A THÉSZEUSZ-PARADOXONOK MEGOLDÁSA

1. A PARADOXONOK

A Thészeusz-paradoxont az ókori görög filozófusok vetették fel, a Thészeusz-mondából kiindulva. Lényege az önazonosság ontológiai (lételméleti) kérdésének tisztázása. Plutarkhosz szerint az athéniek sokáig megőrizték Thészeusz harminc evezős gályáját, tiszteletük jeléül a mitikus hős és athéni király iránt. De mivel a fahajó elkorhadt, időnként leszereltek róla egyes palánkdarabokat és ezeket újakra cserélték. Így végül a hajó teljes egészében kicserélődött. Kérdés: ezután a hajó még mindig Thészeusz hajója vagy már nem az? Általános megfogalmazásban: Egy tárgy meddig tekinthető önazonosnak? Az időben bekövetkező változások ellenére mennyit őrizhet meg az önazonosságából? Ez az első paradoxon.

A második paradoxon ebből levezethető. Ha Thészeusz elviszi a hajóját a javítóműhelybe és azt kéri a hajóácstól, hogy cserélje ki az összes régi deszkát újakra, akkor a hajó teljes anyagának kicserélése után a saját hajóját kapja vissza vagy egy másikat? Ha a hajóács a használt deszkákat nem dobja ki, hanem "újrahasznosítja" és felépít belőlük egy új hajót, ami ugyanúgy néz ki, mint Thészeusz hajója, akkor ez Thészeusz hajója vagy a hajóácsé?

Ránézésre nyilvánvaló, hogy apránkénti lopás történt és egy másolattal, hamisítvánnyal helyettesítették az eredeti tulajdonos számára a hajóját. Viszont ha a másolat ugyanolyan jó minőségű, mint az eredeti (vagy még jobb, hiszen új!), akkor nem érte kár Thészeuszt, hacsak nem abban az értelemben, hogy az új hajója teljes építési árát kifizette a hajóácsnak, plusz még a régi hajóját is ingyen odaadta neki. Aminek értékét nyilván nem vonta le az ács az árból (ahogy az manapság szokás egyes bolti kedvezményeknél), vagyis rejtett hasznot húzott Thészeuszból. Azzal a kérdéssel, most nem foglalkozunk, hogy az így ellopott régi hajó mégis mekkora értéket képvisel, hisz nyilván egy ócskaságról van szó, amit nem lehet újként eladni, használtként meg nem biztos, hogy bárkinek is kell? Márpedig minden dolog annyit ér, amennyit valaki más hajlandó érte adni a tulajdonosának. Ha senki sem akarja megvenni, akkor az a dolog nem ér semmit.

2. A LÉTEZŐ PONTHALMAZOK

A teremtésfilozófiai világmodellben az egész teremtés összes alkotóeleme (minden időhurok és azok időforrásai) egyetlen okforrásból (Teremtő Atya) származik, annak a virtuális másolata, valahányad rangú leágazásokon keresztül. Itt nem merül fel az a kérdés, hogy a másolati forráspontok azonosak-e az okforrással? Mert a másolódás időben történik, időbeli visszacsatolások révén, tehát minden másolati pont felfogható az eredeti pont különböző időpillanatokban létezett képével. Így olyanok egymás számára az őket összekötő, fa-gráf szerűen elágazó időszál univerzumban, mint egy egyenes pontjai, amik mindegyikéhez egy-egy egyedi időpillanat rendelhető hozzá.

A ponthalmazok geometriai szerkezetét vizsgálva viszont már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Az aszimmetria tétel szerint a létezésben minden pont térben és időben egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, amit ponthalmazok esetén azok információ tartalmával tudunk jellemezni. Egy ponthalmaz információja annak a leírása, hogy hány pontból áll, ezek egymástól milyen messze vannak és az őket összekötő egyenesek egymással milyen szögeket zárnak be egymással?

Mivel a minden létezőben bármely ponthalmaz, mint az egész részhalmaza folyamatosan fizikai kölcsönhatásban áll a többi részhalmazzal, aminek nagysága és iránya függ az alkotó pontok távolságaitól és az összekötő egyeneseik által bezárt szögektől (a kölcsönhatások véges terjedési sebessége miatt), nyilvánvaló, hogy ezek állandóan befolyásolják, deformálják egymást. Így minden ponthalmaz geometriai szerkezete és ezzel együtt az információ tartalma folyamatosan változik, módosul, méghozzá attraktorszerűen. Tehát egy ponthalmaz a létezésének bármely két időpillanatában eltérő formájú lesz, nem ismételve önmagát. És bármely két ponthalmaz, bárhol a minden létezőben, a létezésük bármely két (eltérő vagy látszólag azonos) időpillanatában eltérő formájú lesz. Ez teszi lehetővé, hogy a fizikai létező dolgok (helyek, időpontok) egyértelműen megkülönböztethetők legyenek egymástól. Ami létrehozza az idő egyirányú mozgását a múlttól a jelenen át a jövő felé. És lehetetlenné teszi az idő ellenirányú mozgását, valamint a múltba történő időutazást is.

