SZEMÜNK FÉNYE
Az emberi szemmel kapcsolatban sok olyan kifejezést, mondást ismerünk, amiknek fizikai alapja van. Tehát többek egyszerű hasonlatoknál, metaforáknál. Csak idáig még senkinek nem jutott eszébe tudományos alapossággal megvizsgálni ezeket a jelenségeket és feltárni a fizikai okaikat, következményeiket. Az időfizikai világmodell fejlesztése során azonban elkerülhetetlenül belefutottunk a "szemünk fénye" effektusba, különböző parajelenségek vizsgálata kapcsán (metakommunikáció, szemmelverés, telekinézis, stb.). Ezért az alábbiakban összefoglaltam az effektussal kapcsolatos munkahipotézisünket, hogy ötleteket adjak a témával foglalkozó szakembereknek a további vizsgálódásokhoz. Ezek a jelenségek szorosan kapcsolódnak a lélektani kutatások területéhez, valamint a fénytanhoz, amikkel érdemes alaposabban megismerkedni a cikk elolvasása előtt.
1. BIOLÓGIAI ALAPOK
Felsorolok néhány szemmel kapcsolatos, közismert kifejezést: Úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére. Szeme világa. Világos tekintet (ellentéte: elködösült). Megcsillan a szeme (ellentéte: eltompult). Csillagszemű juhász. Szemfényvesztés. Szemed sugára. Megvillant a szeme. Melegség sugárzik a tekintetéből (ellentéte: hidegség). Forró pillantást vet rá (ellentéte: fagyos). A tekintete szinte éget. A szem a lélek tükre. Szemtől szemben. Szemmel verés (ellentéte: simogatás). Rossz szemmel néz rá (ellentéte: jó szemmel néz rá). Vörös-szem effektus. Mi a közös bennük? Hogy mindegyiknél a szemet fényforrásként, jelkibocsátó szervként emlegetjük, mintha valami lámpás lenne. Csakhogy erről a tudomány (hivatalosan) nem tud semmit (ahogy a harmadik szemünket sem fedezték még fel) és tagadja ennek még a lehetőségét is, a folklór és a parajelenségek körébe száműzve az ezzel kapcsolatos tapasztalatokat.
A biológusok szerint a szemünk begyűjti a fényt és elektromos jelekké alakítva továbbítja az agy látóközpontjába. Nincs benne se fényforrás, se tükör. Viszont van hősugárzása, amit nagy hidegben igencsak érez az ember. Akkora hőveszteséggel jár, hogy fizikai fájdalmat okoz, illetve könnyezést, a szaruhártya károsodásának megelőzésére. Az embertől eltérően a macskák szeme rendelkezik egy fényvisszaverő sejtréteggel is (tapetum lucidum) a retina mögött, ami visszaveri a pálcikák közt átjutó fényt, hogy ne vesszen kárba, hanem az is a pálcikákra jusson és jobban lássanak a sötétben. Emiatt látszik éjszaka a szemük világítani egy fényszóró fényében. Tehát nem világít a szemük, csak jobban hasznosítja a rendelkezésére álló kevés fényt, hogy éjszaka is tudjon az állat vadászni.
Vannak állatok, amik biolumineszcenciát használnak a sötétben való tájékozódáshoz, az egymással való kommunikációhoz, vadászathoz. Az éjszakai rovarok (szentjánosbogár-félék), a barlangi élőlények (gombák) és a mély tengerfenéken élő állatok (halak, rákok, medúzák, korallok, egysejtűek) testében fénytermelő baktériumok működnek, különböző színű (főleg sárga, zöld vagy kék) fényt kibocsátva. De arról nem tudunk, hogy az ember szemében is lennének ilyenek? Azt már valószínűleg felfedeztük volna.
