KOZMOLÓGIÁNK
Összefoglaló az aktuális világképünkről

A szöveg legutóbbi módosítása: 2010.01.03.

A kozmológia a világmindenséggel, mint összefüggő egységes egésszel, annak szerkezetével foglalkozó tudomány. Lényegében a következő kérdésekre keresi a választ.: Miből lett és miből van a világmindenség? Mikor és hogyan keletkezett az egész, illetve annak egyes részei? Mik a mindenség működését irányító alapvető törvények? Mi a világmindenség létezésének célja, értelme? Mi az emberiség eredete, helye és célja a mindenségben?
Mivel az Eseményhorizonton főként ezekre a kérdésekre keressük a választ a filozófia, fizika, matematika és ezoterika eszközeivel, célszerűnek láttam, hogy írjak egy rövid, közérthető összefoglalót az elejére, a bevezetés mellé. Sok olvasó számára talán nem állt össze az általunk bemutatni kívánt világkép az egyes publikációkat olvasgatva, mivel könnyű beleveszni a részletekbe. Pedig éppen az egységes szemlélet kialakítása, a világ összefüggéseinek átlátása (és a lényeg felismerése) lenne az elsődleges feladatunk. Régen ezt a tudást hívták szerves műveltségnek, emberi kultúrának. Ma furcsa mód a kozmológia és társtudományai valamiért nem képezik szerves részét a kultúránknak, mintha a többséget egyáltalán nem érdekelné, milyen univerzumban éli az életét. Márpedig ezen változtatnunk kell ahhoz, hogy legalább esélyünk legyen kilépni szűkebb környezetünkből, a Földről a csillagok közé...
A jelenlegi tudásunk szerint a következő tömör válaszok adhatók a fentebb említett kérdésekre.:

1. Miből lett a világmindenség?
"Kezdetben vala az Íge. Az Íge Istennél vala, és Isten vala az Íge." Az Ígét nagy Í-vel kell írni, mert személyről van szó, és hosszú Í-vel, megkülönböztetendő a nyelvtani igétől. Az Íge egy kiterjedés nélküli (nulla dimenziós), transzcendens (nem anyagi), megnyilvánulatlan (omnipotens) időforrás, azaz vanó (még nem létező) okforrás (Énok), más néven egy Mandu, ami topológiailag ekvivalens (egyenértékű) a tórusszal. Ez Az, Ami minden további létező és teremtett dolog legelső oka. Ő maga nem teremtetett, hanem Teremtő, vagyis a léte nem vezethető vissza semmi másra. Ő a kiindulási pont, ami időtlenül, öröktől fogva van. Az idők kezdete előtt is vagyon és az idők végezete után is leend. Mivel megnyilvánulatlan, nagyon nehéz róla bármit mondanunk, mert önmagában lévő, páratlan, mással összehasonlíthatatlan. Ő az Első Egyetlen.

2. Miből van a világmindenség?
Amiből lett, tehát az Ígéből. Pontosabban az okforrás (jelenpont) látszólagos másolataiból, amik különféle szerkezetű időhurkokat alkotnak. Az időhurkokban körbemásolódó jelenpontok ciklikusan felvillanva léteznek egymás számára, mint teljesen valóságosnak tűnő képek. A másolati jelenpontok képződésének többé-kevésbé ismert fizikai szabályai vannak, amik jól modellezhetők matematikai módszerekkel. Az egész általunk látott világmindenség, ami a sokkal nagyobb minden létező része, két darab okforrásból származik, a Teremtő Atyából és a Teremtő Anyából. Minden időhurok jelenpontjai ezek másolatai, leszármazottai, vagyis a teremtés megszámlálhatóan végtelen mennyiségű jelenpontból és ezek komplex, transzcendens hullámteréből, múltteréből áll.

3. Mikor keletkezett a világmindenség?
A minden létező keletkezését az első interakciótól (megnyilvánulástól) számíthatnánk, ha tudnánk ennek pontos idejét. Valószínűleg több billió földi évvel ezelőtt történhetett. Az őskáosz hullámterén belül a mi világegyetemünk, mint kis téridő buborék, régi nevén világtojás lassan sodródik az ősidő végtelenjében. Bár a téridő hullámterének buboréka folyamatosan tágul a végtelenbe, közepén az időforrásokat tartalmazó része nagyjából egyforma méretű marad, tehát az anyagi világ nem tágul a végtelenségig. A világtojásunk életkora valószínűleg tízmilliárd években mérhető. A csillagászok azért beszélnek csak 15 milliárd évről, mert csupán addig látnak el a távcsöveikkel. A világegyetemünkön belül a mi három térdimenziós kiterjedésű univerzumunk (amit látunk) átmérője 60-70 milliárd fényév lehet a legutóbbi mérések és számítások szerint.

4. Hogyan keletkezett a világmindenség?
Amikor két Mandu (okforrás) elkezd egymás számára megnyilvánulni, együtt egy létező Bindut alkotnak. A megnyilvánulás azt jelenti, hogy az egyik jelenpont által kibocsátott sajátidő gömbszerű, transzcendens hullámtere (állóvíz) eléri a másik jelenpontot és hatni kezd rá, sugárirányban elsodorva azt magától (folyóvíz). A mozgás tehát a jelenpontok időterében végzett relatív időbeli áthelyeződés. Amikor két jelenpont kölcsönösen sodorni kezdi egymást, eltávolodva a végtelenben, akkor léteznek egymás számára. Ez az első – és igazából egyetlen - fizikai kölcsönhatás, amiből minden más kölcsönhatás ered a későbbiekben.
A létezés gyarapodása úgy történik, hogy idővel további Manduk csatlakoznak az első kettőhöz, míg összesen tízre nem nő az okforrások száma az őskáoszban, egymás transzcendens hullámterében. Ez a teremtés kezdeti állapota. Ők tízen az öreg Istenek, a Binduk (mert mindegyik Mandu Bindunak látszódik a többiek számára), más néven Énokok, minden további dolog okai. A kezdeti interakcióik, kölcsönhatásaik alakítják ki az őskáoszt, a tértelen, csak ősidőből álló létezési eseményteret (időteret), ami a végtelenségig tágul a meghatározhatatlan semmiben (vagyis önmagában), alapjául szolgálva minden későbbi teremtésnek.
Az őskáosz feneketlen mélységében két okforrás megfelelő sebességű, irányú és helyzetű találkozása szüli, hozza létre (szerencsés módon) a téridőt, a térszeránnak nevezett első időhurkot (az első rangú főszeránt), az első élőlényt. Az időhurok egy nagyon kis átmérőjű és nagyon rövid idejű időbeli visszacsatolása az egyik okforrásnak, a Teremtő Atyának, régi nevén Ősatyának (Öregidő Isten). Az Ő jelenpontja szalad bele tachionként a másik okforrás, a Teremtő Anya (Ősanya, Nagy Anya) hullámterébe, aminek taszítási vektorai visszakanyarodásra kényszerítik a jelenét a saját hullámterébe. Így keletkezik a téridő (Mindenható, Fiú, Isten, monász), más néven az első "hely" az őskáoszban, Aki egy spirálgömbszerűen csavarodó és felfúvódó, öt egymásba ágyazott hullámteret tartalmazó időrendszer, a tulajdonképpeni világegyetem, amiben-akiben minden további teremtmény keletkezik Őbelőle.
