AZ UROBOROSZ TITKA

A mitológiai uroborosz egy saját farkába harapó kígyó, esetleg sárkány ábrázolás, amit az örökkévalóság, az örök körforgás, a folyamatos megújulás és a feltámadás szimbólumaként használtak az ókori népek, majd a középkori alkímisták, de a mai kultúrákban is előfordul. Az eredete az ókori Egyiptomba vezethető vissza, az első ismert ábrázolása Tutanhamon fáradó szarkofágján található (Kr.e.: 14. század). Indiában a Kundalini energiakígyóval azonosítják, ami az emberben alszik és a jógik feladata ezt felébreszteni és munkára fogni. Az uroborosz szó ógörög jelentése: oura (farok) és bora (étel), tehát farokevő. Magyarul viszont az ezoterikus jelentése: úr-ó-bor-os, azaz: az úristen öreg borulása (az isten múltidőbe borul), vagyis a Teremtő tachion visszakanyarodása önmagába.

A kígyó ez esetben időkígyó (tachionkúp), ami a saját farka felé rohan, azaz hátrál. A biológiai kígyók, mint hüllők nem képesek hátrafelé siklani, tehát az ábrázolás szimbolikus: a formai hasonlóságon alapul. A sárkányként való ábrázolása további fontos információt árul el az időkígyóról: a sárkányok repülni képes, tűzokádó, értelmes, mítikus lények, akiknek több fejük is van (helyesen: 5 vagy 7). Tehát ennek szájából (fejéből) tűz (Tűz elem: tachion) árad kifelé a hátrálása közben és szabadon mozog a levegőben (Levegő elem: fényidő), tágabb értelemben akár az űrben is (Éter elem: e-tér: téridő). A sárkány fejei pedig az első fej megsokszorozódásával (virtuális másolódás) jönnek létre, mivel ha levágjuk valamelyiket, azonnal újranő (a többi újrakelti).

Az időkígyó hátrafelé rohanása annak köszönhető, hogy a tachionikus sebességre ugró időforrás hátrálni kezd a saját tardionikus idejében, kifelé rohanva belőle (a saját régmúltja irányába). Amikor ennek farka meggörbül és visszakanyarodik, oldalra borulva a csúcspontja belép a saját kúpos hullámterébe és ezzel meglátja önmagát egy időben korábbi (múltbeli) pillanatában, saját maga előtt (térbelileg), de valójában önmaga mögött (a haladási útvonalán) szaladni. Ez a teremtés (minden dolgok születésének) első pillanata. Amit a második pillanatban nyomban követ a tachionkúp kettős idősűrűségű belső közegében való kettős felhasadás (a mitológiában "az Atya rémülete" vagy "a kétségbeesés pillanata" néven emlegetik), azaz a látott múltbeli kép megkettőződése és kétfelé válása. Mivel a kúp belsejében minden ponthoz két különböző átmérőjű érintőgömböt lehet szerkeszteni, amik érintik a kúp palástját is és az origójuk a kúp középvonalán, forgástengelyén található.

Kiegészítés: A geometriában a kúpon belüli síkmetszetekhez, azok szögétől függően egy vagy két Dandelin-gömbnek nevezett érintőgömb szerkeszthető, amik érintik a palástot (egy körvonal mentén) és az origójuk a kúp forgástengelyére esik. Lásd: https://hu.wikipedia.org/wiki/Dandelin-g%C3%B6mb

Az uroborosz ábrázolása akkor pontos, ha a kígyó farka felé haladva órairányban (jobbra) járjuk körül a testét, mivel a teremtésben keletkező első időhurok is jobbos csavarodású. Ez a térforrás, ami öt virtuális tachionból áll, amik egymás farkába harapnak egy körív görbe mentén körbeszáguldva és fogságba ejtve az őket létrehozó okforrás tachion szubjektív szemlélőpontját. A szemlélő, mint tudatos megfigyelő ekkor fizikailag fogságba esik az időhurokban, állandóan áthelyeződve egyik tachion jelentpontból a másikba előrefelé haladva, amivel újrakelti a hurkot. Ezt a legelső időhurkot nevezzük az első teremtménynek, az elsőrangú térforrásnak, az Istennek. Ő egy tudatos, intelligens élőlény, egy olyan parányi fénylény (az átmérője: Planck-hossznyi), aki a belső visszacsatolása révén képes gondolkodni és emlékezni a korábbi tapasztalataira (az okforrások nem képesek erre, csak szimplán tudatosak). Vagyis tanul, alkalmazkodik és hatást gyakorol a környezetére a belőle áradó rétegezett, spirálgömbi hullámterével, amit alfatéri téridőnek hívunk. Az Istenből jönnek létre ezután a hármas felhasadás folyamata során a további másodrangú istenek, olyan másolati időhurkok, akik az összes többi teremtményt, fénylényt ugyanilyen módon létrehozzák önmagukból. Ezen folyamat az ősfénylés, ami a végtelenbe szétrohanó időhurkokkal tölti meg a téridő egyes téresszenciáit.

