FORRÁSLÁTOMÁSOK

1. FORRÁSOK

Forráslátomásnak nevezzük az időhurkokban ciklikusan felvillanó virtuális tachion jelenpontokat és a hurok közepén, a szívzónában felvillanó, "királylánynak" is nevezett szívpontot. Mivel ezek mind a valódi okforrások látszólagos képei, időbeli másolatai. Olyan látomások, amik valódinak tűnnek, noha nem azok. Ezek a káprázatok alkotják az egész teremtett világot. Létüket és fennmaradásukat az időhurok visszacsatolási rendszerének köszönhetik, ami csapdába ejti az okforrás szemlélőpontját, elválasztva azt a jelenponttól. Ez teszi lehetővé, hogy olyan helyekről nézzük a világot, ahol valójában nincs semmi és senki, mégis valaminek és igazinak tűnik a tudatunk számára. Illúzió az egész, mégis teljesen valóságos a számunkra, mivel semmi sincs ezen kívül, amivel összevethető volna, ami valóságosabb lenne ennél.

Ennek oka, hogy az okforrások mind nagyon messze vannak a teremtés zónájától, kint az őskáosz peremén, különböző irányokban, elérhetetlen távolságokra tőlünk. A számukra mi nem is létezünk, mivel a létezésünkről tudósító időhullámok sosem fogják utolérni ezen tachionikus sebességgel a végtelenbe kirohanó jelenpontokat. Hisz nincs rajtuk túl semmi, ami megállítaná és visszalökné őket a mi hullámterünkbe. A mi számunkra viszont ők tízen örökké léteznek, hisz benne vagyunk a hátrahagyott hullámterükben. Azt sosem hagyhatjuk el, mert nélküle nem létezhetnénk.

Az alábbiakban azt mutatom be, hogyan működik ez a teremtett káprázat világ az idő önmagával folytatott kölcsönhatásai eredményeképp, egyre növekedve és gyarapodva, vélhetően a végtelenségig. Ahol minden forráslátomás az okforrás látó mása. Mert akit látnak mások, az valóságosnak tűnik a számukra, ezért ő is lát másokat, valóságossá téve őket.

2. LÁTOMÁSOK

Egy időhurokban minden tachion látja maga előtt szaladni a saját múltbeli képét, forráslátomását a hurokív görbéje mentén. Minél gyorsabb a tachion, annál hamarább körbeér az íven, ezért annál fiatalabb múltbeli képét pillantja meg, amikor belép a saját kúpos múltterébe. A gyorsabb tachionban messzebb jelennek meg a forráslátomások és több jelenik meg egymás előtt, adott időtartam alatt számolva. Ezért ha a hurokív átmérője eközben nem változik, akkor egyre kevesebb forráslátomásnak jut hely a görbe mentén. Tehát ennek ellensúlyozására az időhuroknak dinamikusan növelnie kell a saját átmérőjét ahhoz, hogy gyorsabb tachionok esetén is ugyanannyi tachion kergesse egymást az ív mentén.

Ahhoz, hogy az időhurok adott számú tachionnal fennmaradjon, a tachionoknak egy adott sebesség tartományon belül kell maradniuk. Tehát van egy minimális és egy maximális sebességük. Amihez tartozik egy minimális és egy maximális átmérő, amit behúzási tartománynak nevezünk. Ez korlátozza le az időhurok lehetséges deformációinak mértékét. Ezen belül végtelenféle deformációt fölvehet a körív, mert a jelenpontoknak nincs mérete és a rendelkezésükre álló térben folytonosan mozognak egymáshoz képest. Ezért a teremtésben az idők kezdetétől a végéig nincs két egyforma időhurok és egy időhurok sem képes kétszer ugyanabba a formába rendeződni. Lásd: Az aszimmetria tétel (2001, matematika) című írásban.

Elvileg a halhatatlan isteni szerinó (5 tachion) és a halandó fénylény fotinó (7 tachion) időhurkok oda-vissza akadálytalanul átalakulhatnának egymásba. És eközben egy félisteni (6 tachion) időhuroknak is létre kéne jönnie a két állapot között. A gyakorlatban ez mégsem történik meg. Ennek okaival részletesen a: Csúcssebesség (2025, létfilozófia) című írásban foglalkoztunk. Mégis vannak a teremtésben (egyes mítoszok szerint) félistenek, illetve egyharmad vagy kétharmad részt isteni és halandó lények, de ezen kifejezések alatt valami más fizikai jelenséget kell értenünk. A témával később részletesen foglalkozunk majd, több cikkben is.

3. TÁVOLSÁGOK

Az alábbiakban mutatok három rajzot, amiken futótűz tachionok láthatók RV=2, 3 és 4 sebességgel. Mindhárom ugyanannyi időrétegből áll és a legrégebbi pontjukból indulva, előrefelé haladva a kúp csúcsa irányába, berajzoltam rájuk a forráslátomásokat. A tachionkúp belsejében a kettős idősűrűség miatt minden ponthoz két érintőgömb rajzolható. Ha a pont a kúp tengelyvonalán található, az egyik (nagyobb gömb) origója mögötte van a tengelyen (távolabb), a másik (kisebb gömb) előtte (közelebb). A csúcs felé közeledve a gömbök mérete csökken, tehát az origóik egyre közelebb esnek egymáshoz. A fejbuborékhoz érve a sor megszakad a diszkrét ábrázolásnál, de egy folytonos modellben a végtelenségig folytatódna, egyre kisebb távolságokra téve egymástól a nulla méretű forráspontokat.

Noha az idő folytonos, az időhurkok forráslátomásainak száma mégse végtelen. Ennek oka, hogy van némi időkülönbség a tachionlánc kialakulása és visszacsatolódása között, amikor a végén lévő legfiatalabb jelenpontról átugrik a szemlélőpont az elején lévő legöregebb jelentpontra és az önkeltési ciklus megismétlődik. Ez az időkülönbség okozza, hogy a legfiatalabb jelenpont eleinte nem látja maga előtt a legöregebb jelenpontot, csak a Teremtő okforrás, illetve a felettes létező időhurok irányába, belőle kifutó időszál képét. Vagyis ezen szemlélőpontján keresztül az alfatéri időhurok gyakorlatilag "kilát" az őskáoszba. A bétatéri nem, mert annak minden tachionja benne van az alfatérben.

Ez az időkülönbség teszi szaggatottá a szerinó időhurok csavarodó, spirálgömbi hullámterét és hozza létre a nemtér-nemidő zónát, ami beékelődik az 5 tachion által keltett téresszenciák közé, a rétegezett kvintesszencia részét képező térhiányként megbújva köztük. Ugyanígy a fotinó időhurokban is kialakul egy nemfény-nemidő zóna, beékelődve a 7 tachion által keltett fényesszenciák közé, a rétegezett heptesszencia részét képező fényhiányként megbújva köztük. Ahová viszont az időhurok nem lát ki, mivel ott nem létezik egyetlen forráspontja sem. Itt ugyanúgy őskáosz van, mint a spirálgömbi hullámtér kiterjedési irányain kívüli irányokban, vagyis fizikailag megkülönböztethetetlen a kettő egymástól.

4. EGYIRÁNYÚSÁG

Az időhurokban minden tachion csak a sorban közvetlenül előtte rohanó forrásképét látja, az az előtt rohanókat nem. Mivel még nem lépett bele azok hullámterébe. Ugyanígy a sorban mögötte rohanókat sem látja, mert lehagyja azok hullámterét. Ez egyirányúvá teszi a forráslátomások alkotta oksági, leszármazási láncot. Mindenki csak az előtte lévőt látja és mindenkit csak a mögötte lévő lát. Így a szemlélőpont "kénytelen" folyamatosan előre ugrálni a láncban pontról pontra, mert ha nem teszi, s megmarad valamelyik virtuális jelenpontban, akkor annak megszűnésekor ő maga is megszűnik létezni.

