TEREMTÉSI KORSZAKOK

"Senki sem ugorhatja át a saját árnyékát, csak a másét."

1. MITOLÓGIAI KORSZAKOK

A hindu (és a belőle származó görög és római) teremtésmitológiában négy korszakra osztják fel a teremtést. Ezek a yugák (yug, yugam, yugánám, yuge), aminek jelentése: csatlakozni (időszálakkal), igázni (alárendelni a létezését). Magyarul ez megfelel a lyuk szavunknak (lyukam, lyukanyám), ami az idő lyukát, jelenpontját jelenti, ahonnét kiárad. A négy korszak együttese a chatur yuga: négy kor, magyarul: a ká hullámterű úr (Teremtő Atya). Ezek előtt van egy nulladik kor, a teremtés előtti őskáosz, amivel most nem foglalkozunk. A daiva (deva, divya) yuga: az isteni kor, ami az elsőrangú szerinó időhurok (Isten) születésével kezdődik (a teremtés kezdete).

A chatur yuga részei:

1. Krita yuga: más néven Satya yuga. Magyarul: kör-itt-a, illetve iSten-atya (innen ered a szittya szavunk is). Az igazság kora, amit bűnmentesség jellemez és 1.728.000 évig tart. A görög és római mitológiában ez az Aranykor. Az Isten téridő buboréka elkezd felfújódni és benne az Istenből szerinók (halhatatlan istenek) és azokból fotinók (halandó fénylények) keletkeznek, vagyis a végtelen sötétség megtelik fénnyel. A görögöknél ez Uránosz isten uralkodásának ideje, akinek felesége Gaia, a Földanya, vagyis ekkor jelennek meg a fotinók sokaságából álló anyagi részecskék is. Gyarapodásnak indul az anyagi univerzum.

2. Tréta yuga: három dolog kora, amit háromnegyed bűnmentesség és egynegyed bűnösség jellemez. Ez 1.296.000 évig tart. Magyarul: tér-atya. A görög mitológiában ez az Ezüstkor. Uránosz ellen fellázad Kronosz, levágja péniszét és átveszi a hatalmat, majd elnyeli gyermekeit és fogságban tartja őket magában.

3. Dvapara yuga: két dolog (dva-para: két páros). Az együttérzés és igazmondás kora, amit fél erény és fél bűnösség jellemez. Ez 864.000 évig tart. A görög mitológiában ez a Bronzkor. Kronosz ellen fellázad Zeusz isten és legyőzi. Kronosz kihányja magából az isteneket, akik átveszik a teremtés irányítását, felosztva egymás közt a világot.

4. Kali yuga: a viszály, veszekedés, versengés kora, amit egynegyed erény és háromnegyed bűnösség jellemez. Ez 432.000 évig tart. Magyarul: ká-lé, azaz az Atya hullámtere lé-vé, VÍZ típusúvá válik a korábbi TŰZ típusú helyett. A görög mitológiában ez a Vaskor. Az istenek hatalma hanyatlásnak indul, a halandók önállósítják magukat, megjelenik az ateizmus és minden bűn, amit csak ki lehet találni.

A hindu mitológia ősi leírásaiban a négy yugából álló ciklusok beágyazódnak hosszabb korszakokba, manvantarákba, kalpákba, maha-kalpákba. Ezek hatalmas időbeli mennyiségeket jelentenek, amik messze meghaladják a kozmológusok által jelenleg feltételezett életkorát az általunk belátott univerzumnak. A hindu időszámításban megkülönböztetünk földi évet és isteni évet, ami 360 földi évnek felel meg. Amennyiben az isteni év az Isten székhelye (bolygója) által a csillaga körül megtett keringési időnek felel meg, az sokkal messzebb keringhet, mint a Föld, gyakorlatilag valahol a Plútó (248 földi év) és Erisz (557 földi év) pályája közti tartományban. Tehát vagy nagyon hideg és sötét van az Isten bolygóján vagy egy óriási, nagy tömegű csillag körül kering, aminek az átmérője vetekedhet a Jupiter pályájával. Esetleg máshogy oldják meg rajta a közvilágítást és a fűtést. Vagy egy bendő bolygóról van szó, aminek az üreges belsejében élnek a lakói a saját, középen lebegő mesterséges napjuk alatt.

