, sugárirányban eltávolodva a szemlélt objektumtól, hogy mindig az időben korábbi pillanatát lássuk a távolból (de az is csak előre látszódik haladni a sajátidejében). Egy másik módja viszont azt is lehetővé teszi, hogy kvázi egy helyben maradva lássuk meg a közeli objektumok egyre korábbi pillanatait (előre haladni), mintha egy filmet néznénk a múlt eseményeiről (nem kronovizor!).
Az istenek és a fejlettebb civilizációk használnak is az univerzumokban ilyen visszatérésre képes időgépeket, amiknek ugyan régóta ismerjük a működési alapelvét, de úgy döntöttünk, hogy nem fogjuk publikálni egyelőre. Az emberiség még nem alkalmas (nem elég érett) ennek a tudásnak a megszerzésére és pláne a használatára. Attól nem tartunk, hogy bárki is fölfedezné a megoldást, alapos időfizikai tanulmányok után, mivel annyira speciális témáról van szó, hogy isteni szerencse kell a módszer megtalálásához a rengeteg lehetőség között, amik nem vezetnek eredményre. A lényeg az, hogy lehet ilyen időgépet készíteni, működnek is ilyen gépek a teremtésben sokfelé (lásd például a Biblia kódjának keletkezését), és akik használják őket, nagyon vigyáznak rájuk, nehogy galiba legyen belőlük.
Az időhullámok szerkezeti tulajdonságaival kapcsolatos további, tisztázatlan kérdésekkel külön írásban foglalkozom rövidesen, aminek címe: Gondolatok az időhullámokról. Fontos, hogy senki ne higgye: már mindent tudunk az időről és semmi felfedezni, kideríteni való nem maradt az időfizikában. Akik értenek hozzá, azok tudják a legjobban, hogy még messze vagyunk a véglegesnek vagy akár csak egzaktul lezárhatónak is tekinthető megoldástól. A következő kutató generációknak is bőven maradnak megválaszolandó kérdések és főleg lemérendő kísérletek a teremtés titkaival kapcsolatban. Bízunk benne, hogy az Eseményhorizonton közzé tett munkáink segítségükre lesznek a munkában. És semmi esetre se kezelje senki szent dogmaként a leírtakat, amit kőbe kell vésni és nem lehet megváltoztatni. Hisz az egész létezés lényege maga a változás, az új dolgok létrehozása. Mert ami még nem volt, annak lennie kell a teljesség felé vezető úton.

Készült: 2010.06.08.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz