KOZMIKUS VÖRÖS ELTOLÓDÁS

1. A JELENSÉG

Kozmikus vörös eltolódásnak hívják a csillagászatban a távoli csillagok (galaxisok) fényének színeltolódását a vörös (nagyobb hullámhossz) irányába. Ennek három okot tulajdonítanak:
1. Doppler-effektus: a forrás és a megfigyelő távolodnak egymástól.
2. Gravitációs hatás: az erős gravitációs téren áthaladó fény sebessége lassul a tömegközépponttól való távolodás közben.
3. A tér tágulása: az univerzum tágul, ezért a fény hullámhossza megnő benne.

Minél távolabb van egy galaxis tőlünk, annál nagyobb a vörös eltolódása. Ezt a jelenséget a táguló világegyetem és az Ősrobbanás-elmélet komoly bizonyítékának tekintik. Miközben egyre több az olyan tapasztalatunk, amik nyíltan ellentmondanak ennek (a tágulásnak és az ősrobbanásnak egyaránt). De mit mond erről az időfizikai világmodell?

2. A TÉRIDŐ

Az időfizikában a téridő hullámtere csak szűk korlátok közt ingadozhat, a kibocsátó forrás (térszerán) átmérő változásával arányosan. A jelenlegi sík geometriai modelljeink szerint egy szerinó időhurok legkisebb és legnagyobb átmérőjének aránya: 1:2. Tehát ezen belül változhat a tachionok körbefutási útvonalának (görbéjének) átmérője (a tulajdonképpeni Planck-hossz), attól függően, milyen hullámtéri taszítások érik a jelenpontokat, deformálva az időhurok alakját. Emellett az alfatéri szerinó mozog is az őskáoszban (az idősemmi hullámtereinek és a saját teremtményei hullámtereinek sodrása miatt), miközben maga köré kelti a saját hullámterét, adott sebességgel, adott irányba haladva (a Teremtő tachion okforrása után szaladva). Ezért az idődoppler effektus miatt a haladási irányában összenyomódik a hullámtere (torlódási front alakul ki), az érkezési irányában pedig kitágul a hullámtere (tágulási zóna alakul ki). A tágulási zóna (Tá) hullámhossza maximum: 1<Tá<2 az álló szerinó pillanatnyi hullámhosszához (1) viszonyítva. A torlódási front (To) hullámhossza minimum: 0<To<1 a szemlélő helyzetétől függően. Emellett a szerinó térszorzással monászból diásszá, illetve triásszá is alakulhat, megnövelve az általa keltett, párhuzamos téresszenciák számát, ami a felére, illetve harmadára csökkenti az egyes térhatosok téresszenciáinak frekvenciáját.

Amint az látható, ezen hullámhossz változások nem jelentősek, ezért a téresszencia finom szerkezeti modulációi nem okozhatják a benne száguldó fotinók sokaságának (a fénysugaraknak) olyan mértékű vörös eltolódását, amit észlelünk a kozmoszban. A téridő ugyan folyamatosan tágul kifelé az őskáosz (idősemmi) végtelenjébe, de a hullámrétegei a forrásukat elhagyva már nem változnak meg és nem változtathatók meg, semmilyen módon. Örökre ugyanolyanok maradnak a végtelenségig, miközben akadálytalanul áthaladnak egymáson.

A nagy tömegű égitestek gravitációs terét elhagyó fénykvantumok sokasága valóban elszenved némi vörös eltolódást, de ez az univerzumban mindenhol így van, az égitestek távolságától függetlenül, mert a mértékét csak a gravitáció nagysága befolyásolja. Ezért ezzel sem magyarázható a távolság növekedésével arányos vöröseltolódás. Mi lehet akkor a jelenség oka?

3. AZ UNIVERZUM

Az Ősrobbanás elméletről ma már tudjuk, hogy nem robbanás volt, hanem ősfelfénylés, ami során az alfatéri szerinó egyes tachionjaiból bétatéri szerinók keletkeztek az egyes téresszenciákban, szétrepülve a felfúvódó téridő (akkor még üres) hullámterében. A bétatéri szerinókból pedig fotinók keletkeztek ugyanilyen módon. A fotinókból több lépcsőben további fotinók keletkeztek és keletkeznek ma is, megfelelő körülmények között, ha az időhurok deformációja ezt lehetővé teszi. Bizonyos deformációk pedig lehetővé teszik, hogy egy szerinóból vagy fotinóból olyan exponenciális fénykvantum sokszorozódás (fényhabzás) induljon el, ami néhány másolódási lépés után létrehoz egy stabil vagy instabil anyagi részecskét. Ennek köszönhető az anyag létrejötte az univerzumban. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni A hármas felhasadás és A négyes felhasadás (2022, létfilozófia) című írásokat az Eseményhorizonton.

