MÉRÉSELMÉLET

A mérés az a folyamat, ami során összehasonlítjuk két dolog valamely közös jellemzőjét egymással, meghatározva ezek számszerűsíthető, tehát mennyiségi különbségét. Az egyik dolog a mérték (fizikailag: mérőeszköz), a másik a mért (fizikailag: mérendő dolog). Az összehasonlítás célja, hogy a mérendő dolog jellemzőjének mennyiségét kifejezzük a mérőeszköz ugyanazon jellemzőjének mennyiségével, adott körülmények (feltételek) között. Mivel a létező dolgok igen nagy részének egynél több mennyiségi jellemzője van, a mérés által ezek a dolgok összehasonlíthatókká válnak egyetlen közös mértékhez viszonyítva, aminek egységnyi mennyiségét nevezzük mértékegységnek. Ilyen mennyiségi jellemző az átmérő (legkisebb és legnagyobb távolság), elemszám (darabszám, tömeg), időtartam (mióta létezik, meddig létezik), a különféle mozgások (haladás, forgás, deformáció) iránya és sebessége.

Az összehasonlíthatósághoz a két dolog közös jellemzője mennyiségi különbségének véges nagyságúnak kell lennie. Praktikus, ha a mennyiség ábrázolására használt számrendszerben kifejezve a mértékegység és a mérendő dolog mennyiségi különbsége nem túl nagy, azaz könnyen, egyszerűen, néhány számjeggyel ábrázolható (egész vagy véges tört számokkal) és ez jól használható különféle célokra. Egy atom átmérőjét például nem praktikus méterben megadni, helyette a pikométer a legoptimálisabb nagyságrend. Egy kisebb használati tárgy átmérőjét nem praktikus méterben megadni, helyette a milliméter a legoptimálisabb. Egy bolygó átmérőjét nem praktikus méterben megadni, helyette a kilométer a legoptimálisabb. Egy galaxis átmérőjét nem praktikus kilométerben megadni, helyette a fényév vagy parszek a legoptimálisabb. Ezért minden mértékegységnek van egy mérték tartománya, amin belül praktikusan használható. Azon kívül érdemesebb a mértékegység más nagyságrendjét használni. A nagyságrendek a mértékegység egész számokkal kifejezhető töredékei vagy többszörösei, amik közt a méretkülönbségek lehetőleg egyformák, így könnyű elvégezni köztük az átváltásokat. Tízes számrendszerben ezért használjuk a tíz harmadik hatványának megfelelő mértékegységeket. A méter például a milliméter ezerszerese, a pikométer billiószorosa, illetve a kilométer ezred része.

Minden mérésnek, mint fizikai folyamatnak van egy pontossági korlátja, amit tűréshatárnak nevezünk. Ennek nagysága a mérőeszköz felépítésétől és használatától, valamint a mérés céljától függ. Csökkenthető többszöri mérésekkel és a kapott mennyiségek átlagolásával, a szélső értékek kiszűrésével, hogy kizárjuk velük a mérési hibákat. Egy mérés eredménye akkor pontos, ha a választott mértékegység nagyságrendjében a tűréshatár tartományának szélessége kisebb a kapott eredmény körül egy egységnél. Ekkor a tűréshatár a mértékegység felbontása alá esik, vagyis tört számmal kifejezhető nagyságú. Vagy kisebb mértékegységet kell hozzá választani, aminek tartományában már egész számmal kifejezhető nagyságú. Tehát a pontosság nem abszolút, hanem relatív tulajdonsága a mérésnek, mivel az alkalmazott módszerektől függ.

Az ismételt mérések eredményei akkor jók (nem hibásak a mérések), ha a tűrési tartományon belül normális eloszlásúak (haranggörbe alakú az eloszlási függvényük). Ilyenkor a mérés pontosított eredménye a tartomány közepére, a haranggörbe csúcsára esik. De ez sem tekinthető abszolút pontosnak, mivel a normális eloszlás ábrázolásának is van egy mérettartománya és felbontása. Ha a mérési eredmények másféle, egyenlőtlen eloszlásúak, akkor gyanítható, hogy hibák történtek az egyes mérések során.

