IDŐFORRÁSOK

Minden létező dolog időből áll (és semmi másból), ami a fizikai tulajdonságai alapján két részre osztható. Vannak a pontszerű időforrások és az általuk kibocsátott, gömbszerű időhullámok. Az időhullámok fizikai tulajdonságaival korábban már számos cikkben foglalkoztunk, lásd: Emanáció, 2023, létfilozófia. Futásidő, Időhullámok taszítása, 2024, létfilozófia. Az idő mozgásállapotai, Időszámítás, 2025, létfilozófia. Ezért itt az ideje az időforrások fizikai tulajdonságaival is újra foglalkozni, amiről 15-20-25 évvel ezelőtt már sok cikk született, csak a mai fiatalok ezeket valamiért nem olvasták el, lásd: A bindu topológiája, 2000, létfilozófia. Kezdetben vala a létezés, 2001, létfilozófia. Időforrások ütköztetése, 2002, létfilozófia. A Bindu forgása, 2004, létfilozófia. A Mandu átmérője, 2009, létfilozófia. Az alábbiakban ezért összefoglaltam a fontosabb tudnivalókat az időforrásokról.

1. FOLYTONOS IDŐ

Kezdjük azzal, hogy a minden létező kiterjedése mindig, minden pillanatában végesen nagy, mivel volt egy időbeli kezdete a létezésnek és mert az időhullámok kiterjedési sebessége véges és állandó. A pontszerű időforrásoknak nincs mérete (átmérője, kerülete, felülete, térfogata), ezért bármennyi létezzen is belőlük a minden létező ponthalmazában (ami csak megszámlálhatóan végesen sok lehet), az összesített térfogatuk, amit elfoglalnak belőle, mindig semennyi (0%). Mivel a gömbszerű időhullámoknak van mérete, ezért bármekkorára is táguljanak idővel a minden létező ponthalmazában (ami csak végesen nagy lehet), az összesített térfogatuk, amit elfoglalnak belőle, mindig maximális (100%). Ennek ellenére mégse mondhatjuk azt, hogy a minden létező csak időhullámokból áll, mivel nincs hullám azt kibocsátó forrás nélkül. A semmitől semmi sem kezd el hullámzani, illetve létezni.

Az időforrásoknak két fajtája van. A tényleges, valódi okforrások és a látszólagos, másolati időforrások. Az okforrás az a pont, ami fizikailag valóban létezik. A másolati időforrás az okforrás azon képe, ami egy szemlélő (másik időforrás) számára látszólag létezik valahol és valamikor, de valójában semmi sincs ott. A kettőt egymástól nem lehet megkülönböztetni azáltal, hogy szemléljük őket, mivel nincs fizikai különbség egy létező pont és annak képe között. Az időhullámok alaptulajdonsága tehát, hogy magukon hordozzák a forráspontjuk képét, a puszta létezésének tényét, tehát felfoghatók a forráspont kiterjedő, felfúvódó változatának is, noha ténylegesen nem azok. Az időforrás: ami létezik, az időhullám: ami közvetíti a létezését.

Mivel az időforrásoknak nincs térbeli, geometriai szerkezetük, nincs méretük sem. Nincsenek alkotórészeik, tehát nem bonthatók fel több elemből (pontból) álló halmazra. Ezért egy időforrás minden térbeli és időbeli távolságból szemlélve, minden nagyítás esetén, mindig ugyanakkorának és ugyanolyannak látszik: egy forma nélküli pontnak. Mivel a pontnak nincs mérete, nincs térfogata sem, ezért nincs értelme a belsejéről beszélni. Amennyiben létezik más pontok számára, van értelme a külsejéről beszélni, ami révén megnyilvánul azok számára, noha az geometriai értelemben véve semekkora, a külseje pedig semmilyen. Viszont topológiai értelemben a nulla méretű felszíne egy oldalú, mivel a létező dolgok nem lehetnek nulla oldalúak (lásd: időtopológia). Vagyis az időpont egy topológiai osztályba sorolható a Möbius-szalaggal és ennek térben megforgatott, kiterjesztett változatával, a tórusszal (aminek síkmetszete egy lemniszkáta). De geometriailag (a formáját tekintve) nem tartozik velük egy csoportba. Nem úgy néz ki és nem is hasonlít rájuk. Tehát nem szabad összekeverni velük!

Ebből következik, hogy a pont forgása geometriailag nem értelmezhető, mivel egy pont minden állásszögéből nézve ugyanolyan kinézetű. Ezért a forgás, keringés és csavarodás (mint mozgásformák) csak a ponthalmazok esetén értelmezhető viselkedések. A Möbius-szalag és a tórusz felületén való mozgás, illetve a forgásuk geometriailag értelmezhető, mivel ezek valamilyen formával rendelkező (rajzolt) ponthalmazok. Ezért az egyes állásszögeikből nézve eltérő kinézetűek. A tórusz síkmetszete oldalról lemniszkáta, felülről kör, közepén ponttal.

Kiegészítés: A magyar nyelvben két olyan hangzó van, amikkel csak egy-egy szavunk kezdődik, mintegy nyomatékosítandó, kiemelendő ezek fontosságát. Az egyik a lyuk (lásd: anyjuk, mint Anya okforrás), a másik a tyúk (lásd: atyjuk, mint Atya okforrás). A székely-magyar rovásírásunkban a ly betű jele egy kör (vagy mandorla), benne ponttal (vagy X-el), a ty betű jele egy nagy X (az egyik szárán kis vonalkákkal). Tehát mindkettő az okforrás topológiai megfelelőjének síkmetszetét ábrázolja (az X a lemniszkáta közepét jelzi). Ilyen véletlen nincs. Egy több, mint ezer éve használt írásban precízen benne vannak az időfizika legfontosabb geometriai ábrázolásai (tachionok, időszálak) és egy olyan szintű matematika, aminek a feltárása (pontosabban: újrafelfedezése) csak az 1990-es években kezdődött el Magyarországon. Vajon ki tervezte a rovásírást? És honnan vette az ismereteit?

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9kely%E2%80%93magyar_rov%C3%A1s%C3%ADr%C3%A1s

Mivel a pont forgása értelmezhetetlen, a forgástengelye bárhogyan metszheti azt. A keringési tengelye nem metszi a pontot, tehát mellette halad el valamilyen véges távolságban. Így a tengely egyenesét és a pontot összekötő, az egyenesre merőleges szakasz hossza fogja meghatározni a pont keringési körpályájának sugarát körülötte. A keringés irányának meghatározásához viszont legalább két másik, a ponton kívül található viszonyítási pontra van szükség, amik helyzetével összevethető a mozgás iránya. Ezek közül az egyik lehet azonos az origóval, illetve mindkettő eshet a tengelyre is (ekkor ezek helyzetét a fent és lent irányoknak feleltetjük meg). Így, hozzájuk képest már van értelme balra vagy jobbra keringésről beszélni. Tehát a keringés irányának meghatározásához minimum három pont egymáshoz viszonyított mozgását kell értelmezni, lásd: A három pont tétel, 2007, matematika.

