LEVITÁCIÓ

1. PARANORMÁLIS LEBEGÉS

A levitáció az a folyamat, ami során egy tárgy vagy élőlény lebeg a gravitáció ellenében, valamilyen módon. Ez előidézhető aerodinamikus, akusztikus, mágneses, elektrosztatikus, optikai vagy más módszerekkel, ezért számos területen használják a fizikai kutatásokhoz, de gyakorlati hasznosításai is vannak, mint a maglev vasutak és a bűvész trükkök. Létezik emellett egy paranormálisnak nevezett levitációs jelenség is, amivel a fizika nem tud mit kezdeni, ezért inkább nem foglalkozik vele. A levitáció, mint parajelenség annyira különös, hogy az időfizikai világmodell segítségével sem sikerült magyarázatot találni rá, egészen mostanáig. Az alábbiakban egy lehetséges megoldást szeretnék felvázolni erre, valamint a gyakorlati megvalósítás módszereit, hogy a magukat parafenoméneknek érzők kísérletezhessenek vele és igazolhassák vagy cáfolhassák a működőképességét.

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Levit%C3%A1ci%C3%B3

Azt már tudjuk, hogy a fénykvantumok és anyagi részecskék komplex hullámtere a forrásrendszerek megfelelő irányú és sebességű mozgatásával aszimmetrikussá tehető. Ezen alapul a Hullámtér Torzító Hajtány (HTH) elve, ami valamilyen anyagot vagy fényt ciklikus pályákon mozgatva tolóerőt generál az egyik irányba és húzóerőt a másik irányba. Ezt az időhurkokat alkotó tachionok kúpos hullámterét képező pozitív és negatív időrétegek egymáshoz viszonyított vastagságának megváltozása (a taszítási vektorok eredőjének módosítása) teszi lehetővé, amivel eddig (tudtommal) még egyetlen időfizikai publikáció sem foglalkozott részletesen, noha régóta (legalább 15 éve) ismert és fontos jelenségről van szó.

Hogyan lehet ezt a jelenséget arra felhasználni, hogy egy ember lebegtetni kezdje vele a testét? Amikor a 90-es években először láttam a tévében futó Nulladik Típusú Találkozások című műsorban egy kisfilmet arról, hogy meditáló szerzetesek lótusz ülésből könnyedén felpattannak egy tornateremben a szivacsszőnyegről és fél-egy méter magasra felrepülnek, majd visszahuppannak, egyértelművé vált, hogy valós, reális jelenségről van szó, nem filmtrükkről. A filmekben ugyanis kábelekkel függesztik fel a szereplőket vagy alulról támasztják meg. Ami az erő átadási pontok miatt jól látható a testtartáson. Ellenben az ugráló szerzetesek testén nem látszottak erő átadási pontok. Nem úgy néztek ki, mint akik lógnak (himbálóznak) valami kötélen vagy alá vannak támasztva. Hanem mintha súlytalanok lennének. Ami nyilvánvaló képtelenség, mert ehhez orbitális pályán kéne keringeniük. Nagyon sok időbe és sok munkába telt, mire az időfizikai kutatásban odáig jutottunk, hogy egyáltalán értsük, mi történik ilyenkor ténylegesen? Már az elméleti modell megalkotása is komoly feladat volt, az alábbi okokból.

2. FÉNYMOZGÁS BEFOLYÁSOLÁSA

Tegyük fel, hogy valahogy pici HTH-kat alakítunk ki az emberi testen belül. Mondjuk egyes szervekben vagy a sejteken belül. Anyagot (vizet, vért) áramoltatni az élő sejtekben ilyen gyorsan nem lehet, pláne aszimmetrikus pályákon, mert az a nyomása miatt szétroncsolná a szöveteket és halálos zúzódásokat okozna az illetőben. Elektronokat sem lehet ekkora mennyiségben, ilyen gyorsan mozgatni, mert az villámcsapásszerűen szétégetné a sejteket. Marad tehát a fény mozgásának befolyásolása. Mivel az emberi test 36-37 Celsius fokos, elég sok fénykvantum pattog benne a molekulák, atomok, részecskék közti térben, sztochasztikus hőzajt okozva. Csakhogy ennek irányfüggő befolyásolása a közeg (anyagi test) árnyékoló hatása miatt eléggé problémás feladat. Arról nem is szólva, hogy ha egy irányba kényszerítjük a fotinókat, az komoly hőingadozásokat okoz a testben. Egyes testrészek túlhevülnek, mások lehűlnek miatta és máris kész a fehérje denaturáció és a fagyási sérülés, majd a kellemetlen halál. A szerzetesek viszont ezt nem tudják és vidáman tovább ugrálnak, valamilyen természeti törvényt kihasználva.

Felmerül a kérdés: egyes szerzetesek miért ugrálnak a fenekükön, mint a gumilabda, ahelyett, hogy nyugodtan, egy helyben lebegnének? Más szerzetesek meg nagyon lassan fellebegve és leereszkedve levitálnak, mintha targoncával emelnék őket. Mintha két különböző eljárást látnánk fizikai értelemben, ugyanazzal az eredménnyel.

A tolóerő létrehozásához a sejtekben pattogó fénykvantumokat a gravitáció irányával párhuzamosan, tehát függőlegesen kell oda-vissza mozgatni. Lefelé gyorsan, felfelé lassan kell mozogniuk, hogy a hullámterük szerkezete (és ennélfogva a taszítási vektorok nagysága) egymáshoz képest eltérő legyen. Ez a különbség hozza létre a tolóerőt. Csakhogy, ha ilyesmi történik, akkor lefelé haladva a testben egyre nagyobbra nő annak belső fénysűrűsége, felfelé pedig egyre csökken, mivel torlódás alakul ki: a fény alul gyűlik össze a testben. A következmény: hideg fej, forró fenék. Ez még akkor is igaz, ha a fénykvantumok ciklikus útvonalának mérete nem testnyi, hanem csak néhány nanométeres nagyságrendű, mondjuk a sejteken belül maradó. Ez esetben a sejtek alsó fele meleg lesz, a felső fele hűvös, amíg fennáll az aszimmetria.

Ha a hatást ütemesen be-ki kapcsolgatjuk valahogyan, akkor van ideje a sejten belüli fénytartalomnak kiegyenlítődnie, viszont közben nincs tolóerő: a sejt tehetetlenül zuhanni kezd a gravitáció irányának megfelelően. Ezek után felmerül a kérdés: hogyan lehet az emberi testben létrehozni olyan aszimmetriát, ami rövid ideig működik, aztán nem működik, hogy kiegyenlítődhessen az általa okozott fénytartalom különbség és ez ne okozzon akkora hőhatást, ami már károsítja a sejteket, hőérzékeny szerves molekulákat? És mindezt úgy kell megvalósítani, hogy a különböző testrészekben különböző időpontokban kapcsoljon be az aszimmetria és keletkezzen tolóerő, hogy összességében, a test (mint kvázi szilárd tárgy) egészére nézve közel állandó, eredő tolóerő generálódjon? Méghozzá olyan nagy, ami már elég ahhoz, hogy eltaszítsa a testet a földtől felfelé és lehetővé tegyen egy felugrást izommunka nélkül?

Ne feledjük: az anyagi test atomjai és azok részecskéi (atommagok, elektronok) nem vehetnek részt a munkában, mert ahhoz olyan drasztikusan kéne mozogniuk, ami széttépné a szerves molekulákat. Tehát csak az atomok közt pattogó szabad fénykvantumok dolgoztathatók, amik össztömege viszont sokkal kisebb az atomok össztömegénél. Így jelentős mozgási sebesség különbséget kell előidézni ahhoz, hogy ez elég nagy tolóerőt generáljon. Ha ezt a hatást nagyon pontosan sikerül beszabályozni, akkor elvileg a stabil, egyenletes lebegés is megvalósítható, méghozzá sejtkárosodás nélkül.

3. MODULÁLT HULLÁMTEREK KIBOCSÁTÁSA

Azt tudjuk, hogy a fénykvantumok csak űrvákuumban haladnak maximális (közel emanációs) sebességgel. Minél sűrűbb a közeg, amin át kell repülniük, annál több forrás hullámtere zavarja meg és lassítja le a száguldásukat. Az emberi test kb. 70%-a víz, amiben a fény terjedési sebessége csak 225.000 km/s. Tehát egy, már eleve lassú fotinó áramlást kell mégtovább lassítani valamilyen módon.

Azt is tudjuk, hogy az agy közepén, a harmadik szemhez kapcsolódó lélek képes olyan modulált hullámtereket kibocsátani, amik lelassítják vagy teljesen megállítják, illetve visszaverik a beléjük szaladó fotinókat. Ennek akaratlagos keltését és szabályozását meg lehet tanulni. Ha a repülni kívánó szerzetes adott időközönként kilő magából ilyen hullámfrontokat, lefelé fókuszálva őket, hogy végigsöpörjenek a testén, akkor ezek az éppen lefelé haladó fotinókat nem befolyásolják, a felfelé haladni próbálókat viszont lelassítják olyan nagy mértékben, hogy kialakul a hullámtér aszimmetriája. Az oldalirányba haladó fotinók szintén elkezdenek beállni a fel-le irányú, rájuk kényszerített mozgásra, vagyis a test fénytartalma függőleges rázkódásba kezd. Ami tolóerőt generál és felfelé tolja a tehetetlen anyagi testet.

A megfelelő időközök kiválasztása kulcsfontosságú. Ebben segíthetnek az imák, a szent Om hang vibrálása adott hangmagasságon, mint akusztikus ütemadás a lélek számára. A módszer csak állva vagy ülve működik, mert a testnek a lélek és a Föld tömegközéppontja között kell lennie. Ezért így nem lehet fekvő helyzetben repülni, szupermen módra, mert akkor a lábak felé irányított tolóerő nem kelt felhajtóerőt, a talaj felé irányított tolóerő meg csak a levegőt éri, ami elsüvít a test körül és lezuhanunk. Ha nem megfelelő a hullámfrontok kibocsátási időköze vagy a belső szerkezeti jellemzőik, gyengül a módszer hatásfoka. A szerzetes ugrálni fog fel-le, mint a szöcske. Vagy rezonanciába jönnek a molekulái, sejtjei és olyan belső sérüléseket szenved, amikbe akár bele is halhat. A rosszul megválasztott rezonancia effektus a DNS-t is összetörheti, ezért nagyon óvatosan és körültekintően kell eljárni a módszer begyakorlásakor. Ez tényleg halálveszélyes dolog, ezért szólok előre, hogy ne csináld, ha nem vagy biztos a dolgodban.

Jól beállított hullámréteg kibocsátás esetén a testen egymás után áthaladó lökések vibrálásra késztetik a testet, de mivel az rugalmas anyagokból áll, ezt legfeljebb a csontok rezgésén lehet észrevenni (elméletileg). Két hullámréteg közt a fotinók mozgási aszimmetriája megszűnik, így van lehetőségük szétszóródni az atomok közt és helyreállítani a lokális hőkülönbségeket. Így nem fognak egyes területek felmelegedni, mások lehűlni. De valamennyi hővibráció így is kialakul, amit talán meg lehetne figyelni nagy felbontású és nagy képsebességű infravörös kamerához kapcsolt felületi mikroszkópot irányítva a levitáló ember meztelen testére.