Az időfizikai világmodell alapját a térbeli mérettel nem rendelkező, tehát mérhetetlenül kicsiny (pontszerű, nulla átmérőjű), ugyanakkor időben folyamatosan létező időforrások és ezek véges, egyforma (emanációs) sebességgel kiterjedő időhullám rétegei alkotják, amik közvetítik az időforrások közt az egyetlen fizikai kölcsönhatást (azt a tényt, hogy léteznek). Az időhullámok kibocsátó forrástól észlelő forrásig való terjedésének időbeli késedelme alkotja ezek hullámtérbeli távolságát. Az időforrások egymáshoz relatíve közel található csoportját nevezzük halmaznak (egy adott dolognak), aminek mennyiségi jellemzője az időforrások, mint elemek darabszáma, méret jellemzője a halmazba és köré írható gömbök (legkisebb és legnagyobb) átmérője.

Gyakorlati szempontból az időforrások nulla átmérője azt jelenti, hogy a fizikai mérhetőség határa alá esik, ezért ismeretlen a mérete. Elméletileg ez azt is jelentheti, hogy az időforrásoknak ténylegesen nincs mérete, de azt is, hogy van, csak nem mérhető. Mert gyakorlati módszerekkel nem lehet eldönteni, hogy melyik állítás igaz? Ha valaminek nincs mérete, akkor nincs alakja, formája, szerkezete sem, tehát nem bontható fel részekre (pont az, aminek nincs része), így elemi létezőnek tekintjük. Ha van mérete, akkor van alakja, formája, szerkezete és vannak részei, így ponthalmaznak kell tekintenünk. Egy ponthalmaz viszont pontokból áll, amiknek nincs alakja, formája, szerkezete, tehát elemi létezőnek kell őket tekintenünk. Ebből következik, hogy az időforrások méretét firtató kérdés feltevése hibás, mert nem adható rá többféle válasz vagy-vagy alapon. Hisz mindkét esetben ugyanoda jutunk el a gondolatmenet végén. Elméletileg tehát az időforrásoknak nem lehet mérete, mert ha lenne, akkor több időforrásból kéne állniuk, ami tautológia. A gyakorlati mérések pedig ezt megerősítik, vagyis ennél lejjebb nem lehet menni az alapok megismerésében.

Létezni csak időben lehet, így az időpontnak van időbeli mérete, kiterjedése, tehát kell lennie alakjának, formájának, szerkezetének és felbonthatónak kell lennie részekre (több időpontból kell állnia). Ez szintén tautológia, amit azzal kerülünk meg, hogy az időforrást mindig csak egyetlen időpillanatában, egy pontszerűen rövidke időtartamon belül vizsgáljuk. Az egyes időpontok közti logikai kapcsolatot, ahogy ezek egymást az időben követik, térbeli mozgássá leképezve ábrázoljuk, vagyis azt mondjuk, hogy ez egy időpont, ami mozog az eseménytérben. Mivel ez jobban megfelel a szemléletünknek és könnyebb modellezést tesz lehetővé, mintha azt mondanánk, hogy egy időpont az időbeli létezése során egyre több és több időpontból kezd állni, vagyis folyamatosan lemásolja, megsokszorozza saját magát, a mozgáspályája mentén időszálat alkotva az eseményidőben.

Ha az időforrásnak nincs mérete, akkor az észlelése meglehetősen bizonytalan. Gyakorlatilag a mérési határon jár, éppen csak kivehetően, mint létező pont. Minél nagyobb és sűrűbb egy ponthalmaz, annál több időforrásból áll, tehát annál nehezebb (időigényesebb) ezeket pontosan megszámolni, hogy megállapítsuk a sokaság tömegét. Mivel a méréseknek mindig van egy pontossági korlátjuk, egyszerűbb, ha csak közelítően mérjük meg a ponthalmaz tömegét, például azáltal, hogy összehasonlítjuk a méretét, sűrűségét, tömeghatását (gravitációs vonzását, tömegtehetetlenségét amivel ellenáll a gyorsító erőhatásnak) egy másik ponthalmaz ugyanezen tulajdonságaival. Így elvileg, ha a minden létező tartósan (időben sokáig) ugyanannyi időpontból állna, ennek mennyiségét meg lehetne becsülni az egyes halmazok tömegeinek összeadásával. Csakhogy a gyakorlatban ez több okból sem lehetséges.

Egyrészt, mert az időpontok közti fizikai kölcsönhatások véges terjedési sebessége miatt maga a fizikai mérés (és összeszámlálás) is véges ideig tart az eseményidőben. Tehát minél nagyobb a ponthalmaz, annál tovább tart a dolog. Másrészt, mert az időpontok a sajátidejükben létezve és előrehaladva folyton újabb időpontokat hoznak létre, tehát a ponthalmaz elemszáma folyamatosan nő az eseményidőben. Méghozzá exponenciális ütemben, hisz a másolati időpontok is ugyanígy, újabb időpontokat hoznak létre, megtöltve idővel a határtalan létezést. És minél messzebb történik egy új időpont keletkezése a mérés helyétől, annál tovább tart, mire a létezésének ténye az időhullámai révén ideér hozzánk, ami egyre jobban elnyújtja a mérés időtartamát.

Harmadrészt, mert az időpontok a mozgásuk során időbeli visszacsatolásokat, időhurkokat hoznak létre az eseménytérben. Amikben folyton újrakeletkeznek és megszűnnek az őket alkotó időpontok, dinamikusan és szaggatottan létezve. És az időhurkok szintén képesek lemásolni önmagukat, újabb időhurkokat hozva létre. Tehát akár az eseményidő leképzést nézzük, akár az eseménytér leképzést, mindkettőben a minden létező ponthalmazát alkotó időforrások darabszáma folyton változik, valamilyen ütemben nő, esetleg csökken. Így mire megmérjük és megszámoljuk őket, már rég nem annyian vannak.

Tehát a minden létező egy fizikailag megmérhetetlen méretű és elemszámú ponthalmaz. Még megbecsülni sem lehet az össztömegét. Ennélfogva az alkotórészeinek egymásra gyakorolt hatásait sem lehet pontosan, hiánytalanul kiszámolni. Vagyis nem lehet pontosan meghatározni se a ponthalmazok, se a pontok mozgását, ami a többi pont és ponthalmaz rájuk gyakorolt hatásainak eredője. Így minden pont és ponthalmaz térbeli és időbeli mozgása, szaporodása (másolódása), viselkedése (irányváltása, deformációja) mindig kaotikus és bizonytalan (a jelene), kaotikus és előrejelezhetetlen (a jövője), illetve kaotikus és visszajelezhetetlen (a múltja). Tehát nem találunk a minden létezőben (se térben, se időben) olyan részhalmazt, ami nem ilyen lenne, hanem rendezett és biztos.

Az eredmény: kaotikus és bizonytalan mérőeszközökkel kell mérnünk kaotikus és bizonytalan mért dolgokat, majd az eredményeket átlagolni és kerekíteni véges értékekre ahhoz, hogy "kezelhető" adatokat kapjunk róluk. Nyilvánvaló az egész képtelensége és abszurditása, függetlenül attól, hogy mennyi időt, energiát, erőforrást áldozunk a feladatra. Aki hiányolja az időfizikai világmodellből a "pontos" matematikai és fizikai képleteket és számszerűsítéseket, az talán már érti, miért nincsenek ilyenek. Mert fölösleges pazarlás ezekkel vesződni, hisz a modell eleve lehetetlenné teszi a megalkotásukat. A mérés tehát, mint viszonyítás egy alapvetően viszonylagos dolog, ami a legjobb esetben is csak közelítő értékeket szolgáltathat a valóságról. Azt teljes pontossággal megragadni, számszerűsíteni nem képes.

Közérthető megfogalmazásban: még az Isten sem tudja, hogy mekkora a saját teremtése. Nem ismeri a teremtésének se a méretét, se az elemszámát, se az időtartamát, se a növekedésének ütemét. Még azt sem tudja, hány csillag és bolygó van az egyes univerzumaiban? Fogalma sincs róla, hány értelmes teremtménye van, hány különféle lélek él a teremtésében? És persze azt sem tudja, kik ezek és hol, mikor, mit csinálnak? Ennélfogva befolyásolni is csak elenyészően csekély mértékben képes a teremtés eseményeit és a beavatkozásainak pontossága is erősen pontatlan, miként a teremtmények tettei is világszerte. Így azt is mondhatjuk, hogy a teremtés olyan, mintha nem lenne Istene, hisz a hatása jelentéktelen az egészre. Hol ki tudjuk mutatni, hol nem. Hol jelen van, hol nincs. Így azok is igazolva érezhetik a hitüket, akik szerint van Isten és azok is, akik szerint nincs, mert mindkét csoport tudja példákkal, mérésekkel igazolni az állítását és megcáfolni a másik állítását. Amint az látható, az ördög most is a részletekben rejlik.

Készült: 2025.01.06. - 04.06.

Vissza a tartalomhoz