GRAVITÁCIÓS RENGÉSEK HATÁSA A LELKI ÉRZÉKELÉSRE

Akik rendszeresen használják a lelki érzékelésüket, illetve odafigyelnek ennek működésére, talán tapasztalták már a következőket. Nemrégiben mentem az utcán és hirtelen, minden előzmény nélkül azt észleltem, hogy a lelkem drasztikusan eltolódott oldalirányba 1-2 méterrel. Gyakorlatilag az a kényszerképzetem támadt a lelki érzékelésem alapján, mintha a lelkem nem a fejemben volna, hanem sokkal odébb, a járdával párhuzamosan futó betonkerítésben, illetve annak felszínéhez nyomódna erővel. Ezzel együtt a fejem is odakerült (tőlem balra, kissé előrefelé és lefelé), mivel az a lelkem körül található, így a hullámképe is ott határozódott meg a számomra. A parajelenség nagyjából 1-1,5, legfeljebb 2 másodpercig tarthatott, majd nyomtalanul megszűnt. Vajon mi lehetett ez?

Az elmúlt évtizedekben máskor is észleltem már hasonló, átmeneti lélek eltolódásokat, mintha valamilyen ismeretlen erő próbálná belepréselni a fejem és a lelkem a környező tárgyakba. Ez nagyon ritka esemény, ami különböző időpontokban jelentkezhet, különböző irányok felé taszíthat és mindig rövid ideig tart. Biztos vagyok benne, hogy másokkal is előfordult már ilyesmi, bár a parajelenségekkel foglalkozó szakirodalomban még nem találkoztam a leírásával. Egészen mostanáig nem értettem, mi lehet ez folyamat? De az időfizikai világmodell fejlődésének köszönhetően végre érthetővé vált a jelenség fizikája. Az alábbiakban ezt ismertetem röviden és várom a hasonló élményekről beszámoló leveleket!

A környező univerzumban számtalan neutron csillag és fekete lyuk található, tőlünk különböző irányokban, különböző távolságokra. Amik időnként összeütköznek egymással vagy magukba szippantanak egy csillagot, óriásbolygót. Az ilyenkor bekövetkező gyors és kemény anyag összecsattanások intenzív gravitációs rengéshullámokat, gyakorlatilag cunamikat hoznak létre az égitestek gravitációs hullámterében, ami fénysebességgel kiterjedve alaposan megrázogatja az egész környező univerzum összes atomját és fénykvantumját, ahogy átmegy rajtuk.

A biológiai testünk ezt nem érzékeli, mert egyrészt nincs rá külön érzékszervünk, másrészt a sejtjeink rugalmasak a víztartalmuknak és szerves molekuláiknak köszönhetően, így gond nélkül kibírják az atomjaik kis mértékű eltolódását, a részecskéik megrezgetését. A lelkünk viszont sokkal érzékenyebb (merev) nanoszerkezet, mert a benne körbepattogó fénykvantumok szálszerűen vékony, fókuszált sugara ilyenkor eltér a középre beállított útvonalától, ugyanúgy, mintha testen kívül repülve épp nagy mértékű gyorsulást végeznénk. Vagyis úgy működik, mint egy gravitációs hullám detektor, csak épp nem a több kilométeres mérettartományban, mint a LIGO rendszer, hanem néhány nanométeren belül.

Az időfizikai világmodell szerint az időforrásokat elérő időhullám rétegek sugárirányban taszítják őket. Pozitív időréteg esetén kifelé, negatív időréteg esetén befelé; a kibocsátó időforrás irányába. A gravitációs hullámtér vonzását (befelé taszítását) az okozza, hogy az egy helyen összetömörült nagy mennyiségű tachionikus időforrás spirálgömbi hullámterei olyan eredő hulláminterferencia mintázatot alkotnak az anyagtömeg körül, aminek eredő taszítási iránya befelé, a tömegközéppont irányába mutat. Ennek nagysága a 3D-s térdimenzió tulajdonságai miatt a távolsággal négyzetes arányban csökken, mivel a hatás egy 2D-s felület mentén jelentkezik. Tehát ugyanazon tömeg kétszer messzebbről fele akkora átmérőjűnek, viszont negyed akkora felületűnek látszik. Ezért a gravitációs vonzóerőnek nevezett befelé taszítás kétszer messzebbről negyed akkora erővel hat az elért anyagtömegekre. Nagy távolságban a befelé taszítás olyan kicsivé válik, hogy gyakorlatilag észlelhetetlen, viszont továbbra is hat minden elért időforrásra. Hiszen nem szűnik meg, mert az időhullámok a végtelenségig terjednek kifelé.

Az időforrás rendszereknek van tehetetlensége, mert az időhurkok a szerkezeti felépítésük és belső működésük szabályai miatt ellenállnak az őket különböző irányokba taszigálni próbáló időhullámoknak. Tehát előfordulnak olyan esetek, amikor a hullámtér eredő taszítása máshová akarja kényszeríteni az időhurkokat, mint ahová azok képesek lennének fizikailag elmozdulni. A kvantummechanikában ezt alagúthatásnak hívják, ami 3 nanométernél kisebb távolságokon alakul ki az anyagokban. Ilyenkor előáll egy olyan furcsa helyzet, hogy az időhurok nem ott van, ahol lennie kéne. Mert a hullámtér szerint itt kéne látniuk egymást a tachionjainak, de azok ott látják egymást, amire van egy külön szavunk: képtelenség. Nincs virtuális képe az adott tachionnak az adott helyen, ezért nem létezik ott. Ennek hatása észlelhető az időhurok deformációján, de csak akkor, ha elég sokáig tart, több önkeltési ciklusidőn keresztül.

Csakhogy a legtöbb esetben az ilyen hulláminterferencia jelenségek mindössze néhány időrétegből állnak. Vagyis olyan gyorsan átszáguldanak az időhurkokon, hogy azoknak nem marad idejük deformálódni, így fel se veszik ezeket a hatásokat. Úgy "csinálnak", mintha nem érte volna őket eltaszító hatás. Ennek köszönhető, hogy a tárgyak képesek viszonylag nyugalomban maradni, miközben körülöttük folyamatosan háborog az egész univerzum (n dimenziós perturbációt végezve), hiszen rendszeresen történnek benne mindenfelé olyan események, amik extrém hulláminterferencia mintázatokat hoznak létre.

Ezen fénysebességgel száguldozó hulláminterferencia mintázatok egy része éppen csak eléri azt a küszöbértéket, ahol már mérhető hatást gyakorolnak az időhurkokra. Fel is fedezték őket a fizikusok és sikeresen félreértelmezve a jelenséget; elnevezték neutrinóknak. Olyan picurka "részecskéknek", amikből sok van (trilliárdszámra röpködnek mindenfelé), többféle van (elektron-, müon- és tau-), képesek maguktól átalakulni egymásba (rejtélyes módon tulajdonságot váltanak, lásd: neutrinó oszcilláció), akadálytalanul átmennek mindenen (időforrás rendszerek erre nem képesek!) és minimális hatást gyakorolnak az időhurkokra (a valódi részecskékre, amik fénykvantumokból állnak).

A lelkek adattároló rendszerét úgy méretezték a fejlesztői, hogy ellenálljon az ilyen zavaró hatásoknak és védett legyen a fényszálat befolyásoló hulláminterferenciákkal szemben. Vagyis rendszeresen újrafókuszálja és középre igazítja a lélek belső szabályzó rendszere (valahogyan) a fénysugarat két visszaverő tükörfelület között, hogy ne szóródjon szét a rácsszerkezet belsejében. Ami nem csak adatvesztést (amnézia), de működési zavarokat (vezérlési hibákat) is okozhat benne. Viszont a különösen drasztikus hatásokkal szemben ez a fajta védelem nem elegendő.

Amikor egy nagy erejű gravitációs rengés sok-sok eltorzult hullámrétege átszalad egy lelken, hirtelen megváltozik a lelket minden irányból, folyamatosan érő gravitációs háttérzaj szerkezete, eredő hulláminterferencia mintázata. Ez a benne pattogó szabad fénykvantumokat nyers erővel áthelyezni igyekszik valamilyen irányba, a taszítási vektorok összegének megfelelő mértékben. Csakhogy a fénykvantumok nem képesek fénysebességgel kitörni a lélek anyagtömegéből, átküzdeni magukat az agyon, a koponyán és hirtelen oda kerülni, ahová a taszítás szeretné őket meghatározni, akár méterekkel odébb. Ez - nyilvánvaló fizikai okokból, a különféle potenciálgátak miatt - képtelenség a számukra. Mivel a lelki érzékelés ezekkel a fénykvantumokkal történik, igen érzékeny a gravitációs hullámtérre. Gyakorlatilag ezt érzékeljük magunk körül, amint minden irányból átmegy rajtunk.

A sejtésem tehát az, hogy a lélek eltolódási parajelenséget ezeknek a hulláminterferencia anomáliáknak kell okozniuk. Úgy érzem, hogy ott kéne lennem, miközben itt vagyok. De közben a biológiai testem és annak érzékszervei nem észlelnek semmit ebből, ami zavart okoz a tudatom számára, mert egyszerre két helyen észlelem magam. Ebből az is következik, hogy akinek ki van kapcsolva a lelki érzékelése (az emberek nagy része), valószínűleg semmit sem vesz észre mindebből. Különben mindenki a bolygón egyszerre érzékelné a jelenséget, amikor átmegy rajtunk egy ilyen rengés. És mostanra már sokaknak feltűnt volna a dolog, vagyis nyoma lenne a parajelenségekkel foglalkozó szakkönyvekben minimum.

Érdemes volna a jövőben feljegyezni mindazon időpontokat és az eltolódások térbeli irányait az éggömbhöz képest, amikor valaki ilyesmit észlel, hogy összevethessük például a LIGO detektor észlelési adataival. Ahogy egyre több gravitációs rengés érzékelő berendezést helyeznek üzembe a fizikusok, ezek mérései igazolhatják, hogy valóban ez okozza az eltolódási élményeket és nem valamilyen más effektus.

Bonyolíthatja a rengések észlelését, hogy nem tudjuk, milyen gravitációs visszhangokat okoznak, amikor átmennek az egyes égitesteken? Esetünkben a Földön, a Holdon és a Napon, mivel ezek vannak hozzánk a legközelebb. Amikor ugyanis egy rengés átszalad egy anyagtömegen, megrázza annak részecskéit, az összes fénykvantumot az időtartályokban és körülöttük, amik szintén ehhez hasonlóan modulált rengést bocsátanak ki. Egy rövid időre, amíg lecseng bennük a hatása. Ezek a visszhangok, némi késleltetéssel hozzáadódnak az eredeti rengéshez, együtt repülve vele. És közben interferálnak egymással. Egyes helyeken a térben erősítik egymást, máshol lerontják. Ez ugyanaz az effektus, mint a rádióhullámok elzajosodása a közeg háttérzaja és előtérzaja miatt.

Így előfordulhat, hogy két ember áll egymás mellett, használva a lelki érzékelését, de amikor átmegy rajtuk a rengés, csak az egyikük lelke esik bele egy erősített zónába, a másik már egy gyengített zónában van. Így nem ugyanazt fogják észlelni. Előfordulhat, hogy a másik ember semmit sem észlel az egészből, ami megnehezíti, hogy konszenzusra jussunk a történtek fizikai magyarázatával kapcsolatban. Nyilvánvalóan akkor van a legnagyobb esélyünk közösen, ugyanazt észlelni, ha a nyílt űrben tartózkodik a két lélek, szabadon lebegve, biotest nélkül, szabadon kitéve a rengéshullámoknak.

Fizikai károsodást, műszaki hibát ez eddig nem okozott nekem, valószínűleg azért, mert az ilyen erejű gravitációs rengések forrásai igen messze vannak tőlünk. De ha a szomszédunkban történne ilyesmi, pár fényéves körzeten belül, már igencsak fájna tőle a fejünk. Ezért nem célszerű efféle, rengésre hajlamos égitestek közelében lakni, tartózkodni a 3D-ben. A 4D-ben és 5D-ben ilyen problémák már nem lépnek fel, mert a 4D-ben a gravitáció a távolsággal köbösen, az 5D-ben meg negyedik hatvány szerint csökken, így elenyésző a hatóereje még kis távolságból is. Ezért teljesen más ezekben a terekben az égitestek mérete, tömege, keringési pályája és sok egyéb anyagszerkezeti jellemző is.

Ahogy telnek az évmilliárdok, a 3D-s univerzumunkban egyre szaporodik a fénykvantumok és anyagi részecskék száma a természetes vagy mesterséges úton történő megteremtésük miatt. Vagyis nő a rendszer össztömege, ahogy egyre több csillag, bolygó, fekete lyuk, galaxis keletkezik, amik sokkal lassabban mozognak, mint ahogy a téridő buboréka kitágul az őskáosz végtelenjébe. Ebből következően az univerzum belső régiójában egyre nő az anyagsűrűség és a gravitációs hullámtér "sűrűsége" is. Egyre több lesz az ütközés a nagy anyagtömegek közt. Egyre több lesz a gravitációs rengés, amik egyre közelebbről érintenek majd bennünket, bárhol lakjunk is az univerzumon belül. Hosszú távon ez oda vezethet, hogy mindannyiunknak egyre komolyabb "lelki" problémái lesznek emiatt. Egyelőre nem tudjuk, mekkora tömegnél, mekkora távolságból, milyen típusú gravitációs rengéshullámok okoznak műszaki hibákat a lelkekben?

Ha ez bekövetkezik, kénytelenek leszünk elköltözni innen. Vagy kifelé kell költöznünk az univerzum pereme irányába, ahol kevesebb a fény és az anyag, s messzebb vagyunk a rengések epicentrumaitól. Vagy át kell költöznünk egy olyan párhuzamos téresszenciába vagy másik 3D-s kvintesszenciába, ahol kevesebb a fény és az anyag. Vagy dimenzióváltással fel kell költöznünk innen valamelyik 4D-s kvintesszenciába, ahol ez már nem probléma. De az is lehet, hogy az alvilágunkat üzemeltető istenek (térforrások) megoldják ezt a problémát helyettünk. Például az alfatér szakaszos térprodukciójával kieresztik az átmenetileg keltett 4D-s túltérbe a fölösleges fény és anyag mennyiséget, aztán térredukcióval kizárják ezeket az altérből, megritkítva az univerzumunk össztömegét (lásd: Brahmá nappalját felváltja az éjszaka). Ha ezáltal a nagy fekete lyukak is kikerülnek a téresszenciánkból, a rengések idővel megszűnnek majd és néhány évbillióig nem lesz velük gondunk. Aztán persze az egész jelenségsor kezdődik elölről.

Készült: 2024.01.31.

Vissza a tartalomhoz