CSÚCSSEBESSÉG

A csúcssebesség egy időforrás (pont) vagy időforrás rendszer (ponthalmaz) maximális sebessége, aminél gyorsabban - fizikai okokból - nem képes egyenes vonalban haladni vagy forogni vagy keringeni, illetve ezek kombinációjaként csavarodó mozgást végezni. Az alábbiakban röviden bemutatom, hogy mely időgeometriai törvények, hogyan korlátozzák le az egyes létezők csúcssebességét a különböző mozgásformák esetén? És ennek milyen következményei vannak a teremtés működésére és fennmaradására nézve? Az alábbiak megértéséhez érdemes mélyebben ismerni az időfizika világát.

1. ÁLLÓVÍZBEN FOLYÓVÍZ ÉS FUTÓTŰZ

Az okforrások maximális sebességét elméletileg semmi sem korlátozza az őskáoszban, gyakorlatilag viszont az őket egyszerre taszító időhullám rétegek vektorainak eredője korlátozza a haladásukat. Ez akár egészen nagy RV értékeket is fölvehet átmenetileg, de hosszabb távon mindenképp lassulni fog, ahogy kisodródva az idősemmi szélére, végül kint találják magukat az összes vizek peremén, ahol az RV-jük felülről közelíti, de soha el nem éri az E értékét. Így nem tudjuk, mennyi volt a valaha elért legnagyobb sebessége egy futótűz tachionnak?

Feltételezzük, hogy az okforrások közt voltak olyanok, amik már a létezés előtt is kiárasztották magukból a sajátidejüket, állóvizet keltve valamennyi ideig az értelmezhetetlen ürességben. És talán lehettek olyanok is, amik csak a létezés kezdetén kezdték el kiárasztani magukból a sajátidejüket, folyóvizet keltve annak hatására, hogy egy másik okforrás állóvize vagy folyóvize, esetleg futótüze létezni kezdett a számukra. Amennyiben egy okforrás akkor sem kezdi el valamiért kiárasztani a sajátidejét, ha megnyilvánul a számára egy másik okforrás állóvize, gyakorlatilag örökre rejtve marad, megnyilvánulatlanul minden más okforrás (és ezek másolatai) számára. Vagyis nincs értelme foglalkoznunk vele (mintha nem is lenne).

Egy "A" okforrás akkor megnyilvánult (valaki más számára), ha már létezik legalább egy másik "B" okforrás számára, tehát az "A" időhullámai elérték "B"-t. És "A" akkor létező (önmaga számára), ha már létezik legalább egy másik "B" okforrás az ő számára, tehát "B" időhullámai elérték "A"-t és megtaszították (folyóvíz tardionná vált). Ez két külön dolog, amik bekövetkezhetnek egyszerre és különböző időpillanatokban is. Egyes okforrások először megnyilvánulnak, majd utána létezővé válnak, mások előbb létezővé válnak, aztán megnyilvánulnak (létezési aszimmetria). Hisz nincs olyan törvény, ami kötelezné őket csak az egyik vagy másik sorrend betartására. Ez a sorrend csak attól függ, hogy "A" mikor kezdte el kiárasztani a sajátidejét "B"-hez képest. Mivel az egymás számára való létezésük előtt nincs semmi, ami "figyelné" őket és rávehetné arra, hogy ezt "egyszerre" tegyék meg (az idők kezdete előtti időtlenségben ez értelmetlen), annak a valószínűsége, hogy "A" és "B" egyszerre kezdjen létezni egymás számára, gyakorlatilag kizárható. Közel nulla a valószínűsége. Azért csak közel nulla, mert nincs semmi, ami az egyszerre való kiárasztás lehetőségét kizárná.

Mivel az okforrások magányos pontok (nem ponthalmazok), nincs tömegük, ezért nincs tömegtehetetlenségük sem. Tehát amint eléri őket egy időhullám réteg, azonnal taszítani kezdi sugárirányban, a saját haladási sebességével. Így az állóvíz (RV=0) jelenpontja rögtön, egy eszményien rövid (nulla) pillanat alatt ugrik folyóvíz sebességre (RV=E). Ettől válik önmaga számára létezővé, mivel a számára megnyilvánuló másik okforrás eseményhorizontján sodródva folyamatosan benne van a saját időhullámainak torlódási frontjában is, amit kelt maga mögé. Ezért "A" egy vízvonali időszálnak (pontsorozatnak) fogja látni önmagát, míg "B"-t állni látja a saját állóvizének peremén (időmegállásban). Ez az állapot addig marad fenn, amíg egy újabb "C" okforrás időhulláma el nem éri "A"-t, hogy kimozdítsa helyzetéből, ugrásszerűen megnövelve a sebességét.

