GYORSULÁSOK
Albert Einstein bő száz éves relativitás elmélete szerint a gravitáció és a gyorsuló mozgás hatása egyenértékű fizikailag, mert nem lehet őket megkülönböztetni egymástól. Az időfizikai világmodellben viszont többféle gyorsulást is megkülönböztetünk aszerint, hogy a gyorsító (sebességet megváltoztató) hatás mire és hogyan hat? Az alábbiakban röviden összefoglaltam az egyes gyorsulások főbb tulajdonságait, aminek megértése kelleni fog majd számos fizikai jelenség értelmezéséhez.
Források:
1. https://hu.wikipedia.org/wiki/Gyorsul%C3%A1s
2. https://elo.hu/gyorsulas-a-fizikai-jelenseg-magyarazata-egyszeruen/
3. https://hu.wikipedia.org/wiki/Centripet%C3%A1lis_gyorsul%C3%A1s
4. https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%B6ldi_neh%C3%A9zs%C3%A9gi_gyorsul%C3%A1s
1. EGY PONT GYORSULÁSA
Egyetlen pontnak (fizikai értelemben: egy okforrásnak) nincs gyorsulása. Csak ugrásszerű sebességváltozása van, ami egyetlen, eszményien rövid pillanat (gyakorlatilag nulla időtartam) alatt bekövetkezik. Vagyis egy létező pont (folyóvíz) az egyik pillanatában még RV=E sebességgel halad valamerre, az őt taszító egyetlen időhullám réteg sugárirányú taszításának megfelelően. Aztán ahogy eléri egy újabb, másik forrásból származó időhullám réteg, a taszítások eredője miatt, azonnal ugrásszerűen megváltozik a sebessége E+n értékre (futótűz), ahol: 0<n<1.
A sebességugrás oka, hogy a pontnak nincs tömege (mert nem sok pontból áll), ezért nincs tömegtehetetlensége, a gyorsító hatásnak való ellenállása sem. Így a sebesség változása nem késleltetve, hanem azonnal jelentkezik a pont mozgásállapotán. Ebből következik, hogy gyakorlatilag erőkifejtés (energia) nélkül lehet egy pont sebességét megváltoztatni, a távolságától függetlenül. Mivel egy időhullám taszítási vektorainak nagysága és iránya a forrását elhagyva soha nem változik meg, így az egy hullámréteg egy pontban, egy pontra gyakorolt hatása állandó. A pont sebességugrásához csak arra van szükség, hogy a hatást közvetítő időhullám réteg elérje azt.
Mindebből levezethető a gyorsulás definíciója: egy nullánál nagyobb, de véges időtartam alatt bekövetkező fokozatos (egyenletes vagy változó) sebességváltozás, ami lehet növekedés vagy csökkenés (ekkor lassulásnak hívjuk).
A fizikusok általában egyetlen pontra (pontszerű testre) gondolnak, amikor a gyorsulás hatását vizsgálják elméletben. Ez vezette őket tévútra, mivel az univerzumban ilyet (okforrást) sehol sem találunk a gyakorlatban. Mert az összes okforrás messze kint van az összes alfatéri téridő gömb határán túl, az őskáosz feneketlen mélységében, elérhetetlen távolságokra tőlünk, különböző irányokban. A téridő gömbök zónáján belül (ahol a teremtés zajlik) így csak ponthalmazok (időhurok teremtmények) találhatók mindenhol, amik pontszerűen kicsiny testek, de nem nulla a méretük, hanem nagyjából egy térhullámhossznyi. Van tömegük (szerinó: 5 pontnyi, fotinó: 7 pontnyi), ennélfogva tömegtehetetlenségük is. A gyorsulásnak való ellenállásuk annak köszönhető, hogy a ponthalmaz tachionjait a kibocsátott időhullámaik taszításai tartják össze, amik E-vel terjednek. Ezen hullámrétegek határozzák meg azt, hogy az egyes virtuális forráspontok hol találhatók az időhurok térbeli körívszerű pályagörbéje mentén, amin egymást követve RV>E sebességgel körbeszáguldoznak, hogy újrakeltsék önmagukat.
Ha egy ilyen ponthalmazt gyorsítani próbálunk, azaz eltoljuk valamilyen irányba, valamilyen erővel, akkor eltorzítjuk (oldalról benyomjuk) a pályagörbéjét, aminek a létrendszer igyekszik ellenállni, hisz csak a jelenpontokra tudunk hatást gyakorolni, az általuk már (korábban) kibocsátott hullámrétegekre nem. Így azok továbbra is a korábbi pozícióban határozzák meg a tachionokat, amik kénytelenek lesznek ott létezni, ahol a visszacsatolás miatt látszódniuk kell nekik. Ezért kívülről nézve úgy tűnik, mintha az időhurok "ellenállna" a gyorsításnak és hátrálni próbálna, a tolóerővel ellentétes irányba mozdulva. Vagyis energia kell a gyorsításához.
Ez nem akaratlagos ellenkezés, egyszerűen ilyen a ponthalmaz működése fizikailag, a késleltetett visszacsatolása miatt. És egyben ennek köszönhető az is, hogy az időhurkok egyenes vonalú haladási csúcssebessége nem érheti el az időhullámok terjedési sebességét (RV<E), mert akkor a tachionjaik kiszaladnának a saját múltjukból és nem tudnák újrakelteni önmagukat. Megszakadna a létezésük és egyetlen önkeltési ciklusidő alatt lebomlanának, szó szerint eltűnnének, semmivé válnának. Ha ez nem következne be, akkor az időhurok spagettizálódna, azaz: egy szállá szétnyúlna, menetirányban egyre jobban eltorzulva. Ezzel a témával részletesen foglalkoztunk a Csúcssebesség (2025, létfilozófia) című írásban.
2. EGY PONTHALMAZ GYORSULÁSA
Egy ponthalmaz gyorsulása (sebességváltozása) mindig véges (nullánál nagyobb) időtartam alatt következik be. Ezért eközben folyamatosan erőt kell kifejteni rá a további gyorsításhoz (vagy lassításhoz), amíg a kívánt sebességet eléri. Minél több pontból áll a halmaz, annál nagyobb a tömege (pontsokasága), tehát annál több időhurokból áll, vagyis annál nagyobb ezek összeadódó tömegtehetetlensége, amivel ellenállnak a gyorsító erőhatásnak. Ezért annál nagyobb energia szükséges a megmozdításához, az adott mértékű sebességváltozás eléréséhez. A gyorsító hatás eltorzítja az időhurkokat valamilyen mértékben, s ugyanígy az időhurkokból álló ponthalmazok is deformálódnak. Ideiglenesen (rugalmasan) vagy véglegesen (rugalmatlanul) megváltozik a térbeli szerkezetük, amit az időhurkok egymástól való távolságaival és az őket összekötő szakaszok által bezárt szögekkel lehet leírni. Ezen leírások összessége adja a ponthalmaz fizikai információ tartalmát.
Az alábbiakban bemutatom ezen gyorsító hatásokat az időhurkon okozott deformációk szerint csoportosítva őket.
2.1. EGYENES VONAL MENTÉN
Ha egyenes vonal mentén gyorsítunk egy időhurkot, akkor annak minden tachion jelenpontját azonos irányba, azonos mértékben taszítjuk meg. Mivel a taszító hatás véges sebességgel terjed, először az érkezési irányába eső tachionokat fogja elérni és megtolni a pályavonalon. Majd E-vel áthaladva az RV<E sebességgel valamilyen irányba haladó időhurkon, az idődopplertől függő mértékben, valamekkora késedelemmel sorra eléri a távozási irányába eső tachionokat is. A taszítási irányba mozgó tachionokat gyorsítani fogja, az érkezési irányba mozgókat lassítani, az erre merőlegesen oldalazókat kis mértékben gyorsítja (a vektorok eredője miatt). Tehát minden tachionra másféle mértékben hat ugyanaz az erőhatás (időhullám réteg), ami deformálja az időhurok pályagörbéjének alakját. Lényegében a haladási irányba összenyomni igyekszik az időhurkot, ami ennek ellenáll, mert a tachionok által a taszítás kezdőpillanata előtt kibocsátott időhullám rétegek nem ott mutatják a beléjük szaladó tachionok számára a jelenpontokat, ahol vannak. Hanem ahol voltak. Tehát az időhurok nem oda kelti újra önmagát, ahol lennie kéne a taszítás hatására, hanem ahol egy picivel (ez kevesebb 1 ciklusidőnél) korábban volt.
