TOLÓERŐ

1. BEVEZETÉS

Az emberiség lassan egy évszázada fejleszti a különféle rakéta meghajtási rendszereket az űreszközei számára. Ezek mindegyike ugyanazon az egyszerű elven működik: minél nagyobb sebességgel anyagsugarat lövellnek ki hátrafelé azért, hogy a járművet ezzel előrelökjék. Ami folyamatos tömegcsökkenéssel jár és erősen korlátozza mind az összesített tolóerőt, mind az üzemeltetés időtartamát. Mindegyik módszerhez nagy mennyiségű üzemanyagra van szükség, ami elfoglalja a jármű össztömegének nagyobbik részét. Ráadásul ez az üzemanyag többnyire robbanásveszélyes, mérgező, környezetkárosító tulajdonságú és problémás az előállítása, tárolása, felhasználása. Legyen a rakéta kémiai égésen alapuló vagy ionizációs, fúziós vagy anyag-antianyag reakción alapuló, mindegyik közös problémája az alacsony hatásfok, az utántöltési kényszer és a veszélyes üzemeltetési körülmények.

Az emberiség valamiért csak ilyen űrhajtómű típusokban tud gondolkodni a jövőbe tekintve, ami egyértelműen arra utal, hogy nem sikerült megértenie a világegyetemet működtető mozgástörvényeket és ezek következményeit, felhasználási lehetőségeit. Annak ellenére sem, hogy évezredek óta látogatják a bolygónkat különböző földönkívüli civilizációk űrhajói és folyton kapcsolatba lépnek velünk (telepatikusan és emberrablások révén). Tehát látjuk az egyértelműen nem rakéta elven működő járműveiket, amik példaként szolgálnak a számunkra. Az idegenek technológiája épp úgy nem tökéletes, mint a miénk. Ezért időnként szerencsétlenül járnak itt a gépeik. Vagyis vannak szép számmal begyűjtött idegen űrjármű roncsaink, amikre a különböző országok titkos ügynökségei, kutatócsoportjai gyorsan ráteszik a kezüket, eltüntetik őket a nyilvánosság elől, majd még a létüket is letagadva és széthazudva, évtizedek óta dolgoznak az idegen technológiák visszafejtésén és hasznosításán, ismeretlen eredménnyel.

Ennek ellenére mégis ott tartunk a civil szférában, hogy továbbra is a nyilvánvalóan rossz és a célra egyértelműen alkalmatlan meghajtási rendszerekkel akarunk űrhajózni. Pedig tudjuk, hogy lehetne más, jobb módszereket is használni, amik kifejlesztése nem igényelne különösebb erőfeszítést. De az űrkutatási cégek szakemberei mintha teljesen eszüket vesztették volna, úgy erőltetik át a hibás elképzeléseiket a tervezőasztaloktól a gyártósorokon át az indítópadokig. Mindez rengeteg pénzébe, erőforrásába és sok-sok elvesztegetett évtizedébe kerül az emberiségnek, sikeresen a Földön marasztalva minket és akadályozva a Naprendszerbe történő kirajzásunkat.

Mi mehetett félre ennyire tragikusan a fejekben, ami ezt a kollektív téveszmét táplálja? Hol vannak az alternatív, sokkal jobb, hatékonyabb űrmeghajtási rendszerek és mindazok, akik valóban új utakat keresnek a hajtóműfejlesztés terén világszerte? És miért nincsenek nyilvános publikációk, gyakorlati eredmények a médiában ezekről?

A XX. században szórványosan ugyan, de még akadtak beszámolók a különféle antigravitációs hajtómű kísérletekről és fejlesztésekről, aztán ezek nyomtalanul elhaltak, s mindenki könnyelműen megfeledkezett róluk, mintha soha nem is léteztek volna. Ebben nyilván nagy szerepük van a közvéleményt folyamatosan manipuláló és dezinformáló médiamunkásoknak, kormányügynökségeknek és az őket irányító, a háttérben meghúzódó hatalmi csoportoknak is, amik nagyon igyekeznek megőrizni döntő stratégiai előnyüket és fölényüket a rivális csoportokkal szemben. Ennek érdekében igyekeznek rossz irányba terelni a világ figyelmét, egyre jobban lebutítva a tudománynak nevezett hazugság, tévedés és ostobaság özönt, amivel bolondítják a fiatalokat az oktatási intézményekben. Egyrészt azért, hogy elvegyék a kedvüket a világ megismerésétől, megértésétől. Másrészt, hogy megakadályozzák őket bármiféle előremutató felfedezés kigondolásában, megalkotásában. Ezt a hátráltató tevékenységet nevezzük aztán "innovatív" hozzáállásnak.

Ha ma megkérdezünk egy "szakembert" arról, mit gondol az antigravitációs meghajtásról, csak nézni fog bután, mit sem tudva róla. Jó esetben azt állítja, hogy az lehetetlen, mert a gravitációnak nincs ellenpárja, ami nem vonz, hanem taszít. Azt is mondják, hogy az ilyesmi ellentmond a newtoni fizika alaptörvényeinek, tehát nem lehet megcsinálni. Szerencsére a földönkívüli civilizációk tudósai és mérnökei erről mit sem tudnak, mert az űreszközeik vidáman tovább röpködnek mindenfelé a galaxisban, így a Föld térségében is. És a képünkbe röhögnek, látva az emberiség kollektív ostobaságát.

A siralmas helyzetet látva, az alábbiakban megpróbáltam röviden összefoglalni, a lehető legegyszerűbben bemutatni, mit is jelentenek valójában a newtoni mozgástörvények? Hogyan és miért működik a newtoni fizika és ennek milyen következményei vannak, amiket felhasználhatunk a saját, tényleg korszerű űrhajtóműveink kifejlesztéséhez? Ezért az itt tárgyalt gondolatok nem tükrözik a mai, hivatalos tudomány mélységes tudatlanságát és hozzá nem értését a fizika alapjaival kapcsolatban. Erről nem tanítanak az iskolákban, nem beszélnek a kutatóintézetekben, de ami a legnagyobb baj, hogy nem is gondolkodnak róla szinte sehol, még elméleti szinten sem mindazok, akik elvileg ezért kapják a fizetésüket.

Az alábbiak megértéséhez józan paraszti észre és az időfizikai világmodell alapjainak ismeretére van szükség mindössze. Tehát nem igényel magas iskolai végzettséget, olyan egyszerű az egész.

2. LINEÁRIS MEGHAJTÁS

Kezdjük a legegyszerűbb kérdéssel: Hogyan tudunk tolóerőt generálni a világűr vákuumában, amivel előre mozgathatjuk az űrhajónkat? Azaz: hogyan működik a rakéta, ami lényegében egy lineráis tolóerő generáló eszköz?

Minden rakéta meghajtás lényege, hogy valamilyen üzemanyagot szabályozott módon felrobbantunk egy égéstérben, gondoskodva róla, hogy minél gyorsabban kitáguljon, majd ezt hátrafelé, egy tölcsér alakú fúvókán keresztül kiáramoltatjuk az űrbe, hogy helyet csináljunk a következő üzemanyag adagnak. Az ismétlődő robbanások sorozata tolja előre az űrhajót. Amiből az következik, hogy a tolóerőt nem a hátrafelé kiáramló anyagsugár okozza, hanem a kezdeti robbanáskor bekövetkező hirtelen térfogatnövekedés, ami a lökéshullámával előrefelé taszítja a járművet. A hátrafelé kiáramlásnak két célja van: egyrészt kiüríteni a robbantókamrát, másrészt aszimmetrikussá tenni a lökéshullám járműre gyakorolt hatását.

A hatás-ellenhatás elvének ismeretében könnyű belátni, hogy ha zárt lenne az égéstér, a lökéshullám kinetikus taszító energiája minden irányba tolná egyszerre a kamra falát, azaz kiegyenlítődne. Így a jármű meg se mozdulna. Ha viszont hátrafelé szabadon távozhatnak az égéstermékek és a lökéshullám energiája, ami gyakorlatilag kárba vész, akkor aszimmetrikus lesz a kamra falát érő tolóerő és a szerkezet elindul előre. De miért mozdul el a kamra és a hozzákapcsolt űrhajó attól, hogy egy robbanással meglökjük?

