IDŐSZÁMÍTÁS

1. BEVEZETÉS

Időszámításnak (kronológia) nevezzük az idő mérésének emberi léptékkel mérve hosszútávú meghatározását, amivel a civilizációnk fontosabb eseményeinek időrendjét tudjuk számszerűsített formában ábrázolni. Ennek főleg a történelem feljegyzésre érdemes történéseinek sorba rendezése szempontjából van jelentősége, ami révén ok-okozati összefüggések állapíthatók meg az egyes események között. De mi is pontosan az idő számítása és hogyan értelmezzük ezt az időfizikai világmodellben? Az alábbiakban erről lesz szó. A témával kapcsolatban érdemes elolvasni a Méréselmélet (2025, létfilozófia) című cikket.

Az eltelt időt, mint egy megfigyelt dolog állapotváltozását, a létező halmaz mozgási sebességének mérőeszközzel való nyomon követésével tudjuk meghatározni. Ehhez olyan halmazokat választunk praktikusan, amik mozgási sebessége a leginkább állandó és egyenletes, független a zavaró környezeti tényezőktől (hőmérséklet, sebesség, gyorsulás). Tehát etalonként szolgálhatnak a számunkra. A hivatalos fizikában jelenleg használt legpontosabb időmérő eszköz a cézium-133 atomok rezgését mérő atomóra, ami alapján az SI-mértékegység rendszerben a másodpercet, mint az idő mértékegységét a cézium atom 9.192.631.770 rezgéseként határozták meg 1967-ben. A technikailag mért legrövidebb időtartam ennél már sokkal rövidebb, 2006-ban elérték az attomásodperces tartományt, ami 10^-18 másodpercnek felel meg.

Tehát amikor az időt mérjük, valójában egy gondosan megválasztott ponthalmaz (órában lévő atom) periodikusan változó mozgását számláljuk meg és rögzítjük, ehhez viszonyítva a környezetében (valahol, valamilyen irányban, valamilyen távolságban, az órán kívül) lezajló, mért folyamatot. Függetlenül attól, hogy a folyamatban részt vevő ponthalmaz mozgása valójában hogyan történik? Mivel - felületes módon eljárva, többnyire - nem teszünk különbséget a mérőeszköz sajátideje és a mért ponthalmaz sajátideje között, a kettőt egynek feltételezve. Ami az idő relativitáselméletéből következően, szükségképpen pontatlanságokhoz vezet. Az eredményeknek ezért mindig van egy tűréshatáruk, amin belül értelmezni kell őket.

Mivel az időfizikai világmodellben másként értelmezzük az időt, lásd: Térhullámhossz, Időhullámok taszítása (2024, létfilozófia) című írásokat, ezért az időszámítás műveletéhez is új módszert kell kidolgoznunk. Ez csupán elméleti szinten létezik még, de "idővel" biztosan lesznek gyakorlati mérések is ennek kapcsán, ahogy egyre több kutató kapcsolódik be a fejlesztő munkába és egyre több pénzt, eszközt összpontosítanak a feladatra. Az alábbiakban röviden bemutatom az időfizikai időszámítás fogalmát, ennek alapjait és következményeit, amihez érdemes ismerni az időfizika és teremtésfilozófia alapjait.

2. PONTHALMAZOK

Az időszámítás mindig egy adott, jól körülhatárolt méretű és elemszámú ponthalmaz átlagos sajátidejének mérését, valamilyen belső állapotváltozásainak megszámlálását jelenti. Ami nem azonos egy másik, külső ponthalmaz átlagos sajátidejével. Ahhoz, hogy a mért ponthalmaz sajátideje használható legyen egy külső ponthalmaz sajátidejének meghatározására, meg kell mérni a két ponthalmaz térbeli viszonyát a mérés időtartalma közben. Vagyis meg kell határozni, hogyan mozog egymáshoz képest a két ponthalmaz a térdimenzióban, miközben mozognak a saját idődimenzióikban. Ezek a mozgási paraméterek a ponthalmazok haladásának módja: egyenes mentén vagy körpályán kanyarodva vagy spirálpályán csavarodva (balra vagy jobbra), illetve a forgásuk iránya (balra vagy jobbra). A haladásuk iránya egymáshoz képest: párhuzamosan egyirányú (fix távolságra) vagy közeledő vagy távolodó (adott szögben). A mozgási sebességük és ennek változása (gyorsulás, lassulás) egymáshoz képest, illetve az emanáció sebességéhez viszonyítva. Ezen adatok alapján lehet korrigálni a mérőeszköznek használt ponthalmaz mért sajátidejének időszámítását, hogy kifejezze a külső ponthalmaz számított sajátidejének időszámítását.

A mért ponthalmaz legyen: kicsi (praktikusan kezelhető), rögzített méretű (a környezetétől elszigetelt), rögzített alakú (szilárd halmazállapotú), állandó tömegű (anyagi részecskék száma), állandó hőmérsékletű (szabad fotinók száma), állandó mozgású (egyenes irányú, egyforma sebességű). Így biztosítható, hogy a benne zajló szerkezetváltozások (mozgások, deformációk) a lehető legegyenletesebbek legyenek. A mérési folyamat legyen minél kevésbé invazív, hogy a technikailag elérhető legminimálisabb mértékben befolyásolja a ponthalmaz bármely fizikai tulajdonságát. Amennyiben ez nem lehetséges, minden fizikai tulajdonság változást külön mérni kell az elsődleges időmérés időtartama alatt, hogy a változása alapján korrigálni lehessen a sajátidő időszámítását. Ennek hátránya, hogy a további mérések további befolyásoló tényezőket jelentenek a ponthalmaz állapotában, azaz megzavarják azt. Amiket szintén mérni kell, így végül mindent mérni kell, ami kezelhetetlen mértékű zavarokat okoz a mérésben.

A mérés során sosem a ponthalmazt alkotó pontok (időforrások) tényleges sajátidejének telését észleljük, ami a jelenlegi ismereteink szerint, valószínűleg nem lehetséges (annak analóg jellege miatt, de ezt még bizonyítani kell!), hanem a pontok (kisebb ponthalmazok) közti fizikai kölcsönhatások (mozgatóerők) által okozott szerkezetváltozások egy részét mérjük (a térhullámhossz is ide tartozik). Diszkrét módon, tehát adott időbeli lépésenként mintavételezve a kiválasztott értékek folytonos változásait. Ilyen szerkezetváltozás a pontok térbeli távolságának, illetve a látószögüknek a megváltozása, hogy milyen messze vannak egymástól és milyen irányban? A távolságot futásidő késedelemmel mérjük. Mivel a fizikai kölcsönhatást közvetítő időhullámok terjedési sebessége véges és állandó, egy hatás terjedésének késleltetése csak a térdimenzióbeli távolságtól függ (tehát a pontok együttes mozgása a környezetükhöz képest nem befolyásolja). Két pont látószögét egy harmadik pontból nézve a két pont harmadikra gyakorolt hatásai révén, egyenként okozott elmozdulások vektorai által bezárt szög alapján tudjuk kiszámolni. Ennek hátránya, hogy a két vektor mérése nem történhet egy időben (mert az egy elmozdulást jelent), viszont az első mérés megváltoztatja a pontok távolságát, ami megváltoztatja a pontok látószögét, ami megváltoztatja a hatás mértékét. Így az eredmény nem lesz azonos a két vektor egyidejű hatásának eredményével.

3. HATÁS ASZIMMETRIA

A szerkezetváltozás legyen periodikus, tehát adott időközönként, azonos módon megismétlődő, olyan sebességgel, hogy az technikailag mérhető és megszámlálható legyen. Mivel minden mérés beavatkozást jelent a mért ponthalmaz állapotába (operátor hatás), befolyásolja annak változását, így torzítást, zajt okoz. Ez még akkor is igaz, ha a mérés nem invazív, hanem teljesen passzív megfigyelésről van szó. Mivel a mérőeszköz (megfigyelő) létezésének ténye és működésének fizikai hatásai a mért ponthalmazhoz ugyanúgy eljutnak, ahogy annak változásai is eljutnak a mérőeszközhöz. Viszont ez alól lehet kivételeket találni és mesterségesen előidézni, az aszimmetria tételnek köszönhetően. Ami lehetővé teszi (egyelőre csak elméletben) a tökéletes mérési módszert, ami semennyire nem hat a mért ponthalmazra. Ezt a mérés helyszínéül szolgáló alfatéri téresszencia szeparációs tulajdonsága okozza.