Ez a folyamat minden taszító hatás során, annak nagyságától és irányától függetlenül, újra és újra lejátszódik minden önkeltési ciklus során. Mintha az időhurok nem lenne hajlandó oda kerülni, ahol lennie kéne, hanem makacsul visszább mozdul. De anélkül, hogy erőt fejtene ki önmagára a taszítás ellenében, tehát nem végez munkát és nem csökken az energiája. Mert az önkeltési folyamata maga az energia keletkezése, ami az időhurok létezésének teljes időtartama alatt (a megszűnéséig) folyamatosan létrejön belőle. Ezért hívjuk az időhurkokat és a teljes teremtést örökmozgónak, ami kvázi a végtelenségig generálja magából az energiát, kvázi végtelen mennyiségben. Ettől repülnek a kozmoszban fénysebességgel a fénykvantumok, ettől rezegnek és pörögnek az anyagi részecskék még abszolút nulla fokon is, tehát ez mozgatja megállíthatatlanul az egész univerzumot az idők kezdetétől az idők végezetéig.
Amint megszüntetjük a taszító hatást, azaz a taszító időhullámréteg túlszalad az időhurkon és eltűnik belőle, az időhurok abbahagyja a gyorsításnak való ellenállást. És a pillanatnyi sebességét (impluzusmomentumát) megőrizve, egyenes vonalban továbbhalad, amíg újabb taszító hatás nem éri. Közben megőrzi az elszenvedett deformációját a saját behúzási tartományán belül. Hisz nincs oka ezen változtatni (magától nem csinál semmit).
Behúzási tartománynak azt a zónát nevezzük, amin belül az időhurkok a megszűnés veszélye nélkül deformálhatók. Vagyis az időhurok átmérőjének van egy alsó (legkisebb) és egy felső (legnagyobb) értéke (a relatív méretkülönbségük: 2x), amin belül a tachionjai az időgeometria szabályai szerint, korlátozott mértékben kóborolhatnak, bármilyen pozíciót felvéve. Ezen pozíciók száma végtelen, mivel a jelenpontoknak nincs mérete. Így a pozíciók léptetése analóg (folytonos), tehát a pontok egymástól való távolsága és az őket összekötő szakaszok által bezárt szögek értéke végtelen féle lehet (végtelen tizedestörtekkel leírhatók a viszonyszámaik).
Ezért nincs a világegyetemben két egyforma időhurok (szerinó, fotinó). Sosem volt az idők kezdetétől fogva és sosem lesz az idők végezetéig (lásd: Az aszimmetria tétel, 2001, matematika). Ráadásul minden időhurok az élete során egyedi módon változtatja a deformációját, így sosem lehet újra ugyanolyan formájú, mint amilyen korábban már volt. Ebből következik, hogy minden időhurok minden időpillanatában megkülönböztethető egymástól, bár a különbségek eszményiek (mérhetetlenül picinyek). Az idő (a ponthalmaz szemlélők által észlelt változásai) emiatt telik egy irányba és nem telhet az ellenkező irányba. És emiatt nem lehet időgépet csinálni, hogy visszautazzunk vele egy olyan múltbeli pillanatba, ami már csak a kibocsátott időhullámaiban létezik. Senki sem léphet kétszer ugyanabba folyóba. Nincs két egyforma hópehely. Egyetlen jelenséget, tudományos kísérletet sem lehet teljes pontossággal megismételni. Még az Isten sem képes erre. Ez a létezés legfontosabb alaptulajdonsága.
