Védekezés a méhkárosítókkal szemben (Méhészet, 2011. április)
Dátum 2011.04.1. 13:59:03 | Téma: Hírek
|
Dr. Tóth György
Jegyzete ,olvasható a méhészet Áprilisi számában .
Védekezés a méhkárosítókkal szemben, de hogyan?
„Amikor egy idegen országba megyek, nem azt nézem,
milyenek ott a törvények – mert mindenütt vannak jó és
rossz törvények; hanem azt ,hogyan tartják be azokat?”
(Montesquieu)
Szkepticizmussal vegyes elismeréssel olvastam a szaklap ez év januári számában dr. Cserényi Péter cikkét („Gyógyszerek a méhtartásban”)
Elismeréssel, mert nagyon jó, informatív áttekintés a gyógyszerek méhészetben történő alkalmazásáról. Kétkedéssel, mert – tapasztalataim szerint – ha nem is minden méhész, de számosan „csak” a következő 3 szabályt (egy tilalmat és két előírást) hagyják hétköznapi gyakorlatukban figyelmen kívül (esetleg csak egyet, netán kettőt, vagy éppen mindhármat.) Ezek::
1. a méhész nem kutató, nem gyógyszergyári laboratórium vagy méhészeti, erre feljogosított intézet. Erre felkészültsége és jogosultsága sincs. Tehát: ne kísérletezzen, különösen illegális, méhészetben nem engedélyezett anyagokkal, eljárásokkal, eszközökkel ne! Amúgy meg termékét élelmiszernek, fogyasztásra szánja! ;
2. méhállománya méhegészségügyi jellegű, tehát fertőzést megállapító, esetleg -pl. a tovább súlyosbodó Varroa- fertőzést -megelőző vagy gyógykezelésére kizárólag hazánkban hatóságilag engedélyezett gyógyszerkészítményt, eljárást, eszközt használhat, azt azonban szigorúan
3. az előállító által ajánlott (és a szakhatóság által jóváhagyott) módon és gyakorisággal.
Szaklapunkban –és a különböző szakmai rendezvényeken- bőségesen szó esik a legkülönbözőbb, jónak látott méhgondozási, termelési eljárásokról. Csak éppen arról írunk-beszélünk jóval kevesebbet, mézünket a fogyasztó abban a hiszemben vásárolja, hogy egészséges, természetes, szintetikus anyagokat nyomokban sem tartalmazó élelmiszerhez jut. Márpedig a fogyasztó(k) ebbéli bizalmát legbiztosabban termékeink kifogástalan minőségével tarthatjuk meg. Ámde ha – mint az utóbbi időben oly sokszor- a médiák a méhészetről-méhészekről negatív színezettel, „mézbotrányok”, pl. mézminták antibiotikum-tartalmával összefüggésben, nemegyszer szenzációhajhász stílusban adnak hírt, ez hitelességünket ismétlődően megkérdőjelezi.
A mézhamisítás és méhlopások ügyével összefüggőnek érzem John Lukacs (Lukács János, 1923-) konzervatív amerikai történész egyik megállapítását. Szerinte a népek, közösségek, nemzetek sorsát, koruk történéseit mintegy meghatározza, milyen nézeteket és erkölcsi elveket vallanak, követnek. Hogy milyen egy-egy népnek a hétköznapi életben való ebbéli megnyilvánulása, azt Görögországban láthattam, ahol méhészeteket helyeznek el kevésbé forgalmas utaktól néhány m-re, lopás veszélye nélkül. A modern kori Kis-Magyarországon viszont majdnem, hogy bocsánatos bűnné váltak a köz- és magántulajdon sérelmére elkövetett cselekmények. Ez a- közérdekekkel teljesen ellentétes felfogás tükröződik igazságszolgáltatásunkban, törvényeinkben. Ezért ne legyenek komoly reményeik a megkárosított embereknek, legyenek ők éppen méhészek, de ugyan csak emiatt bízhatnak az enyhe ítéletben az esetleg fülön csípett bűnözők. Vagyis az állam nem tölti be kellően a rá ruházott – ebben az esetben: polgárai személyi és vagyonbiztonságát garantáló- szerepét. De legyünk őszinték: mi, a polgárok jogkövetők vagyunk? Hát… Ugye ismernek olyan kedves méhésztársat, aki mondjuk a baromfitartásban, betegség esetén alkalmazható gyógyszerrel, „biztos, ami biztos” alapon etette-teleltette be méheit?(Abban a szent meggyőződésben, hogy így megelőzte pl. a nyúlós költésrothadást!) Ha nem volt szerencséje, a felvásárló szúrópróba-szerű vizsgálatán elbukott és visszakapta mézét. Mit tett/tesz ezután? Csak annyit, hogy kifogásolt mézét különösebb lelkiismeret-furdalás nélküli saját kiszerelésben eladta/eladja mit sem sejtő – mert laboratóriumi háttérrel nem rendelkező- gyanútlan vásárlóinak. Ezek tények, de olyan a - megengedő-közfelfogás, hogy ne bántsuk az ügyeskedőt, ő csak piti bűnöző!
A hatóság pedig csak konkrét esetek alapján vizsgálódhat, netán szakcionálhat, mindazonáltal döntése megtámadható.
Bár az ilyen esetekből egy is sok, tételezzük fel, hogy a méhészek többsége becsületes, tehát nem használ illegális, ilyen-olyan antibiotikum, kemoterápeutikum-tartalmú szereket.(Nem a véletlen műve, hogy hatóanyag, vagy gyári készítmény-neveket nem említek!) Nézzük, hogyan védekezik pl. a Varroa-atka ellen? Tegyük fel, a többség az engedélyezett atkairtó szereket használja (bár az OMME néhány évvel ezelőtti felmérése nem éppen ezt mutatta). De valóban a ténylegesen szükséges mennyiséget vásárolja meg és használja fel? Ebben nem vagyok biztos. Jellemzően az egyébként teljes egészében gyógyszerre fordítható támogatási összeg felének erejéig szereznek be engedélyezett szereket, ügyelve arra, hogy cukorra is maradjon! Elegendő ez – a mai nagy méhsűrűség melletti-masszív Varroa- (után)fertőződés megakadályozására? Egyértelműen nem! Hogy mit tesznek sokan, - de nem mindenki- megtudja az Olvasó, ha elmegy egy vásárral összekötött szakmai rendezvényre, vagy csak elolvassa a „Méhészet” „Apróhirdetések” rovatát, ahol többféle atkairtó szer –ködölő-füstölő stb. készüléket hirdetnek Mellékelnek ezekhez a készülékekhez bármiféle- szakmailag helyes és/vagy hatóság által jóváhagyott használati utasítást, amely részletezné, milyen típusú, pl. amitráz-tartalmú szer milyen adagú mennyiségét kell hányszor bejuttatni a kívánt – atkairtási- cél elérésére? Tudomásom szerint nem, csak szóbeli ajánlások vannak! Helyes ez a gyakorlat? Egyértelműen nem az, de ettől még sokan így védekeznek – meglehet, nem is eredménytelenül. Noha a méhész, mint egyén a maga szuverén módján ugyan bármit, élelmiszer-termelőként egyáltalán nem tehet meg sok mindent. Szakszerűtlen és felelőtlen kísérletezgetésével éppen eladásra szánt méze tisztaságát, természetes voltát veszélyezteti! Azt nem is említem, mennyire nehéz ilyen közismert tények mellett a nem ritkán a ló túloldalára eső, túlságos szigorítást kívánó szakhatóság tisztviselőivel szervezetünknek tárgyalni. Hiszen a szigorítást úgymond indokoló, tények által alátámasztott (pre-)koncepció részükről megvan! A mai, nagy érzékenységű élelmiszer-kémiai eljárások lehetővé teszik a Varroa vagy más méhbetegségekkel szemben alkalmazott szereink maradványainak akár mikrogrammos (1 kg=1000 g; 1 g=1000 mg; 1 mg=1000 mikrogramm) mennyiségben történő meghatározását. .Ki garantálja, hogy a méheit okkal féltő méhész buzgóságában a bizonytalan használati eszközökkel és módokkal csak éppen annyi szermaradvány-érték kialakulását segíti elő, amennyi veszélytelen és a megengedett MRL-határon belül van? Senki! Ne feledjük el, az ismétlődő mézbotrányok óvatossá tették/teszik kül- és belföldi vevőinket. Főképp, ha szenzációhajhász- bár teljesen igaztalan – vádakat sugalló címekkel („Mérgező antibiotikum a mézben” „amely elősegíti a kórokozók ellenállóvá válását” – csak azt nem tudni, hány ezer kg egyszeri és egy fő általi elfogyasztásától) jelennek meg híradások. A szermaradványok képzését-megmaradását, esetleges kipörgetését/értékesítését elősegí(het)ti, hogy használatos kaptáraink túlnyomó része egyenlő lépes, így bennük képtelenség követni a kezelt fészeklépek útját, a bennük lévő, esetleg szermaradvány-terhelt méz(készlet-maradvány) kipörgetését.(Ne feledjük, egyes antibiotikumok jelenléte 5-6 hónappal bejuttatásuk után is igazolható a mézből!) Francia kutatók évtizedekkel ezelőtti színméréses vizsgálatai egyértelműen megállapították, az eltérő méretű mézkamra-fiókok lépeiből világosabb mézet lehet kinyerni, mint amikor a – pörgetéskor óhatatlanul összecserélődő- fészek- és mézkamrai lépek azonos méretűek Belátható, ugyanez (lehet) a helyzet a nem ritkán a termelési szezonban – tehát még pörgetés előtt- alkalmazott Varroa-ellenes szereinkkel.(Legfeljebb abban reménykedhetünk, még nem dolgoztak ki általánosan, könnyen kivitelezhető eljárást kimutatásukra!),.
Ne legyenek illúzióink, a szigorodó élelmiszer-egészségügyi előírásokra, hatóságaink magatartására korlátozott a ráhatásunk. A sajtó pedig a jövőben is lecsap a különben csak szórványos, de nyilvánosságra kerülő negatív jelenségekre. Esetleges túltermelés, kínálati piac esetén bizonyosak lehetünk abban, külföldi vevőink fokozottan vizsgál(tat)nak olyan szerek maradékaira, amelyeket használunk. Az IT-Magazin pl. néhány éve egy, Németországban működő laboratóriumot mutatott be, amelynek fő profilja éppen amitráz-szermaradványok kimutatása/mennyiségi meghatározása a mézben.
Érdekképviseletünk az említett esetek kapcsán eddig követő magatartást mutatott. Azaz igyekezett hangsúlyozni, általában nem jellemző jelenségekről van szó és összességében termelt mézünk természetes, jó minőségű, értékes élelmiszer. Meglátásom szerint mégis itt az ideje, hogy mindannyiunk érdekében kezdeményezőleg lépjünk fel. Íme néhány ötlet, szempont, amit megvitatásra ajánlok:
o ismeretes, egzisztenciális okokból egyre több fiatal vág bele a méhészkedésbe. Megfontolandó, legalább ők – szervezetünk által kezdeményezett hatósági előírásra-független vizsgabizottság előtt méhegészségügyi vizsgát tegyenek Legtöbbjük tevékenységéhez támogatást, azaz az adófizetők(=mindannyiunk) pénzét fogja igényelni. Elvárható tehát- ahogy egyébként minden méhésztől- hogy ezzel sem saját magának, sem környezete méhészeinek, de legfőképpen terméke fogyasztóinak ne okozzon semmiféle, akár csak erkölcsi kárt;
o az egyesület nem képviselheti azon tagjainak érdekeit, akik bizonyíthatóan, helytelen méhegészségügyi beavatkozásukkal, bár bizonyára nem szándékosan szennyezték mézüket. Igazi büntetés számukra az lenne, ha emiatt jogszabályi előírás okán, meghatározott időre elesnének a bármilyen jogcímen őket egyébként megillető támogatásoktól;
o minden büntetésnél, előírásnál jobban szolgálná a mézminőség ügyét egy önként vállalt garanciarendszer, amelyre a termelő- a fogyasztó bizalmának a megnyerésére- hivatkozhatna terméke csomagolásán. A gyógyszergyártásban évtizedekkel ezelőtt megvalósult egy GMP-nek nevezett minőségvédelmi rendszer, amelyhez hasonlót azután más szakterületek is - ideértve a mezőgazdaságot- alkottak. Elnevezése nálunk ”helyes mézkezelési és méhegészségügyi rendszer”, rövidítve talán HEMER lehetne. A címkéjén ilyen, hivatalos deklarációval ellátott termék előállítója vállalná a bevezetőben említett 3 követelmény maradéktalan és ellenőrizhető betartását. Vagyis azt, hogy a./ méhegészségügyi célból kizárólag engedélyezett szereket használ a legszükségesebb mértékig és előírás szerinti módon; b./ terméke előállítási körülményeit a szermaradvány-képzés minimalizálása és a lehető legnagyobb higiénia jellemezze. (Nem „bio” minősítésről lenne szó, annál inkább, mivel egy közelmúltban végzett széleskörű vizsgálat Nagy-Britanniában feltárta, tápértékben, egészségi kockázatok tekintetében a „bio,”öko”,stb.és a szokásosan, üzemi technológiával előállított élelmiszerek között elhanyagolható volt az eltérés. Vagyis a „bio” élelmiszerek körüli hírverés és érvelés gyenge lábakon áll.) Lényeges, hogy ez a rendszer a méztermelői oldalon ne jelentsen bürokráciát, szükségtelenül részletező nyilvántartások vezetését.
Írásomat a megfogalmazott javaslatokkal csupán felvetésnek, további vitáknak alapot adó esetleges témaköri áttekintésnek szántam. Meggyőződésem, azzal, ha homokba dugjuk a fejünket, „mézhamisítás mindig volt, van és lesz” érveléssel csak az így eljárókat támogatjuk. A méztermelésben érintett valamennyi szereplő aktív közreműködése, valamint az érintett szakhatóságok segítőkész hozzáállása (lenne) szükséges szakmánk hírnevének, a fogyasztói bizalom megóvásának érdekében.
Dr. Tóth György
|
|