Ennek köszönhető, hogy nincs két egyforma hópehely sehol az egész univerzumban, annak összes bolygóján, a teremtés elejétől a végéig vizsgálva. Hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, mert bárhol és bármikor lépünk bele, a víz örvénylő áramlása miatt mindenhol más és más lesz, ahogy folyamatosan helyet cserélnek benne az egyes molekulák. Logikus, hogy ennek alapján nincs két egyforma galaxis, csillag, bolygó, kődarab, ember, lélek, molekula, elemi részecske, sőt; fénykvantum sem az egész teremtésben. Mert a létrendszer soha, sehol sem szimmetrikus és gyakorlati okokból nem is lehet szimmetrikussá tenni. Erre még az Isten sem képes, mert ő is alávetett a saját létét meghatározó alapvető fizikai törvényeknek. Tehát nem az egész természet feletti létező, legfeljebb egyes rész természetek fölötti létező.

Az más kérdés, hogy az érzékelésünk felbontása, észlelési pontossága korlátozott, ezért a kis mértékben különböző dolgokat a hasonlóságaik miatt azonosnak érzékeljük és hisszük. De ez csak elméleti illúzió, amivel a mérnökök és gyakorlati szakemberek pontosan tisztában vannak. Ezért létezik a tűréshatár, a mérnöki pontosság, az elvárt pontosság, stb.

3. A LELKEK

Ahhoz, hogy a lelkünk működni tudjon, a belsejében fénykvantumokat kell teremtenie a meglévő fénykvantumaiból, hármas felhasadással lemásolgatva őket. Ezeket vékony nyalábokba rendezve, fényszálak formájában pattogtatja körbe a nanoszerkezet (gyémántrács) belsejében. Ezek segítségével tud mozogni (fénymeghajtás: hullámtér torzításokkal, aszimmetria létrehozásával), kommunikálni (fotinók kisugárzása, torlódási frontjaik modulálása), vezérelni a saját hardver elemeit (fényvisszaverő tükrök átállítása, a központi fényprocesszorban végzett logikai műveletek a fényszálakon), valamint eltárolni a begyűjtött információkat (élettapasztalatok lenyomatai a fotinók deformációiban).

Logikus, hogy a lélek a működése során mindig kisugároz (szándékosan vagy hulladékhőként), tehát elveszít magából néhány fotinót, amik valószínűleg sosem térnek vissza többé a belsejébe. Belevesznek a környező univerzum fényáradatának végtelen kavargásába. Így az idő előrehaladtával folyamatosan kicserélődik benne a fényszálait alkotó összes fotinó. Az új fotinók a régiek másolatai, időben elcsúszott virtuális példányai. Eközben a régiek által őrzött információk korlátozott pontossággal átmásolódnak az új fotinókba, így őrizzük meg az emlékeinket. Amik hasonlóak lesznek az eredetileg megszerzett, átélt tapasztalatainkkal, de sosem lesznek velük azonosak. Tehát különbség van aközött, amit megéltünk és amire később visszaemlékezünk ebből. És minden alkalommal, amikor visszaemlékezünk rá, megint van valami újabb különbség, mert a változások összeadódnak (hibafelhalmozódás). Ha a különbség kellően kicsi, akkor beszélünk pontos emlékezetről: az információ valósághű megőrződéséről. Ami nyilvánvaló illúzió, főleg hosszabb távon (évmilliók alatt) vizsgálva.

Mivel a lélek analóg információ tároló, nem diszkrét kódolású adathalmaz (bitsorozat) formájában tárolja az emlékeit. Ráadásul dinamikus adattároló, nem statikus (mint egy számítógépes háttértár vagy egy könyv lapjai), így az újabb információk állandóan hozzáadódnak a régiekhez és kölcsönösen befolyásolják egymást. Ettől tűnünk élőnek, egyedinek és intelligensnek, pedig csak attraktorszerűen kavargó perturbációs halmazok vagyunk.

