ESEMÉNYHORIZONT

Az időfizikai világmodell lehetővé teszi az eseményhorizont, mint az észlelés (fizikai hatás) határfelülete (korlátja) definíciójának kiterjesztését különböző, speciális esetekre. Az alábbiakban ezekre mutatok néhány példát. A téma kapcsán érdemes elolvasni a Csúcssebesség (2025, létfilozófia) című írást.

1. FEKETE CSILLAG

A fekete lyuknak nevezett fekete csillagok olyan nagy tömegű anyagi objektumok az űrben, amik gravitációs vonzása annyira erős, hogy képes az égitest felszínéről kifelé induló fotinók röppályáját ballisztikus pályává torzítani. Lényegében visszahúzza magába a fénysugarakat, így azok nem tudnak megszökni róla, tehát az ilyen csillag kívülről nézve nem világít: nem bocsát ki magából fényt és anyagot (napszelet). A gravitációs vonzás egyenirányítja a közelébe kerülő időforrás rendszereket: a fény és anyag belezuhan, de nem jön ki belőle. Az időhullámokat ez nem befolyásolja, mivel azok akadálytalanul átmennek mindenen. Ezért a gravitáció (mint az időhullámok befelé taszító hatása), ami a fénykvantumok és anyagi részecskék komplex hullámteréből áll, szabadon kiárad belőle.

Az a gömbszerű határfelület a fekete csillag körül, amin belülről nem tud kijönni a fény és anyag: az eseményhorizont. Egy abszolút fekete, tehát láthatatlan tartomány, aminek helyzete függ a szemlélő helyétől. Ha egy "A" szemlélő közeledik az eseményhorizont felé, annak láthatatlan korongja végül betölti a fél égboltot előtte és onnantól együtt mozog vele lefelé haladva, egész a csillag felszínéig. A szemlélő mögött a környező univerzum képe optikailag eltorzul, egy keskeny, összeszűkülő csőbe koncentrálódva és a szemlélő mozgása miatt lelassul a látszólagos időbeli előrehaladása. Amíg a szemlélő a gravitációs vonzás hatására fénysebességgel zuhan a fekete csillag felszíne felé, mögötte megállni látszik az univerzum sajátideje. Amint a szemlélő becsapódik a felszínbe és megáll, újra mozogni kezd a fölötte lévő csőben látható univerzum sajátideje, ahogy a kintről érkező fénykvantumok rázáporoznak.

Kívülről nézve az eseményhorizont felé zuhanó "A" szemlélő sajátideje lelassulni látszik, ahogy egyre gyorsabban távolodik a külső "B" szemlélőtől. Amikor már fénysebességgel távolodik az "A" szemlélő "B"-től, "A" sajátideje felére lassul "B" sajátidejéhez képest az idődoppler effektus miatt. Amint "A" átlépi a "B" által észlelt eseményhorizont határfelületét, a róla induló fény már nem jut el "B"-hez, ezért a számára eltűnik alatta "A". Az "A" gravitációs hullámtere továbbra is eljut "B"-hez, de belevész a fekete csillag tömegének gravitációs háttérzajába, hozzáadódva ahhoz. A fekete csillag felszínén ülő "A" sajátideje ugyanolyan gyorsan telik, mint "B"-é, de ezt csak "A" észleli, mert hozzá eljut a "B"-től induló fény.

Minél nagyobb egy fekete csillag tömege (anyagi részecske és fénykvantum tartalma), annál nagyobb az átmérője, hisz az időhurkok nem nyomhatók egymásba. Van egy maximális sűrűségük, amivel kitöltik a rendelkezésükre álló térfogatot. Ezért a fekete csillag tömegének és átmérőjének növekedése (a belehulló fény és anyag miatt) együtt jár az eseményhorizontjának növekedésével. A jelenlegi ismereteink szerint ennek nincs felső korlátja, tehát bármekkorára megnőhet. Idővel az egész univerzumot kitöltheti (lásd: fényözön elmélet).

Mivel az eseményhorizontot a tömegvonzás okozza, a fekete csillag magjában a körkörös vonzóerő kiegyenlítődése miatt szintén kialakul egy belső eseményhorizont felület. Így elvileg lehetséges, hogy a csillag magjában kialakul egy üreg, benne tökéletes vákuummal, ami együtt növekszik a fekete csillag héjazatával. Egyes elméletek szerint a mi univerzumunk egy ilyen óriás fekete lyuk belsejében található. Épp csak azt nem tudjuk, hogyan jöhet létre egy ilyen üregben újra fény és anyag?

2. FEHÉR CSILLAG

A fehér lyuknak is nevezhető fehér csillagok olyan objektumok az űrben, amik gravitációs vonzása olyan erős, hogy képes az anyagát annyira összepréselni, hogy a magjában beindul a fúzió folyamata, mely során a könnyebb elemekből nehezebb elemek képződnek (a hidrogéntől a vasig) és eközben sok fénykvantum keletkezik (energia szabadul fel). De nem elég nagy hozzá a gravitációja, hogy megakadályozza a csillag felszínét elhagyó fotinók és részecskék kiáramlását az űrbe. Az ilyen csillagok kívülről nézve világítanak (napszelet bocsátanak ki), tehát a fény és az anyag kijön belőlük. Befelé viszont a csillagba zuhanni próbáló fotinók és részecskék a kifelé ható sugárnyomás akadályába ütköznek, ami eltaszítja őket. A nagy tömegű és ezért nagy mozgási energiájú üstökösök, aszteroidák, holdak és bolygók sem tudnak belezuhanni egy csillagba, mert a közelébe érve annyira felhevülnek, hogy plazmává válva elpárolognak és csóvájukat kifújja a napszél.

