SZÍNTAN
"Nincs két egyforma színű fénysugár."
1. ELŐSZÓ
Az emberi szem érzékelése a 360-780 nanométeres tartományban működik, amit látható spektrumnak nevezünk. Ez az ibolyakéktől a bordóvörösig terjedő színskála, ami a fény teljes spektrumának csak egy nagyon keskeny részét teszi ki. Az időfizikában a fénysugár kétkomponensű jelenség, ami fénykvantumok sokaságából és ezek komplex időhullámtereiből áll, amik longitudinálisan moduláltak. Tehát nem elektromágneses hullám, nem fotonokból áll, nem kettős természetű és nem transzverzálisan modulált, ami egy régi és hatalmas tévedése a fizikának. Köszönhetően annak, hogy amikor ezeket kitalálták, még nem sokat tudtak a fényről, amit egyszerűnek és logikusnak tűnt szinuszhullámokkal ábrázolni, mert jól lehetett vele számolni. Aztán ebből a matematikai modellből meggondolatlanul fizikai tényt kreáltak, azt feltételezve, hogy ha le lehet rajzolni ilyennek, akkor így is néz ki. És ezzel sikeresen zsákutcába vitték a fénytant, ahol azóta is makacsul toporog a tudomány, nem találva a kiutat önnön csapdájából. Többek közt ennek is köszönhető, hogy máig nincs érvényes, hiteles, komoly leírása a fénysugarak különböző tulajdonságainak. Nincsenek megmagyarázva az észlelt fizikai jelenségek. Hiányoznak az érthető összefüggések a témából. Nincs rendes színtan, ami logikusan bemutatná, mitől színes a világegyetem?
Ezekkel a kérdésekkel a teremtésfilozófiai világmodell fejlesztése során sem foglalkozott senki évtizedeken át, mivel előbb az időfizikai modellt kellett olyan mértékben kidolgozni, felfejleszteni, hogy meglegyenek az alapok, amikre építkezve már logikusan magyarázhatóvá és mindenki számára érthetővé válnak, többek közt a fénnyel kapcsolatos jelenségek is. Most jött el az ideje bemutatni az időfizikai színtant, aminek megértéséhez érdemes elolvasni a Fénytan (2021, létfilozófia) című írást.
2. SZÍNŰSÉG
Hogy milyen színű egy fénysugár, azt elsődlegesen a fotinókat kibocsátó anyagi halmaz térbeli szerkezete, összetétele, atomjainak gerjesztettségi szintje határozza meg. Másodlagosan a fotinókat visszaverő anyagi halmaz felületének térbeli szerkezete, összetétele, atomjainak gerjesztettségi szintje határozza meg. Harmadlagosan a fénysugár útjában álló közeg, anyagi halmaz térbeli szerkezete, összetétele, atomjainak gerjesztettségi szintje határozza meg. Negyedlegesen a fénysugarat észlelő érzékelő rendszere (szem, műszer érzékenysége: a felfogó anyagi halmaz térbeli szerkezete, összetétele, atomjainak gerjesztettségi szintje) és jelfeldolgozása (szűrés, erősítés, átkódolás, értelmezés) határozza meg. A fény és a különböző anyagi halmazok közti kölcsönhatásokkal később külön cikkekben foglalkozunk majd.
Mivel igen összetett folyamatról van szó, különbséget kell tennünk egyszerű és összetett színek között. Egyszerű vagy tiszta színek azok, amik sugarai egyféle hullámhosszúságúak. A gyakorlatban ilyenek a szivárvány színei. Összetett színek azok, amik sugarai két vagy többféle hullámhosszúságúak, azaz kevertek és emiatt egy eredő színérzetet okoznak az észlelőnek. A gyakorlatban ilyenek a szivárvány színeiből hiányzó színek, mint a barna, lila, bíbor, barack, stb. De a tévé és számítógép képernyők színei is kevertek, mivel három színpont fényerősségének szabályozásával állítják elő a messziről színesnek tűnő képpontokat. A nyomdatechnikánk pedig négy színpont keverésével állítja elő a messziről színesnek tűnő képpontokat.
