RÉSZECSKÉK PÖRGÉSE

1. CSAVARODÁSOK

A stabil (hosszú élettartamú) elemi részecskék (neutron, proton, elektron) mind forognak a térben, akárcsak az őket alkotó fotinók. Ezt a sajátperdületet a fotinók komplex hullámterének csavarodása okozza, aminek van egy menetemelkedése (kb. térhullámhossznyi). Az időhurkok hullámrétegeinek taszítási vektorai (amik az egyetlen létező fizikai kölcsönhatást okozzák) mindig párhuzamosak az adott időgömb origójából húzott sugáriránnyal (az időforrástól kifelé: pozitív vektor, befelé: negatív vektor). Ezért folyamatosan ide-oda ingadoznak a térben, attól függően, hogy a tachionikus sebességgel körbeszaladó időforrás éppen hol jár az időhurok pályavonalán? Logikus, hogy minél távolabb ér a forrásától az időhullám, a vektor ingadozások egymáshoz képest annál kisebbé válnak, vagyis a kilengések szélső értékei által bezárt szögek egyre parányibbak lesznek. De sosem csökkennek nullára, azaz bármekkora véges távolságban sem válnak párhuzamossá, csak mérhetetlenül kicsik lesznek.

Az anyagi részecskék mind jobbra csavarodó fotinókból állnak, amik hullámterének pozitív és negatív taszítási vektorai a sugárirányhoz képest hol balra, hol jobbra térnek el, de sosem egyforma mértékben. Az alábbi ábra 2009-ben készült, egy valószínűleg 2008-ban, körzővel készült rajz alapján, amit sajnos már nem sikerült megtalálnom. Egy 5 egység sugarú körpályán haladó RV=3 tachion hullámterének síkmetszetén mutatja a taszítási vektorokat. Ez: A mandu átmérője (2009, létfilozófia) című cikk 3. fejezetében található, ahol már le van írva az érintő irányú sodrás, épp csak ennek iránya nem lett egyértelműen meghatározva.

../2009/letfilo/mandu4.png

Ha az időhurok origójából húzunk bármilyen irányba egy egyenest, akkor ennek mentén a lila P vektorok kitérései (az egyenessel bezárt szögei) balra és jobbra nem egyformák: balra picit nagyobbak, mint jobbra. Ugyanígy a narancssárga N vektorok kitérései balra és jobbra szintén nem egyformák: balra picit nagyobbak, mint jobbra. Ez akkoriban nem tűnt fel senkinek, mivel nem ebbe az irányba folyt a kutatás. Viszont azóta rengeteget haladtunk előre az időrendszerek geometriájának megértésében és az n dimenziós atomfizikai modell fejlesztése során végre felfedeztük azt, ami már bő 15 éve ott van előttünk.

A jobbra csavarodó hullámtér taszítási vektorainak eredője enyhén balra sodró irányú. A klasszikus fizikában ezt a jelenséget spinnek nevezték el, ami a részecskék perdületének egyik összetevője. De igazából sosem magyarázták el, miről van szó, mi okozza és miért független ez az impulzusmomentum a részecskék térbeli haladó és keringő mozgásától? Azaz miért marad meg még abszolút nulla hőfokon is, ha teljes mozdulatlanságra kényszerítjük a részecskéket? Belső szabadsági foknak hívják és kidolgoztak hozzá egy terjedelmes matematikát, a fizikai alapjait viszont nem sikerült megérteni. Egészen mostanáig.

2. RÉSZECSKÉK

Az elektron kilenc, egymással adott módon összeláncolt fotinóból áll, lásd: Az elektron belső szerkezete (2023, létfilozófia) című írásban. Ezek a hullámtereikkel folyamatosan balra sodorják egymást, aminek hatására a részecske pörögni kezd, egyre gyorsabban, méghozzá két tengely körül egyszerre. A pörgése addig gyorsul, amíg az időhurkok gyorsítással szembeni ellenállása vagy egy külső erőhatás le nem fékezi. Az időhurkok nem mehetnek olyan gyorsan, mint a kibocsátott hullámterük, tehát RVˇi<E. Ezért a szabadon röpködő elektronok pörgése idővel beáll egy adott tartományon belüli sebességre, aminek eredményeképp átlagosan fél spinűek lesznek. Ez azt jelenti, hogy kétszer kell körbefordulnia a részecskének a tengelyei körül, mire szerkezetileg visszatér nagyjából ugyanabba az állásszögébe a környezetéhez képest.