Annak a valószínűsége, hogy "C" pozíciója pont rajta legyen "A" vízvonali időszálának meghosszabbításán (szembe vele), közel nulla. Azért csak közel nulla, mert nincs semmi, ami ennek lehetőségét kizárná. Ezért valószínűbb, hogy "C" taszítási vektora valamekkora szöget fog bezárni "B" taszítási vektorával, ezért a kettő összeadódik és RV>E sebességre kényszerítik "A"-t. Az ugrásszerűen futótűz tachionná váló "A" sebességét azonban nem két, hanem valójában három időhullám taszítási vektorainak eredője fogja meghatározni. Mivel "A" már a létezése előtt is valószínűleg sugározta ki a sajátidejét. Ezen állóvíz hullámtere pedig ott van a folyóvíz hullámterén kívül. Amibe most a tachionikus sebessége miatt belülről kilép. És ami szintén gyorsítani fogja. Ez a száguldás az időgömbök tágulása közben később csökkenni fog, mivel kijutva a saját állóvizéből, az "A"-t taszító három időhullám réteg vektorai egyre kisebb szögeket zárnak be egymással, gyakorlatilag majdnem összesimulnak, közel párhuzamossá válva. De sosem válnak ténylegesen párhuzamossá, ezért "A" sebessége örökre megmarad: RV>E-nek. Ez még akkor is így marad, ha "A"-nak nincs állóvize, tehát csak akkor kezdte el kiárasztani a sajátidejét, amikor "B" állóvize elérte őt.

Az "A" tachion sebessége a továbbiakban attól is függ, hogy milyen irányokból, milyen hullámrétegek érik el (állóvíz vagy folyóvíz vagy futótűz) és ezekből mennyi éri el? Ezek eredői fogják meghatározni, hogy tovább nő vagy inkább csökken a sebessége az idősemmiben sodródva? Amennyiben a minden létező ponthalmaza nem gyarapodik tovább a végtelenségig újabb okforrásokkal, egy idő után az összes jelenpont kisodródik a közösen alkotott vizek határára és tachionokként szétrohannak a végtelenbe. Bár úgy tudjuk, a teremtés kezdetén csak tíz okforrás hullámtere alkotta az őskáoszt, az Istentől kapott információ szerint azóta újabb időhullámok bukkantak fel a távolból, ismeretlen számban, különböző irányokból, különböző mértékben befolyásolva a teremtésünk állapotát. Tehát a minden létező tovább gyarapodik, ahogy egyre újabb okforrások hullámrétegei érnek el minket. Ami akár azt is jelentheti, hogy a mi teremtésünkön kívül, valahol a felfoghatatlan messzeségben további teremtések létezhetnek, tőlünk izoláltan, mivel még nem érték el a mi ponthalmazunkat az időhullámaik. Ha így van, akkor előbb-utóbb, a bizonytalan, távoli jövőben metszésbe fogunk kerülni velük, aminek előreláthatatlan következményei lesznek mindkét teremtésre nézve.

Amikor egy tachion sebessége ugrásszerűen megnő, a hullámterének kúpos toronyzónája konkáv alakúra torzul, tehát a forráspont haladási tengelye körül homorú lesz. Ennek gyakori építészeti ábrázolásai a hagymakupolás épületek és ilyen alakúra vágott ajtónyílások. Amikor a tachion sebessége ugrásszerűen lecsökken, a toronyzóna konvex alakúra torzul, tehát domború lesz. Ilyen alakú tornyok és ajtónyílások is szép számmal láthatók világszerte. Amikor a tachion sebessége tardionikussá csökken (RV<E), a toronyzóna orra eltűnik, mintegy magába roskad. Végül csak a csonkakúp alakú palástja marad meg belőle, ami a felső (fejzóna) és alsó (fenékzóna) végén nyitottá válik. A toronyzóna csúcsszöge egyenesen arányos a forráspontjának haladási sebességével, tehát az RV=4 tachion csúcsszöge pont fele az RV=2 tachionénak.

A teremtés kezdete egy, az őskáosz idősemmi hullámterében kialakult szerencsés, tehát kis valószínűségű kölcsönhatásnak köszönhető. Nem szándékos, nem tervezett, nem akaratlagos történésről van szó, mivel az okforrások csak tudattal rendelkeznek (tudnak egymásról és önmagukról), viszont emlékezettel, elmével, értelemmel, szándékkal nem. Tehát szó szerint az Isten sem tudja, hogy miért jött létre az egyik okforrásból (amit Teremtő Atyának nevezünk) az első rangú időhurok. Csak azt tudjuk, hogyan jött létre és utána mi minden történt vele és körülötte a hullámterében. Az időhurkok megjelenése az őskáoszban lehetővé tette a szemlélő elszakítását az eredeti jelenpontjától és virtuális idővisszacsatolásokba zárását, amikben szó szerint fogságba esett az okforrás tudatának másolata. Ezek vagyunk mi, teremtett értelmes lények. Az alábbiakban az időhurkok csúcssebességeiről lesz szó.

