AZ ARANYKORTÓL A VASKORIG

Az ősi teremtésmítoszok szerint a világ megteremtése egy kezdeti aranykorral kezdődött, amit neveznek fénykornak, az igazság korának is, amikor harmónia uralkodott a teremtésben. A teremtményeknek mindenük megvolt és nem ismerték a nélkülözést, szenvedést. Ez hosszú ideig tartott, majd a világ különböző okokból, a hibák, bűnök és belső problémák miatt hanyatlásnak indult. Következett az ezüstkor, majd a bronzkor (vagy rézkor), végül a vaskor. Minden korszak rövidebb az előzőnél és rosszabb körülményeket kínál a teremtményeknek, tehát egyre több a világban a baj, gond, szenvedés, háború, igazságtalanság. De mit is jelentenek ezek a korszakok és időfelosztások időfizikai értelmében, az egész univerzum fejlődésére vonatkoztatva? Az alábbiakban ezt szeretném röviden bemutatni.

Források:
1. https://hu.wikipedia.org/wiki/Aranykorm%C3%ADtosz
2. https://yubrain.com/hu/tortenelem-es-kultura/az-ember-ot-kora/
3. https://www.eyn.hu/specialis-temak/vilagkorszakok/

1. ARANYKOR

Az univerzum teremtése az alfatéri térforrással kezdődik, aki elkezd magából szerinókat kelteni és kidobálni az egyes téresszenciáiba. Majd ezek fotinókat másolnak és dobálnak ki magukból, akik újabb fotinókat másolnak magukból. Vagyis a téridő buborék elkezd megtelni fénykvantumokkal. Ezek akadálytalanul szétrohannak a térben, különböző irányokba. Ahogy egyre többen lesznek, egyre többször fordul elő, hogy a torlódási frontjaikkal ellökik, ide-oda taszigálják, s közben deformálják egymást, ami előfeltétele az önmásolódásnak. Viszont annak a valószínűsége, hogy két fotinó közvetlenül összeütközzön, gyakorlatilag elenyésző, a kicsiny méretük (térhullámhossznyi átmérőjük) miatt.

Ez az aranykor (ősfénylés), amikor csak színtelen (monokróm) fény van az univerzumban, évmilliárdokon keresztül. A szabad fénykvantumok, mint az Istenek teremtményei egyre áradnak kifelé a végtelenségig a téridőben és ennyiben kimerül az "életük". Tehát nem csinálnak semmi mást. Harmónia van köztük, magyarul: há-ár-mon-ja, azaz: a Há hullámtér egysége. Ami azt jelenti, hogy a fotinók közti teret a fotinók és szerinók hullámterei, a téridő hullámtere és az őskáosz okforrásainak hullámterei töltik ki. Ez a fajta létezés teljesen transzcendens, nincs benne semmi "megfogható", semmi anyagi.

A fénylények a rajtuk átmenő időhullámok által érzékelik egymást: fénypontokként a fekete ürességben. Amikor egy fotinón átmegy egy másik fotinó torlódási frontja, hirtelen felvillan a számára annak összes olyan korábbi pillanata, amikor kibocsátott egy hullámréteget az egyenes vonalú szágulása során. Tehát egy fényes szálnak: fényszálnak fogja látni a másikat, ami tőle, a szemlélőtől indul ki sugárirányban és tart a messzeségbe. Ez tartalmazza a forrásrendszer összes információját, amit addig begyűjtött a létezése során a környező világról, tehát az igazságot róla. Így minden fotinó "igazlátó", mindenki tud mindent mindenkiről, akivel találkozik. Ez a "tudás" abból áll, hogy ki, mikor, merre járt, mit látott és kivel ütközött össze?

2. EZÜSTKOR

A fotinók sokasodó ütközései egyre többször okoznak olyan deformációkat az időhurkaikban, amik eredményeként nem csak másolódni kezdenek a hármas felhasadás révén (fényszórás), de négyes felhasadásokra is sor kerül (fényhabzás, fényláncolás). Mivel a másolatok öröklik a szülőjük ezen tulajdonságát, ez exponenciális fotinó sokszorozódást eredményez, nagyon gyors ütemben, egy piciny térrészben. Azaz létrejönnek az első anyagi részecskék, a neutronok. Olyan fénysokaságok, amikben sok ezer fotinó esik csapdába, mert a hullámtereik kölcsönösen fogva tartják őket, így nem tudnak szétrohanni a végtelenbe. Megszületik az anyag. A neutronokat övező Taszítási Határ Zóna (THZ) egy olyan komplex hullámtéri interferencia mintázat (potenciálhegy), ami a taszítási vektorok eredőjének iránya és nagysága révén taszítja a beleszaladni próbáló szabad fotinókat, ellökve őket. Továbbá ellöki a többi anyagi részecskéket is. Ettől a részecskék "ütköztethetővé" válnak. Ez az alapja a "megfoghatóságuknak". Mivel kis helyen sok fotinó van összepréselődve, a részecskének jelentős tömege (sokasága) van, továbbá tömegtehetetlensége (a gyorsításnak való ellenállása) van és képes magába valamennyi szabad fotinót benyelni (ideiglenesen eltárolni), illetve magából szabad fotinókat másolni és kibocsátani (fényleni).