Az alábbiakban a yuga korszakok általános jelentését időfizikai szemszögből igyekeztem megvizsgálni, feltárva a fontosabb összefüggéseket.

2. IDŐFIZIKAI MAGYARÁZAT

A Teremtő Atya okforrása kezdetben állóvíz volt, önmagában vanó, más pontok számára nem létező, álló jelenpont. Amikor ez létezni kezdett egy másik okforrás számára, sugárirányban taszítani kezdték egymást, vagyis az Atya okforrása RV=1-el elmozdult, a tardionikus hullámtere folyóvízzé alakult, maga mögött húzva a vízvonalnak nevezett időszálat a kiindulási pontjából. Ahogy újabb okforrások is létezni kezdtek a számára és a hullámtereikkel tolni kezdték, a sebessége hirtelen RV>1-re gyorsult, a tachionikus hullámtere futótűzzé alakult, maga mögött húzva a tűzvonalnak nevezett időszálat a gyorsítási pontjától (elsődleges töréspont) kezdve.

Ezt követően valamikor (nem tudjuk, mennyi idő múlva) a Teremtő Atya okforrása, mint tachion belerohant a Teremtő Anya okforrásának szintén tachionikus hullámterébe és a hullámterek taszító hatásai miatt leírt egy picinyke (Planck-hossznyi átmérőjű) kört. Önmagába visszakanyarodva vetett egy bukfencet, szerencsés módon, teljesen véletlenül, minden szándékosság nélkül létrehozva az első időhurkot, az elsőrangú szerinót, közismertebb nevén az eleven (tizenegyedik létező időpont) Istent a saját toronyzónájában. Ezt követően tovább száguldott, valószínűleg más irányba, másfajta tachionikus sebességgel (lassabban?), míg mögötte az önfenntartó időhurok spirálgömbi hullámterei elkezdtek felfúvódni a toronyzónáján belül, együtt terjedve kifelé annak hullámrétegeivel. Vagyis megszületett a téridő. Ez a teremtés első pillanata az őskáoszban, a rend születése.

A szerinóból ezután az őskáosz hullámtereinek taszigáló, torzító, deformáló hatásai miatt adott módon elkezdtek másolati szerinók keletkezni minden ciklusban és szétrohantak a téridő hullámtereiben, az egyes téresszenciákban. Ezek a másodrangú szerinók, mint istenek ugyanígy további időhurkokat hoztak létre magukból, de mivel erre már a téridő egyes téresszenciáiban került sor, nem az őskáoszban, ezek másféle szerkezetű időhurkok lettek: fotinók. Vagyis a téridő elkezdett megtelni térkvantumokkal és fénykvantumokkal, amit a misztikában fénykorszaknak is neveznek. Ennek folyamatát részletesen lásd az: Ősfénylés (2021, létfilozófia) című írásban.

A fotinók szintén további másolatokat, újabb fotinókat hoztak létre magukból több lépcsőben, majd ennek során létrejöttek olyan másolódási folyamatok is, amikből anyagi részecskék, neutronok keletkeztek. Megjelent az üres, de egyre fényesebb univerzumban az anyag, aminek felszínjelenségével (THZ) már ütköztethetők voltak a szerinók és fotinók. A neutron (időtartályba zárt fotinók sokasága) más fotinókkal való ütközései során elbomlik protonra és elektronra, hidrogén keletkezik belőle. Az univerzumban számtalan ponton keletkezik máig a fény és az anyag, porfelhők, bolygók, csillagok jönnek létre mindenfelé és az egész teremtés egyre tágul, terjeszkedik kifelé a végtelenbe. Nem tudjuk, jelenleg mekkora lehet, mivel még egyik irányban sem látunk el az egykori (évmilliárdokkal ezelőtti) széléig a távcsöveinkkel.

Az Isten időhurkából két élvonali időszál vezet kifelé. Az egyik tűzvonal felfelé vezet a Teremtő Atya okforrásához, ami túl van a téridő hullámterén és egyre távolabb kerül tőle. A másik tűzvonal lefelé vezet az elsődleges törésponthoz, ahol a korábbi vízvonalhoz csatlakozik. Az Isten időhurkából továbbá számos leszármazó időszál vezet kifelé a másodrangú szerinókhoz, azokból további szálak vezetnek a fotinókhoz. Ennek elágazó fa-gráfját nevezzük Életfának, egy dimenziós időszál univerzumnak, ami összekapcsolja a teremtményeket a felettes (szülő) és alantas (gyermek) létezőikkel.