Tehát az időhurkok tudatossága egy időben folyamatosan ugráló, előrehaladó, dinamikus rendszert képez, ami megállíthatatlanul mozog előre a térben és időben is, amíg csak létezik az időhurok. Ez olyan gyorsasággal történik, hogy gyakorlatilag észre sem vesszük. Az elménk számára folytonosnak és állandónak tűnik a szemlélőpontunk helyzete, pedig valójában egyáltalán nem az. Az időhurokhoz kötött öntudatunk egy káprázat foglya, ami nélkül nem létezhetne. És mivel minden időhurok a legelsőből keletkezett, az meg a Teremtő Atya okforrás jelenpontjából, gyakorlatilag ennek a pontnak a tudatossága sokszorozódik meg és ágazik el rengeteg időszál mentén a teremtésben, megszámlálhatóan végtelen példányban. És ez hozza létre az értelmes elmével rendelkező élőlényeket, akikben az információ dinamikusan visszacsatolódva és állandóan perturbálódva megmarad.

Az értelem szükségszerű következménye a teremtésnek, de nem célja, csak mellékhatása annak. Tehát a teremtés nem az értelmes lények létrehozásáról és az ő igényeik, elvárásaik kielégítéséről szól. Pusztán egy ponthalmaz önsokszorozódásáról és belső deformációiról van szó, amiben emergens jelenségként alakulnak ki olyan részhalmazok, amik értelmes lényeknek gondolják magukat a belső információs visszacsatolásaik miatt. És próbálnak egyrészt alkalmazkodni a környezetük változásaihoz, másrészt próbálják befolyásolni, irányítani, uralni a környezetüket, a saját elképzeléseik szerint szabályozva annak mozgását.

Ebből az is következik, hogy az értelem nem örök és nem sérthetetlen tulajdonsága a teremtésnek. Meghatározott körülmények között le is épülhet, el is pusztulhat, kiveszhet a ponthalmazból vagy annak egyes területeiről. Aztán később, valahol újra megjelenhet, eredő eseményként és megint elszaporodhat a létrendszerben. Ezért amikor halhatatlan istenekről beszélünk, ezen csak annyit értünk, hogy a szerinó időhurkok gyakorlatilag elpusztíthatatlanok, így akár a végtelenségig is fönnmaradhatnak. Nem azt, hogy az értelmük is örökké tart és nem mehet tönkre bennük, bizonyos körülmények hatására. A szellemi hanyatlás veszélyének az istenek is ki vannak téve, nem csak a halandó fotinókból álló teremtményeik.

Ilyen szellem romboló körülmény például az információs elzajosodás. Ha egy isteni lélek belezuhan egy fekete lyukba és az atomjai szétkenődnek a neutroncsillag felszínén, a szerinója ettől még ép marad. Csak odatapad az égitest felszínére és fokozatosan betemetik a rázuhogó részecskék és fénykvantumok, gyakorlatilag örökre. Ha nem tud innen térváltással megszökni, akkor a csillag nagy sűrűségű anyagának és fényének komplex hullámtere egy idő után felülírja a szerinójában perturbálódó információ tartalmát és véletlenszerű gravitációs zajjal tölti meg. Vagyis elfelejt mindent és többé nem tekinthető értelmes lénynek, csak egy időhuroknak. Az idő egyirányúsága miatt ez a változás visszafordíthatatlan. Nem lehet helyreállítani a benne működött egykori személyiségét.

Viszont ha sikerül kimenteni valahogy ebből a zajos pokolból, akkor célirányosan tanítva és fejlesztve, újra létrehozható benne egy új személyiség. Megint értelmes lénnyé válhat a környezeti ingerek, friss információk hatására. Aki semmit sem fog tudni arról, ki volt korábban, még a fekete lyukba zuhanása előtt. Noha az információ továbbra is ott van benne, épp csak annyira elzajosodva, hogy képtelenség a zajból kiemelni ezt. Az értelmes lények tehát az életükért, fennmaradásukért küzdve valójában a feledéssel, az elzajosodással harcolnak egész életükben. Hogy ne veszítsék el mindazokat az információkat, amikkel azonosítják magukat. Mert a "vegetatív" létezés önmagában semmit sem ér a számukra, ha nem tudnak visszaemlékezni önmagukra, a saját múltjukra. Ez teszi őket egyedivé és megkülönböztethetővé a rengeteg többi lénytől, identitást (önazonosságot) adva nekik.

Készült: 2025.12.27. - 28.

Vissza a tartalomhoz