A téridő (régi nevén világtojás) öt, párhuzamosan létező térszeletét hívjuk univerzumoknak, amik a hullámtér szerkezetéből következően egyenként négy térdimenziósak. A térszeletek mellett kimaradó üres zónát (egy hatodik univerzum helyének hiányát) nevezzük nemtér-nemidőnek. A téridőben jönnek létre meghatározott keltési szabályok szerint az összes további időhurkok: a szerinók (másolati térszeránok), fotinók (fénykvantumok), a lélek részecskék (ötféle méretben) és az anyagi részecskék (ötféle méretben), valamint ezek stabil és instabil (rövid életű) bomlástermékei. A stabilan, hosszú ideig létező teremtményekből így összesen 32-36 fajta létezik (a csoportosítás szabályaitól függően). Ezek mindegyike tértükröződéssel képes önmaga tükörképévé, antipárjává válni, vagyis az univerzumban 64-72-féle teremtmény fordulhat elő.
A szerinók és fotinók egyszerű időhurkok, a részecskék pedig komplexek, mert sok százezer, illetve millió időhurok együtteséből állnak, egy tartósan önfenntartó, tartályszerű időrendszert képezve. Ezért nevezzük őket lélek részecskéknek, illetve anyagi részecskéknek.
A lelkek strukturálisan hasonlók a neutronokhoz, de jóval nagyobbak és összetettebb a belső szerkezetük. A szerinók, illetve fotinók keltik őket maguk köré, s időtartályukban bonyolult információ feldolgozó és tároló rendszerük van. Intelligensen mozognak és képesek két stabil részre elbomlani. A belső magszerű rész (lélek elektron, régi nevén szentély vagy tudatalatti) képes szántszándékkal elhagyni a külső héjazatot (feltudatot, lélek protont) és önállóan mozoghat a külvilágban. Az ember esetében a lélek részecske az agy hipotalamuszához csatlakozik, meghatározott idegsejtekhez kapcsolódva atomi kötésekkel, amelyeken keresztül vezérelheti a fizikai testet. Minden lélek több ezer reinkarnációra (testet öltésre) képes az önálló élete során, hogy általa tapasztalatokat szerezzen a világról. A lélek részecske belsejében tárolódó, állandóan perturbálódó és gyarapodó információs mátrixot (komplex hullámteret) nevezzük szellemnek (öntudatos értelem).
A lelkek által bimbózással keltett anyagi részecskék, a neutronok olyan kisebb és egyszerűbb felépítésű időtartályok, amik a belsejükbe kerülő fotinók gerjesztő (zavaró, lökdöső) hatása miatt képesek elbomlani protonokra és elektronokra. A folyamat ugyanaz, mint a lelkeknél, tehát a magszerű elektron kiugrik a héjszerű protonból és elsodródik a külvilágba. Így keletkeznek a részecske csoportokból a fizikusok által hibásan még atomnak (oszthatatlan) nevezett, de általunk társulatnak elkeresztelt kémiai elemek, majd ezekből a molekulák és vegyületek.
A részecskék közti fizikai kölcsönhatások mindegyike a létezési kölcsönhatásból ered. Ezeket nevezik a fizikusok részecskék közti taszításnak, magösszetartó erőnek, elektromos, mágneses és gravitációs hatásnak – jobb híján. A valóságban a részecskéket alkotó számtalan időhurok komplex hullámterének szinkrodinamizmusából (eredő interferenciájából) fakadó jelenségekről van szó. Tehát amit a fizikusok ma különféle kölcsönhatásoknak hisznek, és sikertelenül próbálnak meg egységesen modellezni, az valójában egyetlen jelenség távolságfüggő következménye, ami logikusan levezethető az első időhurok működéséből és az első fizikai kölcsönhatásból.