A neutron nagyságrendileg több, mint tizenhatezer, egymással adott módon összeláncolt, illetve habszerűen összepréselt fotinóból áll, lásd: A neutron belső szerkezete (2021, létfilozófia) című írásban. Ezek a hullámtereikkel folyamatosan balra sodorják egymást, aminek hatására a részecske fénysokasága pörögni kezd, egyre gyorsabban, méghozzá két tengely körül egyszerre. A pörgése ennek is addig gyorsul, amíg az időhurkok ellenállása ezt megengedi. Emiatt a neutronok is átlagosan fél spinűnek mutatkoznak.

A proton lényegében egy olyan neutron, amiből kitaszításra került az elektron magrésze, az időtartály áthatolhatatlan burkolatát alkotó THZ (Taszítási Határ Zóna) rétegen található lyukak egyikén keresztül. Ez is átlagosan fél spinű, mivel a nagy tömegű neutront elhagyó kis tömegű elektron hullámterének hiánya nem okoz jelentős mozgásállapot változást a visszamaradó részben.

A részecskék pörgése egyszerre két tengely körül történik, eltérő sebességgel. Mialatt az egyik tengely körül körbefordul 360 fokot, a másik tengely körül körbefordul 180 fokot, így fejjel lefelé fordulva tér vissza a kiindulási állapotába. Ezért kell kétszer körbefordulnia ahhoz, hogy újra ugyanabba a helyzetbe kerüljön.

Felmerül a kérdés, hogy miért pont két tengely körül forognak a részecskék és miért nem egy vagy három tengely körül egyszerre? Az ok az őket alkotó fotinók egymáshoz viszonyított állásszögeinek különbsége, ami a másodlagos csavarodásuktól függ. Ha a részecskék csak fényhabzással összepréselt fotinók sokaságából állnának, akkor elvileg lehetséges volna mindegyik időhurkot egyszerre, azonos állásszögbe kényszeríteni, létrehozva egy egy spinű részecskét, ami egyszerre csak egy tengely körül forog. De mivel a részecskék fénysokaságát részben fényláncolások alkotják és tartják össze (elég nagy erővel), ezekben a különböző irányokba álló időhurkok csavarodási tengelyei különböző szögeket zárnak be egymással, amik nem forgathatók egymással párhuzamos állásszögbe (a láncolás mozgást korlátozó kényszertere nem engedi). Ez sokféle irányt jelent, amik egy része balra sodor, más része hozzájuk képest jobbra sodor (mert fejjel lefelé áll), a többi pedig mindkettőre merőlegesen állva sodor balra vagy jobbra. Ezen sokféle irányú sodró erők eredője okozza a két tengely körüli, eltérő sebességű pörgést, köszönhetően annak, hogy nem ugyanannyi fotinó tengelye áll ugyanabba az irányba. Tehát a fénysokaság (régi nevén: időfraktál) tagjainak állásszöge aszimmetrikus. Ami majd akkor lesz fontos tényező, mikor végre eljutunk odáig, hogy pontosan lemodellezzük az időfraktálok belső térbeli szerkezetét és kölcsönhatásait.

A természetben előfordulnak olyan instabil (rövid élettartamú) részecskék is, amik spinje egy, kettő vagy még több. Ezek valószínűleg azért esnek szét szinte azonnal, mert az exponenciális ütemű fénysokszorozódás (keletkezés) során nem tudnak bennük megfelelő fényláncok kialakulni, a fényhabzásnak pedig nincs akkora belső összetartó ereje, hogy egyben tartsa a fotinókat. A fénysokaság stabilitásához tehát adott tűréshatárok közt kell lezajlania a keletkezési folyamatnak, hogy az időtartály képes legyen egyben maradni. A fizikusok már sikeresen előállítottak a részecske gyorsítókban több százféle időfraktál elfajulást, amik extrém körülmények között jönnek létre és bomlanak el. Feltérképezték ezek tulajdonságait, lehetséges kölcsönhatásaikat, épp csak a jelenség lényegét nem sikerült megérteniük.

3. INTERFERENCIÁK

Az átlagos pörgési sebesség minden részecske esetében azt jelenti, hogy ez nem egy állandó érték, hanem a nagyságát a külső környezete befolyásolja. Például a többi részecskék és fotinók körülötte, amik hullámtere a tengelyük állásszögétől függetlenül balra sodró hatású, méghozzá a távolságuktól függő mértékben. Vagyis a pörgésnek van egy maximális és minimális sebessége, azaz lelassítható nullára is. Ennek döntő jelentősége van az atommagok felépítése (fúzió) és szétszedése (bomlás) szempontjából.