Ha lenne a szemünkben egy fényforrás, az nem működhetne abban a tartományban (380-760 nm), amiben látunk. Mivel elvakítana minket. Ennél rövidebb hullámhosszakon elvileg működhetne, mivel a testi sejtek egyébként is használnak gyenge ultraibolya fényt az egymás közti kommunikációra, ami függetlenül működik az elektromos idegi impulzusokat továbbító rendszertől. Viszont ez csak kis távolságon hatékony az elnyelődése miatt (a szomszédos sejtek közt). Tehát logikusabbnak tűnik a hosszabb hullámhosszakon keresni a szemünk fényét. Az infravörös fénysugarak ugyanis mélyen behatolnak az élő szövetekbe, s nem csak melegítik őket, de információt is képesek közölni a sejtekkel. A hőkamerás felvételeken például jól látszódnak a beteg belső szervek, mivel eltérő a hőképük az egészséges területekétől: melegebbek vagy hidegebbek a rendellenes működésük mellékhatásaként.
2. VÖRÖS-SZEM EFFEKTUS
A vörös-szem effektust a hivatalos (fotós) magyarázatok szerint a vaku okozza, mivel a villanás előtt, a sötét környezet miatt a pupilla kitágult. Így, ha a vaku pont bevilágít a szemgolyóba, akkor a retináról visszaverődik a fény. Ami a sűrű érhálózat miatt vörösnek látszik. Csakhogy ezzel a magyarázattal több gond is van. Az egyik, hogy nem minden vaku villanásnál fordul elő, hogy az emberek szeme vörösnek látszik, noha a kamerába néznek, a vaku felé. A másik, hogy sok esetben akkor is vörösnek látszik az emberek szeme, ha egyáltalán nem a kamerába néznek, hanem egész másfelé. A harmadik, hogy jó megvilágítási viszonyok mellett hiába nézünk bele valaki szemébe közelről, sosem látjuk azt vörösnek. Inkább feketének. Ehhez képest a fényképeken elképesztően élénk, rikító vörös vagy piros szemű emberek láthatók. És a pupilla fényessége jóval nagyobb annál, mint ami a vaku fényerejéhez képest indokolt lenne.
Ne feledjük: még a tükrökkel irányított vaku villanás is szóródik a térben, mire eléri az ember arcát. Ennek a fehér fénynek csak egy kis része (kevesebb, mint a 0,01%-a) jut be a pupillán keresztül a szemgolyóba, ahol nagyrészt elnyelődik (legalább 90%-ban) a fényérzékelő pálcikákkal és a színérzékelő csapocskákkal teli retinán és a mögöttes sejtfalban. Csak egy picinyke része verődik vissza innen, szétszóródva a szemgolyóban. Aminek csak egy még kisebb része jut ki a pupillán keresztül, hogy a szemlencsén áthaladva szétszóródjon a térben. Tehát elenyésző mennyiségű fény jut vissza végül a fényképezőgéphez (kevesebb, mint a 0,01%-a), hogy ott nyomot hagyjon a fényérzékeny filmen vagy a CMOS áramkörben. Tudtommal még senki sem próbálta meg kiszámolni, hogy pontosan mennyi fényről is van szó az expozíciós idő alatt? Mert könnyen lehet, hogy sokkal kevesebb (milliárd fotinóból egy) annál, mint amennyi fény szükséges (sok száz vagy ezer fotinó) a vörös-szem effektus foltjának létrejöttéhez a képen.
Tegyük hozzá: a fényérzékeny filmek és a MOSFET áramköri elemek érzékenységének spektruma fizikai okokból és a technológiai kialakításuk részleteitől függően valamennyire eltér az emberi látás spektrumától. Tehát nem pont ugyanabban a tartományban érzékelik a beeső fényt, mint a szemünk. Vagyis képesek rögzíteni az ultraibolya és infravörös tartomány egy részében is a fénysugarakat. Ez mégsem igazolja a vörös-szem effektus magyarázatát, ami nem lehet a testhő szemen keresztüli kisugárzásának nyoma, mivel akkor hasonló elszíneződéseket kéne látnunk az orrnyílásoknál (kilégzéskor), a szájnál és úgy általában a szabadon lévő bőrfelületeknél (arc és kezek). És egy tábortüzet, égő cigarettát, gyertyát vagy gázlángot lefényképezve még jelentősebb vörösödést kéne látnunk a fotókon, aminek nyoma sincsen. De akkor mi okozhatja ezt?