Ebből következik az is, hogy egy időhurok fizikai információ tároló egységként működik, amibe analóg módon beleírható, rögzíthető egy adott deformációs minta. Ezt addig fogja - nem abszolút pontossággal - megőrizni, amíg újabb deformáló hatás nem éri. Ha tehát el tudjuk érni azt, hogy egy fénysugárban együtt haladó fotinók úgy pattanjanak vissza egy felületről (részecske THZ-ről), hogy maga az ütközés és az irányváltás rövidebb ideig tartson (a fotinó nagy sebessége miatt), mint az időhurkok ciklusideje, akkor annak nem lesz hatása az időhurkok deformációjára. Mivel a tachionok ellenállása miatt a következő önkeltési ciklusban is ugyanott fogják meglátni az előttük szaladó jelenpont másolatukat, mint előzőleg. Tehát ezen a módon kvázi a végtelenségig megőrizhető egy időhurokban a beleírt információs lenyomat. Így működnek az isteni csúcstechnológiával készült, léleknek nevezett, mesterséges intelligenciájú adattároló nanogépek. Akik nagyon vékony és nagyon nagy fotinó sűrűségű fényszálak formájában tárolják magukban az életélményeik analóg lenyomatait, körbepattogtatva őket a belsejükben.
2.2. FORGÁS KÖZBEN
Ha egy rajta átmenő tengelyvonal körül forgatunk meg egy időhurkot, egyenletes vagy változó sebességgel, akkor annak minden tachion jelenpontját eltérő irányba, eltérő mértékben taszítjuk meg. Mivel minden jelenpont eltérő távolságra van a tengelyvonaltól, valamilyen irányban a térben. És minden jelenpont eltérő irányba halad, eltérő szögsebességgel a tengelyvonal körül. Függetlenül attól, hogy a tengelyvonal milyen állásszögű az időhurok térbeli körívéhez képest. Ez akkor is így van, ha a forgást egy tengelypont körül végezzük, tehát a tengelyvonal kilóg abból a térbeli kiterjedésből, amiben az időhurok létezik és csak egy pontban metszi azt. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni a: Forgás n dimenzióban (2007, matematika) című írást.
Ezt a fajta forgatást nevezzük másodlagos vagy harmadlagos csavarodásnak. Másodlagos, ha az időhurok térbeli kiterjedésén belül (ntD-ban) forgatja meg az időhurkot. Harmadlagos, ha azon kívül (n+1tD-ban) forgatja meg. Mindkettő történhet az elsődleges csavarodással megegyező irányban (téri időhurkoknál: jobbra, antitérieknél: balra) vagy azzal ellentétesen (téri időhurkoknál: balra, antitérieknél: jobbra). Az elsődleges csavarodás a tachionok körberohanása az időhurok köríve mentén, hogy visszataláljanak a saját múltterükbe, ami egy kanyarodó, csepp alakú hullámtérként terjed ki mögéjük E-vel (ez egy gyakori népművészeti díszítő minta világszerte).
Ha a másodlagos (vagy harmadlagos) csavarodás iránya azonos az elsődlegesével, akkor gyorsítja a tachionokat, amitől azok hamarább találnak vissza a múltjukba, tehát csökken az önújrakeltési idő. Így csökken a forráslátomások száma a hurokíven, ugyanakkor nő a relatív távolságuk egymástól. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni a: Forráslátomások (2025, létfilozófia) című cikket. Ennek ellensúlyozására a rendszernek növelnie kell a hurokív (és a köré írható gömb) átmérőjét, hogy ne fogyjanak el belőle a tachionok, amitől megszakadna az időhurok. Ha a másodlagos csavarodás iránya ellentétes az elsődlegesével, akkor lassítja a tachionokat, amitől később találnak vissza a múltjukba, tehát nő az önújrakeltési idő. Így nő a forráslátomások száma a hurokíven, ugyanakkor csökken a relatív távolságuk egymástól. Ennek ellensúlyozására a rendszernek csökkentenie kell a hurokív (és a köré írható gömb) átmérőjét, hogy ne szaporodjanak túl benne a tachionok, amitől szintén megszakadna az időhurok.