A lélek gyémántrács nanoszerkezetét alkotó szénatomok elemi részecskéi ugyan képesek évmilliókon át a helyükön maradni, tehát az őket alkotó fotinók nem cserélődnek ki, viszont ezek nem információ tárolására szolgálnak, csak segítenek egyhelyben tartani a személyiség élményhalmaz információ tartalmát hordozó fényszálak fotinóit. Így fizikai értelemben a lelkünk a régi marad, a szellemünk viszont folyton megváltozik, kicserélődik. De ha megsérül vagy elavul a lélek, illetve a tulajdonosa térdimenziószintet akar váltani, a lélek, mint anyagi test is kicserélhető. Ilyenkor a szellemet átmozgatják egy újabb, másfajta, korszerűbb, esetleg nagyobb tárkapacitású, kibővített képességekkel felszerelt lélekbe. Vajon ezek után az illető még mindig ugyanaz, aki volt vagy már valaki másnak kell tekintenünk?

Ehhez el kell döntenünk, hogy mit tekintünk az "illetőnek"? Az aktuális információ tartalmát? Vagy ennek fizikai hordozóeszközét? Szemléletesen megfogalmazva: Ha kinyomtatunk egy regényt két papírkönyvbe és elolvassuk őket: ugyanazt a művet olvastuk vagy egy másikat? A válasz az, hogy mindkettő igaz. Ugyanazt olvastuk és mégis egy teljesen másikat.

4. A KÖVETKEZMÉNYEK

Ha a karma az egyén tetteinek következménye és azok visszahatásainak összessége, akkor kire is vonatkozik pontosan? Arra, aki egykor voltam vagy arra, aki most vagyok? Ha engem lemásolnak a lélekfelügyelő istenek, a másolatom megörökli az én karmámat vagy üres lappal indul neki az újonnan kapott létezésének? Ha a szellemem kitörlik a lelkemből a reinkarnálódásom során és újra kell kezdenem a személyiségem felépítését, az élettapasztalataim megszerzését, akkor mi lesz a korábbi karmámmal? Átszáll rám, azaz megöröklöm valaki más karmáját, akiről nem is tudok semmit vagy odavész, célját veszítve? Ha a lelkem egy balesetben valamiért megsemmisül és a fényszálaim fotinói, meg a szénatomjaim részecskéit alkotó fotinók is mind odavesznek, azaz megszűnnek létezni, akkor mi lesz a karmámmal? Hisz már nem létezik tovább az, akire vonatkozhatna! Hogyan tesznek az istenek igazságot egy olyan univerzumban, ahol fizikai értelemben véve teljes képtelenség igazságosan eljárni?

Nyilvánvalóan sehogy. Ez esetben viszont minden isteni igazságszolgáltatás tulajdonképpen igazságtalanság elkövetése a kiszolgáltatott teremtményekkel szemben, vagyis karmát eredményez az istenek számára. Nem csoda, hogy a teremtményeik folyton fellázadnak ellenük és dacolni próbálnak velük, viszonozva a retorziókat. És ez egy olyan ellentmondáshalmaz, amiből nincs kiút, senki számára. Mert az igazságszolgáltatás (bosszúállás, büntetés) mindig a fennálló igazságtalanság (aszimmetria) csökkentésére (látszólagos megszüntetésére) irányul, azaz a célja egy szimmetrikus állapot kialakítása. Ami viszont nem lehetséges.

Az első Thészeusz-paradoxon megoldása tehát az, hogy az önazonosság folyamatosan változik, akár az alkotóelemeire, akár az általuk hordozott információ tartalomra vonatkoztatjuk, így lényegében nincs önazonosság. Helyette csak önhasonlóság van. Vagyis a paradoxon, mint kérdés feltevés hibás (pontosabban: helytelen), ami a létezés nem ismeretéből fakad. És egyben rávilágít arra a logikai paradoxonra is, hogy minden logikai rendszerben fel lehet tenni helytelen kérdéseket is, nem csak megválaszolhatatlan helyes kérdéseket (lásd: Kurt Gödel első és második nemteljességi tételét). De ettől még a logikai rendszer nem fog összedőlni, nyugodtan tovább használhatjuk a saját keretein (helyességi kritériumain) belül, nem törekedve minden igazság levezetésére.

A második Thészeusz-paradoxon megoldása pedig az, hogy a régi dolgok lemásolása, s ezáltal új dolgok létrehozása mindig csak az információ közelítő pontosságú átvitelét jelenti. Tehát a hajóács lényegében ellopta Thészeusz hajóját és adott helyette egy újat, ami a megtévesztésig hasonlított a régire.

Készült: 2024.01.19.

Vissza a tartalomhoz