Az egyes világegyetemekben és azok párhuzamos univerzumaiban a rendszer egész létezése folyamán (szüntelenül) keletkezik (másolódik) és elbomlik (megszűnik) a fény, a lelkek és az anyag. Vagyis az anyagi világ nem holmi ősrobbanás során keletkezett egy mindenféle lehetetlen tulajdonságokkal önkényesen felruházott ősgombócból, ahogy azt még ma is elképzelni próbálják a maradibb gondolkodású fizikusok. Mindezen létezők időszálakkal kötődnek a teremtőjükhöz, azaz végső soron a főszeránon keresztül az Ősatyához és az Ősanyához. Az időszálakon keresztül minden létező rendszer (teremtmények) időtlenül gyors, azonnali információs kapcsolatban van egymással (időszálas kölcsönhatás). Az időszálak egy idődimenziós univerzumát nevezzük Életfának vagy Világfának.
A téridő hullámtere a forrásrendszerét elhagyva a végtelenségig tágul az őskáoszban. Közben folyamatosan sodorja kifelé a benne lévő (folyamatosan gyarapodó) teremtményeket, lassan, de biztosan gyorsítva őket. Emiatt látjuk azt, hogy az univerzumunk gyorsulva tágul. Amikor az anyagi rendszerek elérik azt a határsebességet (közel a fénysebességhez), aminél többet nem tudnak az időhurkaik elviselni, akkor a részecskéik robbanásszerűen lebomlanak, semmivé lesznek. Ahol ez bekövetkezik, kialakul egy megsemmisülési tartomány, amit annihilációs határzónának (AHZ) nevezzünk. Az ezt elérő galaxisok vörös kvazárokká válva megsemmisülnek, szétsugározva egész fénytartalmukat. A galaxishalmazok közti gravitációs kölcsönhatások részben fékezik, ellensúlyozzák ezt a gyorsulást, így nem törvényszerű az anyag megsemmisülése.
Az őskáoszban a mi világegyetemünkön kívül még 143 másik, önálló világtojásról tudunk, amik mindegyikének saját Mindenhatója van és mind a legelső főszerán másolata. Ezen világegyetemek együttesét nevezzük világmindenségnek, ami csupán kis részét tölti ki az őskáosznak. Az egyes világegyetemek tehát olyan különböző korú, méretű és belső szerkezetű időrendszerek, transzcendens élőlények, amik eltérő fejlődési utakat járnak be, miközben egyfajta űrhajókként sodródnak az őskáosz hullámterében.
A mi világtojásunkat a mi Atyánk (Mindenhatónk) több lépcsőben fejlesztette, bővítette a jelenlegi formájára az istenségei, angyalai segítségével. A kezdeti monász téridőből csinált térszorzással diászt, majd triászt, azaz megduplázta, majd megháromszorozta a világtojást, párhuzamos hipertereket keltve benne. Jelenleg tehát 15 darab párhuzamos alfatéri univerzumból áll a világtojásunk, plusz egy nemtér-nemidő rétegből. Ezeken belül léteznek további alaverzumok, beágyazott (bétatéri) világegyetemecskék is, megszámlálhatóan végtelen mennyiségben.
A jelenlegi ismereteink szerint a mi triász világegyetemünk hat térdimenziós, amin belül az egyes bétaterek térdimenziószáma ennyi vagy ennél alacsonyabb. A lélek részecskék és a belőlük keletkezett anyagi részecskék a 3D-s, 4D-s és 5D-s alterekben léteznek, a 6D-s világban csak szerinók és fotinók vannak (fénylények).