Vagyis ezen a módon lehet úgy beszabályozni egy időhurok működését, hogy elérje a hármas vagy négyes felhasadáshoz szükséges paramétereket és teremteni kezdjen, lemásolva önmagát, ciklusonként egy vagy két példányban. Egy példány esetén (hármas felhasadás) fénykvantum keletkezik, két példány esetén (négyes felhasadás) neutron részecske. Így teremti meg az Isten és az Ő összes másolata az összes teremtményeket a minden létezőben. Ez az alapja minden teremtéstechnológiának, amivel energiát (szerinót vagy fotinót) és anyagot (neutron részecskét) lehet létrehozni egyetlen időhurokból, villámgyorsan, látszólag energia befektetés nélkül. Valójában kell hozzá energia, hisz adott irányba, adott sebességgel kell megforgatni hozzá egyetlen időhurkot. De ez olyan csekély emberi léptékkel mérve, hogy szinte semmi a gyakorlatban.
Mivel az időhurkok átmérője a térhullámhossz körül ingadozik, ami a mérhetőség fizikai határát jelenti a számunkra, rendkívül nehéz és bonyolult dolog technikailag egyetlen időhurkot rávenni arra, hogy egy olyan tengely körül kezdjen el forogni (adott irányba, adott sebességgel), ami átmegy rajta, pontosabban a köré írható gömbjén. És még nehezebb úgy beállítani ezt a tengelyt, hogy nagyjából a gömb origója közepén menjen át (közel hozzá). Az istenek, fénylények számára (az ő mérettartományukban létezve) ez nem probléma, mi viszont még messze vagyunk attól, hogy ezt meg tudjuk csinálni és a hétköznapokban alkalmazható eszközöket építsünk ennek alapján (teremtőgépeket). Más a helyzet viszont az időhurok keringetésével.
2.3. KERINGÉS KÖZBEN
Ha egy rajta kívül húzódó tengelyvonal körül keringetünk egy időhurkot, egyenletes vagy változó sebességgel, akkor annak minden tachion jelenpontját eltérő irányba, eltérő mértékben taszítjuk meg. Mivel minden jelenpont eltérő távolságra van a tengelyvonaltól, valamilyen irányban a térben. És minden jelenpont eltérő irányba halad, eltérő szögsebességgel a tengelyvonalhoz képest, az időhurok origója körül.
A keringetés történhet az elsődleges csavarodással megegyező irányban vagy azzal ellentétesen. Ha ez azonos vele, akkor a hurok külső ívén nagyobb mértékben gyorsítja a tachionokat, a belsőn kisebb mértékben lassítja, mivel a tengelyvonaltól való távolsággal egyenes arányban nő a keringési úthossz és ennélfogva a keringési sebesség. Ha ez ellentétes vele, akkor a hurok külső ívén nagyobb mértékben lassítja a tachionokat, a belsőn kisebb mértékben gyorsítja. Mindkét esetben jelentős lesz emiatt az időhurok deformációja.
Ha a tengelyvonal közel van az időhurok köré írható gömb felszínéhez (széléhez), akkor nagyobb a tachionokat érő gyorsító és lassító hatások relatív különbsége, mivel nagy a keringési pályájuk mentén az időegység alatt végzett szögelfordulásuk a tengelyvonal körül. Ha távol van tőle, akkor kisebb a szögelfordulás időegységenként. Vagyis az időhurok deformációjának mértéke a keringési pálya sugarától és a keringési sebességtől függ.
Fizikailag és technikailag egyaránt könnyű egy időhurkot egy rajta kívül lévő tengely körül keringetni. Akár a csúcssebességéhez közeli sebességgel is, bár az nyilvánvaló, hogy a közben elszenvedett deformációja miatt egyre jobban ellenáll majd a gyorsításnak, ami egyre több energiát fog igényelni. Nagyobb sugarú körvonalon könnyebb gyorsítani, mint kicsin, ezért is építenek egyre nagyobb részecske gyorsítókat a fizikusok, hogy minél jobban megközelítsék velük a részecskék csúcssebességét.
