FUTÁSIDŐ

Futásidőnek nevezzük azt az időtartamot, ami alatt két pont között véges sebességgel terjedve átmegy az állapotváltozást (információt) hordozó fizikai kölcsönhatás eseményhorizontja (gömbhulláma) a téridőben. Minél nagyobb a futásidő, a két pont annál messzebb van egymástól a térben, így annál régebbi múltját, sajátidejét látják a másiknak, köszönhetően az átviteli késedelemnek. A futásidő tehát egyenesen arányos a térbeli távolsággal és a mértéke mindig nagyobb nullánál, de sosem éri el a végtelent. Az alábbiak megértéséhez érdemes elolvasni a következő cikkeket: Emanáció, Idődoppler, Idődilatáció és időkontrakció (2023, létfilozófia).

1. HATÁROZATLANSÁG

Mivel a sugárirányú taszítás, mint az egyetlen létező fizikai kölcsönhatás a hullámrétegek taszítási vektorainak eredő irányába tolja az elért jelenpontokat az eseménytérben, melynek nagysága függ a vektorok hosszától (rétegvastagság), irányától (pozitív időréteg esetén: kifelé, negatív időréteg esetén: befelé, a hullámréteg origója irányába) és egymással bezárt szögétől, bármely ponthalmazban a pontok közti távolság sosem állandó, bármekkora a vizsgált időtartam. Tehát csak egy eszményien rövid, nulla időtartam hosszúságú pillanatban fog egy értéket felvenni. Viszont fizikai értelemben véve, nulla időtartam alatt nem lehet mérést végezni, mert a mérőeszköz és a mért ponthalmaz is a sajátidejében létezik, megállíthatatlanul haladva előre abban. Így a legrövidebb pillanatfelvétel rögzítéséhez is kell valamennyi, minimális idő (Planck-idő). Ami alatt a vizsgált pontok máris bemozdultak, elmosódott a térbeli pozíciójuk (helyük) egymáshoz képest.

Ez a szilárd tárgyakra (nagy ponthalmazok), az elemi részecskékre (sok időhurok), a fénykvantumokra (egy időhurok) és egyetlen időforrásra (egy pont) is egyaránt érvényes törvény. Tehát a pontok térbeli és időbeli helyét képtelenség tetszőleges pontossággal meghatározni (határozatlanság), az őket állandóan sodró, ide-oda taszigáló hullámtér hatásai miatt. Ha leszűkítjük a térbeli helyet, ahol a vizsgált pontunknak tartózkodnia kell, az az időben elmosódik, tehát kitágul az időbeli valamikor ott tartózkodásának pillanata egy tartományra (hogy mikor van ott). Ha leszűkítjük az időbeli pillanatot, amikor a pontunkat vizsgáljuk, az a térben elmosódik, tehát kitágul a térbeli valahol ott tartózkodásának helye egy tartományra (hogy hol van ekkor). Ez ugyanaz, mint a Heisenberg-féle bizonytalansági elv, ahol a hely és lendület, illetve az idő és energia együttes mérése mindig bizonytalan.

2. EGYEDISÉG

Mindebből az következik, hogy ha egy ponthalmaz pontjai közti távolságok folyton változnak, akkor a köztük jelentkező futásidőnek is folyton változnia kell, sosem marad ugyanannyi. Vagyis egy pont fizikai mozgásállapot változása (hogy merre, mennyit mozdul el egy időegység alatt) különböző késedelmi idők alatt jut el a többi ponthoz, attól függően, milyen messze vannak tőle és milyen irányba, mennyit mozdulnak el éppen? Ennélfogva az elért pontokra gyakorolt taszító hatások bekövetkezte (időpontja) is különböző lesz. Tehát egyes pontok hamarább reagálnak rá, mások később. Ez akkor is jelentkezik, ha két pont ugyanolyan messze van a vizsgált ponttól (egy olyan gömbfelszínen tartózkodnak, aminek az origójában a pont tartózkodott korábban), de az egyikük épp sugárirányban közeledik felé, a másik viszont sugárirányban távolodik tőle. Mert a változáshoz idő kell, ami alatt a nulla méretű pont mindig elmozdul valamennyit.