Ha megnézzük a világegyetemben az anyagi halmazok térbeli eloszlását és mozgását, egy igen bonyolult szerkezetet látunk ( https://mapoftheuniverse.net/ ). A galaxisok különböző méretű és formájú halmazokba csoportosulnak, a galaxishalmazok pedig különböző méretű és formájú szuperhalmazokba rendeződnek, amik egymással kölcsönhatva még nagyobb struktúrákat alkotnak. Ezeket a gravitáció tartja össze, vonzza egymáshoz és keringeti a tömegközéppontok körül. Tehát egyáltalán nem úgy néz ki az univerzum jelenlegi képe, mintha az egész egyetlen pontból robbant volna szét és máig távolodnának az alkotórészei egymástól. Az univerzumot nem egy gömbhéjnak látjuk, ami kifelé tágul az origójából. Sokkal inkább úgy néz ki, mint egy nagyon sok pontból növekedésnek indult, összetett rendszer, ami már nagyon régóta gyarapodik és az elemei különböző irányokba mozogva kapcsolatba lépnek egymással. De ez nem jelenti azt, hogy egyszerre nagyon sok ősrobbanás történt a végtelenben, egymástól különböző irányokban és távolságokra, amik időközben egyesültek egymással.

A kép forrása: https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Earth%27s_Location_in_the_Universe_SMALLER_(JPEG).jpg

Mi lehet akkor a kozmikus távolságokon megjelenő vörös eltolódása a csillagok fényének? Ennek megértéséhez érdemes elolvasni a Fénytan (2021, létfilozófia) című írást.

4. A HALVÁNYODÁS

A fénysugarak fotinók sokaságának áradatából állnak. A fény színe attól függ, hogy az egy irányba tartó fotinók száma hogyan változik a futási hossz mentén. A fénysugárban megfigyelhető fotinó sűrűség növekedések és csökkenések távolsága adja a fény hullámhosszát, amit színként definiálunk és transzverzális hullámokkal ábrázolják a fizikusok, igen helytelenül (megtévesztően). Ha egy fénysugár fotinó sűrűsége egyenletes, akkor fehér fényről beszélünk.

Ahogy egy adott fénysugár átvág az univerzumon, sok ezer (millió, milliárd) fényévet megtéve, a fotinó tartalma folyamatosan csökken egységnyi térfogatban, azaz szétszóródik, elhalványul. Egyrészt, mert a fotinók iránya széttartó a forrásukból kiindulva. Másrészt, mert menet közben picit eltérő gravitációs hatások érik őket, amik különböző irányokba eltérítik a pályájukat. Harmadrészt, mert a kozmikus vákuum nem üres, hanem tele van mindenfelé röpködő fotinókkal, anyagi részecskékkel, atomokkal, molekulákkal, porszemekkel. A részecskéket eltalálva egyes fotinók elnyelődnek bennük, mások lepattannak róluk és irányt változtatnak. A fénynek tehát nagy távolságokon egy híg közegen kell áthatolnia, ami folyamatosan apasztja a fotinó tartalmát. Ezért kell a távcsöveinkkel hosszú expozíciós idejű felvételeket készítenünk, hogy az egy irányból, néha beérkező fotinók nyomot hagyjanak a fényérzékelő felületen. Azaz: összegezzük a fényt. Egy hosszú nyalábot vetítünk egy síkfelületre. Az emberi szem erre nem képes (nem erre van kifejlesztve), ezért látjuk sötétnek a kozmoszt és halványnak a csillagokat.

Mi történik egy fénysugárban, ha kvázi véletlenszerűen eltünedeznek belőle a fotinók? A hullámhosszat meghatározó sűrűsödések egyre kevésbé sűrűvé válnak. A ritkulások teljesen kiürülnek. Végül a sűrűsödések is kezdenek a nyalábban kiürülni, eltünedezni. Ha egy 380 nanométeres hullámhosszúságú (ibolya színű) fénysugárból minden második fotinó sűrűsödés eltűnik, a maradék pont úgy fog kinézni, mint egy halvány, 760 nanométeres hullámhosszúságú (vörös színű) fénysugár. A sugár hullámhossza (rejtélyes módon) eltolódott a vörös irányába, adott mértékben.

