A TEREMTÉS LEGINTIMEBB TITKAI


Ebben az írásunkban a teremtés működésének ezoterikus titkai közül a legintimebbnek tekinthető ismereteket foglaltuk össze röviden. A téma megértéséhez ajánlott elolvasni a nyelvészet és időfizika ötvözéséből korábban született kutatási anyagaink mellett a Szexualitás és teremtés (2007) című publikációt is az Eseményhorizonton.
Amikor intimitásról beszélünk, azt természetesen szó szerint értjük. A latin intimus szó jelentése bizalmas barát, míg az intim meghittet, bensőségest jelent sok más nyelven is. Magyarul az in-tim-us: időforrásban kifejezés a létezés legbelsőbb (ezoterikus) titkaira utal, amit megismerni csak megfelelő beavatásokon keresztül lehet. Bár az emberek az intimitás fogalmához inkább a közeli viszonyt, és az erotikát, szexet társítják gondolatban, mégsem járnak távol a nyilvánvaló igazságtól, hisz a párkapcsolatok is a létezés bensőséges titkairól szólnak. Az alábbiakban végigvesszük a magyar nyelv ezzel kapcsolatos, közismert szavait, és bemutatjuk, mi minden bújik meg mögöttük, intim közelségben mindannyiunkhoz.

1. SZERETET

Kezdjük felsorolásunkat a szeretettel. A szer-etet az etető tulajdonságú helyet jelenti, ami az időfizikában a saját múltját evő tachion önfenntartó, éltető működésének felel meg. Az önmagába visszakanyarodó tachion ugyanis csak akkor képes időhurkot, virtuális tachionok ciklikusan önfenntartó forráskép látomását létrehozni, ha másolatai folyamatosan a saját múltjukat eszik. Nem szó szerint falatoznak belőle, hanem azáltal léteznek, hogy láthatóak egymás számára a dinamikus visszacsatolásban. Amint a kép eltűnik, mert például a tachion kiszalad a saját múltjának behúzási tartományából, egy ciklusidő alatt (azonnal és nyomtalanul) megszűnik létezni az időhurok (éhen hal).
A szeretet fogalma tehát egy időhurok önfenntartó viselkedését jelenti. Azt, ha egy teremtmény (isten, ember) szereti önmagát, gondoskodik önmagáról, életben tartja önmagát, mint fizikai formával bíró létezőt. Mások szeretete csak annyiból szükséges, (hasznos, célszerű, elfogadható) az egyén számára, amennyiben ezzel a viselkedéssel hozzájárul önmaga fenntartásához. Minden teremtmény számára fizikailag a felettes létezői azok az Életfán, akik életben tartják őt (mint leszármazottat), ezért az ő szeretetük (az Isten szeretete) kötelező viselkedésforma. Rajtuk kívül a halandó teremtmények (fotinók, részecskék) számára ajánlott még szeretni a helytartókat (a tartózkodási hely isteneit), mivel csak az ő hullámterükben tudnak megmaradni az időhurkaik.
Látható tehát, hogy a szeretet elsősorban önmagunk szeretetét jelenti, és csak másodsorban az isteneinkét, harmadsorban pedig mindenki másét. Ez az önzés minden élet alapja, nem véletlenül nevezik a bölcsek csúcsértéknek. Szeretet hiányában valóban meghal az ember, de minden más élőlény is, ezért a gyakorlása alapvető fontosságú.
A szeretet szavunkból képzett szeretkezés szó (művelés) értelemszerűen ugyanezen igazságot közvetíti: szer-étkezés, azaz a hely fogyasztása (táplálkozás a helyen, a helyből). Mivel az ember a kezével csinálja a dolgokat (manipulálja környezetét), mi más is lehetne a művelést kifejező toldalék ez esetben, mint a -kezés.