Ez olyan, mintha lenne egy fordított eseményhorizont a fehér csillag körül, ami egyenirányítja a közelébe kerülő időforrás rendszereket: a fény és anyag kizuhan belőle, de nem tud belezuhanni. Az időhullámokat ez természetesen nem befolyásolja. Ha egy "A" szemlélő közeledik a fordított eseményhorizont felé, annak vakítóan fehér korongja végül betölti a fél égboltot előtte és onnantól együtt mozog vele lefelé haladva, egész a csillag felszínéig. A szemlélő mögött a környező univerzum képe optikailag eltorzul, egy keskeny, összeszűkülő csőbe koncentrálódva és egyre halványabbá válik. A szemlélő mozgása miatt ugyanúgy lelassul a látszólagos időbeli előrehaladása, mint a fekete csillag esetében. Amíg a szemlélő a gravitációs vonzás hatására egyre gyorsabban zuhan a fehér csillag felszíne felé (a légköri súrlódást és a napszél kifelé taszítását most nem vesszük figyelembe), mögötte lelassulni látszik az univerzum sajátideje, a csillag sajátideje pedig felgyorsulni látszik az idődoppler miatt.

Amint eléri a fehér csillag eseményhorizontját az "A" szemlélő, mögötte eltűnik a környező univerzum képe, mert oda már nem hatol le a kívülről érkező fény. Az viszont lehetséges, hogy a csillag légkörében ide-oda pattogó fotinók fentről lefelé mozogjanak a plazmában, így a szemlélőt csak a csillag belsejét kitöltő fény fogja körülvenni és elvakítani.

Ha a fehér csillag tömege túl nagyra nő, a gravitációs vonzása a magja körül kialakíthat egy második, belső, fordított eseményhorizont felületet. Amin át a fény csak befelé tud haladni a magba, de kifelé nem tud haladni a köpenybe, tehát kívülről nézve ez olyan, mint a fekete csillag körüli külső eseményhorizont. Ez csapdába ejti a fúzió során keletkező fényt, anyagot és energiát, ami a csillag külső részének fokozatosan kihűléséhez és elsötétüléséhez, kihúnyásához vezethet. Ahogy a mag tömege egyre nő a fény és anyag folyamatos befelé áramlása miatt, a belső eseményhorizont kifelé terjeszkedik, míg végül benyeli az egész csillagot. A fehér csillag ilyenkor hirtelen elsötétül és kialszik, tehát szupernóva robbanás nélkül (csöndben) összeomlik fekete csillaggá. A csillagászok már észleltek ilyen összeomlásokat a galaxisunkban, mert feltűnt nekik, hogy egyes csillagok nyom nélkül eltűnnek az űrből. Valójában nem tűntek el, csak összeroppantak. A folyamat pontos részleteit még nem ismerjük, de valószínűleg a csillag tömegén kívül az összetétele is befolyásolja.

3. NEHÉZ BOLYGÓ

Nehéz bolygónak nevezzük az olyan nagy tömegű anyagi objektumokat az űrben, amik gravitációs vonzása annyira erős, hogy képes az égitest felszínéről kifelé induló anyagok röppályáját ballisztikus pályává torzítani. Lényegében visszahúzza magába a gázokat, folyadékcseppeket és szilárd porszemcséket, így azok nem tudnak megszökni róla. Az ilyen bolygó kívülről nézve nem húz csóvát még a napszél (vagy vulkánkitörés, aszteroida becsapódás) hatására sem. Nem bocsát ki magából anyagot, csak fényt.

Az a gömbszerű határfelület a bolygó körül, amin belülről nem tud kijönni az anyag: szintén egy eseményhorizont. Optikailag átlátszó, tehát kvázi láthatatlan tartomány, amin túlra nem terjeszkedik a légköre. Ebből a határfelületből többféle lehetséges, akár egyszerre, egy égitesten is, mert a különböző anyagoknak, különböző hőmérsékleti tartományokban eltérő a szökési energiája. Tehát egy gázbolygó éjszakai, hideg oldaláról még a hidrogén sem tud megszökni, de a nappali, meleg oldaláról már képes lehet eltávozni az űrbe. Ahonnét a hidrogén meg tud szökni, a hélium nem feltétlenül. Minél nehezebb egy gázmolekula vagy páracsepp, porszem, annál nehezebben tud a légköri turbulenciákkal olyan magasságba felrepülni, ahonnan már a napszél vagy a mágneses tér le tudja sodorni: orbitális pályára, majd kifelé a mélyűrbe, el a bolygó közeléből. Így minden anyagfajtára nézve külön eseményhorizont létezhet a körülmények függvényében.

4. KÖNNYŰ ANYAGCSOMÓ

Könnyű anyagcsomónak nevezzük az olyan kis tömegű anyagi objektumokat az űrben, amik gravitációs vonzása annyira gyenge, hogy nem képes az égitest felszínére rázuhanó, belecsapódó anyagokat megfogni, visszatartani. Ezek a porszemek, homokszemek, kavicsok és kis aszteroidák nem képesek anyagbefogással növekedésnek indulni. Az ütközések csak ide-oda taszigálják őket, mert minden lepattan róluk. Rossz esetben tovább aprózódnak, még kisebb darabkákká. Még a fénykvantumok sem tudnak bennük felhalmozódni, így nem rendelkeznek belső hővel. A hőmérsékletük gyakorlatilag azonos a környező kozmoszéval.

Az a gömbszerű határfelület egy könnyű anyagcsomó körül, amin belül már akkora az objektum tömegvonzása, hogy képes visszatartani a belecsapódó anyagot: szintén egy eseményhorizont. Optikailag átlátszó, tehát kvázi láthatatlan tartomány, amit elérve növekedésnek indulhat az égitest és bolygóvá, csillaggá duzzadhat. Minél kisebb egy anyagi halmaz becsapódási sebessége, annál könnyebben összetapad a könnyű anyagcsomóval. Minél melegebb az anyagcsomó, annál nehezebben tudja visszatartani a hozzátapadó gázokat, folyadékcseppeket, porszemeket, tehát a növekedéshez hideg, sötét, lassú mozgású porfelhőkre, nyugodt gázfelhőkre van szükség, amiben lassan meghízhatnak az anyagcsomók. Így minden anyagfajtára, hőmérsékleti és sebesség tartományra nézve külön eseményhorizont létezhet a körülmények függvényében.

5. IDŐHORIZONT

Az eseményhorizont egyik speciális fajtája az időbeli létezés véges kiterjedési sebességének köszönhető. Amikor létrejön egy égitest (összeáll kisebb darabokból), az keletkezés tényéről tudósító eseményhorizont fénysebességgel, gömbszerűen kiárad belőle minden térbeli irányba. Ez a végtelenségig terjed kifelé, magán hordozva a keletkezés információját. Tehát ezen időhorizonton kívül az égitest még nem létezik a szemlélők számára (csak a kisebb darabjai, amik még nem álltak össze). Vagyis minél régebb óta létezik valami, az annál messzebbről látható. Feltéve, hogy a szemlélő képes észrevenni nagy távolságból, a környező univerzum háttérzaja és a távolsággal négyzetes arányban csökkenő látószöge miatt. Mert egy kétszer messzebb lévő égitest 2tD-s felszíne (ami tulajdonképpen látható) negyed akkora, tehát a róla érkező (kisugárzott) információ hordozók (fénykvantumok, anyagi részecskék) száma is negyed akkora lesz.

Ez a szabály csak a 3tD-s téridőben érvényes. Vagyis a 4tD-ben köbösen csökken az égitestek 3tD-s térszíne, az 5tD-ben meg negyedik hatvány szerint csökken az égitestek 4tD-s hipertérszíne. Amiből logikusan adódik a következtetés, hogy a 3tD-ben sokkal messzebb elláthatunk a műszereinkkel, mint a 4tD-ben, az 5tD-ben pedig csak a relatíve nagyon közeli objektumok láthatók a kozmoszban. Emiatt létezik egy hatodik eseményhorizont csoport is: a mérhetőség technikai korlátai miatt.

6. ÉSZLELÉSI HORIZONT

Az észlelési horizont az a távolság egy adott méretű, fényességű, tömegű objektumtól az űrben, amin belül a rendelkezésünkre álló műszerekkel még éppen észlelhető az égitest. A "még éppen" azon pontszerű (1 pixeles), minimális jelerősségű észleletnek felel meg, ami már egyértelműen megkülönböztethető a háttérzajtól és a műszer pontatlanságaitól (hibáitól). Ezt befolyásolja az égitest sugárzásának erőssége az észlelési spektrumban, valamint a mérés időtartama (exponálás hossza), továbbá a kozmosz, mint előtéri közeg tisztasága (zajmentessége: gáz, por és fénymentessége).

Ugyanazon közeg egyes spektrum tartományokban átlátszóbbnak, tisztábbnak tűnik, mint másokban, a háttérzajt szolgáltató források (zavaró objektumok) tulajdonságaitól függően. Ennek köszönhető, hogy például a Tejútrendszerünk magját nem látjuk az emberi szemmel látható fény spektrumában, mert eltakarják az arrafelé terpeszkedő gázfelhők, viszont infravörösben és a mikrohullámú, valamint rádió tartományokban jól átlátunk ezen gázfelhőkön. És ennek köszönhető, hogy az univerzumból elsősorban a csillagokat, galaxisokat látjuk a nagy fényességük miatt, míg a sokkal halványabb, sötétebb és kisebb bolygókat, holdakat csak relatíve kis távolságból tudjuk észlelni.

Készült: 2025.03.18.

Vissza a tartalomhoz