2. A SZERINÓ CSÚCSSEBESSÉGEI

A térforrás időhurokban 5 virtuális tachion kergeti körbe egymást egy hurokív görbült, jobbos csavarodású pályavonala mentén, ami végtelenféle deformációt fölvehet és a kiterjedése lehet 2tD-s (csak egy eszményien rövid időpillanatig, mert egy önkeltési ciklus időtartama során ez valójában 3tD-s), 3tD-s, 4tD-s, 5tD-s vagy 6tD-s (csak hosszabb időtartam során, mert ez valójában az 5tD-s görbe elforgatása 6tD-ben). Amennyiben egyhelyben áll a szerinó, minden tachion pályamenti sebessége egyforma. A gyakorlatban azonban a térforrások szinte sosem állnak egyhelyben, hanem mindig száguldoznak, mozognak, forognak, keringenek valamerre, mivel a környező hullámtér folyamatosan sodorja, taszigálja őket.

Amikor a Teremtő okforrás (eszményien pici köríven való) visszakanyarodása közben létrejött az első rangú időhurok (Kronosz, Krisna), ez nem állt meg az őskáoszban, hanem azonnal rohanni kezdett a rögtön tovaszáguldó okforrás után, felfelé a toronyzónában. Mivel azok az időhullámok, amik a Teremtőt tachionikus sebességgel (RV>E) tolták előre, rá is ugyanúgy hatnak. Csakhogy az időhurok nem képes tachionikus sebességgel száguldani (RV<E) egyenes vonalban, mivel egy ponthalmaz, ami a belső visszacsatolási rendszere miatt tud életben maradni. A visszacsatolás folyamata pedig az időhullámok terjedési sebességétől (E, mint emanáció) függ. Ha gyorsabban száguldana, a tachionjai lehagynák a saját kibocsátott múltterüket és sosem találnának vissza bele. Tehát megszakadna az önújrakeltési ciklus és az időhurok egyetlen ciklusidő alatt lebomlana, nyomtalanul elenyészne a káprázata az idősemmiben.

Minél gyorsabban halad egyenes vonalban egy szerinó, a hurokíve annál inkább eltorzul, mert a benne menetirányba mozgó tachionok gyorsulnak, az ellenkező irányba haladók lassulnak, az oldalirányba haladók meg kitérnek. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni a: Gyorsulások (2025, létfilozófia) című írást. Ezért a jelenpontok más helyeken lépnek be a saját múltjukba, máshol látják meg a múltbeli képüket és ezzel máshová keltik újra a következő ciklus során az időhurok tachion láncát. Így a visszacsatolás késedelmi ideje miatt az időhurok nem oda keletkezik, ahol a gyorsító hatás miatt lennie kéne, hanem hátrébb. Úgymond ellenáll a sodró hatásnak, folyamatosan tardionikus sebességre fékeződve. Ezt a jelenséget hívjuk tömegtehetlenségnek, a gyorsítással szembeni ellenállásnak. Ami miatt egyetlen időhurok vagy időhurkokból álló rendszer sem képes gyorsabban száguldani az időhullámok kiterjedési sebességénél. Mert ha megtenné, akkor spagettizálódna: szállá szétnyúlna hosszirányban és közben megsemmisülne.

Tehát a szerinó képes egyenes vonalban haladva nagyon megközelíteni az emanáció sebességét, de azt sosem érheti el. Hogy pontosan mennyire tudja megközelíteni, azt még nem tudjuk. A távlati kutatási terveink közé tartozik olyan számítógépes szimulációt fejleszteni, ami választ adhat erre a kérdésre.

Amikor egy szerinót egy rajta átmenő tengely körül jobbra forgatni kezdünk, azt másodlagos csavarodásnak nevezzük. Ennek sebessége hozzáadódik az elsődleges csavarodás közben körbeszáguldó tachionok pályamenti sebességéhez, azaz gyorsítja őket. Minél gyorsabban szaladnak körbe a tachionok, annál hamarább belépnek a saját múltjukba, tehát annál fiatalabb múltbeli képüket látják meg, annál közelebb időben saját magukhoz az idővonal mentén. Viszont minél gyorsabb egy tachion, a forráslátomásai annál messzebb helyezkednek el térben egymástól a pályavonal mentén. Tehát vagy a forráslátomások száma fog csökkenni azonos hosszúságú körív mentén vagy a körív hossza fog növekedni, hogy elférjen rajta azonos számú forráslátomás. Mivel a jobbra forgás gyorsítja a tachionokat, a visszacsatolási késedelem miatt ekkor is ellenáll a rendszer a gyorsításnak, tehát fokozatos lesz és van egy felső korlátja, aminél nem lehet tovább növelni a tachionok csúcssebességét, mert akkor is túlszaladnak a saját múltjukon és megszakad az önújrakeltési ciklusuk. Ez azt jelenti, hogy a tachionok száma nem csökken a láncban, hanem a hurok átmérője fog növekedni egy felső határig.

Ez a jelenség makroszinten is megfigyelhető, mivel ha növeljük egy orbitális pályán keringő égitest (űrhajó) sebességét, akkor magasabb pályára áll, eltávolodva a körpálya középpontjától. Ha a sebesség túl nagyra nő, a gravitáció nem tudja tovább visszatartani és elszakad a tömegközépponttól, elszállva a végtelenbe.