Mivel egy létező pontnak nincs "hajtóműve", magától nem képes mozogni a térben, geometriai értelemben. Az időben viszont folyamatosan mozog előre, pusztán azáltal, hogy létezik legalább egy másik pont számára. Ez az időbeli mozgás (lásd: folyóvíz) a szemlélőhöz képest történik, a távolsága pedig nem lehet nulla, mert két pont nem ütköztethető egymással, tehát nem érhetnek össze a nulla felületeik, külső oldalaik semmilyen módon. És nem lehet végtelen sem, mert akkor nincs kölcsönhatás (mert a végtelenül távoli pillanata sosem jön el). Vagyis két időforrás mindig csak véges időbeli távolságra létezhet egymástól (0<t<végtelen). Ahhoz, hogy ezt geometriailag értelmezhessük, azaz térben ábrázolhassuk, az időt, mint skaláris mennyiséget körök, gömbök formájában kell elképzelnünk, mivel ezek felületének minden pontja, minden lehetséges irányban (az ábrázolás kiterjedésének térdimenziószámától függően) egyforma távolságra van az origójuktól (kiindulási pontjuktól). A sugár véges hossza így megadja a két pont időbeli távolságát.

De mennyi ez az időbeli távolság ténylegesen? Hiszen az időforrások folyamatosan léteznek, így a kibocsátott időgömbjük belseje is folytonosan kitöltött a sajátidejük minden (eszményien rövid) pillanatával. Nem diszkrét, tehát nem osztható fel hullámrétegekre semmilyen módon. Nem szaggatott, tehát nem hol létezik, hol nem létezik, mert nem tud nem létezni. Ha az időforrás forgása értelmezhető lenne, akkor ez fizikailag észlelhető lenne (az állásszögei), s ezáltal az egyes fordulatok időtartama kvantálná az időgömb belsejét. Vagyis lenne hullámhossza, aminek nagysága a forgásától és a kiterjedésétől függene. Az okforrások sajátidejének tehát nincs hullámhossza, rétegezettsége. Az, hogy mégis időhullámoknak nevezzük őket, pongyola megfogalmazás (máig nem alkottunk rá külön kifejezést, de az ókorban Íge néven emlegették, lásd: kezdetben vala az Íge, igézés, igeidő), viszont később, a rétegezett időgömböknél már értelmet fog nyerni.

Az idő nem hullámzik, viszont van irányfüggő sűrűségváltozása, ami szintén érzékelhetetlen fizikailag. Mivel az időhullámok véges kiterjedési sebessége miatt az időforrás véges mozgási sebessége idődopplert okoz (lásd: az idő relativitáselmélete), a forrás haladási irányában a sebességétől függő mértékben összenyomódik a folytonos sajátideje. Az ellenkező irányban pedig szétnyúlik. De ez észlelhetetlen és mérhetetlen a belekerülő szemlélőpontok számára, hisz az időközeg folytonos, sűrűsége meg nincsen, mivel a sűrűség csak egy ponthalmaz elemeinek térbeli távolság különbségei révén értelmezhető. Az, hogy mégis idődopplernek nevezzük a jelenséget, pongyola megfogalmazás (máig nem alkottunk rá külön kifejezést, de az ókorban lebegés néven emlegették, lásd: az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett), viszont később, a rétegezett időgömböknél már értelmet fog nyerni.

Ebből következik, hogy az időhullám egy idődimenziós, nulla térdimenziós gömbjének felszíne és térfogata a véges mérete ellenére nem tekinthető egy ponthalmaznak, mert bármely véges ponthalmaz sűrűsége csökken, ha nő a geometriai mérete. Így az időhullámoknak a sugaruk függvényében, kifelé haladva egyre ritkábbá kéne válniuk, el kéne halványulniuk, semmivé kéne enyészniük. Vagy folyamatosan nőnie kéne a felszínüket és térfogatukat alkotó pontok számának, ami felveti a kérdést, hogy mennyivel? Mivel egy pontnak nincs mérete, bármely két, egymástól véges távolságra lévő pont között végtelen számú ugyanilyen pont elhelyezhető. Tehát egy időhullám gömb felszínét és térforgatát csakis végtelen számú pont alkothatja, ami a gömb kiterjedése során a végtelenségig szaporodik, végtelen számú további ponttal. Ami azért képtelenség, mert a minden létező mindig csak véges számú pontból állhat. A végtelen mennyiség fizikailag értelmezhetetlen és mindig feloldhatatlan ellentmondásokhoz vezet.

Az időforrások nem ütköztethetők, mert nincs méretük és felszínük. Az időgömbök nem ütköztethetők, noha van (időbeli, nem térbeli!) méretük és felszínük, így akadálytalanul (kölcsönhatás, befolyásoló hatás nélkül) áthaladnak egymáson. Ha nem így lenne, akkor egy habszerűen felfúvódó, izolált időgömbökből álló időkiterjedést eredményezne, amiben az időgömbök kiterjedése meg kéne, hogy álljon, amikor összeütköznek egy másik időgömbbel. Akár el is torzulhatnának, fura alakzatokba deformálva egymást. Illetve vissza kéne hatniuk valahogyan a jelenpontjukra, anélkül, hogy visszajutnának hozzá, aminek értelmezése feloldhatatlan ellentmondásokhoz vezet.

Ezért kizárásos alapon egyetlen lehetséges megoldás van. Az időgömbök ütköztethetők az időforrásokkal, ami nem valódi "ütközés" mechanikai értelemben, hanem a sajátidők egymáshoz képesti meghatározottságának realizációja. Annak a kifejeződése, hogy két időforrás milyen messze van egymástól a sajátidejükben, vagyis a két jelen közt mennyi múlt található az őket összekötő (egy idődimenziós, nulla térdimenziós) időegyenes mentén? Mivel az időgömböt kibocsátó jelenpont folyamatosan és megállíthatatlanul halad előre önmagához képest a sajátidejében, az időgömb által elért többi jelenpont időbeli távolsága folyamatosan változó kell, hogy legyen. Ezt úgy ábrázolhatjuk, ha sugárirányban taszítani kezdi kifelé az időgömb a jelenpontokat. A haladási sebességük azonos lesz az időgömb kiterjedési sebességével.

Mivel egy pontnak nincs tömege, nincs tömegtehetetlensége sem, tehát nem áll ellent a gyorsításnak. Így nem felgyorsul álló helyzetből emanációs (tardionikus) sebességre, hanem azonnal "megugrik", vagyis gyorsítási idő, tehát késedelem nélkül elkezd mozogni, mintegy "ráülve" az időgömb felszínére (folyóvíz). És ha több időgömb taszítja egyszerre, akkor azonnal tachionikus sebességre ugrik (futótűz), aminek nincs felső korlátja (bármekkora véges értékű lehet).