A részecskék körüli hullámtérben ugyanis különböző hulláminterferencia zónák alakulnak ki. Olyan területek, ahol a taszítási vektorok döntően inkább kifelé mutatnak (potenciálhegyek) vagy befelé mutatnak (potenciálvölgyek). A részecskék pörgésével együtt ezek a zónák is körbemozognak, méghozzá nagyobb kerületi sebességgel, mint a fénysokaság maga, hisz nagyobb a részecske forgástengelyétől való távolságuk (sugaruk). Ez okozza azt a régóta ismert parajelenséget, hogy a részecskék felszíne gyorsabban pörög a fénysebességnél. A fizikusok ezt különféle okokkal próbálták kimagyarázni, nem ismerve föl a nyilvánvalót. Nem a részecske, mint forrásrendszer pörög ilyen sebességgel, hanem a hullámterében körülötte kialakuló interferencia jelenségek vándorolnak ennyire gyorsan. Amiknek nincs tömege, sem tehetetlensége, hisz teljesen transzcendens káprázatról van szó, ami ugyanakkor mégis hatást gyakorol a beleszaladó időforrásokra. Ha egy ilyenbe beleütközik egy fotinó vagy egy másik részecske fotinói, azonnal eltaszítódik tőle, akkora pofont kapnak a taszítási vektoroktól az időforrásaik.

A relativisztikus sebességgel pörgő részecske tehát úgy viselkedik, mint egy szélmalom vagy ventilátor: aki belenyúl, azt elpofozza magától. Ezért nem lehet a szabadon pörgő elemi részecskékből sima ütköztetéssel atommagot összeállítani, mert nem tudnak megkapaszkodni egymásban a potenciálvölgyeik segítségével. És ezért nem tud a világűr hidegében a hidrogén atom összeomlani neutronná, mert a kitaszítódott elektron hiába pattogja körül a proton párját, képtelen eltalálni a felszínén azt a lyukat, ahol be tudna bújni a belsejébe. Sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy beleütközik a THZ-jába és eltaszítódik tőle.

Ha pedig mégis szerencséje van és bejut a protonjába, az annyira pörög, hogy rögtön kirázza magából a magrészét és kihajítja a túloldali nyíláson keresztül. Vagyis az elektron szabályosan átesik a protonján. Ezért vannak olyan, súlyzó alakú elektronpályák is, amik egyértelműen átvezetnek az atommagon. Valójában a protonon vezetnek át. Minden elektron a saját proton párja körül pattog, próbálva visszakerülni a belsejébe, ahonnan azért tudott megszökni, mert sokkal kisebb a tömege és ezzel a tömegtehetetlensége, mint a protonjának. Így amikor kívülről gerjesztés éri (például sok fotinó vagy valamilyen részecske ütközik bele a neutronba és megpofozzák azt), a hullámterek taszítása miatt kisodródik belőle, hátrahagyva a hozzá képest lusta külső részt.

4. ANYAG - ANTIANYAG

A klasszikus fizikában a részecskék antipárjait különböző, extrém folyamatok hozhatják létre. A pozitron (antielektron) például nagy energiájú gamma sugárzás hatására keletkezik az atommagokban egy elektronnal együtt (párkeltés), miközben egy proton neutronná alakul (pozitív béta-bomlás). Az antiproton atommagnak ütköző protonból keletkezik valahogy. Az antineutron antiprotonból keletkezik, pozitron elnyelés hatására. Az antirészecskékből antianyag atomok rakhatók össze, amik addig maradnak életben, amíg nem ütköznek össze anyagi atomokkal. Ekkor kölcsönösen megsemmisítik egymást. Hogy ez miért van így, arra máig nem tudtak rendes választ adni a fizikusok (de azért elnevezték töltéstükrözésnek).

Az időfizikában a 3tD-s fotinók és részecskék tértükrözéssel (4tD-ben való 180 fokos elforgatással) átalakulhatnak önmaguk antipárjaivá. Ez főként a térváltást végző űrhajók és lelkek 4tD-s sajáttereiben következik be, mellékhatásaként a térmanipulációnak. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni a: Szintezési térháborgások (2023, létfilozófia) című írást, aminek 3. fejezetében az áll, hogy az ellenkező csavarodási irányú hullámterek lassítják egymás tachionjainak sebességét az időhurokban. Csakhogy ez a fékező hatás többnyire nem elég erős és tartós az annihilációhoz (pármegsemmisülés), mivel az időhurkok előbb eltaszítják egymást. Mivel kicsik és gyorsak.