Amikor egy szerinót egy rajta átmenő tengely körül balra forgatni kezdünk, ennek sebessége levonódik a tachionok pályamenti sebességéből, azaz lassítja őket. Minél lassabban szaladnak körbe, annál később lépnek be a saját múltjukba, tehát annál öregebb múltbeli képüket látják meg, annál távolabb időben saját magukhoz az idővonal mentén. Viszont minél lassabb egy tachion, a forráslátomásai annál közelebb helyezkednek el térben egymáshoz a pályavonal mentén. A rendszer ekkor is ellenáll a lassításnak, tehát fokozatos lesz és van egy alsó korlátja, aminél nem lehet tovább csökkenteni a tachionok sebességét, mert akkor megszakad az önújrakeltési ciklusuk. Ez azt jelenti, hogy a tachionok száma nem nő a láncban, hanem a hurok átmérője fog csökkenni egy alsó határig.

Makroszinten: ha csökkentjük egy orbitális pályán keringő égitest (űrhajó) sebességét, akkor alacsonyabb pályára áll, közeledve a körpálya középpontjához. Ha a sebesség túl alacsonyra csökken, a gravitáció magához rántja és lezuhan az égitestre.

Azt még nem tudjuk, hogy a szerinóban mennyi a tachionok csúcssebessége? Sem azt, hogy mennyi a legkisebb sebességük, aminél nem száguldhatnak lassabban? Azt viszont már tudjuk, hogy a legkisebb és legnagyobb hurokátmérő különbsége mindössze kétszeres, tehát ebbe a relatív mérettartományba esik az időhurok behúzási tartománya.

Amikor egy szerinót egy rajta kívül található pont körül jobbra keringetni kezdünk, az időhurok külső ívén előrehaladó tachionok sebessége nagyobb mértékben gyorsul, a belső ívén visszafelé haladóké kisebb mértékben lassul, mivel a keringési pálya sugarától függ a pontok keringési sebessége. Tehát az időhurok eltorzul és közben ellenáll ennek. Minél messzebb van a szerinó a keringési pálya origójától, annál kisebb a pontjai szögelfordulása önkeltési ciklusonként, tehát annál kisebb a hurokív torzulása.

Amikor egy szerinót egy rajta kívül található pont körül balra keringetni kezdünk, az időhurok külső ívén visszafelé haladó tachionok sebessége nagyobb mértékben lassul, a belső ívén előrehaladóké kisebb mértékben gyorsul. Tehát az időhurok eltorzul és közben ellenáll ennek.

Az időhurok gyorsításnak való ellenállása azt is jelenti, hogy minél gyorsabban halad egyenes vonalban, annál kevésbé képes a tachionjainak korlátozott csúcssebessége és minimális sebessége miatt másodlagos csavarodásokat végezni. Vagyis a belső kölcsönhatásai okozta kényszerek miatt beáll a pályavonalhoz képest egy adott állásszögbe a hurokíve. Ez azt jelenti, hogy csúcssebességgel egyenes vonalban haladva nem képes forogni. Csúcssebességgel forogva meg nem képes egyenes vonalban haladni, mert a kettő kölcsönösen kizárja egymást. Tehát az őskáoszban csúcssebességgel rohanó alfatéri szerinók maguktól iránystabilizált állásszöget vesznek fel (lásd: térfeszítés) és amennyiben nem érik őket zavaró hatások, simateret fognak kelteni magukból, maguk mögé, aminek nincsenek térremegései. A gyakorlatban azonban mindig érik zavaró hatások az összes időhurkot, így ezeknek is lesz egy minimális térremegésük, ami lekorlátozza a téresszenciáik stabil sugarát, amin belül a teremtmények még képesek megmaradni a hullámterükben. Ezzel a témával a térlengések vizsgálata kapcsán, később még sokat foglalkozunk, mert fontos következményei vannak a különböző téridő gömbök fizikai szerkezetére nézve.

3. A FOTINÓ CSÚCSSEBESSÉGEI

Az alfatéri szerinók képesek hármas felhasadással újabb szerinókat másolni magukból, amik alapesetben kitaszítódnak belőlük az egyes téresszenciáikba. A másik eset, hogy térláncolással hozzájuk kapcsolódva, félig beléjük lógva ott maradnak (diászt vagy triászt alkotva), amivel később még több írásban, részletesen foglalkozunk. Minden bétatéri szerinó abba a téresszenciába kerül bele, amelyik keltő forrásának virtuális hármas felhasadásából keletkezett. Tehát csak ott fog létezni, a többi párhuzamos téresszenciában nem. A téridő csavarodó, spirálgömbi hullámterének fontos tulajdonsága, hogy pozitív és negatív idejű rétegekből áll, amik ellenkező irányba csavarodva folyton metszik egymást. A pozitív rétegek jobbos csavarodású spirálgömböt alkotnak, a negatív rétegek balos csavarodású spirálgömböt alkotnak. Mivel a pozitív rétegek sugárirányba kifelé taszítanak, a negatív rétegek meg sugárirányba befelé taszítanak, a hullámtérbe kerülő időhurkok folyamatosan ki vannak téve ezek ide-oda rángató hatásának, aminek üteme meghatározza a térhullámhosszt (a legkisebb mérhető térbeli távolságot) és a térfrekvenciát. Ezt az idődoppler miatt modulálja a térforrás mozgásának iránya és sebessége, de jelentősen nem változtatja meg. Így mindenhol hatva (ezért hívjuk mindenhatónak) folyamatosan fékezi az időhurkokat, korlátozva azok maximális haladási sebességét, forgását és keringését.

