A természet a macskákat minden olyan érzékszervvel felruházta, ami a sikeres éjszakai vadászatokhoz szükséges. Bár sok házimacska csak nappal jár egerészni, érzékszervei jóval fejlettebbek az emberénél. Ez különösen igaz sokatmondó, nagy, sárga, zöld, kék vagy narancsszínű szemükre, amellyel hozzánk hasonlóan térben látnak. A rávetődő fénysugarat szemük visszaveri, legtöbbször zöldessárga színben. Csupán a kékszemű cicák szeme piros, ha megvillan a sötétben. A régi korok emberei nagyon féltek a macska szemének villanásától, mert azt hitték, hogy a sötétben is magabiztosan mászkáló állatok az ördöggel cimborálnak. A valóságban csupán a természet ügyes megoldásáról van szó - a cica jól lát a félhomályban is. A macska szemében az ideghártya mögött egy csillogó réteg, a "tapetum lucidum" található. Miután a fénysugár eléri az ideghártyát, az alatta lévő fénylő rétegen visszatükröződik, így a sugár még egyszer eljut a fényérzékeny sejtekhez. A macskaszem legalább hatszor olyan fényérzékeny, mint az ember szeme, ám ha tökéletesen sötét van, még ő sem lát semmit. Ellentétben más éjszakai állatokkal, a macska napközben is aktív, ezért érzékeny szemét meg kell óvnia a nappali fényözöntől. A pupillák éjjel nagy, kerek ablakként engedik be a legkisebb fénynyalábot is, ám nappal hajszálvékony rést hagyva zárul össze a színes szivárványhártya. (A szivárványhártyát latinul írisznek nevezik.)

A szemhéj alatt egy másik, vékony szürke bőrréteg, a pislogó hártya található, amely a portól és a szennyeződéstől védi a szemgolyót, és segít eloszlatni a könnyek nedvességét. Normális körülmények között a pislogóhártya csak akkor látható, ha az állat nagyon fáradt, vagy beteg.

Századunk első felében azt hitték, hogy a macskák színvakok. A vizsgálati módszerek fejlődésével kiderült, hogy nemcsak a legfinomabb árnyalatokat tudják megkülönböztetni egymástól, de szinte minden színt látnak. Ám a macskák számára a színek nem játszanak olyan nagy szerepet, mint a mi életünkben. Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a zsákmányukul szolgáló állatfajok általában egyszínűek, és beleolvadnak környezetükbe. A vadászat idején, a félhomályban a színeknek amúgy sincs nagy jelentőségük.

A macskák legfontosabb érzékszerve a hallás, ezért fülük jóval élesebb, mint a kutyáké. Fülüket több mint húsz izom segítségével remekül lehet irányítani, így a leghalkabb neszt is fel tudják fogni. A legcsendesebb cincogást éppúgy meghallják, mint a közeledő, lopakodó kutyát. Érzékeny fülük már messziről felismeri a gazda lépteit, és az autók motorhangját is meg tudják különböztetni egymástól. Képesek két, egymáshoz rendkívül közel fekvő hangforrást is betájolni, ezen kívül pedig az olyan ultrahangokat is meghallják, amelyeket az emberi fül már nem is érzékel. A macska valószínűleg még a legfinomabb talajbeli remegéseket is képes érzékelni. Csuklója alatt ugyanis olyan érzékeny tapintó szőrszálak vannak, amelyek még az egerek lábdobogását is felfogják.

Sok történetet hallhattunk a macskák nagyszerű tájékozódó képességéről. Állítólag óriási távolságból, ismeretlen vidékeken járva is hazatalálnak. Bár az elbeszélések egy része nem mentes a túlzásoktól, ám az valószínűnek látszik, hogy a házimacskát finom orra, rendkívül érzékeny füle és egy mindeddig ismeretlen érzékszerv is segíti útközben. Ilyen érzékszerv lehet például egy "belső iránytű", amely a Föld mágneses terét érzékeli. Talán ezzel magyarázhatóak azok a beszámolók is, melyek szerint a cicák földrendés és más katasztrófák (például tűzvész vagy háborús bombázás) előtt hangos nyávogással figyelmeztették gazdáikat. Lehet, hogy megérezték a földkéreg enyhe rezdüléseit, a halvány füstszagot, vagy meghallották a közeledő bombázógépek távoli, halk zúgását.

Különösen fejlett a macskák időérzékelése, az úgynevezett belső óra. sok cica reggelente mindig azonos időben ébreszti fel gazdáját, és a vadászterületüket is fel tudják osztani egymás között. Például az egyik macska délelőtt egerészik a környéken, míg a másik kizárólag délután lép színre.

A kutyákkal ellentétben a macska nem szimatol a zsákmánya után, hanem türelmesen les rá. A szaglás ezért nála kizárólag a fejtársakkal való kapcsolattartást szolgálja. A kandúrok illatokkal jelölik meg felségterületüket. Magasra tartott, enyhén remegő farokkal néhány csepp vizeletet permeteznek a bokrokra. A jelzések erős, csípős szaga még a mi kevésbé érzékeny orrunkkal is jól érezhető. A kandúrok valószínűleg nem csak a jelzés gazdáját ismerik fel, hanem arra is rájönnek, hogy milyen friss a szagminta.

Alkalmanként a cicahölgyek is permeteznek pár csepp vizeletet, ám ők (szerencsére) elsősorban az emberi orr számára érzékelhetetlen illatjeleket kedvelik, melyeket a mancsukon levő illatmirigyek segítségével helyeznek el. A kandúrok valósággal megrészegülnek ettől az illattól, és nagy előszeretettel dörzsölik pofájukat az ilyen helyekhez. A macskák saját gazdájuk illatát is megismerik! Nem ritkán éppen azért dörgölőznek, hogy a gazda szaga erősen beleivódjon szőrzetükbe. Bizonyos növények, mint a kakukkfű, vagy a macskagyökér, valósággal tűzbe hozzák a macskákat. Először a pofijukat dörgölik ezekhez, majd kéjesen morogva hemperegni kezdenek a közelükben. Aki azt szeretné, hogy cicája megkedveljen egy tárgyat, annak csupán egy kevés macskagyökérrel kell bekennie azt. Más szagok viszont kifejezetten idegesítik a házimacskát. Így pl. a citromot vagy a narancshéjat messze elkerülik.