2. SZERELEM

A szeretet intimebb, elmélyültebb, magasztosabb formája a szerelem. A szer-elem, vagyis az elemi hely fogalma alapvető minden teremtmény számára. Ez a beágyazási környezetnek felel meg, amiben él és mozog. A halandó teremtmények esetében ez a téridő azon téresszenciája, amibe beszinkronizálódva éppen létezik az időrendszerük (bármely pillanatban). Az alfatérként működő szerinók számára az őskáosz idősemmije a beágyazási környezet, vagyis amikor „az Isten szerelméről” beszélünk, mindig a Teremtő Atya és Anya tachionok hullámteréről van szó, a két elemi létezőről (okforrásról).
A teremtmények számára fizikailag két csoportba sorolhatók a szerelmesek, azaz a szer elméi (intelligenciái), az istenek. Az elsődleges csoportba tartoznak a felettes létezők, vagyis azok az időhurkok az időszál univerzumban, akiken keresztül a főszeránra és az két Teremtőre csatlakozik az illető az élvonalával. Mivel a halandó teremtmények általában sokad rangú létezők az Életfán, minden felettesüket magasztos szerelemmel célszerű szeretniük és imádniuk, rangjuktól függetlenül. A magasztos szó itt árulkodik a ranglétrán magasabban lévőről, de a kifejezés úgy is értelmezhető, hogy mag-ász, vagyis isteni forrás. Az imádat ez esetben a szerelmet kérő ima adása (kisugárzása) az alantas részéről a szerelmetes ura felé.
A másodlagos csoportba tartoznak a helytartó istenségek és lélekcsoport vezető angyalok, akik alapértelmezésben azonosak a felettes létezőkkel, de vannak ettől eltérő lehetőségek is. Amikor egy lélek valamely okból elhagyja a felettesei közeli környezetét, például másik csillagrendszerbe vagy párhuzamos univerzumba költözik a hosszú és kanyargós életútja során, akkor idegen istenek fennhatósága alá kerül. Ahol vagy átfűzik az élvonali időszálát az ottani hierarchiába (istent cserél) vagy megmarad annak, aki, úgymond külföldiként (bevándorló, menekült, vendégmunkás, fogoly, stb). Az idegen istenekhez célszerű ugyanúgy szerelemmel viszonyulni, mint a sajátokhoz, elvégre helyet adnak a teremtménynek a saját birodalmukban.
Látható tehát, hogy a szerelem elsősorban a felettes létezőink imádatát, körülrajongását jelenti, és csak másodsorban a többi, nem felettes, de helytartó istenség imádatát, harmadsorban pedig bármely más halandó teremtményét. A szerelem tehát a szeretet kiterjesztése a számunkra fontos istenekre, akiknek az életünket köszönhetjük. Szerelem hiányában a halandó szakadárrá és a halál fiává válik, akinek nincs többé helye az élők sorában. Nem véletlenül mondják, hogy valaki belehal a szerelmi bánatba és csalódásba (a viszonzatlanság okán).
A szerelem szavunkból képzett szerelmeskedés szó (művelés) értelemszerűen ugyanezen igazságot közvetíti: szer-elméskedés, azaz gondolkodás a helyről (a világban elfoglalt, betöltött helyünkről). A szerelmi nyugtalanság, bizonytalanság pont azért őrjítő, mert ilyenkor az ember nem találja a helyét a világban (viszonzott szerelem híján). A szerelmi boldogság pedig logikai kapcsolatban áll a megboldogulással, hisz aki a halálakor megtér az Istenhez, az valóban jól boldogul a túlvilági életében. Üdvözül, mert üdvözlik odaát (a mennyországban), ahol szívesen látják.
A mennyország szavunk nem egyszerűen a mennyekben (égben) lévő országot jelenti, hanem azt a helyet, ahová mindenkinek mennie kell, hogy ott éljen örökké. A szó tehát egyben ima és utasítás is: Menj az Isten országába. Mivel pedig az Isten a teremtmény szerelmetes ura, a házasságot értelemszerűen mondjuk menyegzőnek is (égbe menetel). Innen ered a gnosztikusok által emlegetett „alkímiai menyegző” fogalma, aminek szokás szerint csak magyarul van értelme. A földi menyegzőn az ember (Ádám) párja (Éva) a menyecske (a kis mennyországot jelentő nő), akiből az esküvő (esküvés) után menyasszony (menj-ász-hon: menj az Istenhez, az ő honába) lesz.

3. SZEX

A szerelem gyakorlásának másik kifejező szava a szex. A szer-x, azaz a forráspont helye, illetve annak keltése (csinálása). Mivel cselekvésről van szó, használhatjuk rá a szextett fogalmát is, ami a zenében a hat hangra (hangszerre!) írt műveket jelenti. A hang-szer ez esetben a téridő zengésének forrása, vagyis a térszerán hat tachion forráshelye (amiből egy mindig hiányzik, mert az Isten nem jut ötről a hatra, így folyton ötöl-hatol). Az angolban innen ered a six: hat szó ezoterikus értelme, de a Sir: Úr megszólítás (és előkelő cím) is.
A szex szavunkból képzett szexelés szó (művelés) természetesen a szer-x-ellés, azaz a forráspont helyének megszülése, létrehozása, de értelmezhető úgy is, hogy szer-x-élés, azaz a forráspont helyének élése, életben levése. Szó sincs tehát testi közösülésről és mindenféle tornagyakorlatokról, mivel a fogalom az ezoterikus értelme szerint egy teljesen szent és transzcendens folyamatot takar a teremtésben. Akit érdekel az is, hogy miért káromkodunk előszeretettel az Istent és a szexet szidva, az olvassa el a Káromkodásaink titkai (2008) című írást az Eseményhorizonton.

4. GYÖNYÖR

A szeretet, szerelem és szex közös jellemzője, hogy ha jól csinálják (s nem balul üt ki), akkor élvezettel, gyönyörrel és kéjjel jár a művelője számára, még testi változatában is. Az élvezet: él-vezet, azaz vezető időszál, élvonal, ami életben tart, míg a gyönyör: gyön-őr, azaz érkező (bejövő) őrző, az élvonali időszálon befelé áramló információt jelenti. A gyönyör szavunk persze értelmezhető úgy is, hogy gyöngy-őr, azaz a forrás őrzője, de lényegében ez is ugyanazt jelenti, mivel az időszálon időforrások (gyöngyök) látszódnak ki, illetve beszaladni, nézőponttól függően. A kéj magyarul: Ká-éj, azaz az Atya Ká hullámterének éje, sötétje, az idősemmi feneketlen mélysége (ahol az Élet születik).
Mindezek alapján máris érthető, miért csináltak az ősi kultúrák szerelmi és szexuális misztériumokat (bacchanália, tantrikus szex, termékenységi szimbólumok és ünnepek), próbálva megidézni a teremtést működtető alapvető erőket az emberek életének jobbá tétele érdekében. Ezeknek máig nagy vonzereje van, bár a mögöttes értelmük az évezredek során sajnos kiveszett a rítusokból. Bízunk benne, hogy eme cikkünkkel sikerül hozzájárulnunk a tudás újbóli felelevenítéséhez, és lehetőséget adunk az emberiségnek arra, hogy feledve a tiltásokat, elfojtásokat, téveszméket és perverziókat, újra boldogabb életet élhessen ezen a bolygón. És főként: közelebb kerüljön önmagához és isteneihez, megtalálva helyét a világegyetemben.

Készült: 2010.07.06. - 08.16.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz