FÉNYES MELLÉFOGÁS

Sajnos már a történelem homályába veszett, pontosan hogyan is lett a fizikában a fényből elektromágneses hullám? A XIX. század folyamán gőzerővel folyt a fény és az anyag kutatása. A fizikusok sorra fedezték fel a periódusos rendszer elemeit. A neutront, protont, elektront még nem fedezték fel, tehát még "csak" atomokban gondolkodtak, mint legkisebb, bogyószerű létező alkotóelemekben. Ezért logikusnak tűnt a fényt, mint sugárzást is bogyószerű fénykvantumoknak: fotonoknak elképzelni. Mert a fizikusok imádják a megfogható golyóbisokat; ez a mai napig komoly fétis náluk. Úgy vélik, az az igazi felfedezés, ha valaki talál egy új részecskét és ezt szépen elnevezheti, a végére biggyesztve az -on végződést. Ezért ott is részecskét kiáltanak, ahol egyáltalán nincs ilyen, majd sietnek bezsebelni az elismerést a nagy felfedezésért. Csakhogy a fénnyel kapcsolatos kísérletek olyan eredményeket hoztak, amik alapján úgy tűnt, a foton hullám természetű. Vagy akként viselkedik.

Valószínűleg ekkor történhetett, hogy a színes fénysugarak hullámhosszát felismerve, egy James Clerk Maxwell nevű skót matematikus volt olyan ügyes és egy szinusz hullámmal próbálta ábrázolni őket, mivel ez matematikailag könnyen kezelhető és szépen illeszkedett a mérési eredményekhez. Jól lehetett vele számolni, meg lehetett vele indokolni számos jelenséget. A fotonokkal, mint részecskékkel viszont sok baj volt, ezért az okosok úgy vélték, ha a fény lerajzolható szinusz hullámként, akkor lehet, hogy fizikailag is úgy néz ki? Hisz különben miért rajzolták volna le a tisztelt kollégák sorra ilyennek? Sajátos okoskodás: összetéveszteni a modellt a modellezettel.

Nyilván voltak olyan fizikusok, akik óva intettek ettől a leegyszerűsítő megállapítástól, hiszen a papír minden elbír, bármit le lehet rá rajzolni, attól még nem válik igazzá. Amit matematikailag le lehet vezetni, meg lehet indokolni, az nem biztos, hogy fizikailag is működik és úgy működik, ahogy elképzeljük. Mert a matematika nem fizika és a fizika nem matematika. Ezt az egyszerű alapigazságot mégis rendre elfelejtik a kutatók, folyton összemosva a kettőt és önkényesen egyikkel magyarázva a másikat. Az eredmény: érvelési hibák, csúsztatások, logikai tévedések, zavaró parajelenségek és feloldhatatlan ellentmondások tömege mind a mai napig.

De a szinusz görbeként ábrázolt transzverzális hullám kinézetű fénysugár illúziója annyira csábító volt, hogy a szakemberek és laikusok nem győztek rá bólogatni. Ha így lehet lerajzolni és matematikailag kijön, akkor az fizikailag is így néz ki és kész. Még azt sem vették észre, hogy a rajzokról rendre lefelejtették (a képletekből pedig rendre kifelejtették) a forrást, ami kibocsátja ezen hullámokat és felelős annak mozgásáért (rezgéséért), amitől a sugárzása hullámozni fog. Vagyis hosszú távon győzött az emberi ostobaság és meggondolatlanság a józan ész és a gondolkodás fölött. Aztán már nem volt megállás: beindult a hibahalmozódás és egymásra rétegződtek a tévedések.

Kiderült, hogy a mágneses tér segítségével ide-oda rángatott elektronok által kisugárzott rádióhullámoknak szintén van hullámhosszuk és ezt is le lehet rajzolni szinusz hullámként. És ott is kijön a matek. Nosza, vonjuk össze az elektromágneses hullámokat a fényhullámokkal. Akkor is, ha a rádióantennák nem világítanak és a gyertyafény nem kelt rádiózajt (apró malőr, de ki figyel oda rá?). A nyilvánvaló különbségek ellenére, azért csak összeerőszakolták a kettőt. És megszületett a nagy egyesítés: a fény elektromágneses hullám! Utána a XX. században ezt még megpróbálták összeboronálni az atommagban megfigyelt összetartó és eltaszító kölcsönhatásokkal, meg a gravitációval, amikhez szintén kitaláltak részecskéket is, meg hullámegyenleteket is, de ez már sehogy sem akart összejönni. Nem segített rajta se a relativitás elmélet, se a kvantummechanika. Főtt is a feje mindenkinek emiatt.

A tudomány végzetesen elakadt. Belesétált egy olyan, önmaga által kialakított zsákutcába, aminek labirintusában teljesen eltévedt, nem találva a kiutat. A meghátrálás és visszatérés az alapokhoz (szinte) senkinek nem jutott eszébe, ami túlzott magabiztosságról (és masszív lustaságról) árulkodik. Mindenki meg volt róla győződve, hogy jók a fizika alapjai (anélkül, hogy rendesen ellenőrizték volna ezeket), mert addig magyarázták, modellezték, bonyolították és írkáltak a matematikai képleteket, hogy végül senki sem értette őket, ezért inkább rábólintottak, hogy jól van, akkor legyen így. De a valóságnak van egy olyan kellemetlen tulajdonsága, hogy a saját fizikai törvényeinek engedelmeskedik, nem a fizikusok róla alkotott elképzeléseinek.

Erre jó példa a két réses kísérlet, ahol a fény egyszerre viselkedik hullámként is, meg részecskeként is. Ezt úgy magyarázták ki, hogy azért, mert kettős természetű. Ami nyilvánvaló ostobaság, hisz máig megindokolatlan és megindokolhatatlan maradt. Valami vagy ilyen vagy olyan, de nem lehet kedve szerint, önkényesen ilyen is, meg olyan is. Ahol ezt állítják, ott nagy ködösítés és mellébeszélés folyik, lásd: később a neutrinóknál, amik szeretnek "csak úgy" átalakulni egymásba.

Az senkinek nem jutott eszébe, hogy a fény két komponensű jelenség, amiket nem szabad felületesen összemosni. Tehát a fénysugár áll a benne repülő bogyószerű forrásrendszerekből (fotonokból) és az ezek által kibocsátott hullámterekből. Erre a felismerésre a 80-as évekig kellett várni, amikor megszületett az időfizika és az erre épülő világmodell fejlesztése elkezdődött Magyarországon. A világ nem foglalkozott - és máig sem foglalkozik - a felfedezéssel, ami teljesen újragondolt alapokról építkezve, máig bővítés alatt áll és logikus, mindenki számára érthető fizikai magyarázatokkal szolgál az összes természeti jelenségre (a parajelenségekre is). És matematikailag is korrekt, de nem keveri össze a fizikát a matematikával.

Értelemszerűen: a fotinók (fény részecskék) jóval kisebbek kell, hogy legyenek, mint a fotonok, amik méretével kapcsolatban egészen abszurd eredmények jöttek ki. A kibocsátott hullámterük pedig longitudinálisan (futásirányban) modulált gömbhullámtér, ami akkor is továbbterjed, ha a forrásrendszer elakad valamilyen közegben vagy visszapattan valamiről. Hisz nincs semmi, ami megállíthatná.

Miután a fizikusok felfedezték az elemi részecskéknek elnevezett még kisebb bogyókat, amikből az atomok (görögül: oszthatatlan, tehát elsietett volt az elnevezésük és a hibát később sem korrigálták) felépülnek, fel kellett volna fedezniük, hogy ilyen kis részecskékből sehogy sem keletkezhetnek olyan, hozzájuk képest óriási hullámhosszú transzverzális elektromágneses hullámok, amik hullámhossza még az atomok átmérőjét is messze meghaladja. De óriási fotonok sem keletkezhetnek belőlük! Nagyon sok munkába (csúsztatásba) került ezt az árulkodó tényt valahogy kimagyarázni. Pedig itt lelepleződhetett volna a korábbi tévedés.

Aztán kiderült, hogy a proton és a neutron belül fényből van. Sok-sok fénykvantum alkotja őket. Ez megbuktatta volna a fény = elektromágneses hullám elképzelést, ezért gyorsan elvetették és helyette kitaláltak mindenféle kamu részecskéket, amiket mindig olyan fantasztikus képességekkel ruháztak fel, amikre szükség volt a magyarázatokhoz. Jelenleg itt tart a fizika standard modellje, hogy rövid életű, tehát villámgyorsan megsemmisülő kvarkokra és soha, senki által nem észlelt, nem mért gluonokra építi fel a stabil elemi részecskéket (amik neve ezáltal ostobaság, hisz egyáltalán nem elemiek, de kit érdekel?) és most már kétszáznál is több, különféle "elemi" részecskét fedeztek fel és neveztek el, elképesztően bonyolult kölcsönhatási modelleket alkotva hozzájuk. Az eredmény: totális káosz és még nagyobb zsákutca. Ezt mindenki tudja, mégis makacsul ismételgetik, hogy ez a fizika legjobb modellje és nincs más elképzelés a porondon. Ami tényszerűen nem igaz, de kit érdekel?

Az időfizikai világmodell eközben (30 év alatt) eljutott odáig, hogy sikerült levezetni: minden részecske csak és kizárólag fénykvantumokból (fotinókból) áll és a köztük lévő kölcsönhatásokból minden jelenség szépen kijön: az atommag részecskéit összetartó erő, a részecskéket egymástól eltaszító erő, az elektromosság, a mágnesesség, a gravitáció. Mert valójában csak egyetlen fizikai kölcsönhatás létezik: a források által kibocsátott hullámok sugárirányban taszítják az elért forrásokat. És mivel a hullámok véges és állandó sebességgel haladnak (emanáció), a forrásoknak meg nincs mérete, ellenállása, tömegtehetetlensége, nem csak a hullámok terjedési sebességével mozoghatnak, hanem annál gyorsabban is (tachionok), ha a taszító erők eredője ezt lehetővé teszi.

Tehát kész van a valódi nagy egyesítés, amire mindenki vágyott és sikerült egyetlen, egyszerű, koherens modellbe összefogni minden ismert fizikai jelenséget. Sőt, még azokra is lesznek magyarázatok a jövőben, amiket még fel se fedeztünk! De kit érdekel? A tudósok már annyira megszokták a tudomány tévedéseit, hogy makacsul ragaszkodnak hozzájuk. Nem akarják elengedni a nyilvánvaló kudarcot, hogy tovább induljanak végre a jó irányokba. Aki előre akar lépni, a megoldásokat keresi. Aki nem, a kifogásokat keresi. Aki érti, miről van szó, az érvelési hibákat próbálja támadni. Aki nem, az érvelőt próbálja támadni. A világ eközben halad előre. Mert nem az ilyen fényes melléfogások határozzák meg a dolgok menetét. Szerencsére.

Ajánlott olvasmányok:
1. Fénytan: 2021, létfilozófia.
2. Színtan: 2024, létfilozófia.

Készült: 2025.08.03.

Vissza a tartalomhoz