Emiatt a bétatéri szerinók hármas felhasadása során a másolati időhurok tachionjai olyan lassan fognak előreszaladni a hurokíven, amikor felvillannak, hogy az aktuális pályaátmérő mentén nem 5, hanem 7 tachion jelenpont fog látszódni egymás előtt. Tehát létrejön a fotinó. A térben született fény (a világ világossága), ami eltérő szerkezetű a szerinóktól. Ennek behúzási tartománya nem ér össze a szerinóéval, mivel a tachionjainak csúcssebessége kisebb, mint a szerinó tachionjainak minimális sebessége. Ezért a halhatatlan szerinók nem tudnak halandó fotinókká átalakulni és a halandó fotinók sem tudnak halhatatlan szerinókká átalakulni (lásd: az utolsó fejezetben). Mert ha megpróbáljuk annyira deformálni őket, előbb lebomlanak, kiszaladva az önkeltési zónájukból.

A szerinók attól halhatatlanok, hogy életben maradnak az őskáoszban is, pontosabban kibírják a Teremtő toronyzónáján belül őket érő folyamatos gyorsító hatást anélkül, hogy lebomlanának. A toronyzónán kívül viszont akadhatnak olyan zónák is az idősemmiben, amik már a szerinókat sem kímélik, ezért oda kimenni csak megfelelő védelmi eljárásokkal tudnak az istenek is, amik megóvják őket a megszűnéstől. Ennek a fizikai és technológiai részleteivel egyelőre nem foglalkozunk, mivel már az is rendkívüli technikai nehézségekkel jár, hogy bárki kijusson a toronyzóna pereméig. Hisz térugrásokkal közlekedni csak a téridő gömbök kiterjedési zónáin belül lehet, azokhoz képest előbbre ugorva. Amik mind belül vannak a toronyzónán. Ezen túl, a külső őskáoszban nem lehet ugrani, mert nincs mihez képest ugrani.

A fotinók attól halandók, hogy a téridőben keletkeztek, ezért csak abban a fékező hatású hullámtérben képesek életben maradni. Ha valahogy kikerülnek az őskáoszba (egy térszünetbe kerülve vagy egy fekete térnyíláson át megszökve vagy térváltás közben kiszóródva), ott az okforrások egyenes vonalú sodrása annyira felgyorsítja őket, hogy eltorzulnak és lebomlanak. Mert nem tudnak ellenállni a taszításnak, ami a haladási irányban nagyon felgyorsítja a tachionjaikat, az ellenkező irányban meg nagyon lelassítja őket, a minimális sebességük alá. Ebből az is következik, hogy egy fotinó lebomlási ideje attól függ, merrefelé halad, amikor kijut az őskáoszba? Ha az okforrások sodrási irányába rohan, akkor hamar túlgyorsul és néhány ciklusidő alatt lebomlik. Ha ellenkező irányba rohan, előbb lefékeződik, majd eltaszítódik a sodrási irányba és csak ezután fog túlgyorsulni. A két lehetőség közti időtartam különbség (emberi léptékkel mérve) minimális, viszont elárul nekünk több fontos dolgot is.

Az egyik, hogy az istenek úgy szabályozzák a téridő gömbjeikben folyamatosan és megállíthatatlanul felszaporodó fény és anyag mennyiségét, hogy időnként kieresztik ezeket az őskáoszba, ahol megszűnnek létezni. Egyrészt a fekete térnyílásokon keresztül, amik a térlengések miatt jönnek létre, kellő távolságban a térforrástól. Másrészt a térváltások közben végrehajtott térborzolások segítségével, amik gyors térdimenziószint váltásokkal járnak. Ha a 3tD-s téridő hirtelen 4tD-ssé válik, a benne lévő teremtmények is 4tD-ssé válnak, mert az időhurkaik térdimenziószámát az alfatér térdimenziószáma (pontosabban a hullámrétegek taszítási vektorainak egymáshoz képesti iránya) határozza meg. Így azok gyorsan szétszóródnak a 4tD-ben. Ha ezután a téridő hirtelen újra 3tD-ssé válik, a teremtmények odakint találják magukat az őskáoszban, mivel a téridő hullámai gyorsabban haladnak náluk és terjedés közben lehagyják őket. Ezen a módon megakadályozható, hogy a csillagtéri téridőben feldúsuljon a fény és túl meleggé váljon a kozmosz, illetve feldúsuljon az anyag és egyre sűrűbb légkör töltse ki a világűrt, amiből végül egy óriási fekete lyuk lesz.