Mind a kamra fala, mind az üzemanyag kitáguló felhője atomokból, azok pedig elemi részecskékből állnak. Amik gyakorlatilag nem ütköztethetők egymással közvetlenül. Egyrészt, mert olyan picik (kicsi a hatáskeresztmetszetük), másrészt mert olyan kevés helyet foglalnak el az atomokban (aminek nagy része belül teljesen üres), hogy szinte lehetetlen az egyikkel eltalálni a másikat. Hogyan adódik akkor át a kinetikus energia, valódi, biliárdgolyószerű ütközések sokasága nélkül? A válasz: a részecskék közti fizikai kölcsönhatásokon keresztül, amik közvetítik a mozgási energiát.

A klasszikus (értsd: rossz) fizikában ilyen kölcsönhatások a magerők, az elektromos töltés, a mágneses tér és a gravitáció. A magerők logikusan nem vehetnek részt a tolóerő átadásában, mivel kicsi a hatósugaruk és az atommagok nem érintkeznek egymással. A turbulensen kavargó robbanás anyagfelhőjében nem alakulhat ki rendezett mágneses tér, az össztömeg pedig túl kicsi ahhoz, hogy jelentős gravitációs vonzást idézzen elő. Marad tehát, kizárásos alapon az elektromos töltés. Az atomok elektronhéjaiban található, negatív töltésű elektronok kölcsönösen taszítják egymást, a tömegükhöz képest nagy erővel, amennyiben kellően közel kerülnek egymáshoz. Vagyis az egymással soha nem ütköző elektronok közt adódik át a töltésnek nevezett kölcsönhatás segítségével, valahogyan a tolóerő. Gyakorlatilag minden anyagi mozgás esetében ez játssza a főszerepet. Ez kell ahhoz, hogy felugorjunk a talajról: a talpunk elektronfelhői ellökődnek a talaj elektronfelhőitől. A biliárdgolyók ütközésekor is elektronok taszítanak el elektronokat a tárgyak felülete mentén. Vagyis minél nagyobbak az érintkező felületek és minél több rajtuk az elektron, annál hatékonyabban adható át velük a mozgási energia.

Itt felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen micsoda az elektromos töltés? A fizika azonban gyakorlatilag nem ad választ erre. Szépen leírják a jelenséget, társítanak hozzá képleteket, lerajzolják a kölcsönhatási folyamatokat, de egyetlen szó sem esik sehol a töltés, mint fizikai jelenség mibenlétéről. Ezért, ha valódi válaszokat akarunk kapni, akkor máshová kell fordulnunk a dolog lényegi megértése érdekében.

Az időfizikában csak egyetlen kölcsönhatás létezik: az időhullámok sugárirányban taszítják az elért időforrásokat. Pozitív időréteg esetén ennek irányvektora a gömbhullám origójától kifelé mutat, negatív időréteg esetén befelé. Az időforrások időhurkokban csapdába esve léteznek a teremtésben, virtuális tachionok formájában körberohangálva és egymást tartva létezésben. Kétféle időhurkot ismerünk: szerinót (5 tachion) és fotinót (7 tachion), amik tulajdonságairól már több ezer oldalnyi kutatási anyag olvasható az Eseményhorizonton (és más honlapokon is). Az univerzumban szabadon száguldozó fénysugarak ezek sokaságából állnak, valamilyen (változó) arányban keveredve egymással. Az anyagi részecskék, legyenek stabilak (hosszú életűek) vagy instabilak (gyorsan lebomlók) mind ezekből állnak össze, meghatározott geometriai szabályok szerint képződve, egyetlen időhurokból. Az elektronok a jelenlegi ismereteink szerint 9 fotinóból állnak, a neutronok és protonok pedig kb. 16.384 - 17.576 fotinóból, nagyságrendileg (csak a három térdimenziós téridőben). Lásd: Az elektron belső szerkezete (2023, létfilozófia) és A neutron belső szerkezete (2021, létfilozófia) című írásokban.