Mivel a fénysugár egy fénykvantumok sokaságából álló, egy irányba párhuzamosan haladó vagy széttartó nyaláb, ennek nagyon sokféle belső térbeli szerkezete lehet. Ami a fotinók egymáshoz viszonyított elhelyezkedését, távolságát jelenti a gyakorlatban. A nyalábot vizsgálhatjuk hosszirányban vagy keresztben metszve. Hosszirány alatt itt a fotinók haladási irányát értjük, keresztirány alatt pedig az erre merőleges síkot. A fényforrásból való kibocsátás időpontja alapján a hosszirány megfelel az idődimenziónak, a keresztirány pedig egy időpont térdimenzióbeli ábrázolásának, egy olyan síkban, aminek térbeli vastagsága egy fotinó átmérőnyinek felel meg.
Egy fénysugárnak akkor van hullámhossza és ennek köszönhetően színűsége, ha benne a fotinók darabszáma hosszirányban ütemesen ingadozó. Amely keresztmetszeti síkban a legtöbb található belőlük, oda esik a hullámfront csúcsa. Ahol a legkevesebb található belőlük, ott van a hullámvölgy alja. A hullámhossz tehát a két, szomszédos (egymást követő) hullámfront csúcsa (vagy a két hullámvölgy alja) közti térbeli távolság hosszirányban. Az egyszerű vagy tiszta színek egy adott színűek, ezért színűségük van. Az összetett vagy kevert színek többféle színűek, ezért színességük van. Fizikailag semmi sem korlátozza a színek összekeverhetőségének számát, tehát bárhány különféle hullámhosszú fénysugarat lehet elegyíteni egymással. Ezek elkülönítése és egyenként való érzékelése viszont korlátozott, az érzékelőrendszer felépítésétől függő.
Egy szín lebegését, vibrálását a hullámhossz ingadozása okozza, hasonlóan a hanghullámok lebegéséhez. Ha egy fénysugárban a fotinók darabszáma hosszirányban egyenletes, akkor azt fehérnek nevezzük, ami nem szín. Ez nem azt jelenti, hogy benne minden hullámhossz megtalálható, hanem, hogy nincs hullámhossza. Viszont a túl sokféle szín keverékéből álló nyalábot szintén fehérnek érzékeljük, noha benne minden szín komponensnek van saját hullámhossza. A fehér fénysugárból fényszaggatással (a nyaláb ütemes megszakításaival) tetszőleges hullámhosszúságú színes fénysugarat lehet létrehozni, gyakorlatilag kivágva belőle rövid szakaszokat, hogy a maradék hosszirányban elkülönülő hullámfrontokat alkosson. A fekete a fény hiánya, aminek nincs színe. A szürke árnyalatok a fehér és fekete keverékei, de szintén nem számítanak színnek.
Az emberi szem érzékelésének azért van spektrum korlátja, mert a fényérzékeny molekulákból álló érzékelő rendszerét ugyanúgy ingerli a 380 nanométeres ibolya színű fénysugár, mint a 760 nanométeres vörös fénysugár, színkeveredést okozva. Mivel 760/2=380, logikus, hogy mialatt a vörös színre érzékeny molekulákba sorra belecsapódik egymás után egy vörös fény két hullámfrontja, ezalatt egy ibolya színű nyaláb három hullámfrontja csapódik bele. Ugyanazt az ütemesen ismétlődő hatást váltja ki (azonos vagy eltérő fázisban), ezért összetéveszthető. És fordítva: az ibolya színre érzékeny molekulákat is ingerlik a fele olyan időközzel érkező vörös sugarak. Ezért az ilyen vörös-kék keveredést bíbornak nevezzük, ami a spektrum két széle átfedésének köszönhető. Ha a látásunk szélesebb spektrumú lenne, minden h hullámhosszúságú színt összetévesztenénk egy másik, h/2 hullámhosszúságú színnel, ami biológiai szempontból nem lenne előnyös, ezért az evolúció kiszelektálta ezt a képességet a szemünkből.