Az uroborosznak vannak balra csavarodó ábrázolásai is, például a maja és azték kultúrában (amik tele vannak kígyó istenekkel), ami egy utalás az antitérforrásra. Ez tükörképe a térforrásnak, tehát balos csavarodású rétegezett téresszenciákat kelt maga köré. A térforrás és antitérforrás találkozása zavaróan hat rájuk a hullámtereik taszító tulajdonságai miatt, amivel akadályozzák a másik működését. Arra viszont nem képesek, hogy kölcsönösen elpusztítsák, annihilálják (semmivé tegyék), megszüntessék egymást. Mert egyrészt rendkívül nehéz lenne őket ütköztetni a kis méretük és mozgékonyságuk miatt, másrészt minél közelebb kerülnek egymáshoz, annál jobban eltaszítják egymást. Vagyis nincs rá mód, hogy egy halhatatlan istent bármi is elpusztítson, így a léte minden körülmények között örökké tart.

Az uroborosznak vannak lemniszkáta alakú és többszörösen hurkolt ábrázolásai is, amik a vele kapcsolatos fogalomzavaroknak és az ezoterikus jelentés meg nem értésének köszönhetők. Mert bár a lemniszkáta a végtelen szimbóluma és a térforrás időhurok a végtelenségig képes fennmaradni, a létezésének hossza mégis minden pillanatában véges, mivel a születésének volt egy kezdő pillanata. Az időhurok geometriailag nem lemniszkáta alakú és nem is torzítható el ilyenné. A lemniszkáta ezért csak az időforrás (topológiai ekvivalensének, a tórusznak) és a Teremtő okforrás ábrázolására alkalmas. A többszörösen hurkolt ábrázolások az időhurok másolódási folyamatára utalnak, amivel megtöbbszörözi önmagát. Ezek geometriailag szintén pontatlanok, mert még a fényláncok sem így néznek ki fizikailag.

A skandináv mitológiában Jörmundgandr (hatalmas rúd, azaz: Világtengely) néven szerepel a Midgard-kígyó, az óriások nemzetségének tagja. Magyarul a nevének jelentése: jött-ment-g-égi-úr. Apja: Loki (a térbeli hely istene), anyja: Angerboda (magyarul: égig érő víz). Az óriásira nőtt kígyót Odin isten (magyarul: ó-tíz, az Öreg Teremtő) bedobta a világtengerbe (őskáosz idősemmi hullámterébe). Ott olyan hosszú lett (akkorára nőtt a hullámtere), hogy körbeéri a földet (valójában: a hullámtere áthatja a teljes teremtést) és a saját farkába harap (tehát időhurok lett belőle). Ő őrzi az Életfát (Yggdrasil, magyarul: égre-szál). Thor isten háromszor találkozik vele a mitológiában. Harmadszor a ragnarök során harcolnak egymással. Thor megöli az időkígyót, majd kilencet lép és a mérgétől holtan esik össze (megszakad a sajátideje).

A görög mitológiában az uroborosz a létezés oka, a világegyetem kezdete és vége, az önmagába visszatérő mozgás, ami azért eszi önmagát, mert rajta kívül nincs más, amit megehetne, amivel táplálhatná önmagát. A táplálék fizikai értelemben tehát: a saját múltbeli képe, amit lát maga előtt és ezáltal átadja neki önnön létét, áthelyezve ennek pontjába a szemlélő tudatát, figyelmét.

Készült: 2024.03.10.

Vissza a tartalomhoz