Két pont akkor létezik egymás számára, ha az időhullámaik kölcsönösen elérik a másikat és hatást (taszítást) gyakorolnak rá. Két időhurok (ponthalmaz) akkor létezik egymás számára, ha egy téridőben találhatók és az időhullámaik kölcsönösen elérik a másikat és hatnak rá. Mivel a téresszenciák a szerkezeti tulajdonságaik miatt elhagyhatók, lehet létezni rajtuk kívül is. Egyrészt az őskáoszban, másrészt más téresszenciákban, amik vagy párhuzamosak egymással vagy metszik egymást (valahol, valamilyen szögben). Tehát térváltással lehetséges egy vagy több időhurkot kivinni az alfatérből, aminek hatására elkezd nem létezni az alfatérben maradó többi időhurok számára. Ezután, ha később visszavisszük az alfatérbe, ott újra létezni kezd. Azaz a belépési pontjában megjelenve elkezd kiterjedni belőle a saját létezésének időhullám tere a téridő kiterjedésében.

Tehát mindaddig, amíg a mérőeszköz hullámtere nem érte el a mért ponthalmazt, csak úton van felé, addig szó szerint nem létezik a számára, vagyis nem hat rá semmilyen módon. Viszont a mérőeszköz a belépés pillanatától kezdve benne van a mért ponthalmaz megszakítatlan hullámterében és képes mérni azt. Tehát van egy átmeneti időtartam, amíg a két ponthalmaznak nincs kölcsönhatása, csak a mért hat a mérőre. Ezen időtartam a két ponthalmaz térbeli távolságától függ. Az ezen belül elvégzett mérések így torzítatlanok és zajmentesek lesznek. Mármint a mérőeszköz zajától mentesek, mert a környező univerzum persze folyamatosan befolyásolja a mért ponthalmazt ekkor is, de ezt lehet minimalizálni.

Mindez persze csak akkor érvényes, ha a mérőeszköz hullámterének azon része, ami a térből való kiugrás előtt került kibocsátásra, már túlszaladt a mért ponthalmazon és az általa okozott hatások "lecsillapultak", erejüket vesztették (mérhetetlenül kicsinnyé váltak). Tehát a térváltást érdemes térugrással kombinálni: közelebb ugrani a mérthez nagyon messziről, ahonnan a zavaró hatás már elenyésző. Vagy nagyon sokáig kell odakint várakozni a belépés előtt.

A fő gondot ez esetben az okozza, hogy a hosszabb idejű mérésekhez a mérőeszköznek távol kell belépnie a térbe a mért ponthalmaztól, ami így rosszul látható a számára (kicsi a látszólagos felbontása). Ráadásul a mérőeszközt azonnal zavarni kezdi a környező univerzum teljes hullámtere a belépési ponton, amit szűrni, minimalizálni kell. Ez a probléma még a térmetszeteken keresztül történő mérésekkel sem kerülhető meg, mert valamennyi háttérzaj akkor is érheti a mérőműszert. És ekkor a metszési zónában megfigyelhető információ vesztés is nehezíti a dolgunk, mivel előfordulhat, hogy a mért ponthalmaz mérendő tulajdonsága kívül esik a metszési zónán, azaz mérhetetlen lesz a számunkra. Két 3tD-s ponthalmaz térmetszete 2tD-s, amiről nem tudni, hol metszi pontosan a mért ponthalmazt? És azon belül a mérendő tulajdonságot, azaz milyen lesz a síkban észlelhető elmozdulás iránya és nagysága? Ami a térben észlelhető elmozdulás vetülete, tehát mindenképpen torzított jelenség.