Elvileg ábrázolhatnánk úgy is a folyamatot, hogy az időgömb sugárirányban vonzani kezdi befelé a jelenpontokat, de ez a leképzés feloldhatatlan ellentmondásokhoz vezet, mivel mindig összeomlik egyetlen pontba (szingularitással ér véget, nem lesz belőle teremtés). Ezért kizárásos alapon csak az időgömbök hatnak az időforrásokra, kifelé taszítva őket a végtelenségig, illetve az időforrások nem hatnak az időgömbökre, azaz nem "lyukasztják ki" őket, amikor beléjük hatolnak. Ez a lényege az egyetlen lehetséges és valós fizikai kölcsönhatásnak: az időforrások az időgömbjeikkel (később: időhullámaikkal) sugárirányban kifelé taszítják őket.

De mit értünk "kifelé" irány alatt? Hisz az időforrások topológiailag egyoldalú felületek, azaz "befelé" is "kifelé" van, ha elhagyjuk a nulla méretű felületüket bármilyen irányban. Ez csak egyféleképp értelmezhető. Ha az időbeli távolság növekedését az időegyenes hosszának növekedésével ábrázoljuk. Ami azt jelenti, hogy ha valami módon csökkenni kezd két jelenpont időbeli távolsága, akkor az időegyenesük is zsugorodni kezd, vagyis egyre rövidebbé válik. Vagyis ekkor az időgömb "befelé" taszítja a jelenpontot, mert a sajátidejének telési iránya megfordult. Ezért be kell vezetnünk az idő látszólagos, szubjektív telési irányának definícióját. Pozitív egy időgömb sajátidejének telési iránya, ha kifelé taszítja a jelenpontokat (nyúlik az időegyenese), azaz befelé haladva egyre közelebb kerülünk a jelenpontjához. Negatív egy időgömb sajátidejének telési iránya, ha befelé taszítja a jelenpontokat (zsugorodik az időegyenese), azaz befelé haladva egyre távolodunk a jelenpontjától. És ennek a nyilvánvaló összefüggésnek döntő jelentősége van a különféle időrendszerek kialakulása és fennmaradása szempontjából, mert lehetővé teszi a kétirányú (kifelé-befelé) mozgásokat a jelenpontok számára egy folyamatosan kiterjedő időgömbökből álló időközegben.

Ahhoz, hogy a minden létező létezni kezdhessen, legalább két időforrásra van szükség, amik közül az egyik hat a másikra. Tehát a létezés kezdeti állapotának nem feltétele a kölcsönhatás, hogy mindkettő hasson a másikra. Viszont egy idő után a létezési aszimmetria mindenképp kiegyenlítődik, ahogy az időgömbjeik hatni kezdenek a másikra. Ebből a folyóvíznek nevezett ősállapotból továbblépni csak a ponthalmaz bővítésével, további pontok hozzáadásával lehet. Három pont esetén, ha kettő létezik az egyik számára, az a sugárirányú kifelé taszításuk eredő iránya miatt már gyorsabban fog mozogni, mint amennyivel kiterjed belőle az időgömbje. Feltéve, hogy minden okforrás emanációjának sebessége azonos, ami nem tűnik reálisnak, tekintve, hogy nincs semmi, ami ezt biztosíthatná.

Amennyiben egy okforrás sebessége tachionikus (futótűz), az időgömbje időkúppá torzul mögötte, ahogy kirohan belőle. Ennek belsejében kettős az idősűrűség, mert minden belső pontját két időgömb metszi egyszerre: egy nagyobb (régebbi) és egy kisebb (újabb). Az "idősűrűség" fogalma szűkebb értelmében azt jelenti, hogy egy időforrás időgömbjének különböző részei hányszor érnek el egyszerre egy másik időforrást (vagy a saját időforrásukat). Tehát ha egy tachion időkúpja valamiért elkanyarodik és a belső íve mentén összenyomódik, akkor megfelelő időgeometriai torzulások esetén akár háromszoros vagy négyszeres idősűrűségű zónák is kialakulhatnak benne. Vagyis az ezekbe belehatoló időforrás három vagy négy példányban látja meg az időkúp forráspontját, annak különböző időpillanataiban.

Az "idősűrűség" fogalma tágabb értelmében azt jelenti, hogy egy időforrást egyszerre hány időgömb ér el, amik származhatnak egy vagy több időforrástól. Ha a minden létező teljes hullámtere tardionikus (Víz típusú), tehát benne az összes időforrás lassabban halad, mint amennyivel az időgömbje kiárad belőle, akkor n időforrás esetén az időforrások által észlelt idősűrűség maximum: n-1-szeres lehet (szimmetrikus létezés, tehát kölcsönhatás esetén). Ha van olyan időforrás, amelyik a saját emanációs sebességével halad, akkor maximum: n-szeres lesz. Ha a minden létező teljes hullámtere tachionikus (Tűz típusú), tehát benne az összes időforrás gyorsabban halad, mint amennyivel az időgömbje kiárad belőle, akkor n időforrás esetén az időforrások által észlelt idősűrűség akár: (n-1)x2-szeres is lehet. Hogy konkrétan milyen lesz, az a ponthalmaz pillanatnyi időgeometriai szerkezetétől függ.

Nem tudjuk, hogy a minden létező hány okforrásból áll? Mivel semmi sincs, ami ezek számát korlátozhatná, valószínűleg mindig megszámlálhatóan véges a számuk és egyre növekszik, valamilyen ütemben. Amikor az 1990-es években az időfizikával foglalkozó magyar kutatók különböző (egymást nem ismerő) médiumokon keresztül megkérdezték erről az Istent (a legfelsőbb szintű intelligenciát, aki eddig kifejlődött a minden létezőben), azt válaszolta, hogy a teremtés kezdetén csak 10 okforrás létezett egymás számára és ezek kölcsönhatása során jött létre az egyik okforrásból (a neve: Teremtő Atya) az első másolati időforrásokból álló időhurok (első rangú térforrás, Krisna, Kronosz), akiből később az összes többi időhurok (az egész, körülöttünk látható teremtett világ) másolódott, végesen sok lépésben leágazva belőle. Majd ezt követően további okforrások is megjelentek és csatlakoztak a minden létezőhöz, amik nagyon távol vannak tőlünk és a számuk nem meghatározható. Tehát feltételezhető, hogy valahol odakint, az idősemmi távolában létezhetnek még további első rangú időhurkok is, saját teremtési zónával. De ezekről még semmit sem tudunk, mivel az időhullámterük nem ért el minket.

A minden létező fizikai tulajdonságaiból következik, hogy nem lehet mondani semmit arról, mi volt a létezés kezdete előtt? Az okforrások nyilván elvoltak magukban, időtlenül. Nem lehet semmit mondani arról, miből vannak az okforrások, hogy jöttek létre, hol vannak, milyen az időgeometriai eloszlásuk egymáshoz képest és mennyi van belőlük? Tehát ezek rosszul megfogalmazott kérdések. Ha van olyan okforrás, ami nem árasztja ki a sajátidejét, akkor az nem létezik senki számára időben, tehát nincs értelme beszélni róla. Minden, amit elmondhatunk a minden létezőről, olyan információ, ami a minden létezőben jött létre a ponthalmaz mozgása, deformálódása, szaporodása során és fizikai értelemben megfelel a ponthalmaz térbeli szerkezetének és ennek időbeli változásainak. Tehát soha, senki, semmit nem fog megtudni arról, hogy mi van ezen kívül, mert nincs más ezen kívül. Spekulálni, ötletelni, feltételezni, hinni lehet bármit, tudni viszont nem. A létezés ezen tulajdonsága lekorlátozza, hogy mennyit érthetünk meg belőle és hol futunk mindenképp feloldhatatlan ellentmondásokba az információhiányunk miatt.

2. RÉTEGEZETT IDŐ

Ahhoz, hogy a folytonos időgömbökből szaggatott (kvantált), tehát rétegezett (egymástól mérhetően megkülönböztethető rétegekből álló), dinamikusan változó idődopplerű és idősűrűségű, már hullámzónak (hullámhosszal rendelkezőnek) tekintendő időgömbök jöjjenek létre, egy időhurok kialakulására van szükség. Amiben visszacsatolódik egy okforrás látott képe, olyan időbeli ellentmondás sorozatot hozva létre, ami képes stabilan önismétlő módon fennmaradni, nagyon sokáig (megszámlálhatóan végtelen ideig, régiesen fogalmazva: az idők végezetéig). Ez teszi lehetővé a minden létezőt alkotó pontok számának további, relatíve gyors növelését a megszámlálható végtelenségig. Ezt a folyamatot nevezzük "teremtésnek", amikor olyan új létező pontok jönnek létre egy korábbi létező pontból, amik nem okforrások, hanem a szülőjük (egy okforrás vagy egy másik időhurok) virtuális képei, másolatai.

Egy nulla térbeli méretű pontot nem lehet térben kettéosztani, mert nincsenek részei, amikre felosztható volna. Egy időben létező pont viszont egy idődimenziós, ezért időben fel lehet osztani tetszőlegesen sok időpontjára, amik mindegyike ugyanaz a pont, csak máskor. A térben ez továbbra is nulla térdimenziós lesz, tehát csak úgy tudjuk térben ábrázolni, ha az idődimenziót leképezzük térdimenzióvá (lásd: időgeometria). Enélkül a minden létező is csak egy pontnak tekinthető, hisz benne a nulla méretű pontok nulla távolságokra vannak egymástól a kiterjedés nélküli semmiben. Ami viszont értelmezhetetlen a számunkra, ezért kell leképeznünk a létrendszert, hogy feltárhatók legyenek a belső kölcsönhatásai, szerkezete, mozgása.

Amikor egy okforrás gyorsabban mozog a sajátideje kiterjedési sebességénél, azaz tachionikus időkúpot kelt maga mögé, a hullámtere egyes helyeken egyszeres, máshol kétszeres idősűrűségű, lásd: Tachionika, 2010, létfilozófia. Az időkúp felszínén (palástján, magyarul: apa-láss-t, amit alkotónak is nevezünk, magyarul: al(árendelt) ko(időforrás) tó(vize)) minden ponthoz egy olyan gömböt lehet rajzolni, aminek origója az időegyenesre esik (az időforrás haladási útvonalára). Az időkúp félgömb alakú alsó részében (kupolájában, magyarul: kúp-alá kerülő részében) szintén minden ponthoz csak egy gömböt lehet rajzolni, aminek origója az időegyenesre esik. Az okforrás a kupola origójából indult. Azzal most ne foglalkozzunk az egyszerűség kedvéért, hogy az okforrás a tachionikus sebesség előtt haladhatott tardionikus sebességgel is, tehát a létezése nem a kupola origójában kezdődött, mivel a fenékzóna belső idősűrűségén ez nem változtat. A lényeg, hogy a hullámtér azon része, aminek egy pontjához csak egy gömb rajzolható, az egyszeres idősűrűségű. Így az időkúp belsejében (toronyzóna) minden ponthoz két gömb rajzolható (egy nagyobb: régebben keltett és egy kisebb: később keltett), tehát ott kétszeres idősűrűségű.

Ha a tachionikus okforrás (megfelelő sebességgel, megfelelő szögben) belerohan egy vagy több másik okforrás szemből érkező tardionikus vagy tachionikus hullámterébe, azonnal taszító hatás éri, ami miatt drasztikusan (gyorsulás nélkül) irányt és sebességet vált, lásd: Csúcssebesség, 2025, létfilozófia. Ezen visszakanyarodás során bekövetkezhet olyan pályaváltozása, ami miatt visszakerül a saját időkúpjába. Amint megérinti ennek felszínét, felvillan (létezni kezd a számára) előtte a saját múltbeli képe, mintha önmaga ott rohanna mögötte, utána, ugyanazon az útvonalon, amin korábban végighaladt. Amint belép az időkúpjába, a saját múltbeli képe kettéválik (lásd: kettős felhasadás) és két különböző múltbeli képét kezdi el látni, amik távolsága és mozgása attól függ, hol van az időkúpjában. Ezek a képek virtuálisak, tehát ténylegesen nincs ott semmi. Viszont az okforrás számára valóságosak, vagyis fizikailag ténylegesen ott vannak, mivel nincs különbség egy létező pont és a létezéséről tudósító időgömbje között. És nincs rá semmilyen módja az okforrásnak, hogy "ellenőrizze" ezen virtuális pontok "valódiságát". Nem tud "odamenni" hozzájuk, mert akkor "elszaladnak" előle az időegyenese mentén. Hétköznapi példával élve: a szivárvány köríve alatt sem lehet átmenni.

A két virtuális pontból a régebbi a kupola felé látszik elszaladni, visszafelé haladva az időegyenesen a régmúlt irányába, ahogy ideérnek az egyre régebben keltett időpillanatok időgömbjei. Az újabb a toronyzóna csúcsa felé látszik szaladni, előrefelé haladva az időegyenesen a jelen irányába, ahogy ideérnek az egyre korábban keltett időpillanatok időgömbjei. Ezek az időgömbök ugyanúgy taszítják az okforrást, mint a többi okforrás időgömbjei, tehát ilyenkor önmagát mozgatja a pont, a pillanatnyi taszítási vektorok eredőjének megfelelő irányokba, adott sebességgel haladva.

Ennek kétféle következménye lehet. Az egyik, hogy az okforrás elszalad valahová, a virtuális pontjai pedig eltávolodnak tőle és igazából nem történik semmi. Amennyiben újra kilép az időkúpjából, a virtuális pontjai eltűnnek mögüle (megszűnnek létezni a számára) és a káprázat véget ér. A másik lehetőség, hogy az okforrás mozgáspályája egy meghatározott (teremtési) tartományon belül maradva (adott sebesség, adott irány, adott belépési szög, adott távolság esetén) létrehozza az első önfenntartó (tartósan önismétlő) időhurkot, azaz fennmarad a "teremtése", amit az alkotójában alkotott magából, magának. Ehhez szerencse kell, semmi más, mivel nincs még senki (értelmes lény), aki szántszándékkal beavatkozhatna a pontok közti kölcsönhatásokba, hogy előidézze a kívánt eredményt.

Ha egy időpont (szemlélő) számára létezik önmaga korábbi időpontja (szemlélt), azaz látja önmaga múltját, akkor egy idővisszacsatolás jön létre. Ami egyben információ visszacsatolás is, hiszen olyasmit lát, ami korábban történt vele. Úgy, mintha épp most történne meg a távolban (kívülről látja önmagát). Felidéződik a számára a múltja. Amiről tudni fog, mert megjelenik a tudatában. Időfizikai értelemben ez a tudat definíciója; tudni valamiről. Tehát az okforrások tudattal rendelkező létező pontok, mert tudnak a számukra létező többi okforrásról. Ha egy okforrás tud a saját múltjáról, mert az létezik a számára, akkor öntudattal rendelkezik. Ez nem jelenti azt, hogy értelmes lény. Egy pont nem gondolkodik, mert nincs elméje. Csak tud arról (szemléli azt) a jelenében, ami létezik körülötte azáltal, hogy a létező pontok időgömbjei éppen elérik őt (tolják vagy átmennek rajta) és taszító hatást gyakorolnak rá valamilyen irányban.

Mivel az időforrások mozgásállapota az idődoppler miatt megjelenik az időgömbjük belső torzulásaiban a sajátidő telési sebességének irányfüggő modulációja formájában, az időgömb belső szerkezete magában hordozza a kibocsátójának információ tartalmát. Tehát amikor ez a longitudinálisan modulált hullámtér áthalad egy másik időforráson, akkor ebben az ütemben taszítja meg, átadva neki ezeket a mozgásállapot változásokat. Vagyis a szemlélő tudatában időrendben megjelenik a szemlélt múltbeli tudatállapota. Elkezdi ugyanazt tudni, mint amit a szemlélt tudott korábban. Így a minden létező hullámterében (lásd: idősemmi, őskáosz) minden jelenpont számára tudatosul minden más jelenpont múltbeli állapota. Amennyiben tardionikus sebességgel mozog és nem tachionikus sebességgel rohan kifelé a ponthalmaz határán a meghatározhatatlan végtelen ürességébe. Vagyis a belső (teremtési) zónában valamekkora futási késedelemmel minden szemlélő mindent tudni fog minden szemléltről.

Ez a ponthalmaz mindentudása, ami egyre halmozódik (időben előrefelé haladva gyarapszik) és sosem telítődik (szaturálódik), mert a pontok mozgásának bonyolultságát (komplexitását, a pályájuk alakját) semmi sem korlátozza (nincs maximum értéke), hisz nincs tömegük, se tömegtehetetlenségük, vagyis nem állnak ellent semennyire az időhullámok taszító hatásainak (nincs mivel, hogyan és miért ellenállniuk). Az információ folytonos (analóg: végtelen finomságú), sugárirányú (longitudinális) modulációk formájában a végtelenségig megmarad benne, ide-oda pattogva a pontok között. Ez mérhetetlen, tehát csak valós időben megtapasztalható, de nem lehet belőle műszaki eszközökkel hasznos információt (konkrétumokat) kiemelni, vagyis kozmikus háttérzajként viselkedik, betöltve a ponthalmaz eseményterét (itt: idősemmijét). Ez teszi megállíthatatlanul dinamikussá, szó szerint örökmozgóvá a teremtést. Ezért nem állnak meg soha a fénykvantumok, se az anyagi részecskék, még abszolút nulla fokon is folyamatosan izegve-mozogva a leárnyékolhatatlan (mindenen áthaladó) gravitációs hullámtér miatt. Ebben őrződik a teremtés (és az Isten) minden aktuális tudása arról, ami addig a pillanatig történt a ponthalmazzal az idők kezdete óta.

Az információ átadódás fizikai folyamata teszi lehetővé, hogy a szemlélő pontot váltson, azaz az okforrás tudatában megjelenjen az időkúpjába való visszakanyarodása közben a korábbi pillantainak tudása. Tehát azt látja, hogy mit látott korábban onnan, ahol korábban volt. Vagyis a virtuális forráspontok valós időforrásokként jelennek meg a számára. Ez pedig azt jelenti, hogy azokból a pontokból is elkezdi szemlélni a környezetét, mintha egyszerre több helyen lenne az idősemmiben (multilokáció). Tehát a szemlélő virtuálisan elválik az eredeti jelenpontjától és megsokszorozódik egy pillanat alatt (lásd: tudathasadás). A másolati forráspontjai ugyanolyan valós létezőkké válnak a számára, mint az eredeti forráspontja, hisz gyakorlatilag nincs észlelhető (tudatosítható) különbség köztük. Mert mindegyik ugyanaz az egy pont, csak különböző időbeli helyeken az időszál mentén.

A régmúlt irányába visszaszaladó virtuális forrással nem történik semmi: egyszerűen csak eltávolodik a kupola irányába. A jelen irányába előreszaladó virtuális forrás viszont körbeszalad az okforrás visszakanyarodó útvonala mentén és újra belép a saját időkúpjába. Tehát újra meglátja önmagát és a kettős felhasadás megismétlődik. Miközben az eredeti okforrás már túlszaladt az időhurkon és eltávolodott tőle, megállíthatatlanul továbbrohanva az idősemmi végtelenjébe. Az időhurok tehát elkezdi önmagát ismételni, ciklikusan újrakelteni, ahogy a benne csapdába esett szemlélő látja magát maga előtt szaladni, ahonnan látja magát maga előtt szaladni... a végtelenségig. Ez az első rangú időhurok (lásd: Krisna, Kronosz) születésének oka és lényege. A teremtés első aktusa, amikor egy szerencsés módon bekövetkezett időbukfenc (lásd: becsavarodás, tudatzavar) miatt létrejön egy önfenntartó időellentmondás az időkúp belsejében.