A színkeveredés egy speciális formája a hullámhossz feleződés egyes optikai jelenségeknél. Ilyenek például a Newton-gyűrűk, amik a sík üveglapra helyezett, domború lencsén áthaladó fény visszaverődése során alakulnak ki. Ekkor koncentrikus fényköröket látunk a lencsén, ami világos és sötét sávokból áll. A sötét sávokban nem kioltás történik, hanem hullámhossz feleződés. Az onnan érkező fény az ultraibolya tartományba esik, ezért nem látjuk. Ezt részletesen lásd: Newton-gyűrűk (2022, létfilozófia) című írásban.
Vajon hány színből áll a látható tartomány fizikailag? Azt gondolnánk, hogy végtelen a lehetséges színek száma, mert a hullámhossz változások analógok és nincs alsó méretkorlátjuk. Technikailag azonban a méréssel megkülönböztethető színek száma mindig véges, mert a műszerek érzékenysége és a mérhető legkisebb különbségek diszkrétek. A fotinók átmérője 1 térhullámhossznyi körül ingadozik, így az ennél kisebb változásokat nem tudjuk mérni, mert a műszereink is csak fotinókból állnak. De akkor mennyi a technikailag mérhető színek száma?
Azt tudjuk, hogy a neutron átmérője: 10^-15 méter (1 femtométer). Ennek belsejében az időfizikai részecskemodell jelen állása szerint 28 fotinó fér el egy sorban, az átmérő mentén, szorosan egymás mellett (maximális fénysűrűséggel). Ebből kiszámolható, hogy a fotinók és szerinók átmérője (a téridő hullámhossza) kb.: 35,714.285 attométer körül alakul (1 nanométer = 1 milliárd attométer), eltekintve a folyamatos átmérő ingadozásaiktól és deformációiktól. Ha a látható spektrum 380-760 nanométer közt található, akkor ezen tartományon belül, diszkrét léptetési közökkel a technikailag mérhető hullámhosszak száma elméletileg: 10.640.000.213 darab. Tehát maximum: 10,64 milliárd (2,48x16^8) egyszerű színárnyalatot lehet fizikailag megkülönböztetni, ideális esetben. A valóságban a technológiánk ettől még iszonyú messze van, hisz a legfejlettebb színkezelő rendszereink is csak 268 millió (16^7) kevert színnel képesek dolgozni. Amit csak azok a ritka génmutációval rendelkező emberek (nők) képesek megkülönböztetni (az egyes árnyalatokat), akiknek négyszín látásuk van. Az emberek többségének a háromszín látása miatt be kell érnie az alig 2 millió (2x16^5) színárnyalatból álló világgal. A színtévesztőknek (vörös-zöld, kék-sárga) és színvakoknak (csak szürke árnyalatokat látnak) pedig még ennél is kevesebb színűnek tűnik a valóság.
3. FÉNYESSÉG
Minél több fotinó található egy hullámfrontban, egységnyi térfogatban, annál nagyobb a fénysugár fénysűrűsége, vagyis annál világosabb, fényesebb. A fényesség alsó értéke hullámfrontonként 1 darab fotinó. Ha ennél is kevesebb van a sugárban, azaz például csak minden második vagy harmadik hullámfrontban található 1 darab fotinó, akkor azt a gyengülés okozta vörös eltolódásnak tekintjük. Ami ügyesen becsapta a csillagászokat az elmúlt évtizedekben, mivel a fény hibás fizikai értelmezésének köszönhetően azt hitték, csak a távolodás miatti idődoppler effektus okozhat vörös eltolódást, így az univerzum távoli csillagainak egyre gyorsabban távolodniuk kell tőlünk. Ebből vezették le a gyorsulva táguló univerzum hibás kozmológiai modelljét, ami annyira tele van ellentmondásokkal és nyilvánvaló képtelenségekkel, hogy azóta se tudták kimagyarázni őket. Mi is csak 2022-ben jöttünk rá a fénytani kutatásaink során, hogy a fénysugár gyengülése, halványodása a fotinó veszteségnek köszönhető, aminek szélsőséges esete a kozmikus vörös eltolódás. Ezt részletesen lásd: Kozmikus vörös eltolódás (2022, űrhajózás) című cikkben.