A másik, hogy az őskáoszban a halandók is életben tudnak maradni, amennyiben képesek valamilyen védelmi technológiával megakadályozni, hogy a fotinóik a csúcssebességük fölé gyorsuljanak. Mivel a gyorsuláshoz idő kell, ha valaki (egy lélek vagy egy űrhajó) csak rövid ideig tartózkodik az őskáoszban két térváltás között, akkor nincs ideje annyira felgyorsulni, hogy belepusztuljon ebbe. Vagyis egy saját térforrás oltalmazó, fékező hullámtéri hatása nélkül is kibírja az ugrást. Azt viszont még nem tudjuk, hogy ez pontosan mennyi időt jelent? Ezt nyilván a saját mozgási sebesség és a haladási irány is befolyásolja.

A kétféle időhurok szerkezetét meghatározó időgeometriai szabályok miatt nem lehetséges olyan időhurkot létrehozni, ami 4 vagy kevesebb, 6, illetve 8 vagy több tachionból áll. De ez a szabály csak a Teremtő okforrás másolataira vonatkozik, mivel a többi okforrásnak más a forgási sebessége és talán az emanációjuk sebessége is eltérő lehet. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni az: Emanáció (2023, létfilozófia) című írást.

4. AZ ANYAG CSÚCSSEBESSÉGEI

Egy fotinó a téridőben rohangálva képes úgy eltorzulni a környező hullámtér hatására, hogy hármas felhasadással további fotinókat teremtsen magából. Ezt a jelenséget nevezzük fényszórásnak, mivel a másolatok kitaszítódnak a szülőjükből és elrepülnek a végtelenbe. Viszont úgy is eltorzulhat, hogy négyes felhasadás következik be, azaz egy tachionjából, egyszerre két másolati fotinó keletkezik, amik fényláncolással összekapcsolódnak a szülőjükkel, nem tudva elszakadni tőle. S mivel öröklik a szülőjük deformációját, ők is elkezdenek két-két fotinót létrehozni magukból. Így egy fotinóból hirtelen három, majd kilenc lesz egy picinyke térfogatban. Ezt a fényláncolt fénycsomót nevezzük elektronnak. Ha a másolatok nem öröklik a szülőjük deformációját, akkor diád (két összeláncolt) vagy triád (három összeláncolt) fotinó keletkezik.

A másolódási folyamat itt módosítja (megzavarja, eltorzítja) önmagát, mivel a négyes felhasadás során gyorsabban szaporodnak a fotinók, mint ahogy a rendelkezésükre álló térfogat - amibe ki tudnak mozdulni a szülőjükből - növekszik. Így átvált hármas felhasadásba és exponenciális ütemben szaporodva létrehozza az elektron körül a neutron részecskét. Ez egy olyan fotinó sokaság, amiben lokálisan, több helyen kisebb fényláncok alakulnak ki, de a nagyobb része (az elektron körül is), döntően fényhabzásból áll. A fényhabzás olyan fényszórás, amikor a fotinók nincsenek összeláncolva, viszont nem is képesek elhagyni egymás közelségét, noha folyamatosan taszítják egymást. Ehelyett habszerűen kitöltik a rendelkezésükre álló térfogatot, amit régebben időtartálynak neveztünk. A fotinók másolódási, leágazási rendszerét pedig időfraktálnak nevezzük.

Egy 3tD-s téridőben keletkezett neutron részecske nagyságrendileg kb. 16.500 db fotinóból állhat vagy egy kicsit többől. A 4tD-ben más a rendelkezésre álló túltérfogat és a szaporodási folyamat növekedési görbéje, így ott más a neutron mérete és tömege. Az 5tD-ben megint más a rendelkezésre álló kültérfogat és a szaporodási folyamat növekedési görbéje, így ott is más a neutron mérete és tömege. Hogy ezek pontosan mekkorák, az majd ki fog derülni, amikor az n dimenziós atomfizikai modellünk fejlesztésében odáig jutunk, hogy ezt közelítő pontossággal ki tudjuk számolni. Így már azelőtt modellezni tudjuk a 4tD-s és 5tD-s téridő univerzumokban kialakuló anyagok szerkezeti jellemzőit és fizikai tulajdonságait, hogy ténylegesen jártunk volna ott (űrszondával) és láttuk, mértük volna ezeket.

Mivel a neutron fotinók sokaságából áll, egyenes vonalban haladva nem gyorsítható fel jobban, mint a fotinók csúcssebessége. Sőt, igazából még addig nem lehet felgyorsítani, mivel a kis térfogatba szorosan összezárt fotinók egymást is háborgatják a fényidő hullámtereikkel, akadályozva a közös mozgást. Az anyagi részecskének, mint időhurok sokaságnak tehát jóval nagyobb a mérete, tömege és tömegtehetetlensége, mint a szabadon röpködő szerinóknak és fotinóknak. És emiatt sosem érheti el a fénysebességet, mert ellenáll a gyorsításnak. Ha viszont kijut az őskáoszba, ott előbb-utóbb annyira fel fog gyorsulni a téridő fékező hatásának hiányában, hogy átlépi a csúcssebességét és szétesik, annihilálódik, semmivé válik. Mivel a saját fényideje önmagában képtelen lefékezni a mozgását.