3. A LÉLEK FÉNYKIBOCSÁTÁSA
A lélek fény formájában tárolja magában az információt, analóg módon. Ez egy nagyon vékony (néhány nanométer átmérőjű), szálszerű sugárnyalábként pattog körbe-körbe a szén atomokból felépített nanoszerkezet belsejében, a fotinókat visszaverő tükrök között, adott útvonalak mentén. Attól függő sebességgel, hogy milyen a közeg szerkezete, mennyire lassítja le helyenként a fotinók száguldását? Ezért tudunk különböző sebességgel gondolkodni, emlékezni, reagálni. A fénykvantumok egy részét maga a lélek állítja elő a meglévő fénytartalmát felhasználva, fénysokszorozással (hármas felhasadások előidézésével), más részét viszont kívülről kapja a burkolatán lévő, zárható nanoablakokon keresztül. Ugyanígy a fölösleges fénymennyiséget kisugározza magából, célzottan, adott irányokba, illetve leadja infravörös hulladékhő formájában mindenfelé, nehogy túlmelegedjen.
Egy biológiai testben élve a lélek elsősorban az agy talamusz nevű területének közepén lévő, harmadik szemnek nevezett sejtcsoport interfészként működő idegsejtjeitől kapja a fényimpulzusokat, amik az agy által előfeldolgozott (szűrt, átkódolt, pufferelt) elektromos idegi impulzusokat alakítják át fényjelekké a számára. Ez az emberi agyban egy nyolc csatornás, duplex (kétirányú) átviteli rendszert alkot, ahol minden csatornán más agyterületek információi kerülnek továbbításra a lélek felé. Visszafelé pedig más agyterületek kerülnek irányításra a test működtetése érdekében. A test érzékszervei által begyűjtött információk különbözőek, ezért különböző, dedikált agyterületek fogadják, tárolják és dolgozzák fel őket, eltérő módon. Vagyis külön csatornán áramlanak a látási, hallási, szaglási, ízlelési, tapintási információk, valamint a test belső állapotáról (izomfeszültség, gravitáció iránya, hormonszintek, tápanyagellátás és feldolgozás, stb.) tudósító adatok, amik együttesen a "közérzetet" meghatározzák.
A lélek adott állásszögbe fordulva csatlakozik a nanoablakaival az egyes adatcsatornákat szolgáltató interfész idegsejtekhez. Ebből következik, hogy ha más állásszögbe fordul, akkor kóros szinesztézia (összeérzés) keletkezik. Például a hallás információja a látásért felelős csatornán érkezik be a lélekbe, ami hallucinációkat és valóság értelmezési zavarokat okoz (auralátást vagy más parajelenségeket). Az ilyen csatolási hibák könnyen kijavíthatók, csak a megfelelő állásszögbe kell fordulnia hozzá a léleknek a harmadik szem közepén található "bölcsőjében". Emellett léteznek másfajta, tehát nem lelki eredetű szinesztéziák is, amik az idegrendszer hibás működéséből fakadnak és okozhatják őket genetikai hibák, balesetek, drogok, de ezekkel most nem foglalkozunk.
A test irányításához a lélek fénysugarakat bocsát ki magából, amiket az egyes interfész idegsejtek elektromos impulzusokká alakítanak és továbbítanak a megfelelő agyterületeknek, ahol pufferelésre, utófeldolgozásra, átkódolásra, erősítésre, szétosztásra kerülnek, mielőtt eljutnának az egyes szervekhez, testrészekhez. Ezek egy adott tartományban frekvenciamodulált és valószínűleg amplitúdómodulációt, fázismodulációt is tartalmazó, tehát kellően nagy információ sűrűségű jelsorozatok, amik fényerőssége az idegsejtek fényérzékeny molekula csoportjainak érzékenységéhez igazodik. Tehát a lélekvezérlő operációs rendszer fénytakarékosságból és az idegrendszer védelme érdekében gondosan beállítja magának, hogy csak annyi fényt engedjen ki időegységenként, amennyire feltétlenül szükség van az idegrendszer működtetéséhez. Ha túl sok fényt engedne ki egyszerre magából, túlgerjesztené és megsütné vele az idegsejteket, ami a test azonnali és helyrehozhatatlan halálához vezetne (lásd: belülről izzó tűz). Erre szoktuk azt mondani, hogy kiégett az agya a sok információtól.
