ASZTEROIDA ELTÉRÍTÉSE TÉRVÁLTÁSSAL

Az alábbiak megértéséhez érdemes elolvasni a Manőverek térugró űrhajóval (2009, űrhajózás) és a Szintezési térháborgások (2023, létfilozófia) című cikkeket.

1. HAGYOMÁNYOS MEGOLDÁSOK

Az emberiség a nagy felszíni távcsőhálózataival és az űrtávcsöveivel már képes a Földet fenyegető aszteroidák és üstökösök korai észlelésére, a pályájuk, sebességük, méretük, tömegük meghatározására. Viszont még mindig nincs kipróbált, bevált technológiánk a helyi vagy globális katasztrófával járó becsapódások megelőzésére, biztonságos elhárítására. A legtöbb űrkutatási szervezet a közeledő objektumok szétrobbantásában vagy odébb lökésében gondolkodik és ilyen technológiákat terveznek, bár ezek számos veszélyt hordoznak magukban.

Egy ütközőpályán közeledő aszteroida felrobbantása óriási törmelékmezővel és bombazáporral járna, gyakorlatilag a Föld egész felszínén, ahogy a több órás különbséggel beérkező darabok a körbeforduló bolygót végigpusztítanák, számtalan kisebb katasztrófát okozva. Az ugyanis nem garantálható (még atomfegyverek bevetésével sem), hogy a felszíni vagy fúrt aknában történő robbantástól olyan kis darabokra essen szét az égitest, amik teljes egészében elégnek a légkörben.

Az odébb lökéshez jelentős kinetikus energiát kell közölni az égitesttel, anélkül, hogy szétesne tőle, ami egy darabos (kőből, porból, jégből lazán összeálló), hógolyószerű égitest esetén kockázatos megoldás. Ha eközben több darabra törik az aszteroida, csak megnöveljük a gondjaink számát. Minél messzebb van az égitest a Földtől, amikor meglökjük, annál nagyobbra nő a kitérése ideérve, tehát kisebb lökés is elegendő. Viszont minél messzebb van, annál pontatlanabbul lehet meghatározni a pályáját, kiszámítani a becsapódás valószínűségét és helyét. Továbbá annál korábban kell észlelni és cselekedni: elébe menni egy űrhajóval vagy űrszondával. Csakhogy jelenleg nincs menetkészen egyetlen ilyen, kimondottan erre a célra tervezett, épített és fenntartott járművünk sem, mert egyetlen ország, egyetlen űrkutatási hivatal vagy magáncég sem érzi sürgős feladatának (hivatalosan legalábbis), hogy erre pénzt, időt, erőforrásokat áldozzon. Mindenki abban reménykedik, hogy nem lesz szükség ilyesmire. Ha mégis, akkor lesz időnk megépíteni és odaküldeni a járművet. Ez lényegében hazárdírozás az emberiség fennmaradásával.

Az elmúlt évtizedekben folytatott tértechnológiai kutatások során nemrégiben felmerült annak a lehetősége, hogy az ütközőpályán közeledő, kisebb égitesteket térváltással próbáljuk meg kitéríteni, pontosabban átvinni egy párhuzamos téresszenciába vagy a nemtér-nemidő zónába, hogy változatlan pályán, változatlan sebességgel haladva elkerüljék a Földet. Ez sokkal kevesebb energiával megvalósítható, mint az égitest odébb lökdösése, ráadásul nagyon gyors megoldás (a másodperc tört része elég hozzá). Az alábbiakban ennek technikai lehetőségeit és várható következményeit vázoltam fel röviden.

2. TÉRVÁLTÁSOS ELTÜNTETÉS

A térváltásos aszteroida eltüntetés lényegében egy tandemugrással kombinált szekrényugrás, amit távolugrásként kell megvalósítani. Ennek során egy térváltóművel, esetleg térsűrítőművel is felszerelt űrhajóval vagy űrszondával landolunk az égitest felszínén, majd kifordulunk vele a saját alfatéri téresszenciánkból. Ehhez meg kell növelni a deportációs zónát, hogy a sugara nagyobb legyen, mint az űrhajó sugara (a térváltóműtől számolva) és az égitest legnagyobb átmérője (az űrhajótól számolva). Vagyis a 4D-s sajáttérnek elég nagyra ki kell terjednie a kifordulás végrehajtása előtt, hogy a térváltómű magával rántsa az egész égitestet. Ez elméletileg egyszerűen megvalósítható, gyakorlatilag viszont számos problémával jár.