Viszont az ellenkező irányba pörgő részecskék (amik nagyok és nehezek) potenciálhegyei és potenciálvölgyei egymás THZ-in akadálytalanul áthatolva, kölcsönösen belemarnak a másik fénysokaságába és gyorsítani próbálják azok pörgését, miközben az egyes fotinók tachionjait meg lassítják. Akkora mértékben, amit az időtartály már nem bír ki és a tépő erőhatás miatt fénysebességgel szétszakad. Gyakorlatilag darabokra robban mindkét részecske. A bennük lévő fotinók, illetve antifotinók szanaszét szaladnak, azaz villanásszerűen kiszabadul a részecskék energiatartalma. Ha elég ideig érintkezik egymással egy fotinó és egy antifotinó (kritikus közelségbe kényszerítve), egymást is megsemmisítik a tachionjaik lefékezésével és nyomtalanul eltűnnek a létezésből. Ilyenkor sérül az energiamegmaradás törvénye (miként a részecskék keletkezésekor is, hisz sok energia jön létre a meglévő kevés energiából).

Ebből következik, hogy amikor két anyagi részecske (vagy két antianyagi részecske) összeütközik, az azonos irányba pörgő részecskék potenciálhegyei és potenciálvölgyei egymás THZ-in akadálytalanul áthatolva, kölcsönösen belemarnak a másik fénysokaságába és lassítani próbálják azok pörgését, miközben az egyes fotinók tachionjait meg gyorsítják. Ahhoz, hogy megállítsák egymást, valamekkora ideig egymáshoz préselődve kell maradniuk, miközben a hullámtereikkel kölcsönösen taszítják egymást (erős kölcsönhatás). Jobban, mint amennyire vonzzák egymást (gravitáció). A részecskék ezt az erőszakot jobban bírják, mint a túlgyorsítást, főleg mert nagy nyomás kell hozzá minden irányból, ami megakadályozza az időtartályok szétrobbanását. A csillagok belsejében egymáshoz préselődő elemi részecskék így tudnak fuzionálni, ami során az izzó plazmában megindul az egyre nehezebb atommagok képződése (egészen a vasig). A szupernóva robbanások során összepréselődő nehéz elemekből pedig a vasnál is nehezebb elemek képződhetnek. Hogy miért, azt csak most sikerült megértenünk.

5. ATOMMAGOK

Ahhoz, hogy egy atommagban tartósan együtt maradjanak a protonok és neutronok, arra van szükség, hogy megálljon a pörgésük és a potenciálvölgyeikkel belekapaszkodjanak egymás fénysokaságába. Bukdácsolni továbbra is fog az atommag, hisz az elektronjai minden irányból pofozzák és bármikor belecsapódhat egy kósza részecske, valamint folyamatosan taszigálja a környező univerzum számtalan időrendszerének hullámtere. De ez a forgás már lényegesen visszafogottabb, lassabb lesz, mint a szabad részecskék pörgése, az egyre nagyobb tömeg és ennek tehetetlensége miatt. Ha pedig két atom kötést alakít ki egymással, azaz az atommagok kölcsönösen beleülnek egymás távoli potenciálvölgyeibe, a bukdácsolás is abbamarad. Kialakulnak a molekulák, gázok, folyadékok, szilárd anyagok. Ha eközben a részecskék és atommagok azonos irányba állnak be, az együttes hullámterük olyan eredő mintázatot alakít ki körülöttük a térben, amit mágneses térnek nevezünk (mágneses kölcsönhatás). Ezért lehet a mágneses teret hevítéssel (túlgerjesztéssel) vagy porrá őrléssel (a domén méret alá tördeléssel) megszüntetni, rákényszerítve a részecskéket, hogy különböző irányokba forduljanak. És ezért van minden anyagnak mágneses momentuma, még a nem mágnesezhető anyagoknak is.