A lelkek többféleképp képesek egymással közvetlenül kommunikálni. Egyrészt a fénytartalmuk modulációja formájában, komplex időhullámtérként folyamatosan kisugárzódik belőlük a teljes információ tartalmuk, minden irányba (gömbszerűen), emanációs sebességgel. Másrészt képesek a gondolataikat, érzéseiket felerősítve kisugározni adott irányokba fókuszáltan. Ez hasonló elven működik, mint a rádióantennák irányfüggő sugárzási karakterisztikája. Viszont a három térdimenziós univerzumban található anyagi közeg olyan sűrű és zajos, hogy hamar elfedi (zajjal telíti) ezeket a hullámokat, így a telepátiának ez a formája nem hatékony, miközben egy biológiai testben tartózkodik a lélek. A körülötte lévő agyszövet, agyvíz, vérfolyadék, valamint a koponyacsontok (haj, sapka) a saját időhullám kisugárzásukkal hatékonyan elzajosítják a lélek időhullám kisugárzását.
Egy másik módszer az időszálas jelátvitel, de ez csak akkor működik, ha a két lélek között van közvetlen művonali kapcsolat. Ami általában nincs a lélekbe beépíthető időszálas nanointerfészek korlátozott száma miatt. Vagy mindketten hozzáférnek egy olyan időszálas kommunikációs hálózathoz, aminek csomópontjain keresztül, közvetett módon, a térbeli távolságtól és a közeg zajától függetlenül tudnak beszélgetni egymással. Feltéve, hogy ismerik egymás hálózati címét és a hálózatvezérlő (rendszergazda) megengedi nekik a kommunikációt. Mivel erre sok esetben nincs lehetőség, marad egy harmadik módszer a közvetlen kapcsolattartásra a véletlenszerűen találkozó, idegen lelkek között.
A lelkek képesek adott irányokba fókuszált fénysugarakat kibocsátani magukból, ezek modulációjába kódolva a telepatikus üzenetüket. Ha ez egy infravörös nyaláb, akkor a nagy áthatolóképessége miatt jelentős szóródási veszteség nélkül átjut az agyszöveten, a szemgödör vékony csontfalán és a szemgolyókon, kisugárzódva rajtuk keresztül. Mivel a szemgolyók mögött vékony az arckoponya csontszövete, ráadásul lyuk van benne a szem idegszál kötege számára, ebbe az irányba a legkisebb a fénysugár árnyékolása. Utána a levegőben akár több méterre is eljuthat, mire annyira elzajosodik és szétszóródva legyengül, hogy a megcélzott lélek már nem tudja venni az üzenetet, mert túl kevés fénykvantum (és ezek torlódási frontja) ér el hozzá belőle. Ezt nevezzük szemtől-szembe kommunikációnak, illetve metakommunikációnak, gondolatolvasásnak. Amikor elkapod a másik pillantását és azonnal tudod, mire gondol? Mert látszik a szemén. Mert a szemén át belelátsz a fejébe, miközben kilátsz a fejedből.
Ne feledjük: gyenge fényerősségű (halovány) sugárzásról van szó, ami lehet szétszórt (mint a gondolkodásmód) vagy fókuszált (keskeny nyalábba koncentrált). Nyilván ezért nem fedeztük még fel. Mert senkinek nem jutott eszébe nagy sebességű infravörös kamerával rögzíteni valaki arcát, ahogy célirányosan belenéz az objektívbe és célzottan gondol valamire. A nagy képkocka sebességre azért lenne szükség, hogy a szemből érkező kisugárzás modulációja észlelhető legyen. Ennek rögzítését megnehezíti a test természetes hősugárzása, tehát valószínűleg egy jól körülhatárolható frekvenciatartományt kell keresnünk, ami precízen elkülönül a normális hőzajtól, hogy az ne nyomja el. Dekódolni az analóg jelet valószínűleg nem tudjuk majd ennek alapján diszkrét módszerekkel (még mesterséges intelligenciával sem), de a moduláció vizsgálata egyértelműen megmutatja a sugárzás információtartalmát, sávszélességét, illetve kísérletekkel meghatározható lesz a hatótávolsága is.