A kifordulási manővernek az egész égitest teljes anyagtömegét el kell mozdítania a 4D-s sajáttérben, kata és ana irányokba, tehát a mozgatóerőt át kell vinni rá, egy lendülettel, rendkívül rövid idő (milliomod másodperc) alatt. Azt viszont nem tudjuk, hogy ez a mozgatóerő miként terjed végig, lökéshullámszerűen a különböző anyagi összetételű égitestekben? Hogyan nyelődik el, disszipálódik és veszíti el mechanikai erejét a jégben, porban, kőzetekben, ércekben? Az űrhajók merev szerkezetek, amik fémekből, üvegekből, műanyagokból épülnek fel, bennük különböző egyéb anyagokkal (levegő, víz, űrhajósok teste, ruházata, élelem, használati tárgyak, stb.). Ezek összekapcsolódnak az atomok közti kötéseknek köszönhetően, így viszonylag könnyű őket együtt mozgatni, adott irányú lökéshullámok keltésével.

Egy aszteroida viszont inhomogén, amorf közeg, amiben ismeretlen módon terjednek a térváltómű által generált időhullámok által keltett, célzott lökések. Ha ezek hatóereje, nagysága nem éri el a kiforduláshoz minimálisan szükséges mértéket, jó eséllyel csak kettészakítják az égitestet. A hullámtér kiharap egy gömbszerű zónát belőle, a többit hátrahagyva. Vagyis azokat később, külön térváltásokkal kell felszeletelni, darabokra szaggatni és kifordítani az alfatéri téresszenciából. Ami azzal jár, hogy odaát (ahová átvittük a darabokat) egy szétesőben lévő égitestet hagyunk hátra, aminek tömbjei egyre jobban eltávolodnak egymástól a saját tömegtehetetlenségük és a környezet gravitációs hatásai miatt.

Ha valamelyik párhuzamos téresszenciába visszük át az égitestet, akár a mi kvintesszenciánkban, akár egy másikban, előbb érdemes meggyőződni róla (felderítéssel átugorva oda), hogy mi van ott? Nehogy a Föld egyik párhuzamos példányát találjuk el vele vagy egy másik, idegen égitestet, aminek esetleg lakói vannak. Akik nyilván nehezményeznének egy ilyen váratlan "aszteroida rájuk hajigálós támadást".

Ha a nemtér-nemidő zónába visszük ki az égitestet, akkor ott addig fog megmaradni, amíg legalább egy térszennyezés átmegy rajta. Ez lehet a mi űrhajónk sajáttere, amennyiben rajta maradunk vagy idegen, véletlenszerűen érkező térszennyezések is. Ha otthagyjuk az égitestet, idővel biztosan annihilálódik, hacsak nincs a belsejében valahol legalább egy szerinó, ami létezésben tartaná a végtelenségig. De nem jó ötlet aszteroidákat kihajigálni a nemtér-nemidőbe, mert később gondokat okozhatnak a térugró űrhajóinknak. Tehát okosabb inkább visszahozni a saját téresszenciánkba, miután átugrottuk vele a Földet.

Jelenleg még nem tudjuk, mennyi az egy térugrással megtehető legnagyobb térbeli távolság a kilépési és belépési zónák között? Ennek nem csak technológiai korlátai vannak, hanem fizikaiak is, mivel a távolság függvényében, valamilyen mértékben nő a belépési pontatlanság. Hisz a pályagörbét és sebességet csak közelítő pontossággal tudjuk megmérni, amit egészen másképp befolyásol a saját téresszenciánk (a Naprendszer égitestjeinek) gravitációs hullámtere, mint a nemtér-nemidő zóna üressége (és véletlenszerű térszennyezései).

3. VISSZAHOZÁS

Az aszteroidával való tandemugrás segítségével végzett szekrényugrást megvalósíthatjuk úgy is, hogy a kilépés után csak türelmesen várunk, kiszámolva, mekkora távolságot tesz meg adott idő alatt az égitest velünk együtt? Miután túljutott a Földön és kellően eltávolodott tőle (több százezer kilométerre), egyszerűen visszahozzuk a téresszenciánkba és elengedjük, had repüljön tovább. Ez viszont akár órákig vagy napokig is eltarthat.

Ha az aszteroida relatív térbeli sebessége a Föld mozgásához viszonyítva csak 1 km/s, akkor a 12.756 km átmérőjű bolygó tömegén bő 3,5 óra alatt hatol át. Ha azt akarjuk, hogy ne kerüljön a Földhöz közelebb mondjuk 100.000 km-nél, hogy a stacionárius pályán keringő űrszondákat se veszélyeztesse (meg a lakosság se idegeskedjen, az eget bámulva), akkor a cirka 200.000 km-es utat 55,5 óra (2,31 nap) alatt fogja megtenni. Ha tízszer vagy hússzor ilyen gyorsan jön az aszteroida, akkor az áthaladási idő értelemszerűen, arányosan rövidülni fog.

