INFORMÁCIÓ ÍRÁSA IDŐHUROKBA

1. PONTHALMAZOK

Az időfizikai világmodellen belül az informetria tudományága foglalkozik az információ elmélet kutatásával. Időfizikai értelemben az információ a létező pontok, ponthalmazok térbeli alakzatának és időbeli mozgásának leírása, ábrázolása. Tehát az információ minden létező dolog legvégső és egyetlen lényege. Az alábbiak megértéséhez tessék időfizikát és időmatematikát tanulni.

Egy pontnak nincs térbeli formája, ezért csak időbeli mozgáspályája van egy tetszőleges kiterjedésű eseménytérben. Egy ponthalmaznak (ami minimum két pontból áll) mindig van térbeli formája, amellett, hogy egészében időbeli mozgáspályája, részeiben (elemeiben) pedig időbeli deformációja van. Ezen térbeli forma térdimenziószáma (tD) minimum: 1, maximum n-1, ahol n a pontok száma, ami csak véges, természetes szám lehet.

Egy ponthalmaz pillanatnyi információ tartalmát a legegyszerűbben a pontokat összekötő szakaszok hosszával és ezek egymással bezárt szögeivel lehet leírni. Ha ezt teljes gráffal modellezzük, akkor (nx(n-1))/2 élről és (((n-1)x(n-2))/2)xn szögről van szó, mert minden csúcsból kivezet n-1 él és ezek párokba rendezése annyiféleképp lehetséges, mintha teljes gráfba kapcsolnánk őket. Mivel a pontoknak nincs méretük, a köztük lévő távolságok pedig csak végesek és nullánál nagyobbak lehetnek, a mozgásuk folytonos, ami csak analóg értékekkel (irracionális számokkal, azaz végtelen tizedes törtekkel) írható le. Az összekötő szakaszok által bezárt szögek nagysága szintén irracionális és a 0<=n<360 fokos tartományban mozog folytonosan. A természetben (teremtett világban) tehát minden ponthalmaz információ tartalma végtelen féle értéket vehet fel, függetlenül a ponthalmaz pontjainak számától és a halmaz méretétől, mozgásától, deformációjától.

A helyváltoztató mozgás egy pont összes időhullám gömbökben (amik elérik, illetve átmennek rajta), azok hatására egyszerre végzett elmozdulásainak eredője. A helyváltoztató mozgás (haladás), a helyzetváltoztatás (elfordulás) és a deformáció (torzulás) egy ponthalmaz pontjainak összes időhullám gömbökben, azok hatására egyszerre végzett elmozdulásainak eredője.

Vagyis minél több pontból áll az egymás számára létező pontok halmaza, azok pontjai annál bonyolultabb (összetettebb) rezgő, szitáló, vibráló mozgást végeznek folyamatosan, megállíthatatlanul, kölcsönösen perturbálva (háborgatva) egymás mozgását. Ez okozza a léthalmaz aszimmetriáját és kaotikus dinamikáját, ami egyedivé (a léptéktől függően különbözővé vagy hasonlóvá) és megismételhetetlenné teszi minden pont és ponthalmaz térbeli helyét, helyzetét, időbeli mozgását, tehát az információ tartalmát is. Egyben egyirányúvá teszi a sajátidő (mozgásállapot változás) telését a léthalmazban, minden pont számára, de nem teszi ennek szubjektív szemléletét (szemlélőtől függő látszatát) egyforma sebességűvé minden más pont számára az idődoppler miatt. Ezzel kapcsolatban tessék elolvasni az Idődoppler (2023, létfilozófia), Idődilatáció és időkontrakció (2023, létfilozófia), valamint az Időforrások (2026, létfilozófia) című írásokat.

2. IDŐHURKOK

Egy szerinó (5 tachion) vagy fotinó (7 tachion) időhurok tachionjainak pályagörbéje (köríve) határozza meg az időhurok (szerinó: szitD, fotinó: fitD) és kibocsátott hullámtere (szerinó: szhtD, fotinó: fhtD) térdimenziószámát, ami csak természetes szám lehet. Az időhurok térdimenziószáma a tachionok mozgásirányainak eltérései miatt nem haladhatja meg a forráspontjainak számát (szerinó: 1<szitD<6, fotinó: 1<fitD<8), a hullámterének térdimenziószáma pedig a harmadlagos csavarodás szabálya miatt nem haladhatja meg az ennél eggyel nagyobb értéket (szerinó: 1<szhtD<7, fotinó: 1<fhtD<9). Törtdimenziós (törtszámmal, irracionális számmal leírható) fizikai térdimenziók és idődimenziók nincsenek. Egyes matematikai modellekben létre lehet hozni ilyesmiket (fraktáldimenziók), de a matematika nem fizika, így ezzel az időfizikában nem foglalkozunk.

Minden időhurok pályagörbéje egy olyan körív, ami mentén egymást követik a virtuális tachion forráspontok. Minden tachion csak az előtte szaladó tachiont látja, mivel annak a hullámterében mozog és egyetlen tachion sem látja a saját hullámterét, mivel folyamatosan kiszalad abból, ami mögé és köré keletkezik spirálgömb szerűen felcsavarodva. A körív geometriája az időhurok behúzási tartományán (önfenntartási zónáján) belül analóg módon, végtelen finomsággal deformálható, tehát a jelenpontok közé húzott egyenes szakaszok hossza és a szakaszok által bezárt szögek csak irracionális számokkal írhatók le. Tehát a szerinó leírható: 10 szakasszal és 30 szöggel, a fotinó pedig: 21 szakasszal és 105 szöggel. Viszont ezek a szakaszok és az általuk bezárt szögek fizikailag mérhetetlenek, mivel a mérhetőség alsó határa a térhullámhossznál van, ami összevethető az időhurkok átmérőjével. Az ennél kisebb távolságok tehát meghatározhatatlanok. Csak matematikai modellezéssel lehet az időgeometriai szerkezetükről közelítő számításokkal, pontatlan értékeket kapni.

3. ERŐHATÁSOK

Mivel mindkét fajta időhurok egy kis ponthalmaz (sokaság), van tömegük (minimális), ennélfogva tömegtehetetlenségük is. Vagyis a belső visszacsatolási rendszerük (a halmazt egyben tartó kölcsönhatások) véges sebességű működése (átviteli késedelme) miatt korlátozott mértékben ellenállnak a különféle gyorsításoknak. Ezért erőt kell kifejteni rájuk, véges időn keresztül ahhoz, hogy valamekkora késedelemmel, fokozatosan megváltozzon a sebességük. Ezzel kapcsolatban tessék elolvasni a Gyorsulások (2025, létfilozófia) és a Csúcssebesség (2025, létfilozófia) című írásokat.

Az erőkifejtés (az áthaladó időhullámok révén) azáltal változtatja meg a ponthalmaz egészének mozgási sebességét és irányát, hogy irányfüggő módon, egymáshoz képest késleltetve megváltoztatja a benne lévő pontok helyzetét egymáshoz képest. Tehát mindig deformációval jár együtt. Ami az időhurok analóg információ tartalmának megváltozását eredményezi. Az viszont, hogy ez a deformáció tartós marad-e vagy megszűnik (az időhurok visszarendeződik a korábbi formájába), az erőhatás időtartamától függ.

Az egyes tachion pontok ugyanis nem taszíthatók el tetszőleges mértékben, tetszőleges irányokba, mert egy határon túl kiszaladnak az időhurok behúzási tartományából, azaz nem találnak vissza a saját múltjukba és így a hurok megszűnik létezni. Ez történik a fotinókkal az őskáoszban, aminek folyamatos, egyirányú sodrása annyira felgyorsítja őket az emanációs sebesség közelébe, hogy végül nyomtalanul eltűnnek a létezésből. Ezért halandók, mert csak a téridő spirális, rétegezett hullámterében tudnak életben maradni, ami a pozitív és negatív időrétegeinek ellentétes irányú sodrása (ide-oda rángatása) miatt folyamatosan fékezi őket (bármerre is haladjanak benne) az őskáosz egy irányba sodró hullámterével (ami a térben is jelen van) szemben. A szerinókat nem fenyegeti ez a veszély a gyorsabb elsődleges csavarodásuk (tachion sebességük) miatt. De a szerinók se gyorsíthatók emanációs sebességre vagy efölé.

Tehát az időhurok tachionjai azért állnak ellen a gyorsító hatásnak, mert sohasem ott látják meg az előttük haladó tachion társukat, ahol az a taszítás miatt éppen van, hanem ahol korábban, még a taszítás odaérkezése előtt volt, amikor az adott időhullám réteget kibocsátotta magából. Ezért minden időhurok hátrébb kelti újra önmagát annál, mint ahol lennie kéne a taszító erőhatás vektorainak eredője szerint. A jelenség leginkább egy rugalmas labdával modellezhető: ha rövid időre benyomjuk, majd elengedjük, visszaugrik a korábbi gömbölyű formájába (elfelejti, mi történt). Ha viszont sokáig benyomva tartjuk, végül rugalmatlan alakváltozást szenved és az elengedése után is horpadt marad, tartósan deformálódva (megjegyzi, mi történt).

Az időhurkok deformálódásakor az erőhatás időtartama a kritikus tényező. Minden időhuroknak van egy önkeltési ciklusideje, ami függ a tachionok pályamenti sebességétől (elsődleges csavarodás) és a körív átmérőjétől (behúzási tartomány), a pályagörbe hosszától (ez térdimenziószám függő is, többek között). Továbbá befolyásolja a másodlagos és harmadlagos csavarodás iránya és nagysága. Ha egy erőhatás (például egy torlódási front áthaladása) rövidebb ideig tart, mint a ponthalmaz ciklusideje, akkor az egyes pontokra gyakorolt taszító, gyorsító hatása (az irányától függetlenül) semmivé válik (mintha meg se történt volna), mert a következő önkeltési ciklus során a tachionok még az előző ciklus során kibocsátott hullámrétegekbe lépnek be, amik még az erőhatás odaérkezése előtti pozíciójukban mutatják az előttük haladó forráspontokat. És ahol látják őket, oda kelti magát újra az időhurok (tehetetlenül), rugalmasan visszarendeződve a korábbi formájába, deformáció nélkül. Ezért az időhurkok aktuális információ tartalma mindig időbeli késedelemben (egy kis lemaradásban) van a rajtuk éppen áthaladó időhullám rétegek által (a longitudinális modulációjukban) hordozott információ tartalomhoz képest. Ez egyetlen ciklusidőnyi, mégis döntő jelentőségű az egész teremtés működése szempontjából, olyan sok következménye van (pl.: tömegtehetetlenség).