Az elektron töltésjelenségét az őt alkotó fotinók jobbra csavarodó, komplex időhullámtereinek taszigáló hatása okozza. Amikor egy elektron benne van a proton párjában, együtt neutront alkotnak, aminek azért nincs töltése, mert a két időrendszer hullámtereinek interferenciái kioltják egymást. A taszító hatásaik eredői a töltésjelenség szempontjából nullát adnak. Ennek pontos működését még kutatni kell, de a lényeg, hogy az elektronok hullámterei folyamatosan eltaszítják tőlük a többi elektron forráspontjait. Az elektronok természetesen taszítják a protonok és neutronok forráspontjait is, de mivel az atommagot alkotó részecskék mérete és össztömege jóval nagyobb náluk (1836-szor), ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az elektron taszítódik el a neutrontól és a protontól, amennyiben túl közel kerül hozzájuk. Ezért rendeződnek az elektronok a magrészecskék körül elektronhéjaknak nevezett térbeli zónákba, amik a számukra vonzó interferenciamintázatok a részecskék hullámterében.

Ami ebből a lényeg a mi számunkra, hogy a mozgási energia átadása nem közvetlenül, mechanikus ütközések révén történik, mintha a részecskék kis, kemény bogyók lennének, hanem a távolsággal változó nagyságú taszító hatást a forráspontokból fénysebességgel kiáradó, teljesen transzcendens (mindenen áthatoló és megállíthatatlanul kitáguló) gömbhullámok rétegei közvetítik. Amik a forrásukat elhagyva nem változtathatók meg, tehát örökre megőrzik a kibocsátáskori jellemzőiket (idődoppler okozta torzulásaikat).

Ezt azért fontos megérteni, mert gyakorlatilag azt jelenti, hogy a fizikai kölcsönhatást hordozó hullám akkor is megmarad a létezésében, kiterjedve a végtelenségig, ha a forráspontja már eltávozott a gömbhullám origójából vagy egyenesen megszűnt létezni valami okból. És mivel megmarad, a felszínén hordozott hatást is viszi magával és közvetíti minden elért időforrás számára. Tehát a hatása a kibocsátásának pillanatától kezdve teljesen független a forrásának későbbi állapotaitól. Nem befolyásolja az időforrás jövőbeli viselkedése, mivel az még nem létezik a számára. De ha létezne, mert az időhurok mondjuk térugrással a saját hullámtere elé ugrana, hogy bevárja azt, akkor sem befolyásolná a korábban kibocsátott hullámrétegeit semennyire, mivel az időhullámok akadálytalanul és bármiféle kölcsönhatás nélkül áthaladnak egymáson, mintha ott se lennének. Ebből pedig számos fontos következtetés adódik.

3. CIRKULÁRIS MEGHAJTÁS

A cirkuláris tolóerő generáló módszer lényege, hogy nem pazaroljuk el az üzemanyagot, folyamatosan kilökve azt hátrafelé az űrhajtóműből. Helyette megfelelően kialakított spirálpályákon való csavarodásra kényszerítjük, adott sebességgel, hogy az anyagi részecskék (pontosabban az őket alkotó fotinók) komplex hullámterei az idődoppler hatására eltorzuljanak és aszimmetrikussá váljanak. Azt kell vele elérnünk, hogy a hullámtér taszigáló hatása az egyik irányba folyamatosan eltérő nagyságú legyen, mint a másik irányba. Ezzel állandó és egyenletes, jól szabályozható tolóerőt generálhatunk, tömegveszteség nélkül. A térbeli csavarodó mozgás fenntartása persze energiát igényel a tömegtehetetlenség és súrlódás következtében, de ennek nagysága elhanyagolható a jól megválasztott és helyesen kialakított hajtóműtípusok esetében, az üzemanyag pazarló rakéták összes energiaveszteségéhez viszonyítva.

Az ötlet nem új. Sokan, sokszor felfedezték, kitalálták már az elmúlt száz évben és számos kísérletet folytattak a gyakorlati megvalósítása érdekében. De amennyire tudom, máig nem született egyszerű és közérthető magyarázata a fizikai jelenségnek. Mintha senki nem értette volna meg Newton mozgástörvényét, miszerint minden hatás azonos nagyságú, de ellentétes irányú ellenhatást kelt a fizikai kölcsönhatás következtében. Függetlenül a hatást kibocsátó dolgok későbbi viselkedésétől (mozgásától, helyzetétől). Mert ez itt a kulcs a Hullámtér Torzító Hajtány (a továbbiakban: HTH) megvalósításához.

