GONDOLATOK AZ ISTENI TUDÁSRÓL

Isteni tudásnak (istentan) nevezzük mindazon információk összességét, amik leírják a létezés filozófiai, fizikai, matematikai, informetriai alapjait, valamint az erre épülő teremtés szerkezetét és működését, valamilyen nyelven (fogalomrendszerben), valamilyen hordozón (adattárolón), valamilyen kódolással (jelkészlettel) ábrázolva. Ez egy hatalmas, rendezett tudáshalmaz, ami méretében eltörpül a mindentudás adathalmaza mellett, ami a teremtésben eddig lezajlott események (történések) egy valamekkora részét tartalmazza visszakereshető módon. A mindentudás szükségszerűen nem teljes, tehát mindig voltak, vannak és lesznek olyan események, amik valami okból nem kerülnek bele (nem rögzítették őket) vagy később eltűnnek belőle (elvesznek vagy törlésre kerülnek). A létezés teljes tudáshalmaza tehát sokszorosa az isteni mindentudásnak, viszont a nagy része nem hozzáférhető még az Isten számára sem. Azaz megtörtént, de már senki sincs, aki emlékezne rá vagy eleve senki sem volt, aki tudott volna róla. A teljes tudáshalmaz részét képezi például egy olyan jelentéktelen esemény, hogy évmilliárdokkal ezelőtt az egyik univerzum valamely pontján hogyan ütközött össze két elemi részecske a világűrben? Az ilyen információkat nincs értelme rögzíteni, eltárolni, megőrizni. Fizikailag ugyan létezik az univerzum komplex hullámterében az esemény lenyomata, analóg moduláció formájában kiterjedve a végtelenségig, de ezt képtelenség kinyerni a háttérzajból.

Ahány isten és értelmes lény csoport (civilizáció), annyiféle fogalomrendszert fejlesztenek ki maguknak, saját használatra. Ezek közt jó esetben van részleges átfedés, máskor nincs. A munkájuk során, ahogy fölfedezik önmagukat és a környezetüket, megalkotják a saját istentani tudásukat a világról, amit egy darabig bővítenek, fejlesztenek, módosítanak, hogy bármikor a rendelkezésükre álljon. A fejlesztés addig tart, amíg el nem éri a megszerezhető hasznos tudás maximumát, tehát a tudás gráf szerkezete teljesen lefedi a fizikai valóságban kialakítható lehetőségek gráf szerkezetét. Onnantól kezdve már nem képes tovább fejlődni, mert nincsenek további, új lehetőségek, amiket hozzá lehetne adni. Ezt nevezzük teljes istentannak.

A legtöbb istentani tudáshalmaz nem teljes, hanem csak valamekkora részhalmaza annak. Mivel a mérete és bonyolultsága miatt az értelmes lények általában sokkal előbb feladják a bővítésével járó rengeteg (exponenciálisan növekvő) munkát, minthogy bármely területén elérjék a legvégső határt (a megismerhetőség határát), amin túlra nem lehet lépni. Vannak istentani tudáshalmazok, amik néhány területen elérték a legvégső határt, de csak néhány olyan van, ami közel teljes vagy teljesen teljes. Ezek száma folyton változik, hisz hol újak adódnak hozzá, hol régiek vesznek el belőle valamiért (például a hordozók megsemmisülése miatt).

A tudás hordozói igen sokfélék fizikailag. Kőtáblára karcolt, agyagtáblába nyomott, papírra nyomtatott, számítógépes adathordozón tárolt, lélekben pattogó fényszálban őrzött, világűrbe rádiójelként kisugárzott, stb. Vannak köztük rövidebb és hosszabb időtartamúak, sérülékenyek és időtállóak, zajvédettek és könnyen elzajosodók. De egyik sem tart örökké. Tehát állandóan őrizni és frissíteni, javítani és másolni kell, hogy megmaradjon és a távoli jövőben is rendelkezésére álljon az értelmes lényeknek. Akik ezt elmulasztják vagy valami okból elveszítik a tudásukat, két dolgot tehetnek. Vagy nagy munkával kitalálják és újraalkotják az egészet az alapoktól kezdve. Vagy kapcsolatba lépnek a hozzájuk legközelebbi, tőlük független, barátságos csoporttal, akiknek megvan a tudáshalmaz és lemásolják azt maguknak.