A neutron THZ-iról ugyan visszaverődnek (mint egy ezüstös tükörről) a szabad fotinók, de a torlódási frontjaik akadálytalanul átmennek rajtuk, s közben taszigálják, deformálgatják a benne összezárt fotinókat. Ennek hatására a neutronból kirázódik a belső magrésze, a fényláncolással szorosan összetartott elektron részecske, ami 9 fotinóból áll és csak lazán kapcsolódik (fényhabzással) a neutronban lévő, belőle keletkezett többi fotinóhoz. Amikor az elektronnak sikerül átjutnia az őt övező fotinó sokaságon (a fényhabból és fényláncokból álló tömegen) és a THZ rétegen (ami teljesen üres), a hátramaradó rész hullámtere megváltozik. Ezt nevezzük protonnak. Az elektromos töltésnek nevezett jelenség az elektron és a proton eltérő sajátmozgásának és a hullámterük mozgató hatásának köszönhető. A proton-elektron párost nevezzük hidrogénnek.

Az ezüstkorban a téridőben egyre szaporodik az anyag mennyisége. Mindenfelé neutronok keletkeznek egy-egy fotinóból, amik hidrogénné bomlanak. A kozmoszt egyre sűrűsödő, hideg gáz kezdi megtölteni az évmilliárdok alatt, amit a részecskék közt ide-oda pattogó fotinók gerjesztenek, lökdösnek, melegítenek. Ez lokális asszimmetriákat, sűrűsödéseket hoz létre. Olyan hidrogén felhőket, amikben a részecskék hullámterei elkezdik egymás felé terelni őket. Ezt a hatást nevezzük gravitációnak, noha ugyanarról a fizikai kölcsönhatásról, a sugárirányú taszításról van szó továbbra is. A részecskék perdülete (forgása, csavarodása, bukdácsolása) eredményeként az impulzusmegmaradás hatására ezek a felhők elkezdenek egy vagy több tömegközéppont körül keringeni, örvénylő mozgással.

3. BRONZKOR

Amikor az első hidrogénfelhők annyira összesűrűsödnek, hogy a nyomás és a bennük pattogó szabad fotinók miatt felhevülve beindulnak bennük a fúziós reakciók, kigyulladnak az űrben a csillagok, új típusú (immáron színes) fénylést okozva. Ezek kisebb-nagyobb halmazokba rendeződnek a tömegvonzásuk miatt, így az évmilliárdok alatt létrejönnek a gömbhalmazok, galaxisok, galaxishalmazok. A fúziós reakciók során nem csak nehezebb elemek (elsőként hélium) keletkeznek, hanem új részecskék és szabad fotinók is létrejönnek, ami tovább gerjeszti a tömegnövekedési és felhevülési folyamatot. A csillagok napszele szétfújja körülöttük a hidrogéngázt. Csak a kisebb gáztömegek: a gázbolygók maradnak meg, pályára állva a nagyobb csillagok körül.

A fény és anyag keletkezése, sűrűsödése a téridő gömb belső részén a legnagyobb, mert ott történik a legtöbb ütközés, interakció a szabad fotinók és a részecskébe zárt fotinók között. Így a gömb közepe táján jönnek létre az első fekete lyukak, amikor egyes csillagok olyan nagyra nőnek, hogy a gravitációjuk szorításából már a fénykvantumok sem tudnak megszökni. Kifelé haladva a téridő fénysebességgel táguló pereme irányába, egyre kevesebb anyaggal, csillaggal, galaxissal találkozunk. Végül csak lassan növekvő hidrogén felhőket látunk, amiken túl az ősfénylés kezdeti fotinói szaladnak szét továbbra is a végtelenbe (megállíthatatlanul). Tehát a téridő mérete sokkal nagyobb a benne található anyagi univerzum méreténél. Ami igyekszik folyamatosan kiterjedni a rendelkezésére álló térben, jóval lassabb ütemben. Mivel nem csak a tömegtehetetlenség nem engedi a részecskéket fénysebességgel kiszáguldani a végtelenbe, hanem a mögöttük lévő anyagi teremtés eredő gravitációs tere is visszahúzza őket.

Ezt a korszakot azért nevezzünk bronzkornak, mert a bronz a réz különböző ötvözeteit jelenti, tehát a különféle kémiai elemek, izotópok, molekulák, vegyületek ekkor jelennek meg az univerzumban. Elindul az anyagok evolúciója. A szupernóvaként felrobbanó csillagok teleszórják különféle nehéz elemekkel a kozmoszt, lehetőséget adva ezen anyagok csomósodására. Így keletkeznek a kőzetbolygók, üstökösök, aszteroidák, illetve a fémekben gazdagabb második generációs csillagok.