A HTH-ban mozgatott anyagtömeg aszimmetrikussá torzított hullámtere folyamatosan kiárad belőle, tehát újra és újra tolóerőt kelt, anélkül, hogy maga az anyag elfogyna, kimerülne, elhasználódna. Mivel a HTH-n kívül is állandóan ezt csinálja, végig a teljes létezése folyamán, csak épp szimmetrikus formában. Ezért nem mozog magától, hanem tehetetlen tömegként viselkedik, arra várva, hogy meglökjék. Newton törvénye szerint ugyanis a tárgyak mozgásállapota (sebessége, iránya) addig nem változik meg, amíg valamilyen erőhatás nem éri.

Ha megnézzük az anyagi részecskéket (vagy a szabadon röpködő fénykvantumokat), azt látjuk, hogy igazi örökmozgóként viselkednek. Sosem állnak meg, nem pihennek, hanem állandóan rezegnek, mozognak, pattognak, még abszolút nulla fokon is. Ezen az sem változtat, hogy az abszolút nulla fok gyakorlatilag elérhetetlen és csupán ezredfokokra megközelíthető, mert a hőzaj csupán egy tényező a mozgatóerők között. A gravitációs hullámtér ugyanis mindenen akadálytalanul áthatol és leárnyékolhatatlan. Tehát mindenhol jelen van az univerzumban, ahová már elértek az anyagok fénysebességgel kiterjedő gömbhullámai. Mert gravitációja nem csak a csillagoknak, bolygóknak van, de a kavicsoknak, porszemeknek, atomoknak, magányos elemi részecskéknek is. Csak nagyon kicsi, de attól még létezik és hat minden elért részecskére, fotinóra. Vagyis az univerzum összes fény és anyagtömegének eredő hullámtere nem hagyja megnyugodni az összes fénykvantum és anyagi részecske mozgásállapotát. A rendszer önmagát háborgatja, rázogatja folyamatosan, pusztán azáltal, hogy létezik.

Ehhez a kibocsátó forrásoknak nem kell "munkát" végezniük és nem veszítenek miatta "energiát". Mivel ez maga az energia, a létezésének legegyszerűbb és legtisztább formájában, ami folyamatosan keletkezik, sosem fogy el és örökre megmarad. Ezért az egész univerzumot, minden alkotórészében örökmozgónak kell tekintenünk, ami a végtelenségig termeli, előállítja, megteremti az energiát és mozgatja vele saját magát. Már csak ezért is ostobaság a tudomány részéről, hogy az örökmozgót megvalósíthatatlannak kiáltották ki és száműzték az elméleti kutatások és gyakorlati kísérletek területéről, sikeresen kiöntve a gyereket a fürdővízzel. Ezért szenved az ostoba emberiség "energiahiányban", miközben másunk sincs, csak energiánk, óriási mennyiségben. Szó szerint fürdünk benne, ki se tudunk kerülni belőle. Csak épp olyan ostobák vagyunk, hogy nem jöttünk rá erre és képtelenek voltunk megcsapolni ezt a végtelen erőforrást (szabadon rendelkezésünkre álló energiát, röviden: szabadenergiát vagy vákuumenergiát) a saját hasznunkra.

De térjünk vissza a fejezet eredeti témájához, a ciklikus tolóerő generáláshoz. Hogyan lehet a lehető legegyszerűbben aszimmetrikussá tenni a minden anyagból folyamatosan kiáradó, szimmetrikus hullámtér taszigáló hatását? Ha megforgatjuk az anyagot, az csak a forgássíkban fog mozogni, a hullámtere pedig szimmetrikusan eltorzul. Tengelyirányban nem történik mozgás, tehát nincs doppler hatás, nincs aszimmetria. Ha a megforgatott anyagot eközben egy másik tengely körül is megforgatjuk, amit úgy jelölünk ki a térben, hogy minden pillanatban merőleges legyen az első tengelyre, de sose metszék egymást, akkor az egyszerre két tengely körül csavarodó anyagtömeg mozgásának sebessége és iránya minden pillanatban dinamikusan megváltozik, vagyis aszimmetrikus lesz. Az anyagtömeg egyes részeinek (részecskéinek) sebessége nagyobb lesz, másoké kisebb. Az egyik rész erre mozog, a másik arra. Tehát az idődoppler miatt eltorzuló taszítási vektorok iránya és nagysága folyamatosan változik. Az irányuk körbejár, a nagyságuk két szélsőérték közt ide-oda ingadozik.