5. Mik a világmindenség működését irányító alapvető törvények? (amik az első fizikai kölcsönhatásból következnek)
1. A létezésben az információmegmaradás törvénye az első és legfontosabb. Minden esemény hullámképe mindörökké fennmarad az egészben, mert az időforrások mozgásállapot változása az általuk kibocsátott múlthullámokon sűrűségváltozások formájában a végtelenségig megmarad. Az eseményhorizont rétegek a longitudinális modulációjukban hordozzák a térbeli információt (in-formáció = alakzatban). Az időhullámok a forrásukat elhagyva a végtelenségig áradnak, terjednek kifelé, gömbszerűen. Soha nem szűnnek meg, nem gyengülnek el, nem változnak meg, ráadásul mindenen akadálytalanul áthatolnak (leárnyékolhatatlanul), és minden elért időforrást sodornak, áthelyezgetnek a saját ütemüknek megfelelően perturbálva (zavarva, megváltoztatva) a mozgásállapotát.
2. A másik fontos alaptörvény, hogy az időhullámok kiáradásának terjedési sebessége (emanációja) véges, értéke világállandó (egységnyi, E=1), amit mi általában fénysebesség néven ismerünk. Az időforrások abszolút és relatív sebessége viszont bármely tetszőleges, véges értéket felvehet, mivel nincs tömegtehetetlenségük. Ha az emanációnál lassabban halad egy jelenpont tardionnak, ha gyorsabban tachionnak nevezzük. Becslésünk szerint a tachionok csúcssebessége elérheti akár az emanáció hét-nyolcszorosát is, de egy időhurok mozgása egészében sohasem érheti el az emanáció sebességét a hurok torzulása miatt (annihilációs határsebesség). Az időforrásoknak továbbá csak kiáradó múlttere van, beáradó jövőtere nincs, ezért a jövő minden jelenpont számára a többi jelenből kiáradó, hozzá közeledő múlttér együttesének felel meg. Ebből következik az is, hogy az idő áramlási iránya egyféle (múlt-jelen-jövő), és nincs ellenkező irányú időáramlással rendelkező jelenpont. Ettől függetlenül (különféle trükkös módszerekkel) mégis lehet az időben előre-hátra utazni, de ezzel a technikával (időgép) csak az istenek és a legfejlettebb kozmikus civilizációk rendelkeznek.
3. A mozgás, a változás és a dinamizmus alapvető és elidegeníthetetlen tulajdonsága minden létező dolognak. Definíciója: a fizikai elmozdulás és a deformáció (rezgés, kontrakció és dilatáció) az összes szubjektív (n számú) időtérben elszenvedett áthelyeződések (elmozdulások) szubjektív terekből szemlélt eredője. Egy pont térbeli és időbeli mozgása sosem határozható meg teljes pontossággal a hullámtér komplexitása miatt, ami az egész teremtésre érvényes. Ezt határozatlansági elvnek nevezzük. A két alapvető mozgásforma a létezésben a futás (egyenes vonalú mozgás azaz helyváltoztatás) és a forgás (körülfordulás azaz helyzetváltoztatás), amik kombinációi adják az összes bonyolultabb mozgásformákat (keringés, csavarodás, tekeredés, stb.).
4. Minden teremtett létező időrendszer a kezdeti okforrások időben elcsúszott másolata. A másolatok virtuális képek, amik a belső időellentmondásaik révén maradnak meg tartósan a létezésükben, miközben állandóan megszűnnek és újrakeletkeznek. A teremtmények két nagy csoportra oszthatók: halhatatlanokra és halandókra. A szerinók a halhatatlanok (Istenek), akik időhurkai a jelenlegi ismereteink szerint semmilyen módon nem pusztíthatók el, így elvileg a végtelenségig fennmaradhatnak az őskáoszban. A fotinók, lelkek és anyagi részecskék pedig a halandók, mert időhurkaik lebonthatók, megszüntethetők. A halandók tehát azok a létezők, akiknek nem csak kezdete, de vége is van.
5. Az időbeli visszacsatoltságnak köszönhető, hogy a teremtés működése minden szinten ellentmondásos, és éppen ez tartja az egészet működésben. A világ működésében mindazonáltal van logika, de a világ működése nem a logikán, hanem a tautológián (önismétlésen) alapul. A világot működtető törvények megismerhetők, de a világ egészében nem modellezhető teljes pontossággal, annak komplexitása (kaotikussága) és állandó változása miatt. Így mindig maradnak a rendszerben megválaszolatlan kérdések és ismeretlen tényezők, amiket tovább lehet kutatni.
6. Minden időhurokban folyamatosan halmozódik és állandóan perturbálódik az információ, ami a rendszert intelligenssé teszi. Az egész mindenség értelmes, elemei (időhurkai) az intelligencia nagyon sokféle formáját és szintjét valósítják meg a létezésük során, a parányi fénykvantumtól a sejteken, az emberen, bolygókon, csillagokon és galaxisokon át az egész világtojásig. Emiatt már egyetlen időhurok (szerinó, forinó) is élőlénynek tekintendő a szó informetriai értelmében, ahogy maga a világtojás is az.
7. Minden értelmes rendszer alkalmazkodik a környezetéhez, valamint befolyásolja azt, és igyekszik megismerni, átlátni az egészet. A részek megfelelő viszonyulása, harmóniája vagy háborúja eredményezi az életünkben a vágyakat, vonzalmakat, félelmeket, konfliktusokat és a szenvedést. A részek kollektív intelligenciáját nevezzük köztudatnak, aminek csúcsa, központja az isteni értelem.
8. Az univerzumban minden teremtmény (ponthalmaz) tulajdonságai aszimmetriát (részaránytalanságot) mutatnak, ami a legkisebb kényszer elve (a kiegyenlítődés) miatt állandóan a szimmetriára törekszik. Mire azonban azt elérné, újra aszimmetrikussá válik, így a folyamatnak sosincs vége. Ez a létrendszert mozgásban tartó hajtóerő egyik legközérthetőbb formájú megfogalmazása, ami számos modellben jól használható.