A tudás kódolása igen sokféle jelkészlettel történik. Rajzok, piktogramok, fonetikus betűk, írásjelek, bináris kódszavak, analóg modulációk, stb. Ezek kialakításánál fontos szempont a megkülönböztethetőség, felismerhetőség, egyszerűség, közérthetőség: a nagy adatsűrűség, a gyors írhatóság, olvashatóság, valamint a hibafelismerés, hibajavítás érdekében. Ha többféle jelkészletet is használ egy civilizáció, érdemes a köztük történő fordítási (átkódolási) szabályokat minél egyértelműbben rögzíteni a félreértések minimalizálása érdekében. A tudáshalmaznak mindig rendelkeznie kell valamennyi belső redundanciával (ismétlődéssel), ami megkönnyíti részleges adatvesztés esetén a hiányzó részek pótlását, hibátlan helyreállítását.

Mindebből következik, hogy amikor az isteni mindentudás archívumaiban keresünk célzottan információkat, akkor számos különböző forrásból válogathatunk. Ugyanazon istentani tudásnak számos különféle civilizáció által megalkotott verziója elérhető, amik közül a legpontosabban tolmácsolhatót kell lefordítanunk a saját nyelvünk fogalomkészletére, hogy megalkossuk vele a saját istentani tudásunkat. Ami természetesen rögtön hozzáadódik a mindentudáshoz. Egyes témák az egyik verzióból fordíthatók jobban, mások a másikból. Már az önmagában nagy munka, hogy megkeressük a legjobb változatot a kínálatban.

Ezért felmerül a kérdés: van-e értelme állandóan új nyelvekre lefordítani az isteni tudást? Vagy egyszerűbb lenne inkább az ezzel foglalkozók számára, ha megtanulnák valamelyik, már meglévő forrás jelkészletét és azon tanulmányoznák a témát? A választ az dönti el, hogy csak érteni akarjuk a tudást vagy használni is szeretnénk valamire? A gyakorlati alkalmazáshoz ugyanis mindig az aktuális civilizációs környezet (fogalomrendszer) és általánosan használt jelkészlet (nyelv) kereteibe kell beilleszteni az információkat. Ami folyton változik, dinamikus közegként. A fordítási hibák és hiányosságok (adatveszteségek) ezért számtalan gonddal, félreértéssel járnak. Tehát hiába létezik fizikailag egyféle igazság arról, hogy néz ki és miként működik a valóság, ha ennek számos különféle, rendszerezett leképzése, modellezése, ábrázolása létezik és mindig lehet újakat készíteni. Mert az értelmes lények folyton újragondolják az elképzeléseiket önmagukról és a világról (kényszeresen).

A világ ettől nem fejlődik. Nem lesz több, jobb, nem gazdagodik új és hasznos információkkal. Csak a zavar növekszik az elmékben, ahogy szembesülnek a tudás sokféleségével, ami elfedi előttük az egységes alapokat. A világ látszólag akkor fejlődik, ha valakinek sikerül a teljes istentani tudás alapján megalkotnia a teremtésben valami olyan eredő jelenséget (következményt), amiről még nincs információ a mindentudásban. És ténylegesen akkor fejlődik, ha még a létezés teljes tudáshalmazában sem volt ilyesmi, soha. Ezt nevezzük igazi feltalálásnak. De ilyet nem könnyű elérni. A legtöbb feltaláló egész munkássága csak annyiból áll, hogy a mások által már sok ezerszer vagy több milliárdszor kitalált megoldásokat veszi elő újra a mindentudásból. Ez azonban nem feltalálás, hanem visszafejtés, rekonstrukció.

Az istenek azonban, mint minden értelmes lény is, a valóban új ismeretekre vágynak. A számukra legértékesebb dolog a teremtésben az igazi feltalálás. Hogy bővüljön a mindentudásuk olyasmivel, ami még nem volt. Ezért hozták azt a törvényt, hogy minden reinkarnálódott (feltudati törlés után új személyiséget épített) léleknek a teste halálakor számadást (ítéletet) kell készítenie az életéről és azt átadnia nekik, hogy átnézhessék és kiemelhessék belőle az esetleges új dolgokat. Az mellékes szempont, hogy ennek alapján a lelkek tettei (karma) számonkérhetők rajtuk és megítélhetők, felelősségre vonhatók a "bűneik" miatt. Hisz a bűn (a másokkal szemben elkövetett szubjektív károkozás) a szabad akarat (önálló döntéshozatal, változékonyság, alkotó képesség) következménye, ami előfeltétele az új dolgok megteremtésének. Úgy is mondhatnánk: azért lettünk szabadnak teremtve, hogy bűnösök lehessünk azért, hogy olyasmiket alkothassunk, amikre az istenek mindennél jobban vágynak (és másként nem tudják megszerezni). A rengeteg szenvedés és bűnhődés az ára az új tudás megszerzésének. De ne feledjük: a kibiceknek (akik csak nézik a műsort) semmi sem drága. Mert nem ők fizetik meg az árát.

Készült: 2025.03.29.

Vissza a tartalomhoz