4. SZÜKSÉGES PONTOSSÁG

Az időszámítás praktikus (hasznos) megvalósításának igénye döntően meghatározza a mérés kivitelezésének módját. Minél pontosabb eredményekre van szükségünk, annál több befolyásoló, zavaró tényezőt kell azonosítani és kiszűrni. A szükséges pontosság meghatározása a kapott eredmények felhasználásának módjától függ. Emberi léptékben az észlelésünk biológiai korlátai miatt a tűréshatárokat az egyes érzékszervek felbontásától függően kell meghatározni. Az emberi szem észlelési sebessége és az agyunk látás információkat feldolgozó területének kapacitása lehetővé teszi a század másodperces jelenségek detektálását. Ezért van szüksége a számítógépes játékosoknak egyre gyorsabb képsebességű monitorokra és a valós idejű megjelenítés tényleges késleltetésének folyamatos csökkentésére. Az emberi fül észlelési sebessége ezred, sőt tízezred másodpercekben mérhető. Az ennél rövidebb időtartamok mérésére jellemzően csak a gépeknek és tudományos kutatóknak van szükségük.

Az időskála másik vége felé haladva, az egyre hosszabb időtartamok mérésének korlátot szab az emberek türelme és véges élettartama, valamint az egész emberi civilizáció várható élettartamának végessége. Így a hétköznapokban nincs szükségünk ennél nagyobb időtartamok folyamatos nyilvántartására. Hisz nem lesz senki, aki ellenőrizhetné ezek pontosságát. Ezért az időszámításunk nagyságrendje és ábrázolásának számtartománya alulról és felülről is korlátos, a saját igényeinkhez igazodó.

Hasonló helyzetben vannak a teremtésben létező isteni intelligenciák, szerinó fénylények is, akik a mi időskálánkkal összevetve nagyságrendekkel hosszabb ideig élnek, ezért gyakorlatilag halhatatlanoknak tekintjük őket. Ők már évmilliárdokkal a mi megteremtésünk előtt is léteztek és évmilliárdokkal a mi pusztulásunk után is létezni fognak. Közülük a legöregebbek életkora jóval meghaladja ennek az univerzumnak az élettartamát, mivel ők más univerzumokból származnak, amik jóval a miénk előtt léteztek. És közülük a legszerencsésebbek várhatóan ezen univerzum pusztulása után is létezni fognak a később létrehozott újabb univerzumokban. Viszont az ő időskálájuk is véges, hisz valamikor elkezdődött. Valószínűleg akkor, amikor megteremtődtek, lemásolódtak más, korábbi létezőkből, illetve fölmerült bennük az igény a tudományos alaposságú időszámítás mérésére.

Tőlük eltérően az őskáosz hullámterét alkotó okforrások időskálája viszont meghatározhatatlan. Ők maguk, mint létező tudatosságok, mivel nem élőlények és nem értelmes lények, nem gondolkodnak, nem cselekszenek. Nem végeznek számításokat, de nincs is rá szükségük, se igényük. Mi pedig a mérőeszközeink korlátai miatt még megbecsülni sem tudjuk az élettartamukat. Tehát nem tudjuk, mióta léteznek (az idők kezdete óta), nem tudjuk, honnan indultak (mi volt a kezdet előtt), se azt, hová tartanak (a minden létező pereme felé mozogva)? A sajátidejük folytonos (összefüggő, szünetek nélküli hullámtér), a mozgásuk pedig nem periodikus (vagy hosszabb a mi létezésünk teljes időtartamánál), ráadásul a hatalmas időbeli távolságok miatt mérhetetlenül piciny a látszólagos sajátmozgásuk. A látószögeiket ugyan megmérhetjük, de ezzel nem tudunk semmit kezdeni, távolsági adatok hiányában. Így valószínűleg mindörökre titok marad a számunkra a lényeg: hogy mióta létezik a teremtés? Enélkül pedig azt sem tudjuk meg, meddig fog még létezni a teremtés? Lesznek-e a jövőben olyan jelenségek, amik lekorlátozzák az időbeli fennmaradását valami okból?

Forrás:
1. https://hu.wikipedia.org/wiki/Id%C5%91

Készült: 2024.08.31. - 2025.01.12.

Vissza a tartalomhoz