6. Mi a világmindenség célja és működésének értelme?
A minden létező legvégső lényege, célja az információ begyűjtése, felhalmozása, megőrzése, feldolgozása és felhasználása a mindenség minél tökéletesebb megismerése és tovább fejlesztése érdekében, vagyis az önfelfedezés. Ennek során fejlődik és kibontakozik az egész kollektív és egyedi értelme egyaránt, s megismeri önnön természetét, működését, képességeit és korlátait. A folyamat a végtelenben ér véget, a mindentudás megvalósításával. A létezés értelme tehát az önmegismerés, régi nevén a megvilágosodás (gnózis). Az információ egy új állapot (jellemző) egy adott rendszer számára, vagyis egy olyan forma realizálódása, amivel korábban még nem találkozott. Mivel a teremtésben minden hely és időpillanat teljesen egyedi, és megismételhetetlen, minden információ valójában új információ, még a régi emlékek is (a perturbáció miatt). Éppen ezért állandó cél (tulajdonság) az új dolgok létrehozása, az alkotás, a teremtés. Minden ami (aki) létezik, az teremt is, megnyilvánul mások számára és hat rájuk a létével, befolyásolva őket.

7. Honnan származik az emberiség?
Őseink a Föld bolygóra évezredekkel ezelőtt érkeztek, csillagközi űrhajókkal, több betelepülési hullámban, számos csillagrendszerből. Eredetünk sajnos már a múlt homályába vész, de egészen biztosan nem spontán keletkeztünk holmi őslevesből, hanem az istenek (öregebb létezők) hoztak létre bennünket a teremtésük fejlesztése során. Az emberi (szinzu) faj, mint anyagi testeket használó (azokba reinkarnálódó) lélekcsoport máig sokfelé elterjedt a mi galaxisunkban és nyilván azon is túl. Őseink pontos tudással rendelkeztek az univerzumunkról (és a világmindenségről), hiszen utaztak benne, de a Földön a mostoha körülmények, sorozatos katasztrófák miatt fokozatosan egyre lejjebb hanyatlott a kultúrájuk, ahogy elveszítették eszközeiket és tudásukat az évezredek során.
Eredetileg négy térdimenziós (túlvilági) égitesteken éltünk (az ősi feljegyzések szerint), genetikailag egészséges, hosszú életű (ezer évig elélő) testekben és a kommunikációhoz telepátiát (gondolatközlést) használtunk. Itt a Földön most a három térdimenziós kiteljesedésbe (alvilágba) zártan élünk és fajunk genetikailag erősen leromlott (pusztuló) állapotban van. Ennek oka a tudatlanságból fakadó hibás cselekedetek sorozata, és főként a szervezetlenség, az egységes kultúra és világrend teljes hiánya, ami az összefogás alapja lehetne.
A lelkek által a túlvilágon használt telepatikus fogalomnyelvre legjobban hasonlító földi nyelvek egyike a hun-magyar. Ennek köszönhető, hogy magyarul beszélve és gondolkodva könnyen megérthető a teremtés működése, mivel belső szerkezete pontosan leképezi (modellezi) azt. Az egyes lelkek többségükben fiatalabbak a biológiai fajnál, mert folyamatosan születnek, teremtődnek, illetve reinkarnációs útjuk, lelki egyedfejlődésük során elhagyják a Naprendszert, és a három térdimenziós kiterjedést, tovább vándorolva a fejlettebb világok (felsőbb térdimenziószintek) felé. Hosszú útjuk végén pedig a begyűjtött tapasztalataikkal együtt visszaolvadnak a teremtőjükbe, gazdagítva annak információ tartalmát. Az emberi lélek csak emberi (és vele kompatibilis idegrendszerű) fizikai testekbe képes reinkarnálódni, tehát nem születhet újjá növényi, állati és másféle biokémiájú idegen lényként. Ugyanígy az állatok és növények sem válnak emberré, hanem megmaradnak annak, aminek teremtették őket az istenek.

8. Hol van az emberiség helye a világmindenségben?
Az istenektől és egyes földön kívüli csoportoktól kapott információk szerint a galaxisunkban Solaria néven ismert csillagrendszer harmadik bolygója, a Föld korábbi nevei: Shár és Bharata voltak. A galaktikus nyilvántartásban a 28-as sorszám alatt található. Az emberiség kollektív fejlődésének mélypontján jár jelenleg (a pokolban). A földi mennyországban - ami a bolygónk négy dimenziós térkiteljesedése - alvilágnak hívják ezt a helyet, a bűnök és tudatlanság világának. A galaxisunkban található, mintegy 800 millió lakott bolygón élő civilizációk között, technikai és morális fejlettségben nagyjából a harmadik helyen állunk, hátulról a sorban. Tehát a legprimitívebb világok közt tartanak minket számon az Istenek (vezető intelligenciák).

9. Mi az emberiség célja a világmindenségben?
Az első és legfontosabb feladatunk, hogy megfelelő tudásra tegyünk szert önmagunkról és az univerzumunkról, ami révén feljebb juthatunk, vissza a négy térdimenziós kiterjedésbe (túlvilágra). Egyedileg ez a halál után következhet be (üdvözülés), kollektívan a fajunk bűnöktől való megtisztulásával (megváltás), aminek következményeként a rendszerünket fenntartó és vigyázó istenségek az egész bolygót visszaemelik a négy dimenziós kiterjedésbe, ahol korábban működött. Ez a folyamat a megvilágosodás.
Hosszabb távon (a következő évmilliókban) az emberiség számára szükségessé válik majd a tovább költözés más csillagrendszerekbe, távoli galaxisokba, párhuzamos univerzumokba (a mi világtojásunkon belül) vagy más világtojásokba. Ezzel együtt fejlesztenünk kell a tudományunkat, a technológiát, a társadalmi életkörülményeket, a testeink génállományát (amíg szükségünk lesz egyáltalán biológiai testekre) az egyéni és közerkölcsöt, az intelligenciánkat, végső soron az önképünket és világképünket (lásd: transzhumanizmus). Jobbá kell teremtenünk magunkat és megfelelő kapcsolatokat kell kiépítenünk a környezetünkben élő többi kultúrával, civilizációval (lélekcsoporttal), illetve az egészet fenntartó és irányító istenségekkel.
Az Eseményhorizonton megjelenő írások eme általános világkép kereteibe illeszkedve próbálják bemutatni a teremtés működésének apróbb részleteit. Az eredmény a Nagy Egyesítés megvalósítása (minden tudományág plusz a vallások, ezotéria, misztika), az egyes emberek lelkében és a fajunk kollektív tudatában egyaránt. Azért, hogy mindannyian megvilágosodjunk.

Készítettem egy tématérképet, oktatási segédlet gyanánt, ahol az egyes tudományterületek és kutatási irányvonalak vannak feltüntetve, áttekinthető logikai szerkezetben. A kis képre kattintva letöltődik a nagy változata, ami 308 kilobájt.

Elibom

Vissza a tartalomjegyzékhez