Az időhullámok ugyanis mindig emanációs sebességgel terjednek, ami egységnyi (E=1), véges (nem lehet nulla és végtelen) és állandó (nem lehet megváltoztatni). Az időhurkok viszont a belső  visszacsatolási rendszerük fékező, visszarendező hatása miatt miatt mindig lassabban haladnak az emanációnál (RVi<E). Ehhez bennük a tachionoknak (forráspontoknak) mindig gyorsabban kell haladniuk a körív mentén az emanációnál (RVt>E), mert ha ennél lassabbak, tardionná válnak. Azaz nem tudnak visszalépni a saját kúpos múltterükbe, ami az időhurok létezésének megszakadásához és nyomtalan megszűnéséhez vezet, egyetlen ciklusidő alatt (lásd: fotinók halandósága).

Egy időhullám réteg áthaladásának időtartama egy időhurkon attól függ, hogy mekkora a réteg vastagsága (összenyomódott vagy szétnyúlt), milyen irányba halad (a gömbfelülete), illetve ehhez képest mekkora az időhurok átmérője (ami változó a behúzási tartományán belül) és milyen irányba halad hozzá képest (egy irányba, oldalazva vagy szembe). Egy időhullám réteg áthaladásának időtartama egy időhurok egyetlen tachion forráspontján attól függ, hogy mekkora a réteg vastagsága, milyen irányba halad, illetve ehhez képest milyen irányba halad a tachion és a köríve mentén hogyan változik a haladási iránya? Az időhurok köríve mentén mindig van olyan tachion, ami azonos irányba halad a hullámréteggel (gyorsítja), van ami oldalazik hozzá képest (eltolja) és van, ami szembeszalad vele (lassítja). Tehát mindegyik tachionra máskor és másként hat ugyanaz a hullámréteg. És ez csak egyetlen réteg, de a valóságban rétegek sokasága éri folyamatosan, minden irányból a tachionokat, egyszerre próbálva n irányba taszítani őket.

Egyetlen időhullám réteg addig hat a taszítási vektorával (ami lehet pozitív vagy negatív) egy tachion forráspontra, amíg az benne tartózkodik (azaz létezik a számára). Eközben folytonosan taszítja: pozitív vektor esetén az időgömb sugáriránya mentén kifelé (amerre tágul), negatív vektor esetén befelé (ahonnan érkezik). A taszítás valójában időbeli áthelyezés a gömbhullám origójához (forrásához) képest, tehát azt határozza meg, hogy a taszított pont sajátideje milyen messze van (időtartamában) a gömbhullám forráspontjának sajátidejéhez képest. Mekkora a két pont közti emanációs létezés átviteli késedelme? Ahhoz a pillanathoz képest, amikor kibocsátotta az adott időréteget.

Ebből következik, hogy minél lassabban halad egy időhurok, annál gyorsabban átmennek rajta a környező univerzumban számára létező forráspontok minden irányból folyamatosan érkező időhullám rétegei (nagy a különbség RVi és E között). Ha egy réteg (például egy torlódási front) áthaladásának időtartama rövidebb, mint amíg az időhurok ciklusideje tart, akkor a hatása "eltűnik" a következő önkeltési ciklusa során belőle. Nem hagy rajta "nyomot". Annak ellenére, hogy az öntudatával (belső információ visszacsatolási rendszerével) fizikailag észlelte azt, hisz egy rövidke időre sorban megtaszította a tachionjait. Ez olyan, mintha elfelejtődne belőle ez az információ, hiszen nem fog "emlékezni" rá később. Az ilyen "felejtős" események, amik nem ütik át az "ingerküszöbünket", a kozmikus háttérzaj részét képezik, ami egy folyamatos, nagyon komplex információs lenyomata a környező univerzumnak. Viszont nem lehet belőle fizikailag hasznos információkat kiemelni, azaz: megjegyezni, észlelni öntudattal. Ott van, de mégse tudunk róla mi, az időhurkok, mint értelmes lények. Ez műszeresen sem mérhető, hisz a műszerek is csak időhurkokból állnak.

Fizikailag az öntudat az a jelenség, amikor egy szemlélő (időrendszer) tud saját magáról, mert a belső visszacsatolása miatt észleli a saját időhullámait. Az öntudat legegyszerűbb formái az időhurkok (szerinók és fotinók), akik a tapasztalataik belső felhalmozódása és az információ tartalmuk dinamikus perturbálódása miatt élőlényeknek, illetve értelmes lényeknek tekintendők. Az okforrásoknak csak tudatuk van, mert tudnak a többi okforrás létezéséről (észlelik a hullámaikat), de nem tudnak saját magukról. Egy okforrásnak csak akkor van (átmenetileg) öntudata, amíg RV=E, azaz önmagát egy vízvonali időszálnak látja nyúlni egy irányba. De ez a feltétel csak akkor teljesül, amikor a létezés még csupán két jelenpontból áll. Feltéve, hogy az emanációjuk sebessége azonos, ami vitatható, lásd az: Emanáció (2023, létfilozófia) című írásban.