A szem a lélek tükre. Ez alatt hagyományosan azt értjük, hogy a másik ember szemébe nézve megsejthető, milyen érzésekkel, gondolatokkal, szándékokkal viseltetik irántunk? De vajon mit jelent ez fizikai értelemben? Mert a tükör egy fényvisszaverő felület, amire kívülről ránézve magunkat látjuk meg benne, nem a mögötte lévő másik embert. Belülről (az agyunkból) ránézve szintén önmagunkat látjuk meg benne, nem a mögötte lévő külvilágot. Tehát ha a lélek infravörös fénysugarakat bocsát ki magából a szemeken keresztül a külvilágba, akkor ezek, megfelelő hullámhosszak esetén hatást gyakorolhatnak a retina pálcikáira és csapocskáira, a modulációjuk ütemében. Vagyis jelet továbbítanak az idegrendszernek, ami ezt feldolgozza és visszaküldi a léleknek. A saját kisugárzott gondolatainkat, üzeneteinket kapjuk vissza a szemünktől, valamekkora késleltetéssel, szűréssel, feldolgozott állapotban. Ez bizony tekinthető tükrözési folyamatnak, belső önreflexiónak.
4. INFRAVÖRÖS LÁTÁS
Az emberi szem látóideg sejtjei elvileg nem érzékelik az infravörös fényt. Viszont lehet, hogy ezt is rosszul tudjuk. A bennük lévő fényérzékeny molekuláknak ugyanis a felgerjedési és lecsillapodási üteme biztosítja az elektromos jelképzést a képfeldolgozást végző idegrendszer számára. A látásunk trikromát (háromszínű), tehát a színérzet kialakításáért felelős csapocskáink közt vannak a vörös-sárga fényre érzékeny protosz molekulát, a zöld fényre érzékeny deuterosz molekulát, valamint a kék fényre érzékeny tritosz molekulát tartalmazók is a retinán. Míg a pálcikákban csak a zöldre érzékeny rodopszin molekulák találhatók a halovány fény (szürkületi látás) észleléséhez.
Mi történik, ha a fotinók kétszer nagyobb hullámhossz távolságot tartva érik ezeket a molekulákat? Például: ha a vörös és sárga fényre érzékeny protosz molekulát a 760 nm-es vörös fény helyett egy 1520 nm-es infravörös fény éri, akkor szabályos ütemben észleli azt, majd nem észleli. Mintha minden második hullámfront kimaradna a sugárzásból (lásd: a vörös eltolódás jelenségét). Attól még, hogy az idegrendszer ezt a szaggatott jelet hibának észleli és kiszűri vagy a feldolgozás során gyenge vörösnek értelmezi, az észlelés fizikailag ugyanúgy megtörténik. Csak nem vesszük észre.
Értelemszerűen, ha 380 nm-es ibolyakék színű fény éri a protosz molekulát, akkor azt a számára szabályos ütem kétszerese miatt észleli, majd nem észleli. Mert minden második hullámfront kimarad az észlelésből (túl gyorsan jönnek a frontok az észlelhetőséghez). De a 760 nm-es vörös fény is ugyanígy hat a 380 nm-es ibolyakék fény észlelésére alkalmas tritosz molekulára. Ez okozza, hogy a vörös és ibolyakék fény keverékét az összekeverhetőségük miatt lilának értelmezzük (mintha a vörös gyenge kék lenne, a kék meg erős vörös lenne). Emiatt korlátozott a látásunk spektrumszélessége, mert fizikai (molekula szerkezeti) okokból úgysem tudunk különbséget tenni az olyan fénysugarak közt, amik hullámhossza egymás egész számú többszöröse.