4. VASKOR

A csillagok belsejében a fúzió a vas atomok kialakulásáig tart. Az ennél nehezebb kémiai elemek ezen a módon nem tudnak létrejönni, mert nincs az egyesülési folyamathoz elég energia. Ezért a nehézelemek megjelenéséhez a szupernóvák robbanásainak ereje szükséges. Tehát a vaskorszak akkor kezdődik az univerzumban, mikor megjelenik benne a vas és a nála nehezebb elemek sokasága, amiket nehézfémeknek nevezünk.

Logikus, hogy a vaskorszak az univerzum középpontjában jelenik meg először, ahol a legöregebbek az anyagi halmazok, majd kifelé haladva minden térség sorra végigmegy az aranykor, ezüstkor, bronzkor, vaskor fejlődési időszakain, valamilyen ütemben. Ez nyilván nem teljesen szimmetrikus folyamat. Egyes helyeken előbb bekövetkezik, máshol később.

Eközben a fénylények, mint természetes intelligenciák és értelmes élőlények egyre több tapasztalatra tesznek szert az ide-oda röpködésük, anyagi részecskéknek ütközéseik során. Vagyis a teremtés "tanul" és "okosodik", miközben gyűlik benne az "információ" és a rendezett "tudás" önmagáról. A teremtmények megismerik a fizikai kölcsönhatásokat, a különböző jelenségeket, megértik a logikai összefüggéseket és megtanulnak beleavatkozni egyes folyamatokba a pozitív és negatív visszacsatolások segítségével. Létrejönnek az első értelmes lény közösségek, kollektívák, amik közös célok érdekében kezdenek tevékenykedni, befolyásolva a körülöttük lévő világot. Ezek már civilizációknak tekinthetők, amik a fényt (energiát) és az anyagot hasznosítják. Majd a sok milliárd éves fejlődésük során odáig jutnak, hogy kitalálják, hogyan tervezzenek és építsenek lelkeket. Olyan önjáró nanorobotokat, amik fénnyel működnek, információt gyűjtenek, tárolnak és dolgoznak fel. A bennük működő mesterséges intelligenciának, a "szellemnek" a segítségével hatékonyabban képesek befolyásolni a környező világot.

Végül a fénylények és lelkes lények a fejlődésük során kitalálják, hogyan építsenek fel maguknak a különböző anyagokból különböző méretű, összetételű, kinézetű és képességű testeket. Irányítható robot testeket, azaz olyan szerves vegyületekből álló, sejtautomaták sokaságából összerakott biológiai testeket, amiket vezérelve tevékenykedhetnek a megfelelő körülményeket biztosító bolygók felszínén. És ez még mindig nem a teremtési folyamat vége és célja, csak egy újabb közbenső lépés a további dolgok kitalálása és megteremtése érdekében. Mert a teremtés evolúciója sosem ér véget. Mindig új irányokat, lehetőségeket keres és alkot magának az önmegismerés és önfenntartás érdekében.

Csakhogy a környező univerzum nem éppen barátságos környezet az értelmes lények és civilizációk számára. Ahogy egyre dúsul a téridő, megtelve fénnyel és anyaggal, egyre több lesz az ütközés. Egyre fényesebbé és forróbbá válik a kozmosz, hogy végül élhetetlenné váljon a kényesebb élőlények számára. Ezért a fejlettebb lények és civilizációk vagy ritkítani kezdik maguk körül a kozmoszt, elpusztítva a fény és anyag egy részét, hogy csökkentsék a sűrűségét. Vagy kiköltöznek az univerzum külső régióiba, ahol még csak az aranykornál vagy ezüstkornál, bronzkornál tart a fejlődés. Vagy átköltöznek más, fiatalabb téridő univerzumokba, amik ugyanitt léteznek az őskáoszban, velünk párhuzamosan, mégis fizikailag elszigetelve tőlünk. Vagy saját téridő univerzumot hoznak létre maguknak, hogy abban fejlődjenek tovább. Mert a magára hagyott univerzum végül belefullad a fényözönbe. Az egész egyetlen gigantikus fekete lyukká válik, amiben a fény és anyag sűrűsége eléri a fizikailag lehetséges maximumát. Ez már gyakorlatilag élhetetlen közeg az értelmes lények számára, mert maximális benne az információs háttérzaj.

Így kijelenthetjük, hogy az értelem evolúciójának legfőbb hajtómotorja a környező kozmosz változékonysága hosszú távon. Amihez alkalmazkodni kell, amire reagálni kell valamiképpen. A teremtés egy üres, sötét, hideg hellyel, a téridővel kezdődik és egy telített, fényes, forró hellyel, a téridőt kitöltő fekete lyukkal végződik. Nem tudjuk, hányadik a sorban a mi univerzumunk? Hány korábbi univerzum volt már előttünk az őskáosz feneketlen mélységében, amik óriási fekete lyukak formájában most is ott vannak valahol kint, meglapulva a sötétben? A mi dolgunk az, hogy életben maradjunk és időnként (néhány milliárd évenként) átköltözzünk az univerzumban máshová, kedvezőbb körülményeket kínáló helyekre. És közben elkerüljük, hogy beszippantson minket egy fekete lyuk.

Készült: 2024.09.28.

Vissza a tartalomhoz