A fényesség felső értékét a fizikailag lehetséges maximális fénysűrűség szabja meg, ami a fotinók egymáshoz préselését jelenti a térfogatban. Mivel az időhurkok a komplex hullámtereikkel fénysebességgel taszítják egymást, normál körülmények között nem képesek belehatolni a másikba. Ha ütköztetjük őket, lepattannak egymásról. Ezért nem végtelenül nagy a maximális fénysűrűség. Két egymásra merőlegesen haladó fénysugár csak azért képes látszólag, kölcsönhatás nélkül áthaladni egymáson, mert bennük olyan alacsony a fotinók sűrűsége, tehát olyan sok szabad hely van köztük, hogy kényelmesen átférnek köztük az eltérő irányba haladó fotinók. Valójában ilyenkor is létrejönnek kölcsönhatások, csak ezek ritkák és gyengék, ezért nem könnyű észlelni őket. Egyrészt a torlódási frontok megdobálják az útjukba kerülő fotinókat, kisebb-nagyobb mértékben eltérítve őket a pályájukról. Másrészt néha előfordul, hogy két fotinó összeütközik egymással és kölcsönösen ellökik a másikat. Ezek kiszóródnak a nyalábból, gyengítve annak fényerősségét. Minél sűrűbb, fényesebb, koncentráltabb két fénysugár, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy egymást keresztezve ütközni fognak a bennük haladó fotinók.
A természetben a maximális fénysűrűség számos helyen megfigyelhető. Egyrészt a neutronok és protonok belsejében, amik tartályait sok ezernyi fotinó tölti ki, majdnem mindenhol hézagmentesen (optimálisan). Lásd: A neutron belső szerkezete (2021, létfilozófia) című írásban. Másrészt a bolygók, csillagok, fekete lyukak belsejében, ahol nem csak az anyagi részecskék sűrűsége nagy, hanem a köztük ide-oda pattogó szabad fotinók száma is egyre nagyobb. A legnagyobb fénysűrűséggel mégis az elektronok rendelkeznek, mivel a fényláncolás jelensége miatt ezekben a fotinók részben egymásba láncolva léteznek tartósan. Lásd: Az elektron belső szerkezete (2023, létfilozófia) című írásban. Ez valamivel nagyobb sűrűséget jelent egységnyi térfogatban, mint a szabad fénykvantumok egymáshoz préselése, de ez sem végtelen. A jelenlegi ismereteink szerint egy fotinóba maximum négy másik fotinó képes láncolással belehatolni, valamekkora részben, ami logikusan kisebb az időhurok átmérőjének felénél (25-50% köztire becsüljük).
Egy beérkező fénysugár egységnyi térfogatra eső fényessége megfelelő módszerekkel növelhető. A távcsövek olyan fénysugár összegyűjtő optikai eszközök, amik kis helyre koncentrálják (a lencsék: fókuszálással, a tükrök: visszaveréssel) a nagy felületet hosszú idő alatt elérő, kevés számú fotinót, hogy ennek révén javítsanak a képalkotáson. Csakhogy a mikrohullámú és rádió spektrumokban már olyan kevés fotinó érkezik a távoli fényforrásokból, hogy ez technikai okokból nem elegendő a képalkotáshoz. Mégis vannak rádiótávcsöveink, amik kiválóan működnek. És átlátunk velük az olyan kozmikus porfelhőkön is, amiken a rövidebb hullámhosszakra érzékeny távcsövekkel nem. Csakhogy ezek nem fénygyűjtő távcsövek, hanem elektromágneses hullám vevők (rádiók).
Mivel az egy irányba haladó fotinók torlódási frontot keltenek maguk elé, mialatt a bennük körbe kergetőző tachionok újrakeltik az időhurkot, s kisugározzák magukból a kettős (néhol hármas) idősűrűségű időhullám rétegeiket, ezek megállíthatatlanul átmennek mindenen, a végtelenségig kiterjedve. Azután is, hogy a forrásrendszerük beleütközött valamilyen akadályba (anyagi részecskébe) vagy eltérítette a pályájáról a közeg hullámtéri szerkezete (gravitáció) és a fotinó kénytelen volt irányt változtatni. Az ilyen torlódási frontokat meddőnek hívjuk, mert már nincs mögötte egy időforrás rendszer, ami újabb és újabb hullámrétegeket bocsátana ki és adna hozzá hátulról. Helyette egy tágulási zóna követi, aminek más a hatása az elért időforrásokra.
A rádiótávcsövek tehát olyan parabolaantennák, amik felületét olyan fémes anyagokból készítették, amik anyagszerkezeti okokból érzékenyek az adott hullámhosszúsággal rajtuk átszáguldó meddő torlódási frontok taszító hatásaira. Akár egy fénysugár szabad fotinói, akár egy anyagi halmaz elektronjai vagy atommagjai (protonjai, neutronjai) bocsátották ki ezeket (amik szintén fotinókból állnak). Emiatt a részecskéik (atommagjaik és elektronjaik) rezgésbe jönnek (ütemesen felgerjednek, legerjednek, ide-oda táncolnak) és adott hullámhosszú, saját elektromágneses hullámokat sugároznak ki magukból. Vagyis visszhangozzák a rajtuk akadálytalanul átmenő rádióhullámokat. Ezen visszhangok erősödnek fel a parabolatányér fókuszpontjában, ahol egy rádióvevő antennával már jól foghatók és hasznos jellé alakíthatók. Mivel a parabolatányéroknak van valamennyi vastagságuk, a rajtuk áthaladó hullámrétegekhez hozzáadódik a saját visszhangjuk és elmossa azok meglévő longitudinális modulációját. Azaz a saját zajukkal telítik a hullámhosszt. Amitől úgy tűnik, hogy a rádióhullámok nem mentek át a tányéron, mivel mögötte már nem foghatók (a korábbi hullámhosszukkal).
Többek között ebből is sikerült levonniuk a fizikusoknak azt a téves következtetést, hogy a fénynek elektromágneses hullámnak kell lennie, hisz a parabolatányérok felülete egyrészt nem fényvisszaverő (nem kell tükör felületnek lennie), másrészt lehet rácsos (szitaszerűen átlátszó) is. És ezért hiszi mindenki azt, hogy a Faraday-ketrec leárnyékolja az elektromágneses hullámokat, noha azok akadálytalanul átmennek rajta, csak a ketrec anyaga által annyira elzajosítva, hogy az már tönkreteszi a modulált rádióhullámok vételét. Értelemszerűen: az elektromágneses hullámok a bolygók, csillagok anyagtömegén is simán átmennek, csak úgy elzajosodnak közben, hogy ezen a módon nem tudunk a Föld túloldalára rádiózni. A rádióhullámok visszaverődése (lásd: többutas terjedés) tehát valójában visszhangosodás, aminek mértéke felületfüggő, anyagfüggő, hullámhosszfüggő és erősségfüggő.
4. TELÍTETTSÉG
A színek telítettsége a fehér fénnyel alkotott keverékük arányától függ. Minél több fotinó található két hullámfront között, annál kisebb a hullámhegyek csúcsai és a hullámvölgyek aljai közti magasság különbség, a hosszirányú darabszám ingadozás. Tehát a hullámvölgyek telítődnek, feltöltődnek fehér fénnyel, amitől fakóbb, zajosabb lesz a szín. A telítetlen, élénk, tiszta színek hullámfrontjai közt nincsenek fotinók. A legtelítettebb, leghalványabb szín az, ahol még van mérhető hullámfront, azaz a hullámhegy csúcsán csak 1 darab fotinóval van több, mint a hullámhegy alján. Függetlenül a fényerősségtől. Ez már gyakorlatilag piszkosfehérnek tűnik.
Mivel a fehér nem szín, nincs olyan, hogy telítetlen fehér. Mivel a fekete a fény hiánya, nincs olyan, hogy telítetlen fekete, van viszont telített fekete, amit világos feketének nevezünk, mert valamennyi fehér fény érkezik a felületéről. A szürke ennélfogva felfogható fehérzajjal telített feketeként is.
5. SZÍNERŐSSÉG
A szín erőssége attól függ, hogy milyen egy hullámhosszon belül a hullámhegy és a hullámvölgy hosszának egymáshoz képesti aránya? Azaz mekkora a rés két hullámfront között? Ha a hullámhossz kiegyenlített ütemű, azaz a fotinók számának változása egy szép szinuszgörbével ábrázolható, akkor a színerősség harmonikus. A széles hullámhegyeket és köztük rövid hullámvölgyeket tartalmazó fénysugár tompa, matt színű, mert közelít a fehérhez. A rövid hullámhegyeket és köztük széles hullámvölgyeket tartalmazó fénysugár harsány, rikító színű, mert közelít a telítetlen színéhez. Tehát a színerősség is egyfajta fotinókkal való telítettsége a fénysugárnak, csak másképp. Az érzékelőfelületekre más hatással van egy tompa színű fénysugár hullámfrontjainak becsapódása, mint egy harsány színűé. Más az okozott jel időbeli felfutási és lefutási görbéje.
A fehérnek - hullámhossz hiányában - értelemszerűen nincs színerőssége, csak fényerőssége. A feketének szintén. Abszolút feketének az olyan felületet tekintjük, amiről egyetlen fénykvantum sem érkezik a megfigyelőhöz, tehát nem veri vissza a belecsapódó fotinókat (mindet elnyeli) és nem sugároz ki magából fotinókat (nincs hőzaja és nem átlátszó). Ilyen abszolút fekete felület a fekete lyuk eseményhorizontja. Hozzá képest a legsötétebb fekete anyagi felületek is világosak. A szürkének sincs színerőssége, csak fényerőssége.
6. SZÍNHATÁS
A szín hatása attól függ, hogy milyen egy hullámhosszon belül a hullámhegy és a hullámvölgy hosszirányú alakja? Azaz a fotinók számának változása milyen görbével ábrázolható? Ez ugyanis nem csak hullámos lehet, mint a szinuszgörbe, hanem sokféleképp eltorzulhat egyrészt a kibocsátásakor, másrészt a visszaverődésekor, harmadrészt a különböző közegeken való áthaladása közben. Tehát létrejöhetnek: négyszögletes (meredek falú hullámfront), lefutó (nagy fotinószámmal kezdődő és fokozatosan csökkenő), felfutó (fokozatosan növekvő, majd hirtelen végződő), bevágott (középen röviden megszakadó), behorpadt (középen enyhén bemélyedő), csúcsos (lineárisan növekvő, majd csökkenő), stb. hullámfrontok is. Ezek mind más hatást gyakorolnak az érzékelőfelületekre, mert eltérő az okozott jel időbeli felfutási és lefutási görbéje.
A fehérnek, feketének és szürkének értelemszerűn nincs színhatása.
7. POLARIZÁCIÓ
A polarizáció abban tér el a fénysugár többi tulajdonságától, hogy ez nem a nyaláb hosszirányú metszetén vizsgálható fotinó darabszám ingadozást jelent, hanem a keresztirányú metszeten okoz szerkezetváltozásokat. A polarizálatlan fénysugarak hullámfrontjainak egységnyi méretű felületre való merőleges beesése egyenletes hatást gyakorol az ott lévő érzékelőkre. Tehát a felület minden pontjában nagyjából ugyanúgy hat. Azért csak nagyjából, mert a fotinók térbeli eloszlása sosem tökéletes geometriailag a nyalábban, hanem van a távolságaik és egymással bezárt szögeik közt némi ingadozás, szóródás, véletlenszerűség. De ez belül marad a hullámfront általános alakján, hosszirányú metszeti görbéjén.
A polarizált fénysugár viszont nem ilyen. A polarizátorok olyan átlátszó vagy fényvisszaverő felületek, amik mikroszerkezete periodikusan változó egy adott hosszirányban, egymással párhuzamosan. Ilyenek például a hullámzó, fodrozódó vízfelületek, amik a rájuk hegyes szögben becsapódó fénysugarat a felszín alakjától függően más és más irányokba verik vissza és ezzel egy irányból nézve polarizálttá (geometriailag csíkozottá) teszik azt. Az üvegből, műanyagokból készült polarizátorok gyakorlatilag vékony csíkok ezreit tartalmazzák, amik visszaverik a rájuk érkező fényt. Így a fotinók csak a csíkok közti réseken tudnak áthaladni és ettől a nyaláb keresztirányban szabdalttá válik. Ahogy száguld tovább a fénysugár, a közeg (levegő) zavaró, fotinókat eltérítgető hatása miatt egy valamekkora távolság megtétele után fokozatosan megszűnik, eltűnik a nyaláb polarizáltsága.
A polarizáltságnak mindig van iránya a fénysugár keresztmetszeti síkjában, ami a párhuzamos csíkok irányának felel meg. Ha ez időben elfordul, valamelyik irányba (balra vagy jobbra), valamilyen sebességgel, akkor beszélünk cirkuláris (körkörös) polarizációról. A csíkok vastagsága és a köztük lévő rések vastagsága döntően befolyásolja, hogy mennyi fotinó jut át rajtuk vagy verődik vissza róluk. Ha túl vékonyak a rések és túl kevés van belőlük: halványabb lesz az átjutó fény. Ha két átlátszó polarizátor réteget merőlegesen egymásra helyezünk, a felületük rácsozattá (szitává) alakul, ami tovább csökkenti a fényáteresztő képességüket. Ha a csíkok és rések szélessége azonos, két átlátszó polarizátor réteget párhuzamosan egymásra helyezve és a csíkok irányára merőlegesen elmozgatva 1 csík szélességnyivel, a felület fényáteresztővé vagy elzáróvá (átlátszatlanná) alakítható. A polarizáció nem befolyásolja a színűséget, színességet, telítettséget, színerősséget, színhatást, viszont csökkenti a fényességet.
A fehér fény ugyanúgy polarizálható, mint a színes. Az abszolút fekete nem polarizálható, mert nincs mit polarizálni rajta. A szürke viszont polarizálható, hiszen van benne fény.
8. ÖSSZEFOGLALÁS
Ha a látható spektrumban csak az egyszerű színekből 10,64 milliárd féle érzékelése lehetséges fizikailag, akkor ehhez hozzáadva az összetett színeket és megsokszorozva őket a fényesség, telítettség, színerősség, színhatás és polarizáció által képzett árnyalatokkal, gyakorlatilag megszámlálhatóan végtelen féle fénysugár állítható elő. Ennek eredménye, hogy nincs két egyforma színű fénysugár a világegyetemben, annyira sokféle az egyes nyalábok térszerkezete (egyedi és megismételhetetlen). És annyira gazdag a teremtés információtartalma a számunkra (az aszimmetriának köszönhetően). Ehhez jönnek hozzá a látható spektrumon kívüli árnyalatok milliárdjai az infravörös, mikrohullámú, rádióhullámú, illetve az ultraibolya, röntgen és gamma spektrumokban. És ez csak a mérhető, diszkrét színek világa, amin túl, a mérhetetlen tartományban még ennél is több árnyalat létezik ténylegesen az analóg különbségek miatt. Így elvileg megszámlálhatatlanul végtelen féle színű fénysugár létezik a teljes teremtésben. Még az Isten sem tudja, hányféle van és még ő sem látta és soha nem is fogja látni az összeset.
És egy apróság a téma végére, amit ezzel nem zárunk le, hisz még rengeteg kutatnivaló vár ránk a jövőben: A valószínű szót a van létige befejezett múltjából (való) képezzük, mert a fény színe a kibocsátáskori állapotát mutatja a forrásának. Azt, hogy milyen volt a múltban? Lásd: A van létige alakjainak felülvizsgálata (2023, létfilozófia) című írásban.
Készült: 2024.07.01. - 2024.12.28.
Vissza a tartalomhoz