A csillagok széles spektrumban sugároznak magukból fényt (a rádió és mikrohullámoktól az infravörös és látható tartományon át az ultraibolya, röntgen és gamma sugarakig). Tehát többféle színű nyaláb alkotja a fényüket, amik erőssége csillagonként (és működési állapotonként) változó. Ezek mindegyike a halványodása során megritkul és látszólag eltolódik a nagyobb hullámhosszak felé. Végül annyira megnyúlik a hullámhossz, hogy már nem elég a beérkező fotinók száma a képalkotáshoz, adott expozíciós idő alatt. Így a nagyon távoli csillagok nem láthatók a számunkra, noha a fényük eljut hozzánk. Csak nem tudunk belőlük értékelhető képet alkotni.

5. KÖVETKEZMÉNYEK

Ebből több logikus következtetés is adódik.:

1. Az univerzum sokkal nagyobb annál, mint ameddig ellátunk benne. Hisz bármerre nézünk, a galaxisok sehol nem fogynak el, mindig csak egyre többet találunk belőlük.

2. A vörös eltolódás nem a fénysugár megnyúlása, hanem megritkulása. A tér tehát nem úgy nyúlik, ahogy a kozmológusok gondolják. Mivel alapból hibásak a térrel kapcsolatos elképzeléseik.

3. Hogy meddig látunk el az univerzumban, az a közeg átlátszóságán (fény áteresztő képességén) kívül a távcsöveink méretétől és az expozíciós idő nagyságától függ. Tehát az univerzum nem akkora (és nem annyi idős), ameddig éppen ellátunk benne. Addig kell folytatnunk a nézelődést, amíg azt nem látjuk, hogy már nem látunk több galaxist valamelyik irányban, csak végtelen ürességet. Ott van az univerzumunk anyagi részének határa.

4. A kozmikus mikrohullámú sugárzás nem az ősrobbanás maradványa, hanem a nagyon távoli csillagok fénye, erősen megritkulva. Aminek irányfüggő ingadozásai a közeg fény áteresztő képességéről árulkodnak. Ez ugyanis hullámhosszanként változó. A nagyobb hullámhosszú sugarak jobban áthatolnak a kozmikus gáz, por és ködfelhőkön, viszont a fotinó veszteség miatt nehezebb belőlük értékelhető képet alkotni.

5. Ha minden irányban a távcsöveink érzékenységének határáig (kb. 13-14 milliárd fényévig) csak egyre több galaxist látunk, akkor ez azt jelenti, hogy a környező univerzum egy minimum 26-28 milliárd fényév átmérőjű gömböt foglal el. Mivel annak a valószínűsége elenyésző, hogy mi pont az univerzum középpontjában tartózkodjunk, logikus, hogy az univerzum méretének ennél sokkal nagyobbnak kell lennie. És nem tudjuk, milyen messze vagyunk a közepétől, illetve a szélének hozzánk legközelebbi részétől?

6. A vörös eltolódás alkalmas rá, hogy megbecsüljük, milyen messze lehetnek tőlünk a távoli galaxisok. Viszont nem alkalmas rá, hogy megbecsüljük, hogyan mozognak hozzánk képest? Közelednek vagy távolodnak és milyen sebességgel? Erre a célra a gravitációs doppler effektust kell megvizsgálnunk, mert a gravitációs hullámok nem két komponensűek (úgy, mint a fény), ennélfogva nincs vörös eltolódásuk. Ha sikerül kellő érzékenységű gravitációs távcsöveket kifejlesztenünk, ezek mérései igazolni fogják az ebben a cikkben leírtakat.

7. Ha ekkora az univerzum, semmiképpen sem lehet 13-14 milliárd éves. Még akkor sem, ha a látott anyagmennyiség nem egy pontból repült szét fényhatársebességgel, hanem helyben keletkezett sok-sok ponton, az épp arra röpködő fotinókból. Mert a fotinóknak is el kellett oda jutniuk valahogy, valahonnan. Ebből következik, hogy az univerzumnak minimum tízszer, de az is lehet, hogy százszor, ezerszer vagy tízezerszer öregebbnek kell lennie a most becsült koránál. A Teremtési korszakok (2021, létfilozófia) című írás szerint például a hindu mitológia adatai alapján az univerzumunk kb. 158,61 billió éves, ami kb. 11 ezerszer hosszabb időtartam a mai csillagászok által becsültnél. Ez persze nem jelenti azt, hogy az univerzum anyagi részének átmérője ennek a duplája, hanem csak a téridő hullámtere ekkora. Ezen belül az anyagi zóna valószínűleg jóval kisebb lehet, amivel kapcsolatban érdemes elolvasni az Ősfénylés (2021, létfilozófia) című írást.

Készült: 2022.12.14. - 12.20.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz