GRAVITÁCIÓS HULLÁMOK

A gravitáció (tömegvonzás) mibenlétéről több elgondolás is forgalomban van a fizikában már jó ideje. Az alábbiakban röviden ismertetem ezek nyilvánvaló hibáit és ellentmondásait, majd a jó megoldást, aminek megértéséhez ismerni kell az időfizikát.

1. TÉRGÖRBÜLET

A jó száz éves elképzelés szerint az anyag valamiért deformálja, meggörbíti, benyomja maga körül a téridőt, tölcsérszerű geometriába torzítva azt és ennek hatására jön létre a tömegvonzás jelensége. Mivel egy tölcsér falán a dolgok befelé mozognak az alja irányába: kölcsönösen vonzzák egymást. A modell semmit nem mond se az anyagról (micsoda, milyen a szerkezete, miért van tömege, tömegtehetetlensége és tömegvonzása?), se a térről (miből van, milyen a szerkezete, miért olyan, hogyan görbítheti el az anyag?), az egymásra gyakorolt kölcsönhatásukról pedig folyamatos a maszatolás, mindenféle bonyolult és mindenki számára érthetetlen magyarázatokba folytva a témát.

Mik a fő bajok ezzel a butasághalmazzal? A legnagyobb gond a modell ábrázolása és annak értelmezése. Egy anyagtömeg (golyó) ugyanis 3 térdimenziós tárgy, a téridő (gumilepedő) viszont egy 2 síkdimenziós rugalmas felület. Amit 3 térdimenzióban görbít meg a tömeg. Csakhogy a tér nem sík (mint a neve is mutatja). Egy 3 térdimenziós teret csak 4 térdimenzióban lehet meggörbíteni (behajlítani), 3 térdimenzióban csak a belső sűrűségét lehet módosítani (növelni vagy csökkenteni). De hogy tudná ezt megtenni egy 3 térdimenziós anyag, ami nem létezik a 4 térdimenziós kiterjedés (kata és hana) irányaiban? Tehát nem is hathat arrafelé? Ha mégis megteszi, ez sehogyan sem érzékelhető a 3 térdimenziós térben lévő 3 térdimenziós megfigyelők számára, mivel ők azon belül léteznek, ahol ez a téridő a metrika (mérés) alapja, tehát nekik belülről nézve továbbra is ugyanolyan marad.

A sűrűségváltozással meg az a gond, hogy a téridő a fizikában két valami (anyag) közti semmi (üresség). Tehát nincs rendesen definiálva (tartalommal feltöltve) a fogalma. A semminek ugyanis nincs szerkezete, struktúrája (nem egy négyzetes rácsozat a gumilepedőn), tehát nem lehet rugalmas, nem hajlítható, nem összenyomható és szétnyújtható. A sűrűségváltozás csak egy létező ponthalmaz esetén értelmezhető fogalom: a pontok közti távolságok és irányok szögeinek megváltozásával írható le. Ha viszont a téridő valami, akkor miből van és mitől jön létre? Miért pont olyan és nem másmilyen? És hogyan hathat rá az anyag, ami szintén egy létező ponthalmaz? Erről nagy a hallgatás már vagy száz éve.

Tehát bárhonnan nézzük az elmélet bármelyik részét, az egész csupa hazugság, tévedés, ostobaság és dezinformáció. Ami garantáltan nem vezet el a jó megoldáshoz.

2. GRAVITON RÉSZECSKÉK

Egy másik elmélet szerint a gravitációt az anyagi részecskék által kibocsátott, graviton nevű részecskék okozzák, amik fénysebességgel szétrepülnek minden irányba, folyamatosan és megszüntethetetlenül. Amikor ezek beleütköznek egy másik részecskébe, akkor valahogyan vonzó hatást gyakorolnak rá. Ezzel az a baj, hogy még soha, senki nem mért ilyen részecskét, tehát egy kitalált dologról van szó, aminek tulajdonságait önkényesen úgy alakították ki, hogy pont megfeleljen a mérési eredményeknek. A másik gond, hogy nincs rá magyarázat, hogyan és miért keletkeznek a különféle anyagi részecskékből gravitonok? Mitől függ ezek száma? Miért egyenletes a szétszóródásuk minden irányba? Miért nincs tömegük, miközben minden más részecskének van? Miért gyakorolnak egy részecskére vonzó hatást, miközben nekiütköznek, ahelyett, hogy eltaszítanák? És mi lesz velük utána? Mivel a gravitáció nem leárnyékolható jelenség, a gravitonoknak akadálytalanul át kell menniük minden anyagi részecskén. Akkor viszont hogyan hatnak a részecskékre és azok miért nem hatnak vissza a gravitonokra, visszaverve vagy eltérítve őket?

További súlyos probléma a gravitáció analóg (folytonos) kiterjedése. Egy anyagtömeg egy időegység alatt adott számú gravitont bocsát ki, amik mennyisége arányos a halmaz tömegvonzásával. Ha kétszeresére növeljük egy gömb átmérőjét, a felülete a négyszeresére nő. Tehát ezen felület mentén a gravitonok sűrűsége a negyedére csökken, mert a számuk repülés közben nem változik (egyenletes). Ezt mérjük is: a gravitáció kétszer messzebb negyed akkora erősségű. Viszont ha a gravitonok sűrűsége csökken, akkor a részecskéik közti távolságoknak nőniük kell. Vagyis egyre nagyobb üres területek lesznek köztük, ahol nincs egyetlen graviton sem (vagy: egyre nagyobb időközökkel repül át rajta egy), ennélfogva az ott tartózkodó részecskékre nem fognak hatni. Ezt viszont nem mérjük. A gravitáció mindenhol, mindenkor, mindenre, folyamatosan és folytonosan hat. Nem válik kvantálttá se egy gömbfelület mentén mérve egy egységnyi területen, egy pillanatban. Se a gömb térfogata mentén mérve sugárirányban, egy egységnyi időtartam alatt. Ha nem így lenne, szétrázná az anyagi halmazokat, miközben áthalad rajtuk és egyes részecskéiket vonzza, másokat meg nem.

Tehát bárhonnan nézzük az elmélet bármelyik részét, az egész csupa hazugság, tévedés, ostobaság és dezinformáció. Ami garantáltan nem vezet el a jó megoldáshoz.

3. GRAVITÁCIÓS HULLÁMOK

Ha a gravitáció folytonos, akkor annak gömbszerű hullámtérnek kell lennie, ami fénysebességgel kiterjed minden létező ponthalmazból (anyag, fény). Ez soha nem enyészik el és nem szűnik meg, csak a hatása gyengül nagy távolságban mérhetetlenül picinnyé, de nullánál mindig nagyobb marad. A doppler effektus következtében sugárirányban, longitudinálisan modulált a forrásának mozgása miatt, aminek észlelését (hatását) befolyásolja a szemlélő (céltárgy) sajátmozgása ezen hullámtérben. Ahhoz, hogy ez a hullámtér befelé, az origója irányába taszítsa az elért ponthalmazokat, az egyetlen létező fizikai kölcsönhatásnak (sugárirányú kifelé taszítás) fordított irányúnak kell lennie. Az időfizikai modellben ez megfelel a negatív időrétegeknek, amikben fordítva (visszafelé) telik a forráspont sajátideje. Ezért visszafelé igyekszik áthelyezni, pozicionálni az összes, általa elért időforrást az origójához képest.

Ezek a gömbhullámok mindenen akadálytalanul átmennek, nem lehet leárnyékolni őket. Viszont csak arrafelé terjednek ki, amerre a kibocsátó forrásrendszerük létezik. Tehát egy 3 térdimenziós téridőben létező 3 térdimenziós anyag gravitációs hullámtere csak ebben a 3 térdimenziós kiterjedési irányban észlelhető, a 4 térdimenzió irányából nem. Mivel kata-hana irányokban nulla a ponthalmaz kiterjedése (vastagsága). A 4 térdimenziós téridőben létező ponthalmazok lehetnek 4 térdimenziós kiterjedésűek, ekkor a hullámterük is 4 térdimenziós lesz. Ott viszont a távolsággal fordított arányban, kétszeres távolságban nem negyedére, hanem nyolcadára csökken a gravitációs vonzóerő.

Ezen modell előnye, hogy egyszerű, logikus és minden felmerülő kérdésre konzisztens válaszokat ad. Anélkül, hogy bármiféle önkényes, erőltetett, érthetetlen magyarázatra, csúsztatásra lenne szükség hozzá. Egyben megmutatja a gyakorlati alkalmazásának lehetőségeit is, ami által érthetővé válnak a különféle parajelenségek, mint a levitáció, a helytelenül antigravitációnak nevezett gravitációs asszimmetria és az általa létrehozható hullámtéri tolóerő generálás (üzemanyag nélküli meghajtás). És mindezt már lassan 40 éve tudjuk. A fizikusok többsége mégis makacsul erőlteti tovább máig a nyilvánvalóan rossz modelleket ezzel kapcsolatban is. De ez legyen az ő problémájuk.

Készült: 2026.04.30.

Vissza a tartalomhoz