Egy érdekes könyv margójára
Dátum 2012.01.5. 16:18:37 | Téma: Hírek
| Beküldő :Dr.Tóth György
Az E.Crane által alapított, közép-angliai székhelyű IBRA (nemzetközi méhészeti kutatási társaság) a kutatóknak és a gyakorló méhészeknek szóló szaklapok kiadása mellett egy-egy területről rendszeresen áttekintő kézikönyveket publikál. A varroa , annak 1970-es évek végén észlelt megjelenése óta folyamatosan izgatja a szakterület kutatóinak fantáziáját. Nem csoda hát, hogy a társaság már második alkalommal jelentet meg összefoglaló művet mindarról, amit a kutatás erről a veszélyes méhparazitáról és az ellene való védekezés lehetőségeiről ma tud. A 2011-ben kiadott könyv ( Varroa – still a problem in the 21st century?) nemzetközileg elismert szerzői szemernyi kétséget sem hagynak afelől, hogy a Varroa destructor- atka századunkban folytatólagosan megkeseríti a méhészek életét, ugyanakkor rengeteg munkát fog adni az életmódját és az ellene való védekezést tanulmányozó, jelenleg és a jövőben aktív kutatóknak.
Folytatódik !
A varroózis ugyanis a méhészetnek – a még atkamentes Ausztrália kivételével-immár globális problémája. Mindenesetre Anderson és Truman emlékezetes 2000. évben közölt felfedezése óta-amikor is genetikai vizsgálatokból kiderült, a „mi”, az európai mézelő méhen talált atkánk nem azonos, mint korábban gondolták, az ázsiai méh „szelíd” atkafajával- tudásunk és némileg fegyvertárunk is bővült. További kutatás tárgya kell, hogy legyen azonban a varroa és az általa okozott méhpusztuláshoz jelentősen hozzájáruló vírusok kapcsolata, nem beszélve a megfékezésére használt eddigi szereinket kiegészítő, netán felváltó egyéb lehetőségekről. A döntően az elmúlt 1 – 2 évtized kutatási eredményei és gyakorlati megfigyelései rávilágítanak a közismert tényre, hogy a – különböző okokból, leginkább a méhészek hibájából feldúsult- atkanépesség közvetítő abban a folyamatban, amelynek végpontja a családok összeomlása, ám ehhez az utolsó, halálos döfést már a vírusok adják meg. Ha tehát megfelelő, időben végrehajtott védekezéssel kordában tartjuk a családban előforduló atkanépességet, akkor nem kell magunkat, azaz inkább hanyagságunkat mentve, a vírusokat okolni a bekövetkezett család- és állománypusztulásokért. Az utolsó stádiumban megnövekedett mennyiségű (Kasmír-, akut méhparalízis-, stb.típusú) vírusok átviteli-terjedési módjai ma már részletesebben ismertek, csakúgy, mint kifinomultabb azonosítási lehetőségeik, amelyek a méhmintákat rutinszerűen vizsgáló szakemberek rendelkezésére állnak. Új fejlemény az ún.RNAI-silencing technológia, amelyet ribonukleinsav-interferenciának, ill. ahhoz kapcsolt „géncsendesítésnek” fordíthatnánk. A ribonukleinsavak általában nagy szerepet játszanak az öröklődésben, így a vírusokéban is. Mielőtt ezt bárki elméleti, tudományos érdekességnek minősítené, nem árt tudni, hogy így vakcinaszerű hatás, tehát a vírus elleni bizonyos fokú védettség érhető el - hasonlóan, mint az influenza elleni védőoltásnál. Sőt, a tavaly szeptemberi Buenos Aires-i Apimondia- Kongresszuson az izraeli-amerikai Beeologics cég már bemutatta az izraeli akut paralízis vírus (IAPV) elleni – de szerinte más kórokozó vírusokra is ható- „Remebee” készítményét, különösen a CCD-vel (család-összeomlással) fenyegetett állományok megelőző védelmére. A cég honlapja(www.beeologics.com) szerint hasonló felhasználási céllal rövidesen forgalomba kerül egy másik készítmény is, RemebeePro néven.
Nem kétséges, még nem tudunk eleget azokról a mechanizmusokról, amelyek révén az atka „hozzászokik”, tehát rezisztenssé válik a kezdetben ígéretes miticidekhez. Szintetikus atkaellenes szereink amúgyis gyanúba keveredtek, egyrészt változó, pl. hőmérsékletfüggő hatékonyságuk miatt (mint a timol , a hangyasav és egyéb illóolajok esetében), másrészt, mert maradékaik egyre érzékenyebb vizsgálati módszerekkel kimutathatók pl. a mézből- ami már élelmiszerhigiéniai kérdéseket vet fel. Bíztató azonban, hogy a csökkenő szerhatékonyság megelőzésének lehetőségei az eddig ismert eljárások, pl. a szerek rotációs, váltakozó alkalmazása mellett kibővülni látszanak. Az egyik lehetőség- amely még csak inkább elvi, gyakorlati alkalmazhatóságára bizonyosan várni kell- az ún. entomopatogén gombák bevetése. Ezek célzottan az atkát betegítik meg. További, a gyakorlatban még általánosan nem hasznosítható lehetőségeket rejtenek a varroa-tűrést célzó méhtenyésztési eljárások. Itt, úgy tűnik, a fokozottan tisztogató hajlamú törzsek tenyésztésbe vonása jelenthet megoldást. Az elv gyakorlatba ültetését mindenképp gátolja a tulajdonságok különleges átörökítési módja, hiszen egy-egy méhcsaládunk számos alcsalád összessége, pontosabban annyié, ahány herével párosodott anyja.
Az itt és most mit tehetünk? kérdésre a kutatók a következőképpen válaszolnak:
· a./ bármilyen védekező szert, biológiai eljárást is alkalmazunk, vegyük figyelembe azok sajátosságait, alkalmazási korlátait (így pl. ne alkalmazzunk párolgással ható szereket alacsony hőmérsékleten), azaz a védekezést a használati utasítás kínosan pontos betartásával végezzük;
· b./ lehetőleg alkalmazzuk a súlyosan fertőzött családok izolációját, távolabbra helyezését, kerüljük a nagy méhsűrűséget;
· c./ ne használjunk a viaszt és a potenciálisa értékesítésre kerülő mézet súlyosan szennyezni képes, illegális, kellően nem vizsgált és/vagy bizonytalan értékű eljárásokat – mint pl. konkrétan megemlítve, a forgófészkes kaptárt;
· d./ lehetőleg részesítsük előnyben a természetes eredetű, de bizonyítottan hatásos szereket, természetesen az ellenőrzött alkalmazási előírásokat szigorúan betartva. Utóbbira jó példa az oxálsav, amely fiasításmentes időszakban mindössze egyszer alkalmazva elejét veszi a következő évi jelentős atka-feldúsulásnak.
A Méhészet 2011. novemberi számában megjelent cikk szerzőjének véleményétől (miszerint e szerves sav a kitinpáncél roncsolása miatti méhpusztulás miatt nem ajánlható) eltérően, a szerzők sajnálatosnak tartják a nemzeti állategészségügyi hatóságok hezitáló, ellentmondásos magatartását, amely pl. az oxálsav esetében úgy nyilvánul meg, hogy annak pontos alkalmazási előirata hivatalosan csak Németországban engedélyezett (miközben nálunk is forgalmazható több, oxálsav-tartalmú gyári készítmény).
Sajnálattal nyugtáztam, hogy a nem csak, hogy a könyvben szereplő 13 kutató, hanem a bőséges irodalmi hivatkozások szerzői között sem fedeztem fel egyetlen magyar nevet sem. Hja, kis ország (még ha vezető mézexportőr is) vagyunk, korlátozott kutatási és ahhoz szükséges pénzügyi háttérrel. Az persze nem kétséges, olyan, mellékesnek tűnő területen, mint a varroa-kutatás, nem csak tehetséges szakemberek, hanem alapkutatási, műszaki és financiális háttér ugyancsak szükségeltetnek. Bár, ha meggondolom - mert az kitűnt, a szerzők nem a kutatásnak a mindennapi méhészeti gyakorlatától elzárt elefántcsont-tornyában élnek-jobb is, hogy nem ismerik a magyar méhészek olykor hajmeresztő atkairtási próbálkozásait! Amelyek mérlege, mint tudjuk, évről évre, visszatérően gyászos! Az „okos” méhész tevékenységének ilyen okú megszűnése önmagában ugyan nem lenne tragikus, de kis hazánk nagy méhsűrűsége garantálja a folyamatos, magas atkafertőzöttségi szintet- no, meg a hozamcsökkenést és egyéb, pénzbe, időbe, fáradságba kerülő veszteséget,de azt mindenkinek (a szabályosan védekező kisebbségnek is)! Lehet, hogy a most már jelentős, nagy méhsűrűség keltette problémákat ez a felelőtlen magatartás és nem a természet oldja meg?
|
|