Az elektron szintén nem gyorsítható fel jobban, mint egy szabad fotinó, de a csúcssebessége valószínűleg közelebb esik hozzá. És szabad állapotban ez is szétesik az őskáoszba kirohanva. Ha megfelelő hullámtérbe kerül, az elektron fényláncának szélén található fotinók rávehetők a hármas felhasadásra és ilyenkor fényszórást végez: szabad fotinókat taszít ki magából, amik ugyanúgy nem tudnak hozzá láncolódni, ahogy a neutron belsejében lévő fényhabzás fotinói sem. Az viszont lehetséges, hogy egy elektron újabb neutront keltsen maga köré, aztán abból is megszökve ezt tetszőleges számban megismételje. Így egy elektronnak akár több proton párja is lehet. Fordítva viszont ez nem működik, tehát a protonok (elvileg) nem tudnak új elektront kelteni saját magukba, hogy neutronná váljanak. Vagy csak nagyon speciális körülmények között történhet meg ilyesmi, tehát az esélyét nem lehet teljesen kizárni.

Az anyagi részecske komplex hullámtere - a fotinók spirálgömbi hullámtereinek jobbos menetemelkedése miatt - enyhén balra sodró hatású. Mivel a fotinók taszítási vektorai nem pontosan az időhurok origója felé vagy attól kifelé irányulnak, hanem mindig egy picit elfordulnak balra. Így a részecske - saját magára hatást gyakorolva - egyre jobban felpörög egy tengely körül, ahogy forgatni kezdi önmagát balra. Ezt a körbeáramlást nevezzük spinnek. A részecske pörgésének is van egy csúcssebessége, mivel az egyenlítője mentén a tengely körül, attól legtávolabb keringő fotinóknak van egy maximális sebességük, aminél nem tudnak gyorsabban mozogni.

Ebből az következik, hogy a részecske vagy egyenes vonalban halad vagy egyhelyben állva felpörög. A kettőre együtt nem képes a fotinók csúcssebességi korlátja miatt. Tehát az egyenes vonalban felgyorsított részecske nem pörög, a forgása kényszerűen lelassul, végül szinte teljesen megáll. Az álló részecske meg egyre jobban felpörög saját magától, mint egy kis örökmozgó és a köré csavarodó komplex hullámterének sodró hatásával sikeresen eltaszít magától mindent, ami beleütközik. Ezért nem olyan egyszerű a részecskékből összetett atommagokat építeni (fúzióval), mert a protonok és neutronok a pörgésük miatt nem akarnak összetapadni.

Az anyagi részecske THZ (Taszítási Határ Zóna) felszínjelenségébe belecsapódó szabad szerinók, fotinók és más részecskék folyamatosan háborgatják a belső fotinóit, mivel a torlódási frontjaik átmennek rajtuk, megtaszítva a tachionokat. Ez egy idő után kitaszítja belőle az elektronját, a THZ-n lévő két lyuk egyikén, amik a részecske forgástengelyénél alakulnak ki. A lyukak mérete és alakja a részecske pörgési sebességétől függ. Minél gyorsabban pörög, annál nagyobbak és szabályosabbak (kerekdedek). Az egyenes vonalban száguldó részecske nem pörög, ezért a két lyuk összehúzódik, szűkebbé válik (valószínűleg mandula alakú lesz) és beáll a haladási irányba. Tehát az egyik a részecske elejére húzódik, a másik a végére. Az elektron sokkal könnyebben el tudja hagyni a neutront, ha nagyobbak rajta a lyukak, mintha kisebbek. És könnyebben vissza tud jutni a proton párjába. Feltéve, hogy száguldás közben pont eltalálja valamelyik lyukat és nem a THZ-knak csapódik, amikről visszapattan.

A neutron és proton azért félspinűek, mert pörgés közben a belső fénysokaság áramlása miatt eltérő irányokba, eltérő sebességgel mozognak benne a belső fényláncok és fényhabzások. Tehát a részecske nem egy merev, szilárd objektum mechanikai értelemben, inkább egy folyadékcseppre hasonlít, aminek belsejében turbulens áramlások jönnek létre a saját hullámtere és a külső hullámtéri taszítások miatt. Ezért látjuk azt, hogy kétszer kell körbefordulnia ahhoz, hogy szerkezetileg ugyanúgy nézzen ki. Ezekről a belső áramlásokról és a következményeikről még szinte semmit sem tudunk, ezért a jövőben foglalkoznunk kell velük.