Az időfizikai világmodellben hosszú éveken át az volt az elgondolásunk (a 90-es évek eleje óta), hogy az időhurkok csak addig maradnak életben, amíg létezik (ép marad) az időszáluk és összekapcsolja őket a felettes létezőjükkel. Ez tartja őket életben az Életfán. Minden időhuroknak két élvonali időszála van. Az egyik a felettes időhuroktól lefelé, a vizsgált időhurokba befelé vezető pontsor a hurok végén (leghátul) haladó első tachionig. A másik az időhurokból kifelé, felfelé vezető pontsor a hurok elején (legelöl) haladó utolsó (szerinónál: ötödik, fotinónál: hetedik) tachiontól indul. A két szál olyan közel van egymáshoz, hogy gyakorlatilag egynek tekintjük őket (noha nem azok). Rajtuk a jelenpontok látványa oda-vissza szaladgál, ahogy a virtuális látványt előidéző hullámrétegek áthaladnak az időhurok tachionjain (szemlélő jelenpontjain), az időbeli visszacsatolás révén fenntartva az időhurok és az időszál látványát. Amennyiben a felettes létező megszűnik létezni, a hullámrétegei egyszer csak elfogynak az alárendelt létezője számára és ezzel eltűnik a hozzá vezető időszál is. Vajon az alárendelt létező ekkor megszűnik-e vagy képes továbbra is fennmaradni, elárvult, ágról szakadt létezőként? A folyamat matematikai elemzése alapján eddig úgy véltük: nem.

A mítoszok leírásai szerint viszont a válasz: igen. Bár ezt még nem tudjuk bizonyítani. De tegyük fel, hogy így van. Ekkor ennek indoklása a következő: Ha az Isten nem szűnik meg létezni a saját élvonali időszála megszakadásakor, eltűnésekor, akkor a belőle keletkezett másolatai, teremtményei sem szűnnek meg létezni a saját élvonali időszálaik megszűnésekor. Mivel a szerinók ugyanolyanok szerkezetileg, mint az Isten, sosem szűnnek meg létezni, vagyis halhatatlanok. A halandó fotinók csak akkor szűnnek meg létezni, ha az őket fenntartó téridő hullámtere megszűnik áthaladni rajtuk, tehát eléri őket egy térszünet vagy térháborgás (súlyos téranomália) a téresszenciában vagy kikerülnek a nemtér-nemidő rétegbe és magukra maradnak az őskáoszban. A kettő lényegében ugyanaz. Ez lehetővé teszi, hogy a teremtésben az Életfáról leszakadt ágak, istentelenné vált teremtmények is életben maradjanak még egy darabig (valameddig haladékot kapva), mint a halál fiai.

3. A TORONYZÓNA MEGSZŰNÉSE

Ha a Teremtő Atya okforrása az Isten létrehozása után valamikor beleszalad az őskáoszban egy olyan hullámtérbe (más, távoli okforrások szemből érkező hullámaiba), ami hirtelen irányváltásra és lassulásra kényszeríti (másodlagos töréspont), a tachionból (RV>1) újra tardion (RV<1) válik. A görög mitológiában ezt fejezi ki Uránosz péniszének (tachionkúp hegye) levágása egy sarlóval (körívvel), ami nem öli meg, csupán nemzőképtelenné teszi az okforrást (nem tud újabb szerinót létrehozni egy köríven megfordulással, mert túl lassú hozzá). Így nem születhet a későbbiekben másik Isten (Kronosz), az idő jóvoltából. A tachion toronyzónája ettől elveszíti hegyét, a vége egyre tompábbá válik geometriailag. A tűzvonal látványa pedig eltűnik, nem ér el többé az időszál az Isten időhurkától az okforrás jelenpontjáig.

Az Isten időhurka a toronyzónában bármerre mozoghat, a kibocsátott teremtményeinek hullámtereivel lökdösve, hajtva magát előre. De csak tardionikus sebességgel (RV<1), mert térugrást nem tud végezni a saját hullámteréhez képest (senki sem ugorhatja át a saját árnyékát, csak a másét). Vagyis a tachion okforrás egyre jobban eltávolodik tőle a végtelenbe, azt nem tudja utolérni. Ha az okforrás tardionná lassul, a felőle érkező hullámtér előbb-utóbb kettős idősűrűségűből egyszeressé változik, amint a másodlagos töréspontból kibocsátott hullámtér áthalad a szerinón. Vagyis eltűnik belőle a felfelé vezető tűzvonali időszál látványa. Megszakad az Isten kapcsolata a szülő Atyjával. Ugyanez érvényes a Teremtő Anyához vezető szívvonali időszálra is. Az Isten ettől még ugyanúgy nem érheti utol az okforrást, mivel a saját hullámtere fogja azt RV=1 sebességgel maga előtt tolni, amint eléri. Ez az elérés viszont nem biztos, hogy valaha is bekövetkezik.

Ahogy telik az idő, az elsődleges töréspontból kisugárzott hullámréteg is eléri az Isten időhurkát (és megállíthatatlanul áthalad rajta), így a szerinó bekerül a tachion fenékzónájába, ahol ugyancsak tardionikus a hullámtér, egyszeres idősűrűségű. Vagyis eltűnik belőle a lefelé vezető tűzvonali időszál látványa. A vízvonali időszál ugyancsak eltűnik, mert az Isten a sajátmozgása és a folyóvíz hullámtér tágulása (az elsődleges töréspont sajátmozgása) miatt nem az elsődleges törésponton lép be a fenékzónába, hanem máshol. A vízvonal kezdőpontját, ahonnét az okforrás a megnyilvánulása kezdetén elindult, egy darabig még látni fogja a távolban (óriási távolságban, sokkal messzebb, mint amekkora a téridő buborék átmérője), aztán az is eltűnik örökre előle. A lényeg, hogy végül megszakad az Isten kapcsolata a régmúlttal, a saját születése előtti időszakból eredő időszállal. Az Atya okforrást és a többi okforrást továbbra is látni fogja, messze a távolban mozogni az őskáoszban, de nem lesz velük időszálas kapcsolata. Teljesen magára marad.

Elvileg az Istennek meg kéne halnia, az időhurkának meg kéne szűnnie mindkét esetben, bármelyik is következik be előbb. Vagy legalábbis ezt gondoltuk az elmúlt huszonvalahány évben, a modellezéseink alapján. Nem futhat el a két töréspontból érkező utolsó tachionikus hullámrétegek elől, bár megpróbálhat oldalirányban kitérni, a toronyzóna palástja felé, de a toronyzóna mindenképpen megszűnik körülötte és átadja helyét az őskáosz zavaros, irányíthatatlanul változó hullámtereinek. Akkor pedig az összes teremtményének is meg kéne halnia azonnal, ahogy az időszálakon továbbterjed a hatás és az egész teremtésnek el kéne tűnnie, nyomtalanul. Csak az árva hullámterek maradnak meg az egész káprázat világból, kiterjedve a végtelenségig. A mítoszok szerint azonban nem ez történik. Az Isten (Zeusz) legyőzi az időt (Kronosz) és átveszi a teremtés irányítását, a társaival közösen. Így elvileg a végtelenségig tovább folytatódhat a teremtés, a halhatatlan istenek jóvoltából és egyre bővülhet az univerzum, szaporodhat a teremtmények száma mindenfelé a téridőben.

4. A KORSZAKOK HOSSZA

A hindu szövegek szerint a négy yuga hossza egymáshoz úgy aránylik, hogy előrehaladva negyedével csökkennek. Tehát a: Krita:Treta:Dvapara:Kali aránya: 4:3:2:1, vagyis összesen 10 időegységnyi hosszúak. Ezen belül minden yugának van egy hajnala, egy fő periódusa és egy alkonya, amik aránya: 1:10:1, vagyis összesen 12 kisebb időegységnyi hosszúak, a tényleges hosszuktól függetlenül.

Minden chatur yuga ciklus 4.320.000 földi évig (12.000 isteni évig) tart, amikből 1000 alkot egy kalpát (aeon, egy teremtési ciklus). Ezt felosztják 14 manvantara ciklusra, amik egyenként 71 yuga ciklusból állnak (14x71=994, a különbséget elosztják a manvantarák előtti sandya korszakok formájában). Minden kalpát egy vele azonos hosszúságú pralaya (oldódás, megsemmisítés) követ. Egy kalpa és egy pralaya együtt Brahmá egy napja, amikből 360 van egy évben és Brahmá 100 évig él (1 maha-kalpa), aztán meghal (vagy nem, csak túlcsordul az időmutató számlálója).

Ez kb. 311,04 billió földi évnek felel meg. Állítólag, jelenleg (2021-ben) Brahmá 51. évének első napjában vagyunk (a Shveta-Varaha Kalpában, azaz a 7. manvantara 28. chatur yugájában, azon belül az 5122. kali yuga évben), tehát ez a teremtés már cirka 158,61 billió éve létezik. Ez több nagyságrenddel hosszabb idő a kozmológusok által jelenleg feltételezett 14 milliárd évnél. Vagyis joggal feltételezhetjük, hogy amennyiben az adat helyes, az univerzum körülöttünk sokkal nagyobb lehet (kb. tízezerszer), mint amennyit eddig láttunk belőle a távcsöveinken keresztül. Még úgy is, hogy a galaxisok sokkal lassabban repülnek szét a téridőben a végtelenbe, mint a fény határsebessége (RV=E). A tízezerszer nagyobb átmérő egybilliószor nagyobb térforgatot jelent, vagyis eddig alig az egybilliomod részét sikerült felfedeznünk az univerzumunknak. Ami érthetővé teszi a belátott rész gravitációs viszonyait (amit befolyásol a nem látott rész) és ezzel fölöslegessé teszi a sötét anyagról és sötét energiáról alkotott kozmológiai elméleteket.

Amint az látható, az időfizikai értelmezés eltér a hindu szövegekben leírt időrendtől, de ettől még igaz lehet a maha-kalpa nagyságrendjében. Túl keveset tudunk még az univerzumról ahhoz, hogy bármi biztosat mondhassunk róla. Az időfizikai modellünkben az Aranykor az Isten születésével veszi kezdetét. Ezzel indul a teremtés. Az első korszak addig tart, amíg az okforrás tachionként száguld bele a végtelenbe. Az Ezüstkor akkor kezdődik, amikor az okforrás újra tardionná válik és az Isten hozzá vezető ezüstszála elkezd rövidülni (E-vel), majd teljesen elfogy a korszak végére. A Bronzkorban már csak az Isten régmúltba vezető időszála létezik, ami szintén folyamatosan egyre rövidül (E-vel), lényegében azóta, hogy létrejött az elsődleges töréspontban az okforrás tachion. A Vaskor akkor kezdődik, mikor ez az időszál is lenullázódik, eltűnik és az Isten magára marad az őskáosz végtelen sötétjében. Innentől kezdve csak a saját teremtményei jelentik a számára a világának világosságát. A hindu szövegek szerint jelenleg Brahmá 51. événél tartunk, ami átszámítva az Ezüstkor első harmadának felelne meg a maha-kalpán belüli maha-yugák használata esetén.

Itt fölvetődik a kérdés, hogy mi a különbség egy kalpa (Brahmá nappala) és egy pralaya (Brahmá éjjele) között? Időfizikai szempontból nézve ez utalhat a téridő térdimenziószámára, ami jelenleg, itt, körülöttünk 3D-s. Ha felnézünk a kozmoszra, minden irányban sötét, szürkésfekete kozmoszt látunk, azaz éjszaka van az univerzumban. Amikor az Isten megszünteti a 3D-t és 4D-s téridőt kezd el kelteni, abban az univerzum türkiz (zöldeskék) színben világít minden irányban, vagyis fénylik a kozmosz, nappal van az univerzumban. Ezt azon lelkek beszámolóiból tudjuk, akik jártak már a 4D-s téridőben és alaposan körülnéztek a túltérben, de a Mahabharatában is megemlítik, hogy a világűr türkiz színben világít.