Ez a futásidő aszimmetria még akkor is jelentkezik, ha két pont ugyanolyan messze van a vizsgált ponttól és mindketten épp azonos irányba mozognak, például sugárirányban közelednek az eseményhorizont gömbjének origójához vagy távolodnak tőle. Mivel a változás az eseményhorizontot kibocsátó forráspont mozgásállapotának megváltozását jelenti, tehát iránya és nagysága van. Ez pedig sűrűségváltozás formájában eltorzítja az eseményhorizont gömb rétegszerkezetét. A haladási irányban összenyomja az egyes hullámrétegeket, az érkezési irányban megnyújtja (idődoppler). Mivel pedig két pont, amik ugyanazon gömbfelszínen tartózkodnak, nem lehet egy helyen (mert akkor egy pont lennének), bárhol is helyezkedjenek el egymáshoz képest, az őket egyszerre elérő hullámréteg szerkezeti torzulása más lesz. Ennélfogva a bárhová belerajzolható taszítási vektorának iránya és nagysága is más lesz.

Ez még akkor is igaz, ha a két pont egy olyan körvonalon helyezkedik el a gömbfelszínen, aminek origója a forráspont mozgásirányának képzeletben meghosszabbított egyenesén található. Ugyanis a forráspont mozgását sok más forráspont hullámrétegeinek eredő taszításai határozzák meg a téridőben. Így sosem fog egy eszményi (euklideszi) egyenes mentén mozogni, hanem már egyetlen hullámréteg kibocsátása közben is bonyolult, görbe (össze-vissza kanyargó) pályát fog leírni a gyakorlatban. Vagyis a hullámrétegeinek torzulása sosem lesz forgásszimmetrikus a gömb semelyik (belerajzolható) tengelyére nézve. Ezt nevezzük a jelenpontok szitálásának (n-1D-s komplex elmozdulásának) az időfizikában.

Ez alól azonban léteznek kivételek; a téridő gömbjén kívül. Az őskáoszban létező okforrások mozgását ugyanis csak a többi okforrás hullámrétegei határozzák meg. Ezek száma pedig végesen csekély, ugyanakkor nagyon messze vannak egymástól, tehát a taszításaik eredője ritkán és lassan változik. Többnyire akkor, ha eléri őket egy újabb okforrás legelső hullámrétege. Vagyis az okforrások tényleg egy eszményi egyenes mentén mozognak a minden létező hullámterében (kifelé száguldva a végtelenbe), nem kanyarognak össze-vissza állandóan. Így a hullámrétegeik torzulása szinte mindig forgásszimmetrikus a haladási irányuk tengelye körül. Viszont megtalálni egy ilyen körvonalat az őskáosz sötétjében, az idősemmiben és két forráspontot precízen ráhelyezni: igencsak istent próbáló feladat. Talán nem is lehetséges a gyakorlatban, de elméletben nem lehet kizárni ennek a halovány esélyét.

Tegyük hozzá: ha két pont egy sugárirányú egyenesen helyezkedik el, adott távolságra egymástól és az eseményhorizont gömb origójától, elvileg a gömb ugyanazon (eszményien pici) részének kell áthaladnia rajtuk egymás után, ugyanúgy hatva rájuk, viszont ekkor a hatás nem ugyanakkor jelentkezik. Ez akkor is igaz, ha a két pont nagyon közel van egymáshoz, alig egy hullámréteg hossznyira. Nulla távolságra nem lehetnek egymástól, mert akkor már nem beszélhetnénk két pontról, csak egyről.

Mindezek alapján kijelenthető, hogy egy ponthalmaz bármely pontjának eseményhorizontja bármely más pontjára egyedi módon hat. Tehát nincs két egyforma fizikai kölcsönhatás a pontok között. Ez független a pontok számától, vagyis már a három pontból álló halmaznál is jelentkezik és a teremtett univerzum teljes ponthalmazára (megszámlálhatóan végtelen számú pontra) nézve igaz; az összes téridő gömbön belül legalábbis. Ez az alapja a létezési aszimmetriának.

3. MOZGÓ PONTHALMAZ

Ha egy ponthalmaz egésze mozog, egyenes vonalú (eszményi, euklideszi egyenes mentén), egyenletes (nem változó; nem gyorsuló vagy lassuló) mozgással haladva valamerre a környezetéhez képest (bármely nullánál nagyobb sebességgel), a futásidő aszimmetria irányfüggő torzulásként jelentkezik az alkotó pontok közti fizikai kölcsönhatások átviteli késedelme során. Amely torzulás párhuzamos lesz a haladási iránnyal. De mit is jelent ez pontosan a gyakorlatban?

Legyen A pont valahol a ponthalmaz elején (a haladási irányban), B pont a ponthalmaz végén (az érkezési irányban). Az őket összekötő egyenes legyen párhuzamos a haladási iránnyal (az egyszerűség kedvéért). Amíg a ponthalmaz áll (AV=0), addig a két pont gömbi hullámterének rétegsűrűség változása nulla, tehát izotróp (a térbeli iránytól függetlenül egyforma) a sajátidő terük geometriai szerkezete. Vagyis bármely, hozzájuk képest álló szemlélő (C pont) számára egyforma sebességgel látszódik telni a sajátidejük, ahogy az analóg (folytonos, tehát nem kvantált) eseményhorizontjuk átmegy rajta.

Megjegyzés: Itt most tekintsünk el attól, hogy mindez csak elméletben igaz, mert a gyakorlatban a teremtett univerzumban sehol sem fogunk találkozni se álló pontokkal, se álló ponthalmazzal, se álló szemlélőponttal. Helyette csak mozgó pontokból álló időhurkokkal dolgozhatunk, olyan körívek mentén mozgó tachionokkal, amik hullámtere folyton megszakadó és újrakeletkező, tehát kvantált, ennélfogva van fizikai hullámhossza (Planck-hossznyi). Mert ez érdemben nem változtat a bemutatni kívánt modellünk viselkedésén.

Amikor a ponthalmaz mozog (0<AV<1), tehát A és B relatív sebessége egymáshoz képest nulla (RV=0), mert egymáshoz képest nem mozdulnak el, akkor a két pont gömbi hullámterének rétegsűrűsége irányfüggő módon megváltozik az idődoppler miatt. A haladási irányban összesűrűsödik, az érkezési irányban megnyúlik. Már nem izotróp a sajátidő terük geometriai szerkezete. De ezt ők nem veszik észre, mert egymáshoz képest nyugalomban vannak. A ponthalmazon kívüli megfigyelő (C pont) számára azonban észrevehető a hullámterük torzulása, ahogy először közelednek hozzá (gyorsabban látszik telni a sajátidejük), majd távolodnak tőle (lassabban látszik telni a sajátidejük).

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy A hullámtere hiába nyúlik meg az érkezési irányába kiterjedve, az ebben mozgó B számára A sajátideje nem tűnik lassabban telőnek, mert befelé halad A hullámterében, szembemenve annak hullámaival. És fordítva: A számára B sajátideje nem tűnik gyorsabban telőnek, mert kifelé halad B hullámterében, egy irányba menve annak hullámaival. A ponthalmazon belüli pontok számára tehát az együttmozgásuk miatt nem észlelhető az idődopplerjük, nincs hullámhossz változásuk menetirányban nézve.