A számítások szerint a proton pörgési sebessége az egyenlítői zónájában eléri a fénysebesség gyök kétszeresét, ami nem matematikai, hanem értelmezési hiba. Mivel nem a részecske fénysokasága pörög ekkora sebességgel, hanem a fotinók által kibocsátott komplex hullámtérben kialakuló interferencia mintázatok (potenciálgödrök és potenciálhegyek) balra csavarodó mintázata száguld körülötte ekkora látszólagos sebességgel. Ugye: minél nagyobb a keringési pálya sugara, annál nagyobb a keringő ponthalmaz kerületi sebessége. Ez a ponthalmaz hullámterének látszólagos mintázataira is érvényes szabály, ami döntően meghatározza annak hatásait az általa elért más ponthalmazokra nézve. Ebből következően, mivel az időhullámoknak nincs tömegük, nincs tömegtehetetlenségük sem, tehát akárcsak egy okforrás, korlátlanul, bármeddig növekedhet a bennük kialakuló interferencia mintázatok látszólagos, eredő sebessége. Ezzel a jelenséggel a következő években még sokat foglalkozunk majd, annyira sok következménye van, többek közt a térlengések viselkedésére nézve is.

5. ÖSSZEFOGLALVA

Tehát a legnagyobb csúcssebességet a minden létezőben a komplex hullámtéri interferencia mintázatok érhetik el (aminek nincs felső korlátja). Utánuk következik az okforrások egyenes vonalú haladási sebessége (az őskáosz sodrási sebessége), majd a szerinók tachionjainak elsődleges csavarodása, aztán a fotinók tachionjainak elsődleges csavarodása. Őket követi az időhullámok sugárirányú kiterjedési sebessége (emanáció), majd a szerinók egyenes vonalú haladási sebessége, aztán a fotinók egyenes vonalú haladási sebessége. Utána az elektronok egyenes vonalú haladási sebessége, a protonok és neutronok egyenes vonalú haladási sebessége, majd a szerinók forgása és keringése, a fotinók forgása és keringése, az elektronok forgása és keringése, a protonok és neutronok forgása és keringése. Ez persze csak hipotézis, ami egy jól felépített és részletesen megindokolt időgeometriai modellen alapul. Tehát később még kiderülhet, hogy a sorozat egyes tagjai máshová esnek (felcserélődnek), de alapvetően nem fog változni ez a sorrend.

6. ÁTALAKÍTHATATLANSÁG

Az időhurok működési tulajdonságai közé tartozik, hogy a szerinók és fotinók nem képesek átalakulni egymásba, illetve nem jöhet létre köztes tachionszámú időhurok belőlük. Mert nem lehet őket úgy deformálni, hogy szerkezetet váltsanak. Ez örökre áthidalhatatlan szakadékot képez a halhatatlan szerinó istenek és a halandó fotinó teremtmények között, illetve lehetetlenné teszi a köztes félisteni időhurok (6 forráslátomásból álló) létrehozását, valamint az 5-nél kevesebb és a 7-nél több tachionból álló időhurkok létrehozását is.

Ha lassítani kezdjük egy szerinó tachionjait, az összeset lassítanunk kell egyszerre, mert egyrészt egyenként nem lehet, másrészt az csak deformálja az időhurkot, nem változtatva meg az önkeltési folyamatát. A tachionok lassításának legjobb módja a jobbos elsődleges csavarodású időhurok balos másodlagos csavarodása (forgatása) egy rajta átmenő forgástengely körül. Emiatt a jelenpontok később lépnek be a saját múltjukba, így több forráslátomás számára van hely a hurokív mentén. Viszont ekkor a hullámtér taszítási vektorainak eredői miatt csökkenni fog az időhurok átmérője, de nem annyira, hogy legyen rajta elég hely a több forráslátomásnak. Tehát az egyik hatás lerontja a másikat és a szerinóból nem jön létre fotinó.

Ha gyorsítani kezdjük egy fotinó tachionjait, az összeset gyorsítanunk kell egyszerre, aminek legjobb módja a jobbos elsődleges csavarodású időhurok jobbos másodlagos csavarodása (forgatása) egy rajta átmenő forgástengely körül. Emiatt a jelenpontok előbb lépnek be a saját múltjukba, így kevesebb forráslátomás számára van hely a hurokív mentén. Viszont ekkor a hullámtér taszítási vektorainak eredői miatt nőni fog az időhurok átmérője, de nem annyira, hogy legyen rajta elég hely a kevesebb forráslátomásnak. Tehát az egyik hatás lerontja a másikat és a fotinóból nem jön létre szerinó.

Ezek az összefüggések minden térdimenzió szinten érvényesek, tehát a 3tD-s, 4tD-s, 5tD-s, 6tD-s és az összes magasabb térdimenziószámú (mesterséges) téridő kiterjedésekben sem lehet úgy megforgatni az időhurkokat, hogy szerkezetet váltsanak. Vagyis aki halhatatlan istennek született, örökre az is marad. Aki meg halandó teremtménynek született, mindhalálig az is marad.

Készült: 2025.03.16. - 12.31.

Vissza a tartalomhoz