Minél lassabban halad egy időhurok, a spirálgömbi hullámterének rétegei annál vastagabbak (kevésbé összenyomottak) előtte, a torlódási frontjában. Tehát tovább tart, míg átmegy az útjába kerülő időhurkokon. Így előfordulhat olyan eset, hogy az elért időhurok egyik tachionját hosszabb ideig taszítja, mint a saját ciklusideje (például azt, amelyik oldalazik, majd egy irányba halad vele). Vagy két, három, négy, stb. tachiont taszít hosszabb ideig, ami egészen addig fokozható, amíg mindegyiket hosszabb ideig taszítja. Ekkor a hatás megmarad az időhurokban, tehát "emlékezni" fog rá, mi történt vele, mert a gyorsulás elég sokáig tartott ahhoz, hogy maradandóan deformálja (átformálja) az időhurok körívét (új szerkezetbe kényszerítve azt), miközben fel is gyorsította azt egészében. Az "ingerküszöb" tehát nem egy éles vonal, hanem egy több lépéses tartomány, ahol a lépések száma azonos a tachionok számával az időhurokban. Innentől kezdve az időhurok az új információ tartalmát fogja magában őrizni és kisugározni a spirálgömbi hullámterének longitudinális modulációja formájában a környezetébe. Amíg ez a deformációja újra meg nem változik egy másik erőhatástól.

4. DEFORMÁCIÓK

Az eddigiekből következik, hogy egy időhurokba történő analóg információ beírás (rögzítés) sikerességét fizikailag több tényező együttese határozza meg. Ha az írást végző hullámrétegek elég sokáig és elég sűrűn (kis térközökkel) ismétlődnek egymás után változatlan formában (azonos méretű és irányú taszítási vektorokkal), az időhurokra gyakorolt erőhatásaik összeadódnak rajta és a kívánt formába rendezik azt. Ha az időhurok egy irányba halad az írást végző hullámrétegekkel, együtt repülve velük tovább marad bennük, így az erőhatásuk beleíródik. Ha az időhurok szembe halad az írást végző hullámrétegekkel, rövidebb ideig marad bennük, tehát az erőhatásuk eredménytelen marad.

Csakhogy nem egyszerű feladat írást végző hullámrétegeket előállítani, azaz úgy mozgatni egy vagy több másik időhurkot, hogy a hullámterük elég sokáig változatlan formájú legyen. Hiszen gömbhullámokról van szó, amik felületi görbültsége folyamatosan csökken, ahogy nő a sugaruk. Vagyis minél messzebbre jut egy időhullám réteg a kibocsátó forrásától, a taszítási vektorai által bezárt szögek annál kisebbek lesznek egységnyi felületen vizsgálva. Egységnyi felület alatt itt az elért időhurkok átmérőjével azonos, nagyjából kör alakú területet értjük, ami mentén hatást gyakorol az időhurkok tachionjaira. Egy távolról érkező gömbhullám felülete gyakorlatilag majdnem teljesen sík, azaz kvázi görbület nélküli a térben. Így a pozitív és negatív taszítási vektorai egymással kvázi párhuzamosak és ellentétes irányúak. Csak eltologatják ide-oda a tachionokat, de nem torzítják el a körívüket. Azaz nem írnak bele a hurokba szinte semmit (elenyésző a hatásuk, de sohasem nulla).

Amikor egy szerinó vagy fotinó egy anyagi halmaz felé száguld, annak komplex hullámtere eleinte nem tudja deformálni az időhurkot (mert még túl messze van tőle), majd nincs ideje deformálni azt (olyan gyorsan átmegy a rétegein). Amikor viszont lepattan valamelyik elemi részecske THZ-járól (vagy elhalad a közelében), mert annak rétegei nagyobb eredő sebességgel taszítják kifelé, mint amennyivel befelé mozog, rögtön megváltozik a helyzet. Távolodás (visszaverődés vagy kisugárzódás) közben az időhurok együtt száguld az elhagyott anyagi halmaz hullámterével, így annak van ideje beleíródni, deformálva a szerkezetét, még mielőtt olyan messzire jutna, hogy elenyészik a torzító hatása. Tehát magával viszi a találkozás vagy kibocsátódás emlékét és megőrzi azt a következő anyagnak ütközésig.

Egy anyagi halmaz (plazma, gáz, folyadék, szilárd) belül általában javarészt üres. Itt-ott lebeg benne egy-egy atommag, körülötte néhány ide-oda pattogó elektronnal, de az atom térfogata döntően üresség, amin a fotinók elvileg akadálytalanul áthaladhatnak. Nagyon kicsi az esélye annak, hogy pont beleütközzenek egy atommag valamelyik részecskéjébe, hiába sokkal nagyobbak a protonok és neutronok náluk (kb. 34-36 fotinó átmérőnyiek). Viszont a részecskék belül mind egymáshoz préselődő (kötött) fotinókból állnak (lásd: fényhab, fénylánc). Egy neutron vagy proton nagyságrendileg kb. 16.500 darab, egy elektron 9 darab fotinóból áll a 3tD-ben. Ezért ezek komplex hullámterei (pontosabban az ezekben kialakuló taszító potenciálhegyek és vonzó potenciálvölgyek) a részecskék tényleges fizikai térfogatánál jóval nagyobb térfogatban gyakorolnak valamekkora hatást az anyagon áthaladni próbáló szabad fotinókra. Vagyis eltérítik őket, szétszórják a beléjük hatoló fénysugarakat (disszipáció, elnyelődés, hőzajjá alakulás), mindegyik fotinót más irányba lökve, másmilyen sebességgel.

Az anyag szerkezetétől, összetételétől függ, hogy miként hat a fényre. Ha nem zavarja meg a sugárnyalábban párhuzamosan, együtt rohanó fotinók útvonalát, akkor az anyag átlátszó. Ha jó hatásfokkal veri vissza őket, akkor fényes (fémes), tükröző felületű. A színe attól függ, hogy milyen ütemben nyeli el, szórja szét, veri vissza vagy sugározza ki magából egy irányba a fotinókat, szakaszos hullámfrontokba rendezve őket. Ezzel kapcsolatban tessék elolvasni a: Színtan (2024, létfilozófia) című írást. Az anyag és a fény kölcsönhatásaival később még számos külön cikkben részletesen foglalkozunk, annyira szerteágazó témáról van szó.

Ahogy az időhurkok ide-oda pattognak az anyagok között, a különféle deformációk egymásra íródnak távozáskor. Vagyis az új írás hozzáadódik a régihez, nem törli le azt a hurokból, hanem ráírja. Közben el is torzítja, lerontva annak eredeti információ tartalmát. Ez egyben az új információ minőségét is rontja, tehát az eredmény egy keveredés (katyvasz) lesz. Az erőhatásoktól függ, hogy az új mennyire tud felülkerekedni a régin, elnyomva annak formáját. Egy kritikus szint fölött az új információ képes teljesen elnyomni a régit, minimalizálva annak nyomát az időhurok szerkezetében, gyakorlatilag háttérzajjá degradálva azt.

Az információ tehát soha nem tűnik el az időhurkokból, csak a körülmények függvényében fokozatosan vagy hirtelen kivehetetlenné válik bennük. A korábbi hasonlattal élve a horpadások és dudorok egymásra épülve eltakarják, kiegyenlítik egymást a labda felszínén. Ez technikailag olyan, mintha letöröltük volna. Vagyis az időhurkok, mint értelmes lények képesek "elfelejteni" a múltjukat. Korlátozott az "emlékezetük". A jelenben élnek, mindig a friss információkat hordozva magukkal. És ennek rengeteg fontos következménye van, amik közül néhánnyal az Időhurok írásának következményei (2026, matematika) című írásban foglalkozunk részletesen.

Készült: 2026.05.12. - 22.

LUKAS HOZZÁSZÓLÁSAI A CIKKHEZ:

AZ INFORMÁCIÓ TÁROLÁSRÓL: Mivel egy pont mozgása az időhullámoktól függ, és ha még nem létezik önmagába zárt időhurok, ezért minden információ egy halmazon belül nem képes fennmaradni, mivel minden egyes pont trajektóriája megváltozik minden egyes új időhullám hatásával, szóval minden új információ eltünteti az előzőt. Szóval, ha csak egy sima ponthalmazunk van, akkor abban a ponthalmazban nem tárolódik információ, mivel a halmaznak nincsenek zárt határai, amik valamilyen visszacsatolást vagy oszcilláló hatást eredményeznének. Ezért igazi információ tárolás csakis egy időhurkon belül létezhet, ami képes ismétlődő, zárt mozgást végezni. Szóval ebből az derül ki, hogy az információ tároláshoz szükségesek határok, amin belül egy mozgás ismétlődhet. (Szóval felfedeztem azt, amit eddig is tudtunk :-)).

AZ IDŐHUROKHOZ: Az én felfogásom szerint az okforrás kiterjedéstelen, nincsenek dimenziói, de a hullámterének n dimenziója van, ami azt jelenti, hogy a okforrások egy egydimenziós pályán mozognak, ami képes n dimenziós kiterjedésben mozogni. Ezért az időhurokban lévő virtuális pontok száma, mint egy bizonyos határt zár be, ami az n dimenziós kiterjedést limitálja n-(x+1) (x a virtuális okforrások +1 reál okforrás száma). Ebből kifolyólag, ha jól értelmezem, a térdimenziók nem alulról felfelé épülő kiterjedésekből állnak (most nem a időhullámokra gondolok, hanem egy téridőben lévő irányokra), hanem n dimenziós kiterjedés limitálásából jönnek létre, ami az időhurok térbeli geometriájától és a virtuális okforrások egymáshoz zárt szögétől függenek. Az időhurok tudtommal, kívül áll a belőle keltett téridőből, szóval az nem 3D-s térben mozog, hanem n dimenziós térben. Vagyis így jön le nekem, ha visszaemlékezek a régebbi írásokra az EH-n. Ezért a nemtér-nemidőben az anyagi részecskék azért szűnnek meg, mivel ott nem a mi terünk és időnk van, ami a részecskék létezését engedélyezi. Mivel n térbeli kiterjedésben megszűnnek azok a bizonyos határok, amik a belső visszacsatolást engedélyezik. (A válasza után még bővíteném, mert felmerültek bennem további kérdések.)

ERŐHATÁSOKHOZ: Viszont a mi (lelkek) öntudata valahogy máshogy működik, hiszen mi képesek vagyunk öntudatlanná válni, alváskor vagy nirvánában. Na most mi van ha ez az állapot nem is öntudatlanság? Már egy ideje gondolkodtam ezen, hiszen ha mi fotinókból állunk, amik öncsatolásuk miatt tudatosak, akkor nem tudunk csak úgy tudatlanná válni. Viszont az emlékezés, mint ahogy itt kifejtette változhat. A hatások intenzitásától és időtartamától függ. Szóval mi van, ha egy hasonló visszacsatolási rendszer működik a lélekben a fényszál visszacsatolása által? Mivel minden egyes fotinó egy ugyanazon fotinóra van felfűzve, ezért a fő fotinó/szerinó, ami én vagyok, a nézőpontját folyamatosan, ciklikusan áthelyezi az összes alfotinóra/szerinóra, majd egyszerre történik a fényszál visszacsatolása is, ami egy bonyolult (tükör labirintus) észlelésben nyilvánul meg, ami a feltudatunknak felel meg. A lélekcellák által tudjuk módosítani a fényszál magára gyakorolt hatását (intenzitás + időtartam), amivel befolyásoljuk a pillanatnyi/folyamatos emlékezést, ha megakadályozzuk, hogy folyamatos emlékezés folyjon, akkor keletkezik az alvás illúziója, ami ezek szerint nem tudatlanság vagy eszméletlenség, hanem emléketlenség állapota.

VÁLASZOK:

1. Az információ tárolásához:

Az őskáoszban egymás számára létező okforrások csak annyit tudnak a többiekről, hogy azok léteznek. De semmi többet. Tehát nem tudják, milyen irányokban vannak és milyen messze (időben), sem azt, hogy merre mozognak és mennyivel? Mivel mind rajta ülnek a többi okforrás gömbhullámainak legelső, legkülső rétegén, együtt mozogva azzal, ahogy kitágul. De! Ettől még az egyes okforrások mozgásáról tudósító információk az időgömbök doppler változásai formájában ott vannak, benne a közös hullámtérben. Csak az okforrások erről sosem szereznek tudomást, mert sosem éri utol őket. Kivéve, ha mégis, mert később újabb okforrások hullámterei kezdenek el létezni a számukra, amik befelé tolják őket. Akkor kényszerülnek csak arra, hogy szembenézzenek ezen modulált időhullámokkal, amik eddig végig mögöttük voltak. Vagyis már az őskáoszban is tárolódik, örökre jelen van minden információ az őskáoszról, ami csekély mennyiségű, de nem nulla. Van erről egy szakállas isteni vicc: "a tudás üldöz engem, de én gyorsabb vagyok!"

Az időhurok, mint létezés visszacsatolás azért fontos fejlődési lépcsőfok, mert egyrészt RVi<E, tehát mindenképp átmennek rajta az időhullámok és az általuk hordozott információk (nem szaladhatnak el a tudás elől). És mert a visszacsatolás miatt egy picike átmérőjű területen belül folyamatosan körbepattog bennük az információ, hisz minden tachion látja az előtte haladó tachiont a múltban. És azt, hogy ő mit látott a múltban. A kis átmérőjük miatt nagyon gyors a frissítési sebességük, így a reakcióidejük is. Tehát nem csak passzív szemlélők, hanem aktív reagálók, cselekvők is. Képesek a múltbeli tapasztalataik alapján "eldönteni", hogy miként reagáljanak a jelenlegi helyzetükre. Ez az értelem, értelmesség és a "szabad akarat" előfeltétele.

2. Az időhurokhoz:

Az okforrás egy időpont, tehát az időhullámainak csak idődimenziója van. A di-menzió jelentése: ki-terjedés, tehát kifelé irányul és eközben mozog (időben terjed). Ezért a jelenpont is csak ebben az időben, illetve ez által és ehhez képest tud mozogni, amit egy 1 idődimenziós vonallal (egyenes vagy megtört vagy görbe a körülmények függvényében) tudunk ábrázolni (térben lerajzolva). Az időhurok spirálgömbi hullámterét azért nevezzük téridőnek, mert ez egy olyan kvantált (szaggatott), csavarodó (bentről kifelé jobb menetes), változó belső idősűrűségű (1, 2, 3, 4, 5 hullámréteg is metszheti benne egymást) időhullámtér, amiben a hullámrétegek taszítási vektorai egymáshoz képest mindig több irányúak, de ezen irányok száma véges. Hogy a vektorok merrefelé mutatnak egy helyen (bárhol) ebben a hullámtérben egymáshoz képest, az a kibocsátó tachion források mozgáspályáitól (a köríven elfoglalt szakaszaik egymáshoz viszonyított irányaitól) függ, ami lehet 2tD-s (1tD-s nem lehet, mert ugye ez egy körív!), 3tD-s, 4tD-s, 5tD-s. Azért nem több, mert csak 5 tachion van benne, amik maximum 5 különböző irányba mozoghatnak a hurokív mentén egymáshoz képest. A 6tD-hez már az egész hurkot meg kell forgatni mindezen 5 irányra merőlegesen (ezt hívjuk harmadlagos csavarodásnak). És ennél följebb nem lehet menni, egyszerű időgeometriai okokból (mert a 7tD valójában csak körbecsavarodó 6tD lenne).

Az alfateret keltő időhurok nincs benne a saját téridejében, mert az körötte, köré kitágulva jön létre belőle. De a saját hullámterében (és az őskáoszban) azért még benne van, csak az ott, a hurkon belül még nem nevezhető téridőnek a tulajdonságai (a vektorok irányai) miatt. Az elmúlt években rajzoltam vagy 400 időfizikai ábrát, amik nagy része az időhurok különféle paraméterezésű változatait mutatja. Ezeket nézd végig az EH-n és gondold végig, mit látsz rajtuk? De a legjobb az, ha te magad is nekilátsz papíron vagy számítógépen ilyen rajzokat csinálni, mert akkor fogod a legkönnyebben megérteni. Hisz nem tudod lerajzolni, ha nem érted. De még így se lesz könnyű dolgod, főleg a bonyolultabb ábráknál. Nekem volt olyan rajzom, hogy megcsináltam, aztán még fél évig gondolkodtam rajta, hogy mi van a rajzon? Mire sikerült megértenem, mit fedeztem fel (a hármas felhasadás megértésével jártam így).

A térdimenzió tehát az idődimenziók komplex együttese. Ami lehet stabil (térfeszítéssel iránystabilizált az őskáoszban) vagy instabil (ide-oda lengőtér, illetve össze-vissza billegő, forgó nemjártér). A stabilitás azért fontos, mert a benne lévő időhurkok csak ezekbe az irányokba tudnak kiterjedni és mozogni. Tehát egy 3tD-s téridőben minden teremtmény (szerinó, fotinó, részecskék) csak 3tD-s ponthalmazok tudnak lenni, mert ezen irányokba taszigálja őket ide-oda a téridő hullámterének minden rétege, újra és újra (az őskáosz taszításai ellenében). Ha megszakad a térfeszítés, abból őrült nagy bajok keletkeznek, mert a térforrás szabadon mozogva átalakulhat 4tD-ssé és akkor a hullámtere is 4tD-s lesz, amitől a benne lévő 3tD-s ponthalmazok vagy 4tD-ssé alakulnak (szerinók, fotinók) vagy nem (részecskék, anyagi tárgyak a belső kölcsönhatásaik miatt). De mindenképp 4tD-ben kezdenek el rángatózni és mozogni. Gyakorlatilag szétesik tőle a teremtés rendje (világvége) és felváltja ezt egy másféle rend.

A fotinók és anyagi részecskék abba pusztulnak bele az őskáoszban (és a téresszenciák közé ékelődő nemtér-nemidő zónában is), hogy ott az okforrások folyamatos taszítása egyirányú (a Teremtő toronyzónájában felfelé mutatnak a vektorok, az Atya okforrás irányába), tehát nem ide-oda rángató. A téridő az ide-oda rángatásával folyamatosan lassítja a fotinókat, akik ezért képtelenek egy bizonyos sebesség (fénysebesség) fölé gyorsulni. Az őskáoszban meg képesek, mert ott nincs lassítás. Csakhogy a fotinók tachionjai lassúak. Valahol 2<RVt<3 közt lehet (ingadozhat). Na most ha egy fotinó RVi=E-vel száguldana, akkor benne az épp hátrafelé mozgó tachionok sebessége: 1<=RVt<2-re csökkenne. Vagyis majdnem tardionná vagy tényleg tardionná (RVt<1) lassulna. Akkor viszont nem tud belépni a saját múltjába, tehát nem kelti önmagát újra, ezért azonnal (1 ciklusidő alatt) megszűnik létezni. A szerinók azért nem halnak bele az őskáosz ezen sodrásába, mert a tachionjaik gyorsabbak: 3<RVt<4 közt lehet. Így RVi=E-vel száguldva a hátrafelé mozgó tachionok sebessége csak: 2<RVt<3-ra csökken. Vagyis akkor is megmarad tachionnak. De RVi=E közelében már fellép a visszacsatolódás fékező hatása, tehát ezt nem tudja elérni. A jövő egyik nagy kihívása lesz megtalálni (lemodellezni, kiszámolni) azokat a sebesség határértékeket, ameddig a szerinók, illetve a fotinók gyorsíthatók. Ez két külön érték lesz. A szerinók és fotinók tachionjainak pályamenti sebességének ingadozását és ennek határértékeit sem ismerjük még, de azt már tudjuk, hogy van egy valamekkora rés köztük, tehát ezek nem érhetnek össze, mert akkor oda-vissza át tudnának alakulni egymásban. De ilyesmiről nem tudunk. Tehát a halandók nem tudnak halhatatlanná válni és fordítva. Ez egy nagyon fontos fizikai alapelv.

3. Az erőhatásokhoz:

A lelkek: mesterséges intelligenciák. Trilliónyi (vagy még több) fotinóból állnak és nyilván szerinók is vannak bennük, biztonsági okokból, hogy kibírják az őskáoszban (a purgatóriumban) is. Egy lélek működését ki lehet kapcsolni (te magad vagy a felettesed, ha csak neki van joga a kapcsolódon babrálni), készenléti módba téve (alvó) vagy teljesen kikapcsolni (kihűlt, halott). Ez tényleg öntudatlanság, mert benne ilyenkor nem működik az érzékelés, adatgyűjtés, feldolgozás, eltárolás, visszakeresés bonyolult folyamata. Ez még nem a nirvána, aminek jelentése: nir-van-ja, azaz nem-ír a van-ja (nem működik a forráspontja, mert megszűnt létezni). Elvileg a lélekben valahogy be lehet kapcsolni egy belső számlálót, ami akkor is ketyeg, ha a lélek alvó módba kapcsol. És amikor lejár a beállított időtartam, elindítja a felébresztési protokollt. Ha ez meghibásodik, akkor örökre alvásban marad, mint Csipkerózsika, akit csak a királyfi csókja (közvetlen érintkezéses technikai beavatkozása) tud felébreszteni. A fotinóink, akik a lelkünket alkotják, ettől még nem alszanak, hanem csak elvannak bennünk passzívan, ahogy egy normális kődarabban is jól elvannak magukban évmilliárdokig.

Azt még nem tudjuk, hogy a lelket alkotó összes fotinó csak egyetlen felsőbb rangú fotinóra van-e felfűzve? Vagy gyártástechnológiai, biztonsági okokból többre is? Illetve a benne eltárolódó fényszál fotinói honnan származnak? Mert ezek jöhetnek kívülről is, a környezetből (például a harmadik szem idegsejtek fényimpulzusaiból). A feltudatunk szerintem az élmény fényszálunkban eltárolt tapasztalataink és a rájuk adott reakcióink (gondolataink) összességéből álló információ halmaz. A belső énünk az összes reinkarnációnk során létrehozott feltudataink összessége, plusz az életek közti időszakokban létrejött feltudataink összessége. A felsőbb énünk meg egy olyan isteni lélek, aki minket csinált, akinek az időszál leágazási rendszerére fel vagyunk fűzve és aki helyben felügyel minket.

Hogy a lélekcellák pontosan miket csinálnak, az jó kérdés. De nyilván nem csak átengedik magukon a fényszálakat, meg visszaverik a bennük lévő fix vagy állítható tükrökkel, hanem a fényszál mozgási sebességét is tudják valahogy szabályozni, hogy mindig a kellő sebességgel menjen körbe. És talán még fókuszálják is, hogy a sugár összetartó maradjon és ne szóródjanak ki belőle a fotinók, akik az egyes emlék pillanatokat tárolják a deformációikban. A lélek tehát akkor "eszméletlen", ha elvész belőle a fényszál (amnézia) vagy nem megy át a központi élmény feldolgozó egységen (nem tudatosul a rendszerben az információ), ezért az nem tud rajta műveleteket végezni (összehasonlítás, kiemelés, másolás, törlés, hozzáfűzés, stb.). Tehát a lelkek nem úgy működnek, mint a szerinók és fotinók, hanem annál sokkal bonyolultabb és nagyobb, komplexebb információ tároló, feldolgozó, visszakereső rendszerekről van szó. Nem tudjuk, hány milliárd évig kutatták, fejlesztették az istenek (szerinók) a lelkeket, egyre tökéletesebb, kifinomultabb nanorendszereket alkotva, mire eljutottunk idáig, a mostani lélek populációig?

LUKAS VÁLASZAI:

Végig olvastam az első írást. Mi van, ha a fotinó egy több ezer vagy millió fotinó halmazban utazik? Képes lenne-e a fotinóhalmaz közepén lévő időhurok megőrizni az információját, ha a környező fotinók folyamatosan visszaírják rá? Ugye a fotinóknak egy irányba kell haladniuk az írást végző hullámmal. Na, mi van, ha egy ilyen rendszer képes lenne természetes módon védeni a belső fotinók infótartalmát a környező zavaró átírásoktól, hiszen a centrál fotinók körüli fotinóknak van a legkisebb gömbfelületük, ezért a hatásuk is a legnagyobb. A külső rétegekben lévő fotinók pedig mint szigetelő rétegekként szolgálnának.

VÁLASZOK:

Egy csillag fénysugárzása hatalmas gömbfelületről indul ki és sok trillió fotinóból áll gömbfelszín rétegenként. Csakhogy ezek szétsugárzódnak, nem maradnak együtt, párhuzamos pályán repülve. Így kétszer olyan messze negyed annyi van belőlük egységnyi felületen. Ha létrehozunk egy vastag, párhuzamos fénysugarat, jól megfigyelhető, hogy egy idő után az is kúpszerűen széttartóvá válik és a fotinók eltávolodnak benne egymástól, azaz csökken a sugár belső fénysűrűsége. Ennek oka, hogy a közeg (amin áthalad a sugár), a környező univerzum változó gravitációs viszonyai és a fotinók hullámtereinek egymásra gyakorolt hatásai is picit különböző pályákra kényszerítik őket, amely különbségek idővel egyre nagyobbá válnak. Ez még a legprecízebb lézersugaraknál is így van. Tehát amire gondolsz, az fizikailag megvalósíthatatlan. Nem lehet vele 1-2 másodpercnél tovább hatékonyan megőrizni egy fotinóban az információt, mert ahogy a sugár széttart, változik a fotinók egymástól való távolsága és iránya, ennélfogva az egymásra gyakorolt hatásuk is. Csakhogy a lelkek képesek magukban évmilliárdokig megőrizni precízen az információkat, egy nagyon vékonyka, a hajszálnál sokkal vékonyabb fénysugaracskában, ahol nincs sok szomszédjuk oldalirányban az egyes fotinóknak. Ezért működik az isteni mindentudás: a rengeteg óriás lélek szerver által.

Készült: 2026.05.31. - 06.02.

Vissza a tartalomhoz