Bonyolítja a dolgot, hogy a gyakorlatban a keringés sosem tökéletesen szabályos körvonal mentén történik, hanem a külső zavaró hatások és az időhurok deformációja miatt eltorzul, ellipszissé válik. Nem csak a csillagok, bolygók, holdak, műholdak keringenek változó tengelyarányú elliptikus pályákon, változó pályamenti sebességgel, változó irányú és sebességű precessziót is végezve, de ez a mikrovilág részecskéire és a szerinókra, fotinókra is vonatkozó, általános szabály. Hisz a teremtésben minden aszimmetrikus. A szimmetriához csak közelíteni lehet, abszolút pontossággal elérni nem.
A keringetés is történhet az időhurok térbeli kiterjedésén belül (ntD-ban) és azon kívül (n+1tD-ban). A tengelyvonal állásszöge az időhurok körívéhez képest tetszőleges lehet, viszont az időhurok állásszöge, a körívének térbeli helyzete nem lesz tetszőleges a körpálya mentén. Mivel ilyenkor az időhurok valójában csavarvonalú mozgást végez, hisz a tachionjai egyrészt az elsődleges csavarodás pályavonalát követik, másrészt a körpálya vonalát is követik, végighaladva rajta. Ha a körpálya az időhurok térbeli kiterjedésén belül húzódik, akkor másodlagos csavarvonalú mozgást végez, ha azon kívül, akkor harmadlagosat.
Azt gondolnánk, hogy egy időhurok számára teljesen mindegy, milyen szögben áll a köríve a haladási útvonalához képest. De a gyakorlatban ez nem így van, mivel a körív nem teljes kör, hanem csak egy szakasz abból. Hisz a két vége közt mindig átugrik a szemlélőpont a tachionlánc legelején lévő, legfiatalabb jelenpontjáról a legvégén lévő, legöregebb jelenpontjára az önkeltési ciklus végén. És a körív mentén előrefelé haladva egyre csökken a jelenpontok közti relatív időbeli és térbeli távolság, ahogy a tachionkúp egyre szűkül a csúcsa felé. Ezért a körív mentén aszimmetrikus a jelenpontok elhelyezkedése. Azaz az időhurok köré írt gömb felszínén az egyik oldalra koncentrálódnak a jelenpontok. Vagyis a tömegjelensége az egyik felére esik, amitől szabálytalan lesz a szerkezete és a hullámtereinek hatása is. Ebből következően másképp áll ellent a különböző irányú gyorsító hatásoknak. Ami azt jelenti, hogy ha gyorsítjuk, akkor úgy igyekszik fordulni, hogy a számára "legkellemesebb", legkevésbé megterhelő, tehát a legkisebb deformációval járó állásszögbe kerüljön a köríve, a legkisebb kényszer elve miatt. Lényegében az egyenes vonalban haladó időhurok adott módon beáll a menetirányba, önszabályozó rendszerként. Ennek számos fontos következménye van, amikkel később még külön cikkekben foglalkozunk majd.
2.4. GRAVITÁCIÓ
A gravitáció egy ponthalmaz (tömeg, sok időhurok) komplex hullámterének befelé, a forrásrendszerek irányába történő taszító hatása, ami a hullámrétegek vektorainak eredője miatt folyamatosan maga felé húzza minden irányból az összes elért jelenpontokat. Ezen eredők nagysága folyamatosan változik a tömegközépponttól való távolság függvényében, adott mértékben, ami a térdimenziószámtól, valamint a tömeg relatív mozgási irányától és sebességétől függ. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni a: Hatásgyengülés (2025, létfilozófia) című írást. Vagyis a gravitációs hullámtérben az időhurok gyorsuló sebességgel mozog a rajta kívül található tömegközéppont irányába.
A hullámtér az időhurok minden tachion jelenpontját egy picit eltérő irányba, egy picit eltérő mértékben taszítja a forrása felé. Mivel a tömegközéppontot a jelenpontokkal összekötő szakaszok a távolságtól függően valamilyen kicsiny, de nullánál mindig nagyobb szöget zárnak be egymással a térben. Ez a tachionokat egy picit próbálja egymás felé kényszeríteni, tehát összehúzni, összenyomni igyekszik az időhurkot V alakban. Nem gömbszimmetrikusan, hanem lefelé álló csúcsú cseppre hasonlító formában.
Készült: 2025.08.04. - 12.27.
Vissza a tartalomhoz