Tolóerő csak ott alakul ki a testben, ahol az egyes hullámrétegek éppen tartózkodnak. Ezek emanációs sebességgel mennek, tehát ülő testhelyzet esetén a lélektől a fenékig terjedő kb. 80 centis távolságot kb. 2 milliárdod másodperc alatt teszik meg. Vagyis a hullámréteg kibocsátási ütemnek több, mint 2 Gigahertzesnek kell lennie, ahhoz, hogy egyszerre több réteg is mozogjon a testben és hasson a fotinókra. A lélek számára nem jelent gondot fizikai értelemben az ekkora ütemű vibráció (4-8-16 GHz), de elmével, tudatosan beszabályozni ezt csak úgy lehet, ha felgyorsítjuk a szellem működését. Normál körülmények között ugyanis lassítva észlelünk és gondolkodunk, azzal a sebességgel, amit a biológiai testünk működési sebessége megkíván. A lélek azonban fénnyel működő nanorendszer, ami képes ennél ezerszer nagyobb tempóra is. Ezt külön meg kell tanulni.

4. HASZNOSÍTÁSI LEHETŐSÉGEK

Fölmerül a kérdés: vajon lehet-e olyan készüléket fabrikálni, amit csak fölrak az ember a fejére, mint egy sisakot vagy glóriát és ez generálja a szükséges hullámteret, precízen finomhangolt ütemben? Mert ez valami teljesen új módját jelentené az emberi repülésnek. Amivel nem csak embereket lehetne röptetni, de járműveket, nehéz terheket, például kőtömböket is. Máig nem értjük, hogy tudtak az őskori, ókori emberek megalitikus építményeket emelni, megfelelő technológia és ipari háttér nélkül? Hogy tudtak megmozgatni és nagy távolságra szállítani 30-40 tonnás kőtömböket? Talán ült a tetejükön egy szerzetes és ezen meditált? Mert a lélek által kibocsátott hullámtér nem áll meg a testet elhagyva, hanem akadálytalanul és megállíthatatlanul terjed tovább lefelé a végtelenségig, átszáguldva az egész bolygón. A Földet persze nem fogja kimozdítani pályájáról, mert a tömegtehetetlenség ezt nem engedi, de ha van a test alatt egy mozgatható, kisebb tárgy, elvileg azt is magával ragadhatja.

Ezzel azért fontos tisztában lenni, mert ha ráültetjük a levitáló szerzetest egy mérlegre, hogy lemérjük a súlycsökkenését, előfordulhat, hogy nem mérünk semmit, mert vele együtt a mérleg is fölemelkedik. Tehát azt mereven rögzíteni kell a talajhoz. Az elv helyességének ellenőrzéséhez és bizonyításához már az is elég lenne, ha valaki 1-2 kilóval csökkenteni tudná a testsúlyát a mérlegen, anélkül, hogy izommunkát végezne (ugrálna rajta). Aki sikerrel jár, nyugodtan írja meg. Küldhet a kísérletről fotókat, videókat is.

Vajon a profi sportolók közt lehetnek olyanok, akik valahonnan tudják (például: előző életeikből hozták a tudását), hogyan kell ilyen hullámtér torzítást előidézni? Mert akkor sokkal jobb eredményeket érhetnek el magasugrásban, távolugrásban, síugrásban, kosárlabdázásban, stb. Ez persze fizikai értelemben véve csalás, hisz nem az izmaikat használják a gravitáció legyőzésére, de mivel a levitáció, mint parajelenség hivatalosan nem is létezik, senki sem tilthatja be a módszert (ez a tagadás átka). Persze, ha túl sokan kezdenék el használni rutinosan, annak elkerülhetetlenül híre menne és végül a levitációból is ugyanolyan parasportág lenne, mint a kanálhajlításból (telekinézis). Aminek a fizikáját - mellesleg - még mindig nem értjük, noha régóta dolgozunk rajta.

Készült: 2025.04.17. - 18.

Vissza a tartalomhoz