Az atommagok szétbontásának legegyszerűbb módja, ha nagy sebességgel nekiütközik egy részecske vagy másik atommag és biliárdgolyóként szétcsapja azt. Az ilyenkor kirepülő protonok és neutronok újra szabaddá válva, megint elkezdenek felpörögni, valamekkora idő alatt (amit még nem ismerünk). Ezért ha túl sokáig maradnak szabadok, befoghatatlanná válnak egy másik atommag által. Tehát minél gyorsabban repül ki egy részecske az atommagjából és minél rövidebb útvonalat megtéve ütközik neki egy másik atommagnak, annál nagyobb az esélye a befogásnak. Ezt persze a befogó atommag mérete és szerkezete is befolyásolja. Az, hogy mennyi neutron van benne és miként változik meg tőle az izotóp magstabilitása. A befoghatatlanság nagy sebességgel párosulva rombolóerőt jelent, aminek legjobb példája az atomrobbanás során bekövetkező sorozatos maghasadás. Hogy mi játszódik le az atommagok bomlása során, az a körülményektől függ. Lassan repülő részecskékből általában hidrogéngáz képződik, ami vagy kémiai reakcióba lép a környezetével és megkötődik vagy megszökik az anyagi halmazból.

A fentiekből következik, hogy az atommagok úgy is szétbonthatók, ha megpörgetjük őket valamilyen módon. Ilyenkor a centrifugális erő letépi a magról a külső részecskéket. De van egy jelenség, ami ugyanezt okozza pörgetés nélkül is. A kavitációs nyomáscsökkenés, ami jellemzően folyadékokban következik be. A kialakuló, parányi vákuumbuborékok falát alkotó atomok ugyanis ilyenkor erősen asszimmetrikus hatásnak vannak kitéve. Egyik irányból préseli őket a folyadék belső nyomása (annak hullámtere), másik irányból hirtelen megszűnik a nyomás. Ekkor a gyorsan eltávolodó atomok (a vákuum buborék túloldalán) húzzák magukkal a potenciálvölgyeikben ülő atommagokat, amik képtelenek ellenállni a kétirányú feszítő erőnek és szétesnek. Ezért következik be radioaktív bomlás és anyagmegsemmisülés a buborék falában, ami olyan pusztító erejű, hogy a legkeményebb anyagokat is széttépi. Itt nem csak az atommagok esnek szét, hanem egyes részecskék is széttörnek, hasonlóan az anyag-antianyag reakcióhoz és kiszabadul a fénytartalmuk. Az eredmény egy mini nukleáris robbanás, ami fényvillanással, részecskesugárzással jár és pattogó hangot ad, amikor megkésve összeomlanak a buborékok, azaz az atomok nagy csattanással összeütköznek benne. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni: A kavitáció jelensége (2005, létfilozófia) című írást.

6. A PÖRGÉS LEFÉKEZÉSE

A szabad részecskék pörgési sebességét befolyásolni, azaz lefékezni a legegyszerűbben a haladási irányuk mentén való felgyorsításukkal lehet. A relativisztikus sebességgel száguldó részecskében ugyanis a pörgés során a haladási irányba mozgó fotinók egyre jobban felgyorsulnak, az ellenkező irányba mozgók pedig lelassulnak. Ez ugyanaz a jelenség, mint a mozgó időhurok tachionjainak irányfüggő sebességváltozása, lásd a: Mozgó időhurok hullámterének torzulása (2025, létfilozófia) című írásban.

Amint a fotinók elérik a fizikailag lehetséges maximális sebességüket, nem gyorsíthatók tovább, aminek okait lásd a: Csúcssebesség (2025, létfilozófia) című írásban. Vagyis ha tovább növeljük a részecske sebességét egyenes vonalban, akkor a pörgő mozgása kénytelen lelassulni, végül megállni. A maximális sebességgel száguldó elemi részecskék gyakorlatilag nem pörögnek. Az egyhelyben álló részecskék ennélfogva képesek elérni a maximális pörgési sebességüket, valamekkora idő alatt, aminek megmérése a jövő fizikusaira vár. Mindennek jelentőségével és gyakorlati alkalmazási lehetőségeivel később több írásban foglalkozunk még.

Így végre érthetővé vált, miért képződnek a szupernóva robbanások során a vasnál nehezebb kémiai elemek. Mert a kilökődő anyagok nagy haladási sebessége nagy nyomással párosul. Valószínűleg ugyanez történik a fekete lyukak sugárkitöréseiben (relativisztikus jet) is, amikor a mágneses pólus mentén nagy sebességgel rengeteg fény és részecske áramlik ki az akkréciós korongból egy irányba, több fényév hosszú csóvát alkotva. Lehetséges, hogy a nagyobb nóva kitörések során is keletkeznek a plazmából nehéz kémiai elemek, amik szétszóródva az űrbe, később a bolygók és holdak anyagát alkotják majd.

Készült: 2025.05.04. - 11.

Vissza a tartalomhoz