Kérdés, hogy milyen hatással lesz az űrhajóra és az űrhajósokra, hogy ilyen sokáig tartózkodnak kint a nemtér-nemidő feneketlen mélységében, fénytelen sötétségében? Elvileg ott is hagyhatnák az égitestet, majd napokkal később érte mehetnének, de a sorsára hagyni egy ilyen veszélyforrást, pláne Földközelben elég nagy felelőtlenség lenne. Hisz nem tudjuk, hogy a szintezési térháborgások nem okoznak-e menet közben olyan rendellenes jelenségeket, amik miatt mondjuk hirtelen visszapottyan az égitest a mi téresszenciánkba és váratlanul belevágódik a Földbe? Vagy annak belsejében jelenik meg, jókora földrengést okozva az ütközésével?

Épp ezért hatékonyabbnak tűnik gyorsítani az áthaladáson; térsűrítéssel. Ha százszoros térsűrítést alkalmazunk a nemtér-nemidőben való mozgás során, akkor az százszoros térbeli iramot eredményez a visszatéréskor, tehát jelentősen lerövidíti a térugrás időtartamát. Csakhogy jelenleg még nem tudjuk, technikailag maximálisan mekkora térsűrítést lehet elérni a számunkra megvalósítható (kezdetleges) eszközökkel? Százszorosat? Ezerszereset? Nagyobb iramot lehet vele elérni a fénysebességnél? Ez az űrhajó és az aszteroida abszolút sebességétől is függ, mert annak megsokszorozását eredményezi.

Azt pláne nem tudjuk, hogy a térsűrítés űrhajónkra gyakorolt fizikai hatása hogyan terjed át a vele összekapcsolt égitestre? Elvileg a modulált időhullámok (a térsűrítéssel előállított torlódási frontok) akadálytalanul átmennek mindenen, viszont a torlódási frontok a párhuzamosított keltésük miatt egyetlen, keskeny nyalábban terjednek kifelé a térsűrítőműből (ez még nem publikált információ, úgyhogy itt nem részletezem), aminek széttartása ismeretlen (kísérleti eredmények hiányában). Tehát nem tudjuk, mekkora a kúp alakú nyaláb csúcsszöge? Mert az egész égitestnek ebbe bele kell férnie ahhoz, hogy biztosan hatást gyakoroljon rá a hullámtér. Elvileg lehet széttartó, nagyobb kúpszögű nyalábot is előállítani, de ahhoz külön, speciális térsűrítőművet kell építeni, amire vagy lesz időnk az aszteroida érkezése előtt vagy nem. Plusz ezt rá kell építeni az űrhajóra, le kell tesztelni, hogy működik? Hogy bírja az űrbeli extrém körülményeket? Hogyan befolyásolja a térsűrítés nagyságát a nyaláb széttartása?

Amennyiben az égitest egy része kiesik a nyaláb kúpjából, nem tudjuk, mi fog történni? Sikeres lesz a térsűrítés vagy nem? Hol fogunk befordulni ennek eredményeként a tandemugrással a saját téresszenciánkba? Elég kellemetlen lenne, ha túl közel lépnénk be a Földhöz és annak tömegvonzása eltérítené az égitestet. Például új pályára állítaná, hogy keringeni kezdjen a Föld körül, letarolva az orbitális pályákon keringő űrállomásokat, űrhajókat, űrszondákat, meg a rengeteg űrszemetet, ezerfelé lökdösve a törmelékdarabokat. Vagy egyszerűen visszahullana a légkörbe, teljesen váratlan módon és helyen becsapódva. Ezt nem kockáztathatjuk meg.

A sok ismeretlen tényező és az egymással összefüggő fizikai változók miatt gyakorlatilag megjósolhatatlan, mi történne egy konkrét esetben? Viszont még ez is jobb a többi módszernél, a nyilvánvaló (ismert és nem ismert) kockázatok ellenére. Épp ezért a jövőben, ahogy fejlesztjük a tértechnológiánkat és az űriparunkat, mindenképp kell kísérleteket, teszteket végeznünk, például kint a Mars és Jupiter közti aszteroida övezetben, hogy tisztában legyünk a fontosabb részletekkel. A természet ugyanis könyörtelen. Bármikor megjelenhet a kozmosz sötétjéből egy ütközőpályán közeledő égitest és akkor készen kell állnunk a katasztrófa elhárítására.

Készült: 2024.01.13.

Vissza a tartalomhoz