Minél messzebb van egymástól a két tengely és minél nagyobb tömeget, minél nagyobb sebességgel mozgatunk körülöttük egyszerre, annál nagyobb lesz a tömeg hullámterének aszimmetriája, vagyis az emiatt folyamatosan keletkező tolóerő. Fizikai okokból ez nem fokozható bármeddig, mivel a forgatáshoz használt energia egy része a súrlódás, más része a tömegtehetetlenség leküzdésére fordítódik. De jól kialakított mérnöki megoldásokkal optimalizálható a hajtómű tömegarányos tolóereje, hogy a lehető legkisebb tömeg, lehető leggyorsabb mozgatásával a lehető legnagyobb hatást érjük el. Amit utána felhasználhatunk az űrhajó hasznos tömegének mozgatására. Vagyis van egy kvázi örökéletű űrhajtóművünk, ami energiaveszteség árán, de anyagveszteség nélkül, gyakorlatilag "zárt inerciarendszerű" meghajtásként használható, akár folyamatosan is, amíg tönkre nem megy.

A fentiekből következik, hogy a HTH megvalósítható szilárd testek mozgatásával: ez esetben a forgó korongok szakítószilárdsága lesz a tolóerő növelésének fő korlátja. Mert a centrifugális erő igyekszik deformálni és széttépni a korongot. Ha ez bekövetkezik, a korong robbanásszerűen darabokra szakad, akár egy kézigránát és a szilánkjai mindent beterítenek, kilyuggatnak. Ezért nem tanácsos megfelelő védőpajzs nélkül alkalmazni ezt a módszert.

Ha folyadékot keringtetünk olyan csőrendszerben, ami spirálisan van feltekerve egy tórusz felülete mentén, a csőfali súrlódás és a turbulens áramlások kialakulása lesz a tolóerő növelésének fő korlátja. A víz olcsó hajtóanyag, viszont hidegben megfagy, melegben felforr. Ráadásul relatíve kicsi a tömege, mondjuk a higanyhoz viszonyítva, ami viszont drága és mérgező. Tömegesen nem lehetne alkalmazni a higanyhajtóművet ezen problémák miatt, bár kétségtelenül óriási tolóerőt lehetne vele szolgáltatni.

Ha gázt keringtetünk a csőrendszerben, annak még nagy nyomáson is kicsi a tömege, így nagyon nagy sebesség különbséget kell létrehozni a tolóerőhöz a csőátmérő módosításával. Itt a legelőnyösebbek a nehéz nemesgázok, mint a xenon és a radon, bár ezek izotópjai radioaktívak (ráadásul a radon gyorsan elbomlik). A xenont már használják ionhajtóművek hajtóanyagaként, viszont csak keveset tudunk belőle előállítani (a földi légkörből szétválasztással), ezért drága lenne sorozatban gyártott hajtóművekben alkalmazni.

A plazma keringtetés elméletileg megvalósítható, de értelmetlen a megfelelő hőmérséklet fenntartásának járulékos költségei miatt.

Ha elektronokat keringtetünk egy kábelrendszerben, ami spirálisan van feltekerve, az elektromos ellenállás lesz az erősáramú egyenáram mozgásának fő akadálya. Ezen lehet ugyan segíteni magas hőmérsékletű szupravezető tekercsek használatával, viszont az elektronok gyorsítása mégis könnyebb egy gázkisülési csőben, mint egy fémvezetékben, ami tele van fizikai akadályokkal még akkor is, ha egyébként kiváló vezető (réz, ezüst, arany?). Ekkor a fő gond az elektronok relatíve pici tömege a hozzájuk képest óriási protonokhoz és neutronokhoz képest. Vagyis nem hatékony a könnyű elektronokkal kelteni a tolóerőt a nehéz magrészecskék mozgatásához.