A természetben a legtöbb fényforrás széles spektrumú sugárzást bocsát ki, tehát a tábortűz fényének egyszerre van látható vörös-narancs-sárga és infravörös tartományba eső komponense. Ezért nincs értelme külön kezelni és értelmezni ezeket a túlélésünk szempontjából. Emiatt nem adaptálódtunk az evolúció során az infravörös tartományban érkező fénysugarak megkülönböztetett észlelésére, mert nem járna sem előnyökkel, sem hátrányokkal a számunkra. És ezért nem fedeztük még fel, hogy valójában képesek vagyunk infravörösben is látni, mert a fényforrásaink kialakítása is széles spektrumú, fizikai és gyártástechnikai okokból. Ha meg a látható tartományt szűrővel fedjük el, az megállítja az infravörös hullámhosszúsággal egymást követő fotinókat is. Ezért hisszük tévesen azt, hogy nem látunk infravörösben.
Az infravörös látóképességünk fölfedezéséhez olyan fényforrást kéne építenünk, ami csak infravörös hullámhosszúságú fénysugarat bocsát ki, például a 760-1520 nm-es tartományon belül és nem gátolja a fotinók szembe jutását. Ez azért nem jutott még senkinek eszébe, mert a fizika fénnyel kapcsolatos nagy tévedése miatt (hogy a szakemberek azt hiszik, elektromágneses hullám) eleve el sem juthattak a "hozzáértők" ehhez a gondolatmenethez. Így halmozódnak egymásra a hibák a tudományban, meggátolva az előrelépést hosszú időn keresztül.
Ne feledjük: a fénysugár két komponensű jelenség, ami áll az együtt repülő fotinók (időforrás rendszerek) sokaságából és ezek komplex időhullámtereinek torlódási frontjaiból, amiket maguk elé keltenek. Ha ez beleütközik egy tükörbe (vagy fényelnyelő anyagrétegbe), akkor a fotinók irányt változtatnak és másfelé repülve keltik tovább a torlódási frontjaikat. A tükör felé (egyenes vonalban repülés közben) keltett torlódási frontjaik viszont akadálytalanul átmennek mindenen és tovább repülnek a végtelenségig, beleveszve az univerzum háttérzajába. Ezt mégsem érzékeli a szemünk (a tükör mögött). Ahogy a rádióantennák által kibocsátott elektromágneses hullámokat sem az infravörös és látható hullámhosszakon. Aminek egyszerű fizikai (időgeometriai) oka van.
Amikor egy fotinó belecsapódik a szemünkben lévő egyik fényérzékeny molekulába, a torlódási frontja megtaszítja annak atomjait, pontosabban az elemi részecskéket (elektronokat, protonokat, neutronokat). A taszítás iránya az egyes hullámrétegek taszítási vektorainak irányától függ. Amik a gömbhullám felszínén, sugárirányban helyezkednek el. Ha kicsi a gömb, mert frissen keletkezett (ott van a közepén a kibocsátó forrása), akkor nagy a felületegységre eső görbültsége, tehát nagyok a vektorok által bezárt szögek. Amik eltorzítják, deformálják azokat a részecskéket, amiken épp áthaladnak. Ha nagy a gömb, mert régen keletkezett (messze van a közepe a kibocsátó forrásával), akkor kicsi a felületegységre eső görbültsége, tehát kicsik a vektorok által bezárt szögek. Amik párhuzamosan rázzák meg ide-oda azokat a részecskéket, amiken épp áthaladnak. Tehát a forrásrendszer nélküli (üres) elektromágneses hullámok egész máshogy hatnak az atomokra, mint a forrásrendszerrel rendelkező fénysugarak hullámai.
Ez a különbség nagyon praktikus a számunkra, mert emiatt nem látjuk a szemünkkel az univerzum időhullámait, amik minden irányból, folyamatosan átáradnak mindenen. Ami túl információdús lenne, ráadásul a nagy része érdektelen a számunkra, hisz kozmikus távolságokból érkezik hozzánk. A lelki érzékelés viszont pont ezen a módon működik. Ezért is hívjuk "igazlátásnak", mert az igazságot látjuk vele: ahogy a világ fizikailag valójában felépül és kinéz a teljes gravitációs spektrumban, korlátozások nélkül. Ezt azért hívjuk érzékelésnek a látás szó helyett, hogy megkülönböztessük a kétféle módszert és még véletlenül se keverjük össze a kettőt, a félreértések elkerülése érdekében.