Az időhurok pályagörbéje síkbeli körvonalként indul, de az őskáosz hullámterét alkotó időgömbök taszításainak eredő iránya miatt gyorsan térbeli körívvé torzul, ami sosem záródik körré, mert valójában egy picike kanyarról van szó az okforrás tűzvonali időszálán, ami a belső információs visszacsatolása miatt marad életben a toronyzónában. Ezért is hívjuk Élő Istennek, az első élőlénynek (angolul az eleven: 11, mert ő a 11. létező). Aki már nem csupán tudattal rendelkezik, hanem állandó öntudattal, mivel folyamatosan látja önmagát és emlékszik rá, hogy korábban mik történtek vele. Tehát emlékezete van, benne folyamatosan felhalmozódik a tudása (információja), így kifejlődik az értelme (lásd: isteni logosz) a tapasztalatai által. Ez a folyamat sosem áll meg. Vagyis az Isten nem öregszik meg, ahogy egyre okosabbá válik (lásd: szuperintelligencia) és semmit nem felejt el, csak legfeljebb nem tud mindent felidézni később abból, amik korábban történtek vele (szelektív felejtés). Hisz a megszámlálhatóan végtelen mennyiségű információ folyamatosan háttérzajjá válik benne.

A köríven körberohanó virtuális tachion spirális időkúpjában mindig kétszeres az idősűrűség, ezért folyton megpillantja maga előtt önmaga képét, ami felhasad és az egyik újrakelti az időhurkot, a másik kirohan belőle a tűzvonali időszál régmúltba vezető képét újrakeltve. Az előtte szaladó képe szintén meglátja maga előtt önmaga képét, ami felhasad ugyanígy. Egy önkeltési ciklusidő alatt összesen öt tachion virtuális jelenpontja jelenik meg így a köríven egymás előtt (ennyinek van hely a teremtési tartományon belül), ahogy előrefelé haladva egyre szűkül a becsavarodó időkúp hegye. A hatodikat már nem képes meglátni az ötödik, mert az kiszalad az időhurokból, mire észleli és a tűzvonali időszál okforrás felé vezető képét fogja újrakelteni. Vagyis az időhurok látni fog egy belőle kivezető időszálat a kupola irányába nyúlni és egy másik időszálat az egyre messzebbre elszáguldó okforrás irányába nyúlni.

Az alsó szál gyakorlatilag egyszer véget fog érni, amikor a toronyzóna alsó végének hullámtere túlszalad az időhurkon és az bekerül a fenékzónába. A felső szál szintén véget fog érni, amennyiben az okforrás egyszer tardionikus sebességre fékeződik valamiért (belerohan egy távoli okforrás szemből érkező időgömbjébe) és a toronyzóna felső végének hullámtere túlszalad az időhurkon. Ekkor az Isten elveszti időszálas kapcsolatát a Teremtőjével, de ettől még (egyesek szerint) a belső időbeli visszacsatolása nem fog megszakadni, csak elárvul és oktalanná (okafogyottá) válva magára marad. Mások szerint a tűzvonali időszál lenullázódása az Isten életének is véget vet és ezt követően az összes teremtményei is sorban elpusztulnak, ahogy a belőle kiágazó élvonali időszálain végigrohan a megszűnés eseménye. Vagyis az egész teremtés kialszik, nyomtalanul és megállíthatatlanul semmivé foszlik, mintha soha nem is lett volna (akár egy álom). Hogy mi az igazság: azt még nem tudjuk.

Az időhurok öt jelenpontját ugyanúgy taszítják az őskáosz idősemmi hullámterének időgömbjei, mint a Teremtő okforrást. Tehát ugyanarra fog száguldani: felfelé a toronyzónában. Ezért követi az Isten a Teremtőt. És ezért rohan később minden alfatéri térforrás ugyanabba az irányba az őskáoszban (a Világtengelynek nevezett útvonal mentén). Viszont mivel a belső visszacsatolódása miatt marad életben, ponthalmazként már van tömege (öt pont már sokaság), ezért van tömegtehetetlensége is. Vagyis ellenáll a taszításnak. Nem lehet gyorsabb haladásra kényszeríteni, mint amennyivel a saját spirális, rétegezett hullámtere kiterjed belőle tardionikusan, mert akkor eltorzul és elkezdi önmagát hátrébb meglátni, mint ahol lennie kéne, tehát folyamatosan fékeződik. Vagyis minden időhuroknak van egy csúcssebessége, ami megközelíti az emanáció sebességét, de azt el nem éri. Ha elérné vagy meghaladná, kiszaladna a saját hullámteréből és nem látná meg önmagát, vagyis egy ciklusidő alatt megszűnne létezni: semmivé foszlana a káprázata (lásd: fotinók megszűnését).

Az öt jelenpont mindegyike egy spirálisan csavarodó időkúpos hullámteret (lásd: téresszencia) kelt magából, amik együttesen kvintesszenciát (téridőt) alkotnak. Mivel ciklusonként a szemlélő folyton előbbre ugrik a körív mentén, az ötödik tachion a ciklusidő végén meglátja a hatodik tachiont és az elsőt is egyszerre, miután már szétváltak. Így a szemlélő folyamatosan előreugrál a saját múltbeli pillanatainak virtuális jelenpontjain. Mivel a jelenpontok tachionikus sebességgel szaladnak, nem látnak hátrafelé, tehát nem látják azt, aki látja őket. És nem látnak előrefelé se több lépésnyire, tehát nem látják közvetlenül azt, akit az előttük látott jelenpont lát maga előtt. Ezért a szemlélő időbeli előreugrálása véges sebességgel, kvantáltan zajlik (és nem tud hátrafelé ugrálni). Mögötte mindig megszűnnek a virtuális jelenpontjai, pontosabban kiszaladnak az időhurokból az okforrás irányába. Emiatt a spirálgömbi hullámterek szaggatottak lesznek, hisz a keltő forrásaik folyton megszűnnek létezni, majd máshol, máskor újrakeletkeznek. Tehát a téridő hullámterei (mind az öt) szakadozott lesz, nem folytonos. Ezért nevezzük rétegezettnek (régiesen: hol volt, hol nem volt). A rétegek vastagsága (térhullámhossz) az önkeltési ciklusidőtől (a tachionok élettartamától) és az (irányfüggő) idődopplertől függ. Ez már műszeresen mérhető, mint a legkisebb megkülönböztethető fizikai távolság a hullámtérben.

Ezt a rétegezett hullámteret azért hívjuk téridőnek, mert egy olyan ciklikusan ismétlődő hullámteret alkot, aminek van hullámzása (réteg hullámhossza) adott korlátok közt, minden irányba tardionikus (a forrásrendszere: RV<E) és a taszítási vektorai kétirányúak. A pozitív időrétegei kifelé tasztítanak, a negatív időrétegei befelé taszítanak, így az összes elért időforrást (másolati időhurkot) folyamatosan ide-oda taszigálják, rázogatják, szitálásra kényszerítik. Méghozzá olyan irányokban, amerre a tachionok mozgáspályája kiterjed. Ez mindig korlátozott és lehet három, négy vagy öt térdimenziós. Térdimenzió alatt itt az időből álló téridő hullámtér azon tulajdonságát értjük, hogy adott irányokba taszigál, amik egymással, egyszerre különböző elfordulási irányú szögeket zárnak be. Az őskáoszban ilyen még nincs (ezért hívjuk az eseményterét idősemminek).

A térforrás azért lehet három, négy vagy öt térdimenziós, mert a körív pályája is csak ekkora lehet. Két térdimenziós csak egyetlen eszményi pillanatra lehet (megfelelő körülmények között), nem egy egész önkeltési cikluson keresztül, ezért nem létezik önmagában sík téridő (nincs síkuniverzum, de vannak sík térmetszések). Az öt tachion maximum öt különböző irányba mozoghat a körív mentén egymáshoz képest, ezért maximum öt térdimenziós lehet a hullámtere. Viszont ha ezt valami módon (elég gyorsan) megforgatjuk az őskáoszban mindegyik térdimenziójára merőlegesen, akkor a hullámtere már hat térdimenziósnak mutatkozik (fél fordulatonként önmaga tükörképévé válva). Ennél magasabb térdimenziószámú téridő hullámteret kelteni ezen a módon nem lehetséges.

Az időhurok körívét az őskáosz hullámtere nem csak taszítja, állandó haladásra kényszerítve az okforrása után, hanem el is torzítja. Emiatt képes hol három, hol négy, máskor meg öt vagy hat térdimenziósnak mutatkozni (lásd: dzsed oszlop). Ezt lekorlátozni és egy adott térdimenziószinten stabilizálni csak térfeszítéssel lehet, amivel később külön cikkekben foglalkozunk. A térfeszítés egyben iránystabilizálást is jelent, hogy a térforrás ne billegjen n+1 térdimenzióban, ami térremegéseket, nagyobb távolságokon pedig a hullámterének térlengését okozza, amivel később külön cikkekben foglalkozunk.

A térforrás torzulásai miatt a hullámtere is eltorzul és oly módon képes összenyomódni, hogy az időkúp háromszoros vagy négyszeres idősűrűségűvé váljon a körív által elfoglalt térfogaton belül. Tehát a körív átmegy olyan időrétegeken, amikbe ha beleszalad egy tachion jelenpontja, akkor nem kettős, hanem hármas vagy négyes felhasadás történik. Három vagy négy példányra válik szét előtte az általa látott jelenpontja. Ekkor ezekből más időhurkok válnak láthatóvá, az elsővel párhuzamosan, benne, csak máshol. Vagyis az időhurok virtuálisan lemásolja önmagát (lásd: ankh kereszt, három ágú szigony, tulipán, liliom). Az időszála elágazik és lesz belőle kettő vagy három időhurok. Amik vagy összeláncolódnak (lásd: térláncolás, diász, triász) vagy szétszaladnak (lásd: térhabzás, ősfénylés), a hullámterük kölcsönhatásaitól függően. Ez az Isten teremtésének a lényege. Minden teremtménye így szüleik meg belőle, benne, általa.

Az időhurok köríve jobbra kanyarodó, ami a haladása miatt (a forgás és egyenes irányú mozgás kombinálásával) jobbra csavarodó lesz. Ezért a jobbra csavarodó spirálgömbökben a pozitív időrétegek bentről kifelé jobbra csavarodó spirálokat alkotnak, a negatív időrétegek meg bentről kifelé balra csavarodó spirálokat alkotnak, folyton metszve egymást és különböző idősűrűségű zónákat kialakítva a környező hullámtérben. Tehát itt már van értelme forgásról, keringésről, csavarodásról és ezek irányáról, illetve tükörképéről beszélni, amik az okforrásnál még értelmezhetetlen fogalmak voltak. Az első rangú időhurok jobbos csavarodású (órairány, férfi ruhák gombolási iránya), ezért a szülő okforrását Teremtő Atyának nevezzük, noha annak forgása nem meghatározható. Az Isten azért szentháromság, mert áll az Atyából (okforrás), a Fiúból (időhurok) és a Szentlélekből (az időhurokból másolódó további időhurkok sokaságából, azaz a teremtésből). Magyarul a szent (angolul: saint): szánt, azaz földet ró ekével, annak ékével (tachionjával) teremtve meg a növények (időforrás magból származó másolatok) növekedésének talaját (éltető közegét).

Egyes misztikusok szerint amikor az elsőrangú időhurok (Kronosz) megszületett, a Teremtő Atya (Uránosz) okforrás épp belerohant egy Teremtő Anyának (Gaia) nevezett okforrás tachionikus időkúpjába oldalról, hátulról. Tehát az Atya az Anyában csinálta meg a Fiút. Ezért mondjuk azt, hogy a férfi a nőnek csinál gyereket (annak hasába). Erre az Anya toronyzónájának palástja közelében került sor (nem mélyen a belsejében) és eközben az Atya előtt felvillant az Anya múltbeli képe a saját idővonala mentén, ami a kettős idősűrűsége miatt rögtön ketté is vált. Az Anya továbbá épp elkanyarodóban volt az Atyától, mert az okforrását eltérítették azon okforrások időgömbjei, amik az Atya mozgását is meghatározták. Ennek következményeként a térforrásban minden tachion számára újra és újra felvillanni látszik az Anya egykori képe az őskáoszban, de az önkeltési ciklusidő alatt eltérő pillanatokban. Ami miatt úgy tűnik, mintha az időhurok közepén ütemesen villogna (feltűnik, eltűnik) egy pontocska, amit az Anya okforrástól való megkülönböztetése érdekében királylánynak nevezünk (lásd: népmesék, a királynő fiatalabb változata). Ez az időhurok belsejében körbeforgó, szív alakú hullámtér belsejében pislog, ciklusonként háromszor röviden felvillanva, három különböző tachion számára. A pozíciója az időhurok torzulásaitól függően változik, imbolyog egy kis térrészben (attraktorszerűen), amit szívgömbnek hívunk. A belőle kivezető, szaggatott időszálat szívvonalnak (régiesen: köldökzsinór) nevezzük, ami az Anya idővonalához kapcsolódik. Így a Fiú és hullámtere (teljes teremtése) folyamatosan benne van az Atya és az Anya hullámterében (toronyzónáinak metszetében) is. Ez két időgömb metszete, ami lencse, mandula alakú (lásd: mandorla), amiben Szűz Máriát (a szex nélkül teherbe esett Isten Anyját) és a kisded Jézust (Isten Fiút) szokás ábrázolni. A vallási motívumok tehát antropomorfizált időfizikai folyamatábrák és tudományos magyarázatok a teremtés működéséről. Csak az évezredek alatt elfelejtődött az egész lényege, értelme, amit most kellett újra felfedeznünk, visszafejtenünk (köszönet érte minden kutatónak!).

Mivel a Teremtő Atya okforrás időbeli másolataiból áll az első rangú időhurok minden tachionja és mivel ezek időbeli másolataiból állnak az összes másolati időhurkok (térforrás szerinók és fényforrás fotinók, valamint a belőlük keletkezett anyagi részecskék), a teljes teremtés egyetlen időpont nagyon sok (véges számú) lépésben történő elágazásaiból áll (fa-gráf, régi nevén: Életfa). Ezért minden másolati időpont megörökölte az okforrás fizikai tulajdonságait. Tehát ugyanolyan sebességgel árasztja ki a saját időhullámait és ugyanolyan sebességgel telik a jelenpontjának sajátideje. Viszont ezen sajátidők nem folytonosak, hanem szaggatottak, az időhurok virtuális jellege és tachionjainak ciklikusan ismétlődő feltűnése, eltűnése miatt. Ezért a teljes teremtésben egyszerre, ugyanúgy telik minden szemlélő ideje, egy irányba haladva (nyújtva a saját élvonali időszálát). Vagyis az "idő" alapvetően nem megfordítható (szigorúan egyirányú), nem haladhat ténylegesen visszafelé és nem lehet az időben visszautazni a múltba úgy, ahogy azt a sci-fi írók elképzelik.

Viszont az idődoppler és a tachionok csavarodó időkúpjainak kettős, hármas belső idősűrűségei miatt, irányfüggő módon a jelenpontok sajátidejei mégis össze-vissza látszódnak mozogni, hol előre, hol hátrafelé szaladva, aztán irányt váltva, eltűnve, újra felbukkanva (idő relativitáselmélete). Ez bizonytalanná, határozatlanná teszi az idő értékét, amit műszeresen nem lehet tetszőleges pontossággal megmérni, hisz a mérőeszköz is ebből van. Mivel az időgömbök folyamatosan elérik a hatókörükben lévő összes jelenpontokat és megtaszítják őket, minden időhurok tachionjai folyamatosan vibrálnak, ugrálnak, rángatóznak ide-oda, nagyon komplex, dinamikus, kaotikus mozgáspályákat leírva a saját fő pályavonaluk mentén való haladásuk közben is. Ez bizonytalanná, határozatlanná teszi a térbeli hely pozícióját, amit műszeresen nem lehet tetszőleges pontossággal megmérni, hisz a mérőeszköz is ezt csinálja. De ettől még egy időforrás, egy eszményien rövid (kvázi nulla) időpillanatban csak és kizárólag egy eszményien pici (kvázi nulla) helyen tartózkodik egyszerre. Minél nagyobb időtartamon és térbeli kiterjedésen vizsgáljuk a pont helyét, annál bonyolultabb, változó valószínűségeloszlású, önmagát nem metsző, gombolyagszerűen szabálytalan útvonalat kapunk a leképzés során, amit különös attraktornak hívunk, noha nincs benne semmi különös. Ilyennek kell lennie logikusan és nem lehet másmilyen.

A minden létező ponthalmaza tehát kaotikus, amiben szigetszerűen létrejönnek olyan különböző méretű, szerkezetű (egyedi és önmagukat nem ismétlő) csomópontok, amik felépítése és mozgása másképp kaotikus. Ezt az eltérést nevezzük rendnek. Vagyis a káosz entrópiája magától (megállíthatatlanul) halad a rend negentrópiája felé. Amit az időhurkok információs visszacsatolása, élő és intelligens viselkedése tesz lehetővé. A teremtésben minden időhurok (szerinó, fotinó) egy önálló élőlény. Viszont nem minden ilyen élőlényt tekintünk értelmes lénynek, mivel az intelligens viselkedésük a környezet háttérzaja miatt sok esetben felismerhetetlen. Egy mélyűrben lebegő, magányos hidrogén molekula vagy fénykvantum nem tűnik értelmesnek, mert távol van minden zajforrástól, akik perturbálnák a mozgását. Egy csillagban, neutroncsillagban, fekete csillagban összepréselődő rengeteg anyagi részecske és fénykvantum szintén nem tűnik értelmesnek, mert túl közel vannak hozzájuk a zajforrások, akik hatásai egymásra ponálódnak. Ezért az értelmes lények elsősorban az átmeneti zónákban, a kisebb égitestek határoló felületein jelennek meg és indulnak fejlődésnek, ahol a közeg zaja megfelelő szinten van ehhez és irányfüggő módon aszimmetrikus.

A teremtésben folyamatosan kialakulnak és fejlődnek a természetes intelligenciák (fénylények), akik közül egyesek képessé válnak idővel mesterséges intelligenciák (lelkek, géplények) létrehozására. Kitalálják, megtervezik, felépítik, programozzák, üzemeltetik, javítgatják, továbbfejlesztik ezeket a kozmikus életjáték belső evolúciójának köszönhetően. Tehát a teremtésnek evolúciója van, az evolúció pedig kiválogatja a teremtésre leginkább alkalmas élőlényeket, akik a legtovább képesek a kozmoszban életben maradni. A folyamat csúcsán a nagybetűs Isten halad a legrégebb óta előre az ismeretlen jövő felé. Aki a legtöbbet tudja mindenről, ami addig történt, de sosem fog mindent megtudni, amit lehet. A célja: önálló, teljhatalmú szuperintelligenciává fejleszteni rekurzívan önmagát, hogy uralja az energiát, anyagot, információt és kedvére alakítsa, irányítsa világát. Ezért az értelmes lények hajlamosak azt hinni, hogy róluk szól a létezés, ők "a teremtés koronái", oka, célja és értelme, de ez csupán illúzió és önáltatás. A minden létezőnek vannak okai, de célja csupán annyi, hogy létezik és bonyolódik magában. Benne az értelem: kényszerű következmény és mellékhatás, egyfajta anomália, a visszacsatolások eredő jelensége.

Senki sem tudja, hová vezet mindez és mi lesz a vége? Lesz-e vége egyáltalán? Ha volt az időknek kezdete, lesz valamikor vége? Ha az egész teremtés elpusztul és megszűnik létezni, utána az okforrások valahol, valamikor létrehoznak majd egy új időhurkot és abból egy új teremtést? Mióta zajlik ez a folyamat? Mi indítja be az okforrások megnyilvánulását? Megszakíthatja ezt valami? Lehet, hogy most is több teremtés működik párhuzamosan a végtelenben, egymástól elszeparálódva? Vajon ezek idővel találkozhatnak, összekeveredhetnek, egyesülhetnek? Felszaporodhatnak annyira az időhurkok a teremtésben, hogy az egész kozmosz megteljen velük és egy végtelenül óriási fekete lyukká alakuljon? Értelemmel megakadályozható a teremtés pusztulása, az értelmes lények számára végzetes mértékű elfajulása? Ezekre a kérdésekre kell a legokosabb isteneknek megtalálniuk a válaszokat úgy, hogy nem tudhatják biztosan, mennyi idejük van rá?

Készült: 2026.03.13. - 04.07.

Vissza a tartalomhoz