Ha protonokat keringtetünk egy csőrendszerben, már jobb eredményt érhetünk el. De itt is fellép az a probléma, mint az elektronok esetében: hogy az azonos töltésű részecskék taszítják egymást, így nem lehet őket tetszőlegesen összesűríteni egy véges térfogatban. A részecskegyorsítókban mágnesekkel tartják középen a körbeszáguldó protonokat és terelik adott irányba őket, közel fénysebességig gyorsítva őket. Ezzel ígéretesen nagy tolóerőt lehetne generálni elméletileg. De sok munkája lesz vele a mérnököknek, mire jó hatásfokot érnek el vele a gyakorlatban.

Ha fénysugarat keringtetünk egy optikai üvegszálban, aminek fényáteresztő tulajdonságai helyenként változók, azaz hol gyorsabban, hol lassabban tud haladni benne a fény, azzal még kisebb tolóerőt generálhatunk, mint az elektronok mozgatásával, hisz egy elektron 9 fotinóból áll. Viszont a fotinók nem taszítják úgy egymást, mint az elektronok, ezért nagy sűrűségű gamma fénysugarat lehet belőlük létrehozni, amivel már jelentős tolóerő generálható. A jelenleg ismert legújabb metaanyagokban a fény sebessége akár az ezred vagy tízezred részére is csökkenthető, tehát igen nagy aszimmetriát lehet velük kialakítani. Könnyen lehet, hogy a felsorolt módszerek közül végül ez bizonyul majd a leghatékonyabbnak.

Azt tudjuk, hogy a fénysugár manipulációja felhasználható tolóerő keltésére, mivel a porszemnyi lelkek belsejében körbepattogó fényszálak teszik lehetővé a lelkek térbeli mozgását a testen kívüli élmény során. Igaz, itt nem két tengely körüli spirális mozgással történik a tolóerő generálása, hanem a fénykvantumok mozgási sebességének irányfüggő változtatásával, ami az eredő hullámterüket teszi aszimmetrikussá. Lásd: Lélektani kutatások (2021, létfilozófia) című írásban. Ha tehát ez ennyire piciben működik, akkor nagyban is fog.

4. KIEGÉSZÍTÉSEK

Mivel nincs erő ellenerő nélkül, a HTH működése önmagában ugyanúgy elforgatja az elsődleges tengelye körül az állórészét és vele az űrhajót, ahogy a helikopterek törzse is elfordul a főrotorjuk reakciónyomatéka miatt, a forgásával ellenkező irányba. Ezért vagy kiegyenlítő HTH-t kell használni (mint a helikopterek farokrotorja) vagy több, ellenkező irányban csavarodó HTH-t együttesen (mint a koaxiális rotor elrendezésnél).

A tolóerő sok lépésben történő, finom szabályozását technikailag könnyebb megoldani több kis HTH alkalmazásával, mint kevés nagy HTH működését apránként módosítani. Ezért a jövő HTH-s járművei sok hajtóművesek lesznek, amik működését (egyenkénti be-ki kapcsolását) külön elektronikus vezérlőrendszer hangolja össze a pilóta utasításainak megfelelően. Ezzel gyakorlatilag léggömbszerűen, lassan lehet fölemelkedni a talajról a világűrbe, illetve leereszkedni onnan, tehát az utasoknak nem kell kibírniuk a jelentős gyorsulásokat úgy, mint a rakétáknál.

A szerkezet relatíve csöndes, biztonságos, hosszú élettartamú, könnyű karbantartani és nem környezetszennyező. Nincs szükség hozzá hővédőpajzsra. Nem kell légköri belépési szögeket és irányvektorokat számolni. Amíg van energia a fedélzeten, addig lehet vele mozogni, tehát nem kell aggódni az üzemanyagszint miatt. Egy szabadenergia kicsatoló generátorral kombinált HTH-s űrhajóval gyakorlatilag évszázadokig el lehet röpködni a kozmoszban utántöltés nélkül, ami a közlekedés egy teljesen új szintjét fogja lehetővé tenni az emberiség számára: a Földön is.

Elvileg lehetne olyan hajtóművet is építeni, amiben egyszerre három különböző tengely körül forgatjuk meg az anyagtömeget, de ez sajnos nem még nagyobb tolóerőt eredményezne, hanem annak folyamatos váltakozását fel-le, ami gyorsan szétrázná, tönkretenné a berendezést. Ezért nincs értelme a megvalósításának.

Készült: 2024.02.26. - 28.

Vissza a tartalomhoz