5. ALKALMAZÁSI LEHETŐSÉGEK
Összefoglalva az eddigieket, a "szemünk fénye" effektus gyakorlati használatával kapcsolatos sejtéseink a következők:
1. Metakommunikáció: A lélek által kisugárzott, gyenge infravörös fénysugár modulációjával telepatikus kommunikáció valósítható meg. Nem csak a szabadon lebegő lelkek (kísértetek) közt, hanem a biológiai testbe zárt lelkek is használhatják ezt a távközlési formát, analóg vagy diszkrét információk továbbítására, valamilyen távolságon, valamekkora hatásfokkal.
2. Gyógyítás/rontás: A szempillantás, ha megfelelő távolságból, megfelelő modulációval alkalmazzák, hordozhat gyógyító vagy kártékony információkat is. Célzottan gyógyítani lehet vele, nem invazív módon, gyakorlatilag csodát téve. Erre csak kevesen képesek. De azt valószínűleg már sokan észrevették, hogy megkönnyebbülnek és jobban érzik magukat pusztán attól, ha valaki (pláne, ha szakértő orvos) ránéz a betegségükre, vet egy pillantást a bajukra. Vagy ők maguk figyelmesen, gyógyító szándékkal és szeretettel megnézik a saját bajukat, mások baját és rágondolnak, a legjobbakat kívánva. Lehet, hogy egyszer majd működni fognak olyan szemmel gyógyító közösségek a világban, ahol a beteg embert többen körbeállják és szuggesztíven csak nézik, elősegítve a gyógyulását? Ami tegnap még csodaszámba ment, ma már fizika, holnap pedig a hétköznapok része lehet.
3. Telekinézis: Az időfizikai világmodellből sokáig nem tudtuk levezetni, hogyan működhet a tárgyak távmozgatásának parajelensége? Amit a legtöbben csak "kanálhajlításként" vagy "Jedi erőként" ismernek, noha jóval többről van szó, mert ide tartozik a hidegolvasztás misztikus technikája is. Lehetséges, hogy a lélek által kisugárzott, megfelelően modulált, gyenge infravörös fénysugarak áthaladása okoz a szilárd céltárgy atomjai közt olyan térbeli hulláminterferencia mintázatot, ami meggyengíti a kötéseket és képlékennyé teszi az anyagokat, a szerkezetüktől függetlenül. Ezért hajlítja meg a gravitáció vonzása a megpuhult kanalakat akkor is, ha a fenomén nem is ér hozzá. Ezért tudtak az ókorban óriási sziklákat hézagmentesen egymáshoz illeszteni a világ több pontján, mintha öntötték volna őket. És ezért képesek egyesek mozgásra bírni az Egely-kerék vitalitásmérőjét, aminek forgása valójában nem az életerőt jelzi, hanem a telekinetikus hatásra való képességet.
Mindezeket a parajelenségeket még igazolni és bizonyítani kell, gyakorlati kísérletekkel, tesztekkel felmérve az emberek fizikai korlátait. Tanulható képességekről van szó, amik használatát egyénileg fejleszteni lehet. És ugyanolyan hasznos, mint a jó beszédtudás vagy a gesztusnyelv használata és helyes értelmezése. Csak tőlünk függ, mihez kezdünk vele?
Befejezésül szeretnék köszönetet mondani azoknak a kollégáknak és tanítványoknak, akik a munkájukkal, ötleteikkel elősegítették ezek cikk tartalmának összeállítását. Még hosszú út áll előttünk. Rengeteg mindent kell felfedeznünk a világról, amik idáig elkerülték az emberiség figyelmét. Noha ott vannak, szó szerint az orrunk előtt. Csak így tovább!
Készült: 2025.11.16. - 21.
Vissza a tartalomhoz