Van viszont futásidő nagyság torzulásuk, mert az időhullámok kiterjedési sebessége állandó (E=1), miközben a pontok ehhez képest sugárirányban mozognak. A pont kifelé szalad B pont időgömbjéből, tehát B egy időpillanatának eseménye később éri utol A-t. Azaz B sajátideje késni látszódik A számára. B pont befelé szalad A pont időgömbjébe, tehát A egy időpillanatának eseménye hamarább éri el B-t. Azaz A sajátideje sietni látszódik B számára. Ha A és B pontokban elhelyezünk egy-egy órát, amik álló ponthalmaz esetén egyforma időt mutatnak, mozgó ponthalmaz esetén A órája előrébb fog járni B órájánál, mindkét pontból szemlélve. Ez a futásidő aszimmetria okozta szubjektív időtorzulás, ami egyenesen arányos a ponthalmaz mozgási sebességével.

4. KÖVETKEZMÉNYEK

Mindez nem azt jelenti, hogy A és B pontok eltérően "öregednek", ahogy azt sokan, teljesen tévesen gondolják. Mert amint megáll a ponthalmaz, az időhullámterek újra normalizálódnak, megszűnik az irányfüggő torzulásuk és a két óra jelzése kiegyenlítődik. Újra ugyanannyit fognak mutatni. Egy külső, álló C pont számára azonban, az ő órájához képest a ponthalmaz órái sietnek, amikor közeledik hozzá és késnek, amikor távolodik tőle a ponthalmaz. Ez csak akkor fog kiegyenlítődni, ha a ponthalmaz visszatér C-hez. Ekkor az időtorzulás megszűnik.

Mindebből az következik, hogy az idő relativitás elméletét az elmúlt 119 évben (Einstein speciális relativitás elméletének 1905-ös kiadása óta) hibásan értelmezték a fizikusok, csillagászok, mérnökök, filozófusok, újságírók, regényírók, tanárok (egyszóval: mindenki), amikor azt feltételezték, hogy a nagy (relativisztikus) sebességgel haladó űrhajó utasai lassabban fognak öregedni az otthon maradó embereknél. Ez egyértelműen nem igaz.

Mindebből az is következik, hogy az egész teremtett világegyetemben, az összes kvintesszencia univerzumban (a térdimenziószámuktól függetlenül), minden téresszenciában, mindenkor és mindenhol, mindenki (minden szemlélőpont) számára ugyanolyan sebességgel telik a sajátideje, viszont a többiek mozgása miatt változó sebességgel látszódik telni a többiek sajátideje. A többi pont sajátidejének relatív késése, sietése pusztán a futásidő aszimmetria következménye, ami az idődopplernek köszönhető.

Ezzel bizonyítottuk, hogy az időcsúszás és az időutazás fizikailag nem lehetséges, ahogy azt a korábbi évtizedekben az időfizikai modellünk fejlesztése során, hibásan feltételeztük. Tehát nem lehet se a jövőbe, se a múltba utazni semmilyen módon (se térugrással, se időcsúszásba helyezett térablakon keresztül). Erre még az Isten sem képes. Mivel az Isten is időforrásokból áll és az idő alapvető törvényeinek alávetett létező, része a minden létező alkotta fizikai természetnek. Amit nem tud megkerülni sehogyan.

Ez egyben azt is bizonyítja, hogy a létező időhurkokat (teremtményeket) összekötő időszálakon át zajló adatátvitel sem történhet a múltba vagy a jövőbe, tehát időszálas "időtelefont" sem lehet készíteni. Az Isten az egész teremtését valós időben, az aktuális jelenében látja az Életfa időszálain keresztül, azt, ami éppen most történik bármelyik időhurok számára. Vagyis nem lát bele a jövőbe. Azt csak megjósolni, valószínűségszámításokkal, becslésekkel előrejelezni tudja, nem látja ténylegesen, végzetszerűen (teljes bizonyossággal) a jövőbeli eseményeket. Ugyanígy nem lát bele a múltba sem. Arra csak visszaemlékezni tud, a korábban eltárolt és megőrzött információkat előkeresve az adattárolóiból (a lelkekből álló akashából).

Készült: 2024.01.21. - 22.

Vissza a tartalomhoz