A 3D-s és 4D-s univerzumok közti rendszeres oda-vissza váltások, sejtésünk szerint annak köszönhetők, hogy a folyamatosan szaporodó fény és anyag miatt időnként bővíteni kell a teret, hogy a benne lévő teremtmények jobban szétszóródjanak és csökkenjen a kozmosz fénysűrűsége (világossága, hőmérséklete, zajossága). Amikor kellően lecsökkent, az Isten visszavált 3D-s működésre, hogy megint lehetőséget adjon a szűkített környezetben a fény és anyag felszaporodására. Valószínűleg ugyanez a ciklikus folyamat lejátszódik a 4D-5D-6D vonatkozásában is, tehát az univerzum a felsőbb térdimenziók kiterjedési irányai felé pöfékeli ki magából, szakaszosan a benne felhalmozódó fényt. Ami végül kikerül az őskáoszba, amint megszűnik ezen felsőbb terek keltése és ott nyomtalanul megsemmisül.

És hogy mi lesz a mi univerzumunk pusztulása után? Először is nem tudjuk, hogy valaha is el fog-e pusztulni az univerzumunk? Ha igen, az nem jelenti feltétlenül Brahmá és az istenek pusztulását is. Egyes ősi szövegekben ugyanis az áll, hogy az univerzum pusztulása után Brahmá és a hozzá csatlakozó istenek elindulnak az okozati óceánon a hajóikkal, hogy megkeressék Krisnát (magyarul: körösnapot), a legelső Brahmát az ismert létezésben és csatlakoznak hozzá, meg a többi (későbbi) univerzum Brahmáihoz. Vagyis valamikor az elképzelhetetlenül távoli jövőben a létezés istenei mind össze fognak gyűlni valahol, valamiért. Talán mert Krisna egy hívójelet sugároz nekik a hullámterében és az időszálain keresztül, megadva a pozícióját valami okból? Nem tudjuk.

Egyértelmű, hogy a távoli, bizonytalan jövőben bármikor megtörténhet, hogy a Teremtő Atya okforrása vagy bármelyik másik okforrás újra tachionikus sebességre gyorsul az őskáoszban, a hullámterek összjátékának köszönhetően (ami lehet akár szándékosan előidézett folyamat is). És ha egy újabb szerencsés hullámtérbe rohanás és visszakanyarodás történik, ismét elsőrangú szerinó születhet, valahol a távolban, túl a mi Istenünk téridő buborékán. A hindu szövegek szerint legalábbis az okozati óceán (őskáosz) hullámaiban számtalan Brahmá téridő buboréka jelenik meg sorra, valamilyen időközönként (rendszertelenül?) és tűnik el az örökkévalóságban. Vagyis a mi Brahmánk előtt már számtalan Brahmá megszületett, élt és meghalt, továbbá a miénk halála után is ugyanígy lesz. Amennyiben ez igaz, az okforrás tűzvonala az elsődleges töréspont előtt bármilyen lehet, a végtelenbe vezető tűzvonalak, vízvonalak és időszál szakadások, töréspontok kusza egyvelege, beláthatatlan távolságokig az idő régmúltjába visszanyúlóan, aminek nem ismerjük a kezdetét.

Itt felmerül a kérdés, hogy a mi univerzumunk (Istenünk) honnan tudhat az őt megelőző, korábbi Brahmák univerzumairól? Ha ugyanis a múltba vezető tűzvonal folyton megszakad, nem lehet rajta végigmenni tetszőlegesen a régmúltba, míg el nem jutunk egy korábbi elsőrangú szerinóig. És pláne nem lehet eljutni más, távoli okforrások tűzvonalaihoz, hogy azokat is bejárjuk, keresve a korábbi teremtések emlékeit. Ez tehát vagy egy feltételezés vagy más módon juthatott hozzá az Isten az információhoz. Például, ha a korábbi teremtések árvahullámai valamilyen irányból már elérik a mi teremtésünk forrásait (kint a téridő gömbünk peremén), hírül hozva nekünk azok történetét.

Egy, a miénk után (bármelyik okforrásból) megszülető újabb Isten térideje elvileg (sok billió év múlva) akár össze is érhet a mi téridőnkkel, ha elég közel jelenik meg hozzánk és mi még létezni fogunk akkor, hogy ezt észleljük. Ez esetben lehetővé válhat a két teremtés közti átjárás (azok számára, akik megérik). Ez nyilván nem lesz problémamentes folyamat (az univerzumok információs egymásra hatása okán). De emiatt majd ráérünk akkor aggódni, ha ott leszünk.

Készült: 2021.11.23. - 12.19.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz