AZ ATOMMAG STABILITÁSA

Az Atommag izoméria írásom folytatásaként most lássuk a még tisztázatlan kérdéseket:

1. A PROTONOK ÉS NEUTRONOK STABILITÁSA AZ ATOMMAGBAN

Sejtésem szerint az atommag stabilitását a részecskék egymásra gyakorolt kölcsönhatásai okozzák. A részecskék körüli térben kialakuló hullámtéri interferenciák potenciálgödrei (vonzó helyei) és potenciálhegyei (taszító helyei) nem változnak meg (mert nem változtathatók meg) attól, hogy belekerül egy másik részecske, egészében vagy részben. A részben belekerülés itt azt jelenti, hogy a részecske belsejében lévő időfraktáloknak csak egy adott része szorul bele a gödörbe, mintha meg lenne lasszózva. A hegy területére eső része meg vagy képes ott megmaradni vagy nem. Ha nem, akkor az időfraktál eltorzul, rugalmasan kénytelen elhajolni vagy kettéválni a hegy zóna körül, ami aztán meglátszik a részecske felszínjelenségén is, valamilyen formában.

Viszont ez azt is jelenti, hogy a torz időfraktálú részecske hullámtere is eltorzul, így máshová kerülnek körülötte a potenciálgödrei és hegyei, ami visszahat a vele szomszédos részecskékre. Végül beáll egy valamilyen kvázi egyensúlyi állapot, amit csak a szabad fotinókkal való gerjesztés tud tovább torzítani. Vagy újabb részecskék beépülése a magba, amik tovább deformálják a torz időfraktálú részecskét.

1.1. Miért nem omlanak össze az atomban lévő protonok és elektronok neutronokká?
Sejtésem szerint azért, mert a protonnal szomszédos neutron hatása úgy torzítja el a protont, hogy amiatt bezárul vagy összeszűkül a felszínén lévő lyuk, esetleg elérhetetlen irányba fordul az elektron számára, ami így kizáródik a protonjából. Amennyiben a lyuk nyitva marad, az is elképzelhető, hogy a neutron körüli potenciálhegyek valamelyike pont elállja az elektron útját, torlaszként a lyukban vagy fölötte-előtte. Bár ez valószínűtlen, hogy tartós legyen, amennyiben a lyuk mozog a részecske felszínén, mert kb. esélytelen, hogy a potenciálhegy is vele együtt mozogjon és mindvégig eltakarja.

1.2. Miért nem bomlanak el az atommagban lévő neutronok protonokká és elektronokká?
Sejtésem szerint azért, mert a neutronnal szomszédos proton hullámtere foglyul ejti a neutronban lévő "rejtett" elektront, ami bent reked egy potenciálgödörben. Hiába gerjesztjük tehát a neutront szabad fotinókkal, az elektron képtelen kiszakadni belőle. Alternatív megoldásként elképzelhető, hogy a proton egyik potenciálgödre betömi a neutron felszínén lévő lyukat és megakadályozza az elektron kiszakadását. Bár ez valószínűtlen, hogy tartós legyen, amennyiben a lyuk mozog a részecske felszínén, mert kb. esélytelen, hogy a potenciálhegy is vele együtt mozogjon és mindvégig eltakarja.

2. A PROTON ÉS ELEKTRON TÖLTÉSE

Sejtésem szerint az elektromos töltés a részecske komplex hullámterében megfigyelhető körbesodró, csavarodó interferencia jelenségeknek köszönhető. Amikből több is lehet: legalább kettő, amik ellenirányúak. Az egyik balra sodor, a másik jobbra. Ezek egymásba ágyazódnak, mintha két kerék lenne egymásban, amik ellenkező irányba forognak. De a valóságban ennél jóval bonyolultabb eredő mozgásjelenség látszatokról van szó. Azt nem tudom, vajon lehetséges-e három vagy több irányú sodrás, amik nem ellentétesek, hanem egymásra merőlegesek és ezért nem oltják ki egymást teljesen. Viszont ez esetben egy irányba fog tartani az eredőjük, körben a felszín mentén. Valószínű, hogy vannak ilyen szerkezetű részecskék is, de ezek többnyire rövid életűek, különféle okokból. Ezen okok közül az egyik lehet az, hogy a körbesodró interferenciák magát a részecsét is bepörgetik, hatást gyakorolva az időfraktálokra. Amik egy darabig tűrik a körbesodródást, egyre jobban eltorzulva, meghajolva, aztán az őket alkotó fotinók elszakadnak egymástól egy kritikus szögsebesség fölött, meg az időfraktálok is elszakadnak egymástól és szétrobban az egész rendszer, nagy energiafelszabadulás kíséretében szétszórva az alkotó fotinóit.

2.1. Miért van a protonnak és elektronnak töltése?
Mert a térben egymástól távol tartózkodnak. Így a belőlük kiáradó hulláminterferenciák pár nélküliek. Nincs ott a másik, hogy átfedje és kioltsa a hatásukat. Ami a csodálatos és némiképp érthetetlen jelenség, hogy miért pontosan egyforma a két interferencia erőssége (töltése)? Hisz a tömegük (belső fotinószámuk) erősen eltérő, tehát a hullámterük erősségének is eltérőnek kell lennie (a hullámrétegek száma eltérő egységnyi térfogatban).

Erre egy lehetséges válasz, hogy a sodró erő nem a hullámrétegek számától függ, hanem a rétegekbe berajzolható taszítási vektorok irányaitól és hosszaitól, mert ez határozza meg a belekerülő időhurkok tényleges elmozdulásait és deformációit. A több hullámréteg ugyanolyan irányú és nagyságú vektorral nem okoz nagyobb sebességű, irányú elmozdulást, csak nyomatékosabban fejezi ki ugyanazt. Tehát a "töltés" nem lehet eltérő. Ha mégis van átmeneti különbség a két töltés "ereje" közt, az valószínűleg a jelenlegi méréshatárok alatt marad, vagyis még nem fedeztük fel vagy ha igen, különféle anomáliáknak tulajdonítjuk, ami lényegében igaz.

Kiegészítés: Amint az látható, a lehetséges válaszok mindig újabb kérdéseket szülnek, amikre később kell megtalálnunk a válaszokat. És nem tudjuk, mikor érünk a végére ennek a láncnak.

2.2. Miért nincs a neutronnak töltése?
A neutron egy olyan proton, amiben benne van az elektron. A két időrendszer hulláminterferenciái szükségszerű módon (majdnem) pontosan kioltják egymást. Ha nem így lenne, azaz az egyik sodrás dominánsabb lenne a másiknál, akkor a neutron ettől egyre jobban bepörögne és végül szétesne. Épp ezért elképzelhető, hogy ez okozza a neutron spontán bomlását, amit nem a szabad fotinókkal való gerjesztés okoz, hanem csak úgy, magától bekövetkezik, kb. 15 perc után. Ezt hívják gyenge kölcsönhatásnak. A neutron belsejében tehát nem egyhelyben állnak a környező térhez képest az időfraktálok, hanem a részecske saját hullámtere miatt lassan körbesodródnak a tömegközéppont körül, azaz bepörög a búgócsiga és végül szétesik. De mielőtt ez bekövetkezhetne, a belsejében lötyögő elektron a szerkezeti aszimmetria miatt elsodródik középről, majd nekivágódik belülről a neutron felszínének, aztán addig gördül-pattog-ütődik a kis labda a nagy labdában, amíg rá nem talál a lyukra és ki nem pottyan belőle. Az így keletkező hidrogén atom két részecskéjének megsemmisülését (túlpörgés okozta szétesését) a másik hullámterének ellenirányú sodrása akadályozza meg, ami lassítja a felpörgést. A részecskék bepörgése nyilván nem egyenletes, számos körülmény befolyásolja, de amíg a kritikus érték (szögsebesség) alatt marad, addig nem következik be az annihiláció.

A proton és az elektron egymástól "elszakítva" is stabil marad, ami annak köszönhető, hogy körülöttük a térben mindenfelé rengeteg másik proton és elektron található, amik körbesodró hulláminterferenciái a távolból is hatnak rájuk, hisz ezek a gömbhullámok kiterjednek a végtelenbe. Ebből következik az a sejtésem, hogy ha egy magányos protont (vagy elektront) kiteszünk az idősemmibe, ahol nincsenek körülötte elektron (vagy proton) hullámterek, magától el fog bomlani egy rövidke idő után, még akkor is, ha van benne egy térforrás, ami elvileg életben tarthatná. A fizikusok ezt még nem fedezték föl, mert egyrészt nem csináltak még ilyen mérést, másrészt mert eszükbe sem jutna azt feltételezni, hogy a kísérletben vizsgált részecskére hatnak a körülötte lévő mérőműszert alkotó részecskék hullámterei. Ezért hiszik azt, hogy ezek a részecskék "stabil" létezők, amik nagyon sokáig képesek életben maradni. Ami igaz, csak nem izolált állapotban, hanem kölcsönhatási térben.

2.3. Miért vonzza egymást a proton és az elektron?
A válasz röviden az, hogy nem vonzzák egymást. Az elektromos vonzóerő valójában tévedés, mert csak taszító hatás létezik (ez az egyetlen létező fizikai kölcsönhatás). Ami igen gyorsan lökdösi különböző irányokba a részecskéket, amik ennek hatására a tömegtehetetlenségüktől függően, különböző sebességgel fognak mozogni. Ha a proton és az elektron vonzanák egymást, az elektronok állandóan a protonjuk (vagy egy másik proton) felszínéhez tapadnának, csak rövid időkre taszítódva el tőle. Mintha pattognának a proton burkolatán, befelé kívánkozva. Ekkor viszont nem léteznének elektronhéjak és atomok sem, csak atommagok. És nagyon másmilyen lenne az anyagi világ kinézete, mint amilyennek most, itt ismerjük.

Hozzátartozik ehhez, hogy az elektronok szeretnek elektronpályákon tartózkodni az atommag körül, adott távolságokra, adott méretű és alakú valószínűségi felhők területén, amik potenciálgödrei foglyul ejtik őket és nehéz őket innen kipofozni. A fizikusok sosem magyarázták meg ezt a nyilvánvaló ellentmondást, hogy ha a proton és az elektron vonzzák egymást az ellentétes töltésükkel, akkor miért nem omlanak össze egy neutronná? Mitől lesz stabil egy atom? Inkább kitaláltak többféle fizikai kölcsönhatást, hogy ráfoghassák az okokat. Lényegében minden atomi szintű jelenség kapott egy saját kölcsönhatást, mert gőzük nem volt a jelenség mélyebb szintű okairól.

2.4. Miért taszítja egymást két proton és két elektron?
A válasz röviden az, hogy nem az elektromos töltésük miatt taszítják egymást, hanem a meglévő hullámtereik taszítási vektorainak eredő irányai miatt. Ebbe beletartozik a THZ felszíneik ütköztethetősége is. De sokkal többet nyom a latban az, hogy azonos irányú a körbesodró hatásuk, tehát nem fékezik le egymást. Egymás közelében valószínűbb, hogy inkább gyorsulni fog a belső pörgésük, ami viszont egyben eltaszító hatásként is jelentkezik, mert a részecske közelebbi oldalán nagyobb a sodrás ereje, mint a távolabbi oldalán (más a vektorok eredő iránya), ami deformálja a részecske időfraktáljait. Amik ezt igyekeznek kiegyenlíteni, visszahajolni a torzió ellenében, ami végeredményben távolabb löki őket egymástól. Ezért van az, hogy két szabad proton elpofozza egymást egymástól, viszont az atommagban két megláncolt proton erre nem képes, mert a neutronok fékező kényszerterei ezt megakadályozzák.

Ezért van az, hogy két szabad elektron is elpofozza egymást egymástól, ezért nem képesek egy gödörben ketten megülni, szoros közelségben. Ebben persze a gödör mérete és mélysége is nagy szerepet játszik, tehát elvileg megtörténhetnek olyan rövid életű jelenségek, amikor átmenetileg két elektron egy nagy gödörben csücsül, annak két átellenes végében, próbálva kilökni a másikat. Ha két atom közt a potenciálgödrök átfedik egymást, a két elektron egy gödörben jelenség akár tartóssá is válhat, de ekkor már kémiai kötésről beszélünk (önkényesen és helytelenül), mintha ez valami egész más jelenség lenne, ami nem igaz. Ekkor valójában nem az elektronpárok kötik össze az atomokat, hanem atommagok kötik össze egymást és kényszerítik össze az elektronjaikat.

Olyanról még nem hallottam, hogy egy gödörben három vagy több elektron kényszerülne össze. Nem biztos, hogy normál körülmények közt ez előfordulhat, bár a lehetőségét nem zárhatjuk ki. Viszont valószínű, hogy a fehér törpék és neutron csillagok belsejében ilyen jelenségek is előfordulhatnak, az extrém körülmények hatására.

3. A NEUTRONOK SZÁMÁNAK NÖVEKEDÉSE AZ ATOMMAGBAN

Sejtésem szerint a neutronok a hullámtereikkel megkötik a protonokat, megakadályozva az egymástól való elsodródásukat és az elektronjukkal való egyesülésüket. Ugyanakkor a protonok is megakadályozzák a neutronok bomlását. Az olyan izotópokban, amik atommagjában több a neutron, mint a proton, a neutronok elsősorban hézagkitöltő szerepet töltenek be, befogódva és csapdába esve a szabad atommag helyeken, amivel stabilizálják az atommagot azáltal, hogy csökkentik vagy megakadályozzák az atommag izomerek közti váltásokat és többszörösen megkötik a körülöttük lévő protonokat. Tehát az atommag konformációjától függ döntően, hogy mennyi plusz neutront tud befogadni töltelékként.

3.1. Miért van egyre több neutron a nehezebb atommagokban a protonokhoz képest?
Ez az atommag konformáció függvénye, tehát nem lineáris a neutronszám növekedése a protonok számával együtt. Vagyis érdekes mód vannak olyan nehéz elemek, amik izotópjai kevesebb fölös, plusz neutront tartalmaznak, mások meg feltűnően sokat. Érdemes volna grafikonon ábrázolni az összes lehetőséget és összevetni a geometriai ábráikat, abból egyértelműen látszana a fölös neutronszám összefüggése a konformációval.

3.2. Miért nincsenek olyan izotópok, amikben kevesebb neutron van, mint proton?
Sejtésem szerint a választ az 1.1. alfejezet tartalma adja meg: Ha túl kevés a neutron, akkor akad a magban olyan proton, amelyiket nem tudják blokkolni, megakadályozva az elektron visszatérését. Ekkor a proton-elektron pár idővel egyesül neutronná és a kémiai elem átalakul egy másik elemmé, ahol stabilizálódik. Többek között ezért olyan nehéz feladat az "aranycsinálás", azaz a transzmutáció, mert ahhoz előbb neutronhiányt kell előidézni az atommagban, ami a kötőerők nagysága miatt nem egyszerű feladat.

4. A KÉMIAI ELEMEK SZÁMÁNAK KORLÁTOZOTTSÁGA

Jelenleg 118 kémiai elemet ismerünk, ebből az első 94 megtalálható a természetben, az utolsó 24 annyira instabil (rövid életű), hogy csak mesterségesen állíthatók elő. Minél nehezebb egy kémiai elem, annál bomlékonyabb, ami lekorlátozza a lehetséges kémiai elemek számát a 3D-s térdimenzióban.

4.1. Miért teszi instabillá az atommag tömegének növekedése az izotópokat egy határon túl?
Ahogy az 1. pontban leírtam, a részecskék körüli hullámtérben adott helyeken, adott méretű és alakú potenciálgödrök és potenciálhegyek találhatók. Sejtésem szerint a részecskék felszínéhez közel inkább a gödrök vannak túlsúlyban, távolabb pedig a hegyek, esetleg ezek a távolság függvényében váltogatják egymást. Amíg kicsi az atommag, a kevés proton és neutron jól elfér egymás potenciálgödreiben. Ahogy egyre több részecskét adunk hozzá, a külső héjra kerülő részecskék belekerülnek a túloldalon lévő részecskék potenciálhegyeibe, miközben a velük szomszédos részecskék potenciálgödreiben is benne vannak. Tehát összességében az ellentétes erők eredői miatt gyengébben kötődnek az atommaghoz, mint a beljebb lévő részecskék. Ettől "törékenyebbé" válik az atommag: ha erős gyorsulás éri, például nekicsapunk egy másik atommagot vagy fénysugarat, a mag külső részéről részecskék szakadhatnak le, azaz radioaktívnak nevezett bomlás történik, ami fotinók kiszabadulásával és szétrepülésével, illetve részecskék szétrepülésével jár. A mag darabokra esik szét, a szerkezetétől függően különböző kisebb, szintén instabil vagy stabil atommagokra. Így jönnek létre a különböző bomlási sorok.

Az atommag instabilitásához hozzájárulnak még a részecskékben ide-oda pattogó szabad fotinók is, amik folyamatosan dörömbölnek a THZ-kon belülről. Amikor visszapattannak egy THZ-ról, a torlódási frontjaik tovább haladnak a korábbi irányba és igyekeznek mindent eltaszítani az útjukban. Minél nagyobb egy atommag, annál több részecskében annál több szabad fotinót tud eltárolni, amik annál hevesebben dörömbölnek benne. Ennek mellékhatásaként az atommag külső héján tartózkodó részecskéket nagyobb lelökő erők érik, még tovább gyengítve a maghoz való kapcsolódásukat.

4.2. Miért nincs sokkal több nehéz kémiai elem?
A természetben az atommagok épülése, bűvülése meghatározott szabályokat követ, ahogy az egyes izotópok izomerjeinek egymásba való átalakulásai is, amik módosítják a konformációt és a konfigurációt. Amikor mesterségesen állítunk elő instabil izotópokat, kémiai elemeket, akkor lényegében szakbarbárkodunk, hozzáértés nélkül próbálunk vaktában összebarkácsolni atommagokat. Anélkül, hogy figyelembe vennénk az atommagot felépítő és összetartó szabályokat. Mintha kalapáccsal esnénk neki egy gombostűnek: odacsapunk még néhány protont meg neutront és reméljük a legjobbakat. Az eredmény javarészt kudarc lesz.

Ha pontosan értenénk, ismernénk az atommag épülési és összetartási szabályokat, számítógépes modellezéssel találhatnánk olyan izomereket, amik az adott izotóp esetében a legstabilabbak. Viszont egy dolog ezt modellezni és egy nagyon másik megcsinálni a gyakorlatban, amihez még nincs megfelelő technikánk. Sejtésem szerint, elvileg létezhetnek olyan nehéz kémiai elemek, amik egyes izomerjei jóval stabilabbak a ma ismert izomereknél. Mivel a potenciálhegyeken túl ismét gödrök következnek, elképzelhető, hogy a 118-as rendszámon túli tartományban létrehozhatók stabil (vagy kevéssé instabil) izomerek, megfelelő technikával. Ezt a sejtést már más fizikusok is fölvetették korábban, többször, tehát nem újdonság.

5. HIBRID ATOMMAGOK

Ha megnézzük az egyes kémiai elemek tömegszámait, rendre eltéréseket látunk a számított értékektől. Vagyis ha van n darab m tömegű proton és neutron egy atommagban, annak mért tömege nem n x m lesz, hanem általában kicsivel több. Ezt ráfoghatnánk akár a mérési pontatlanságra vagy az izotópok befolyására is, de sejtésem szerint más oka is lehet a dolognak. Ha a normál méretűnek tekintett protonon és neutronon kívül vannak más, kisebb, stabil részecskék is (protinók, neutrinók, elektrínók), azok nem csak egymással alkothatnak valamiféle piciny atomokat, hanem a normál részecskékkel is keveredhetnek, nagyon sokféle kombinációban. Hisz a részecskék közti kölcsönhatások ugyanúgy hatnak rájuk is. Úgy kell elképzelni a dolgot, mintha az alma méretű protonokból és neutronokból álló atommagban, ahhoz kapcsolódva lennének ott cseresznye vagy mákszem méretű protinók és neutrinók is, amik tömege elenyésző, de azért kimutatható, ha elég sok van belőlük. Ezek a hullámtereikkel erősíthetik az atommag stabilitását, segítve a nagyobb részecskék együttmaradását, egyfajta hézagkitöltő kötőanyagként, de gyengíthetik is, a körülmények függvényében. Velük sok jelenség, zavar és pontatlanság, meg fura mérési eredmény magyarázható.

Azt nem tudjuk, hogy vajon ezek a kisebb részecskék beférnek-e a nagyobb részecskék felszínén lévő lyukakon és fogságba eshetnek-e az időtartály belsejében, illetve mennyi fér el belőlük egyszerre egy részecskében? A jelenlétükkel mindenesetre zavarhatják, akadályozhatják az elektron visszatérését a protonjába. Ha pedig kvázi teljesen kitöltenek egy protont, tartósan meg is akadályozhatják az elektron belépését oda. Vagy megakadályozhatják az elektron kilépését a neutronból.

Érdekes jelenség lehet, ha egy kisebb részecske beleszorul egy nagyobb felszínén lévő lyukba és átmenetileg vagy tartósan elzárja azt, mivel ekkor a benne lévő szabad fotinók nem tudnak megszökni. Azaz hiába hűtjük le az anyagi halmazt, rejtélyes módon nem fog csökkenni a gerjesztettségi szintje vagy nem annyira, amennyire kellene, a bedugaszolt részecskék számától függően. És fordítva: hiába melegítjük szabad fotinók besugárzásával, azok nem jutnak bele a részecskébe és csak kívülről tudják gerjeszteni. Ez majd akkor lesz fontos kutatási terület, ha képesek leszünk célzottan betömni a részecskék lyukait vagy kinyitni őket és gyakorlatilag tárolópalackként használhatjuk őket, hogy stabilan őrizzék a beléjük zárt kisebb részecskéket vagy szabad fotinókat és ne eresszenek le hideg környezetben sem.

Azt sem tudjuk, hogy a kisebb részecskék vajon el tudják-e foglalni az elektronpályák potenciálgödreit? Kilökik onnan az elektronokat? Vagy az löki ki őket? Vagy jól megférnek egymás mellett? Azt sem tudjuk, vajon az elektron felszínén van-e lyuk? És ha igen, azon befér egy vagy több kisebb részecske? Ennek kicsiny a valószínűsége, de a lehetőséget nem lehet kizárni. Vajon létrehozhatók olyan anyagok, amikben az elektronokat lecseréltük kisebb részecskékre, azaz nem elektronhéjuk, hanem mondjuk neutrinóhéjuk van? Ezek hogyan viselkednek nagyobb halmazban? Nemesgázként? Vajon egy kisebb részecskékből álló komplett, kisebb atommag is belefér egy elektronpálya potenciálgödrébe? Ami körül kisebb elektrínók pattognak? Milyen tulajdonságai lehetnek az efféle, fraktális részecske szerkezeteknek?

6. FÉNY ÉS ANTIFÉNY

A jobbos csavarodású téresszenciákban jobbos csavarodású fotinók találhatók. Viszont megfelelő körülmények közt, tértükrözéssel létrejöhetnek belőlük balos csavarodású antifotinók is, bár ennek pontos fizikai körülményeit még nem ismerjük (mikor, hol, hogyan?). A fény és az antifény jól megvan egymás mellett, amíg egy adott távolságnál messzebb léteznek egymástól. Ha viszont túl közel kerülnek egymáshoz, azaz kvázi ütköznek, összeérnek, kölcsönösen megsemmisítik, nyom nélkül semmivé teszik egymást. Ennek során nem szabadul fel energia, hanem megszűnik a meglévő. Épp ezért nagyon nehéz detektálni a jelenséget.

Mindez annak köszönhető, hogy a két fotinó hullámterének csavarodása ellentétes irányú, azaz a taszítási vektoraik más irányokba mutatnak az egyes hullámrétegekben. Amíg a két időhurok távol van egymástól, a vektorok iránykülönbsége elhanyagolhatóan csekély. Ahogy azonban közelednek egymáshoz, a hullámrétegek egységnyi felületre eső görbültsége annál nagyobb lesz és ezzel a vektorok irányainak különbségei is megnőnek, a felület minden pontján. A távolságot az időhurkok átmérőihez viszonyítva kell értelmezni, tehát Planck-hossznyi közelségről beszélünk valójában. A pontos távolságot viszont, amin belül egy fény és egy antifény megsemmisíti egymást, még nem ismerjük. Mivel az időhurkok mozognak, az idődoppler miatt a torlódási frontjaikban (előttük) és a tágulási frontjaikban (mögöttük) más lesz a vektorok hossza (nagysága), de az irányuk nem változik (nem változhat meg).

Minél nagyobb a vektorok irányainak különbsége, a másik időhurok tachionjaira gyakorolt hatás annál jelentősebb: annál inkább fékezi a jelenpontokat, olyan pályára, útvonalra kényszerítve őket, amiken kihaladnak az önfenntartáshoz szükséges (behúzási) tartományból. Aminek ellenállnak a saját hullámterükkel, amíg tudnak. És egyben eltaszítják a másik, ellentétes csavarodású időhurkot. Tehát: a fény és antifény nem vonzza egymást, inkább taszítja. Viszont a fénnyel teli környezetben egy antifény számára bármilyen irányú taszítás az egyik irányban lévő fények részéről egyet jelent a másik irányban lévő fények felé taszítódással, tehát az ütközés gyakorlatilag elkerülhetetlen.

Felmerül a kérdés, hogy a fények nagy tömegben miért nem pusztítják el egymást ugyanígy? Hisz a csavarodás tengelyirány függő folyamat. Vagyis ha egy fotinó átfordul a térben, a csavarodó hullámtere is ellentétes irányúnak fog tűnni a szomszédai számára. Csakhogy ez nem így van, mivel a szomszédok hullámterei azok, amik átfordulásra kényszerítik a fotinót, addig forgatva azt (másodlagos csavarodás), míg be nem áll a tengelye a megfelelő irányba. Azaz a sok fény együtt kölcsönösen rendezett halmazt fog alkotni, amiben adott irányba állnak be az időhurkok forgástengelyei és ekkor már segítik egymás önfenntartását, nem akadályozzák. A sok fény és antifény együtt erre nem képes, mert bárhogy forgatják is egymást, a tükörkép mindig tükörkép marad, az nem jöhet létre belőlük rendezett halmaz. Semmilyen forgatás után nem fogják egymás önfenntartását segíteni, mindig csak akadályozzák egymást.

Felmerül a kérdés, hogy a fények nagy tömegben miért nem pörgetik túl egymást? Ha a fény és antifény akadályozza egymás csavarodását, a fény és fény pedig elősegíti, miért nem lépik túl a behúzási tartományukat a tachionjaik a másik irányban, előrefelé szaladva? A válasz egyszerű: mert az ezt okozó hullámfrontok terjedési sebessége: E. Az RV=2, 3 körül száguldó tachionokat ezért képtelen túlgyorsítani, hogy előrefelé szaladva fussanak ki az önkeltési zónájukból. Inkább csak lassítani fogja őket, optimalizálva a mozgásukat.

Kiegészítés: A fentiekből következik, hogy minél sűrűbb egy fénysugár fotinó tartalma, annál erősebb a fotinók egymásra gyakorolt kényszerítő hatása, amivel megfelelő irányokba rendezik, beállítják egymást. Ez megváltoztatja a fény egyik fizikai tulajdonságát (ideiglenesen nevezzük szuperkoherenciának, amíg jobb nevet nem találunk neki, megkülönböztetve a lézersugár koherenciájától), ami valószínűleg mérhető lesz (valahogyan), bár nem tudok róla, hogy mértek-e már ilyesmit, illetve felismerték-e, miről van szó? Tehát egy ritka, gyenge, nagy hullámhosszú, szórt fénysugárban a fotinók hajlamosabbak össze-vissza elfordulni egymástól a környező hullámtér sodrásainak engedelmeskedve, míg egy sűrű, erős, kis hullámhosszú, koncentrált fénysugár rendezi önmagát és úgy is marad, amíg a tulajdonságai fokozatosan meg nem változnak a környezeti zaj, a visszaverődések és a belső taszító erők szétszóró hatásai miatt. Ennek valószínűleg szerepe van a lélekben pattogó hipernagy frekvenciás fényszál működésében és technikai kezelésében is, de ezt még végig kell gondolni a későbbiekben, hová vezet és mi mindenre lesz jó.

7. ANYAG ÉS ANTIANYAG

Az anyagi részecskék fotinókból állnak. Tehát antifotinókból lehet készíteni antianyagi részecskéket. Mivel tükörképekről van szó, gyakorlatilag minden lehetséges stabil és instabil részecskének lesz egy párja, ami tömegében, méretében, mozgásában azonos, de formájában tükörkép, elektromos töltésében pedig ellenkező: irányú! Mivel a töltést, mint korábban megállapítottuk (a 2.1. fejezetben), a csavarodó hullámtérben megjelenő másodlagos csavarodások okozzák. Ezért lesz az antielektron pozitív töltésű, azaz pozitron.

A fizikusok sosem magyarázták el, miért kell ütköznie egy anyagi és antianyagi részecskének ahhoz, hogy megsemmisítsék egymást? Messziről ez miért nem következik be? Hisz a hullámtereik messzire kiterjednek, folyamatosan. A 6. fejezet alapján már érthető, hogy a részecskéket alkotó fotinóknak elég közel kell jutniuk egymáshoz ahhoz, hogy elkezdjék megsemmisíteni egymást. Viszont mivel a részecskék időtartályait fedő THZ-k távol tartják a fotinókat egymástól, nem tudnak egymáshoz tetszőlegesen közel kerülni, még egy atommagba összekényszerítve sem. Ebből két következtetés adódik:
1. A megsemmisítési távolság nagyobb az időfraktál legvégén lévő fotinók és a THZ-k külső felületei közti távolságnál.
2. Amennyiben a megsemmisítési távolság kisebb, a részecskék csak akkor kezdik megsemmisíteni egymás fotinóit, ha a THZ-k közti lyukaknál sikerül érintkezniük, mélyebben belelógva egymásba. Majd ennél fogva kölcsönösen meghámozzák és lebontják egymást, ami a THZ-k megszűnésével jár és ekkor már akadálytalanul egymásba hatolhatnak, folytatva a rombolást. Ebből következik, hogy ha sikerül bezárni ezeket a lyukakat (kellően picire összehúzni őket vagy kisebb részecskékkel betömni őket), akkor megakadályozható, legalább időlegesen a pármegsemmisülés. És az anyag, antianyag egy rövid ideig kényszerűen egymás közelében létezhet, kölcsönösen próbára téve egymás önfenntartó rendszerét. Persze a lyukbetömő kisebb részecskék is elpusztítják egymást, ha érintkeznek, így nem védik sokáig a nagy gömböcöt a meglétükkel.

Felmerül a kérdés, hogy a részecskékben képződő időfraktálok miért nem képesek újraképződni és pótolni a megszűnt fotinókat, illetve antifotinókat? A válasz az, hogy ha pótolják, azzal fokozzák az ütközések valószínűségét a fénysűrűség növekedése miatt, tehát fenntartják (és talán még gyorsítják is) a megsemmisülést. Csakhogy amíg a megsemmisülés 1 önkeltési ciklus alatt lejátszódik, addig az új fotinók keltésénél nem elég az, ha 1 önkeltési ciklus alatt 1-2-3 vagy még több fotinó jön létre, mert ezeknek több ciklusnyi idő kellene a szülőjüktől való eltávolodáshoz, hogy elfoglalhassák a helyüket az időfraktálban. Amire nincs idejük, mert előbb megszűnnek. Így nincs lehetőség annihilációálló, halhatatlan részecskék létrehozására.

Az antianyag fegyverek ellen tehát csak a kiterjesztett THZ-k (azaz mesterségesen generált erőtérpajzsok) használatával lehet védekezni. Ennek nem kell nagynak lennie: atomsugárnyi távolságokról van szó. Tehát elvileg lehet olyan leheletvékony pajzzsal védett anyagi rendszert (testet) létrehozni, amivel akár meg is fürödhetünk az antianyagban, mégsem szűnünk meg tőle. Technikailag persze nem ilyen egyszerű a helyzet, számos okból, azaz ezek közül bármelyik képes előidézni a megsemmisülést. De ezzel most nem foglalkozunk, mert nagyon messzire vezetne és a számunkra ennek még jó sokáig nem lesz technikai realitása.

8. ANYAG ÉS ANTIFÉNY

Az anyagi részecskébe behatoló antifény szintén megsemmisül, nekiütközve az első fénynek az időfraktálban és piciny, de még pótolható kárt okozva benne, így antifénnyel nem lehet gerjeszteni, melegíteni az anyagot, csak fénnyel. Vagyis a frissen létrehozott antianyag csak annyira "meleg", amennyi friss, szabad antifény keletkezett mellé, belé. És onnantól már csak hűl (a kvázi abszolút nulla fokig), ahogy ez az antifény is megszökik belőle. A fény szintén rombolja és nem melegíti az antianyagi részecskét. Tehát hiába keltünk tértükrözéssel antianyagi részecskéket, ezeket semmilyen primitív, mágneses tárolóban lebegtetve nem tudjuk sokáig megőrizni a fény állandó bombázása miatt. Arról nem beszélve, hogy az ilyen tárolók falán a semleges részecskék is képesek áthatolni. Nem csak a normál méretű anyagi részecskék, hanem a kisebbek is (neutrinók!). Egyedül erőtérpajzsok közé zárva lehetne tartósan életben tartani az antianyagot és antifényt, viszont technikailag még nem tartunk itt.

Ebből következik, hogy a neutron és antineutron is megsemmisítik egymást, mert attól még, hogy nincs töltés jelenséget okozó eredő csavarodásuk, a hullámterük ugyanúgy csavarodik. Amikor viszont egy neutront antiprotonnal vagy pozitronnal ütköztetünk, az eltérő tömeg (fotinószám) és méret, alak miatt nem lesz tökéletes a pármegsemmisülés, hanem a nagyobbik egy része túléli a pusztítást. Viszont nem képes önmagát tovább stabilan fenntartani, miután az antianyag kiharapott belőle egy valamekkora darabot. Ezért a csonka időfraktál maradványa széthullik és a sok megmaradt fotinó szétrepül, jelentős sugárzást okozva, esetleg rövid életű, instabil, részecskeszerű időfraktál elfajzásokat keltve egy darabig.

Ha egy anyagi atommagnak ütköztetünk egy antianyagi részecskét, az jó esetben is csak egy, esetleg kettő vagy legfeljebb három anyagi részecskének csapódhat neki egyszerre és kezdheti megszüntetni őket. Ennek eredményeként viszont az atommag megbomlik, mert protonok, neutronok tűnnek el belőle, ami instabillá teheti a megmaradó atommag részt. A megszűnő protonok elektron párja is megszűnik, ami módosítja az elektronhéj szerkezetét. A megszűnő részecskékben pattogó szabad fotinók és esetleges kisebb részecskék szintén megszűnnek. Ha nem, akkor kiszabadulnak és robbanásszerűen szétrepülnek az atommag felületén ütött "kráterből".

9. ANTIFÉNY ÉS ANTIANYAG KELTÉSE

A jelenlegi tudásunk szerint, amikor egy fotinóból másolati fotinók keletkeznek, mindegyik azonos csavarodású (formájú) lesz a szülőjével. Tehát fotinó nem képes antifotinót kelteni. Ebből következően az anyagi részecskék is csak fotinókból állnak, amik az időfraktálban köztük lévő kis távolságok miatt rendezik egymást, azaz beállnak a forgástengelyeikkel egy adott irányba. Viszont mivel a részecskék belül több időfraktálból állnak össze, amik a centrumból különböző irányokba nyújtózkodnak kifelé, ezek fotinóinak forgástengely állásszögei egymáshoz képest lehetnek eltérőek, különböző mértékben, amivel nyilván zavarni és eltaszítani fogják egymást. Tehát az időfraktálok valószínűleg nem hatolnak be egymás felségterületére, hanem vetélkednek az elfoglalható térért, amit igyekeznek rendezetten kitölteni. Ez egy állandó belső feszültséget okoz az időtartályban és valószínűleg hozzájárul egyrészt a THZ-k kialakulásához (ellentétes állásszögű jobbos csavarodású hullámterek interferenciái), másrészt a csavarodó hullámtérben megjelenő eredő csavarodások kialakulásához, amiket térben szétválasztva "elektromos töltésnek" nevezünk. Harmadrészt pedig kialakítja a részecske körüli térben megfigyelhető potenciálgödröket és potenciálhegyeket (amik ugyancsak hulláminterferenciák).

Az antifény és antianyag keletkezése legegyszerűbb módjának ezért a tértükröződés tűnik, amikor a 3D-s időhurok átmenetileg 4D-s téresszenciába kerülve harmadlagos csavarodást végez és 180 fokos átfordulással önmaga tükörképévé válik, amikor visszatér a 3D-s térbe. Erre a csillagászati mérések szerint meglehetősen gyakran sor kerül, mivel a részecskefizikai mérések azt mutatják, hogy a Föld körüli magnetoszféra tele van ismeretlen eredetű pozitronokkal. Amik nem a Napból, nem a Földről és nem távoli csillagokból vagy pulzárokból származnak. Ez csak akkor lehetséges, ha a Föld környezetében nem stabil a 3D-s téresszencia, hanem folyton megzavarják. Például az itt grasszáló idegen civilizációk térugró űrhajói a térbe való befordulásaikkal és a térből való kifordulásaikkal, magukkal rántva némi elektront az űrből. Ugyanez légköri térváltásoknál is előfordul a gázok atomjaival, csak azok hamar ütköznek a normál anyagokkal és megsemmisülnek, különös (UFO) fényjelenségeket produkálva. Az UFO-k színes fényei a légköri gázok ionizációjából is származhatnak emellett, mesterséges sarki fényeket keltve a működésükkel maguk köré. Ez a fénylés lehet hasznos (célzatos) vagy haszontalan (melléktermék) egyaránt. A lényeg, hogy a magnetoszférában az alacsony részecske sűrűség miatt a pozitronoknak van idejük elég sokáig megmaradni ahhoz, hogy műszeresen észlelhetők legyenek a számunkra. Ha alaposan feltérképeznénk (mikro műholdakkal) ezeket a pozitron sugárzásokat, az eloszlási mintájukból következtethetnénk például az idegen űrjárművek méreteire, számára, az ugrásaik gyakoriságára és a köréjük keltett 4D-s lokális térbuborékok sugarára, illetve a térváltások időtartamára (milyen gyorsan játszódik le a ki vagy befordulás a terünkbe).

Ezen kívül más folyamatok is okozhatnak antifény és antianyag keletkezést, de ezekről egyelőre nincs véleményem, azaz nem tudom, mik lehetnek (a lehetőségüket nem szabad kizárni). Az mindenesetre beszédes, hogy a fizikusok nem dicsekszenek vele, pontosan hogyan is sikerült nekik a részecskegyorsítókban antirészecskéket előállítaniuk? Nyilván a lehetséges antianyag fegyverek fejlesztése miatt titkolják a dolgot.

Készült: 2020.12.20. - 30.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz