Takács Erika : Jég és Hold 1.

 

A férfi a repülõtér vöröskárpitos széksorán ült: a járat indulásáig még jó pár perce hátra volt. Egy másik járat frissen leszállt utasai szállták meg a várót, mely megtelt nemzetközi kavargással, ázsiai és európai nyelven beszélõk kavalkádjával. Úgy döntött, most mégsem gyújt rá, habár az utóbbi idõben kezdte megszokni a dohányfüstöt, az addigi kompjúterjátékok helyett. Fél gyerekkora hasonló helyeken, busz, vasúti pályaudvarokon és reptereken telt: az idõt egy évvel ezelõttig szinte mindig ilyen játékokkal töltötte ki, utált útközben olvasni, nem tudott elmerülni benne... Odakint hatalmas pelyhekben hullott a hó, szinte giccsesen romantikusan, mint egy szerelmes filmben, amit gyerekkorában látott. De a hó nem a sztyeppre, hanem a reptér koszos hóval borított betonjára esett. Milyen szürke, undorító az egész, mintha a színek örökre elmúltak volna. Hirtelen elállt a szívverése: fekete hajkorona úszott valahol elõtte. NEKI is ilyen haja volt, ilyen dús, fényes... A fekete angyalnak, aki már megjelenésével is örvényt kavart maga körül.

Nem, õ nem lehetett: már egy éve elhagyta Oroszországot, egy másik országban él, a családjával, s nem is emlékszik rá.

Az út simán lefolyt, az útközben kitört vihar ellenére: a hatalmas turbulenciák, a fekete felhõk rosszérzéssel töltöttek meg mindenkit, de a kesehajút ez nem izgatta. Kissé rezignált hangulata anyja szerint a kezdõdõ depresszió jele volt, o inkább a férfikorba lépés jelének tekintette. A férfikor, melynek beköszöntését 23 éves koráig lelke minden hevével kívánt, s most, hogy beköszöntött, nem sokat tudott kezdeni vele. Hiába az imádók, a haverok csapatai, hiába a tucatnyi kocsi a garázsban, a legszebb ház a városban... Sokszor úgy érezte, hogy üveg tört össze benne, s az életkedve, mint aranyszínû nedû, lassanként elfolyt a cserepek között. A fekete párduc törte össze azt az üveget, de furcsamód ezért inkább hálásnak érezte magát neki, mintsem hibáztatta volna érte: úgy érezte, az addigi félvakság, homály helyét végre a tiszta látás vette át a szellemében, s ez a tükör - ha sokszor nem is volt hízelgõ a mutatott kép - legalább tiszta volt. Édes fájdalom volt kapcsolatuk emléke, de - különbözve a szerelmes regények álromantikus ömlengéseitõl, - nem volt benne szerelem. Legalábbis õ nem érezte akkor.

Az emlékezésbõl a stewardess hangja verte fel: Kapcsolja be az övét, uram! Öt perc múlva leszállunk Torinóban.

Zsenya unottan vonta össze derekán az övet, alaposan meg kellett rövidítenie, hogy elég szûk legyen: ezt kövér üzletemberekre, és nem karcsútestû mûkorcsolyázókra szabták...

Az edzõje már a torinói reptéren várta, a stábbal együtt. Kezdõdtek a próbák, az edzések folytatódtak: Zsenyára egész üzleti rendszer épült fel az utóbbi idõben, mióta a negyedik világbajnokságát is megnyerte, ha kínnal-keservvel is, s most határozottan egy aranyat várt magától ezen az olimpián is... Azaz... egy évvel ezelõtt talán így volt. Most már inkább csak joviális mosollyal nézett még erre is.

Egész addigi életében folyamatosan küzdenie kellett: bajnoknak lenni, csak ennyit akart elérni. S mire elérte, folyamatos félelemben tartotta a megfelelni akarás, hogy el is veszítheti a helyét a legjobbak között.

A feszültség eltûnt, maradt helyette a nyugalom, de sokszor megingott még. Egyelõre nem mert továbblépni, de álmodozni már álmodozott, s tenni is kezdett érte... Aztán - lesz, ami lesz. A tervei már megvoltak, de tudta, hogy rettenetes ellenállással kell majd megküzdenie, elsõsorban a család részérõl. Szinte mindenki az õ sportmunkájából élt, anyját, apját, a húga családját is eltartotta a versenyeken tartott bemutatókból, s a sporton kívüli fellépésekbõl. Lassanként kezdte úgy érezni, minden egyes ilyen hakni egyre terhesebb, de sajnos, nem volt megállás, csak mennie kellett elõre. Egy évvel ezelõttig ezt tekintette normálisnak, csak attól rettegett, hogy egy baleset miatt esetleg szögre akaszthatja a korcsolyát, s megint jönnek majd a pénztelen és reménytelen hétköznapok, mint gyermekkorában.

Kisgyerekként egy hideg, szibériai városban lakott, de ez szemlátomást nem zavarta. Számára a hideg, a jég természetesebb dolog volt, mint a tavasz, a zöld, a meleg. Örökmozgó kisfiú volt, de a szülei dolgoztak, nem tudtak vele egész nap foglalkozni. A gyerek tehát álmodozni kezdett, képzeletében számtalan fantáziakép jelent meg: ilyenkor folyton táncolt, szinte minden érzelmet ezzel próbált kifejezni, örömöt-bánatot, dühöt, vidámságot... Amikor korcsolyázókat látott a közeli pályán, szörnyen megirigyelte õket, s a jég az álmodozásaiba is bevonult: nagyon szeretett volna megtanulni a jéggel bánni, mint a gimnazista lányok. Álmaiban valahogyan keveredett a két szerelem, a tánc és a jég, sõt, lassan ez utóbbi lett a fõszereplõ. Lassanként gyermeki képzelete meg is személyesítette ezt a kemény, gõgös, de varázslatos elemet: a Jég fehér ruhában, földig érõ szõke hajjal, kék szemekkel nézte õt, szemébõl hidegség, kegyetlenség áradt, de ot éppen ezzel hívta magához: félelemmel vegyes tisztelettel és imádattal csüggött rajta, szinte minden pillantását leste, de a Jég megvetõen elfordította az arcát, és intett a kezével, hiába várt rá minden délután...

Nemsokára ajándékba kapott egy korcsolyát, s megtanulhatta, hogyan bánhat a gyakorlatban az elemmel. Az álmodozásoknak vége szakadt, s jöttek a kemény munkával töltött délutánok, esték. Senki sem tudta, hogy két istenség küzd ilyenkor: a tánc késõbbi királya s a Jég, akinek figyelmét magára akarta vonni gyermeki erejével...

Késõbb már úgy gondolta, a kemény munkával elért világbajnokságok, hírnév s szinte minden, amit megtett, tulajdonképpen elég. Néha azért furcsa borzongás fogta el, hirtelen hatalmas energiák szakadtak fel benne, amikkel nem tudott mit kezdeni: ilyenkor is rótta a pályát, ugrott, forgott, gyakorolt, ki tudja, miért. Nem a bizonytalanság, hanem a hiányérzet vezette. Amennyire imádta Jeget régebben, annyira kezdte most korlátozni: lassan kezdte megadni magát egy sugallatnak, melyet jóideig elhárítani, elfeledni igyekezett, majd megadta magát neki. Ezt is a feketehajúnak köszönhette. Egyre többet járt az eszében, holott annak idején alig hat hétig ismerte, s ezalatt sem sikerült túl sokat megtudnia róla. Boszorkány lehetett, bûvölet, illúzió: tán meg sem történt... most már csak azt a néhány tonnányi terhet kell leküzdenie, maga mögé gyûrnie, amit ez a sorsváltás jelenthet...- morfondírozott a taxiban is, ami a szállodához vitte õket.

A felesége elõzõ nap jelentette be neki a kettõs csapásnak szánt újabb hisztit: hogy megint terhes, de most valaki mástól, és hogy elhagyja. Zsenya meglepõ nyugalommal vette észre magán: ez már nem is idegesíti. Pedig Julja volt a nagy szerelem, az elsõ és hatalmas nagy, akirõl soha nem bírt volna lemondani: lassan rájött, hogy számára már semmit nem jelent. - Egy gonddal kevesebb...- mormogta maga elé, s aláírta a válási papírokat.

Kék szeme összeszûkült: a nap besütött a sötétített üvegen is a téli utcákról, s Zsenya cinikus mosollyal bámult az ilyenkor is aranyfényben fürdõ olasz város épületeire. A fejében lassan kavarogni kezdtek a versennyel kapcsolatos dolgok, tudnivalók, kûrjének, programjainak mozzanatai: gondolatban már az edzõteremben volt, ugrott, siklott, forgott a jégen, és már elõre örült a viszontlátásnak...

Teltek, múltak a napok, a verseny napja egyre közeledett. Már csak négy nap, s persze, egyre több sajtótájékoztató, a rajongók rohamai is nagyon fárasztották. És az ellenfelek: legnagyobb döbbenetére a legfontosabb ellenfélnek nem a francia jégkirályfi, Marcel bizonyult, hanem egykori rajongott barátja, késõbbi ádáz ellensége, aki egykor elvette elõle a dicsõséget, a rajongva áhított olimpiai érmet...

Alex mindig olyan pillanatban lépett a színre, amikor a leginkább meg tudta zavarni, kibillenteni egyensúlyából. Négy éve a közönség Oroszország és Amerika háborújaként vette tudomásul a jég két királyának párharcát: a sajtóvisszhang is feltüzelte a két tábor hangulatát, így szinte forrt a jég, mire egyáltalán ráléptek. S o akkor alulmaradt, csak mert megijedt, mert komolyan vette az egészet, s mert annyira akarta, már nem a jeget, hanem az érmet, a dicsõséget. A Jég akkor, mint egy sértõdött szerelmes, magára hagyta, nem segített.

"Milyen nevetséges ez az egész!"- mosolyodott el Zsenya edzés után, útban az öltözõ felé. És megint eszébe jutott a fekete angyal, a boszorkány. Ha vele nem találkozik, most megint izgulna, remegne a gyomra az idegességtõl..

"Én nem félek a bíróktól, nem érdekelnek pontszámok!- szólalt meg akkor.

-Szöveg! Magadnak is hazudsz, nemcsak másoknak! Ha nem érdekelnének a bírók, a pontok, akkor nem lennél sportoló, vagy már rég profi korcsolyázó lennél, ahol megszabadulhatsz ezektõl. De te versenyezni, gyõzni akarsz!.. Ez lesz majd a veszted...- mondta O, és Zsenya érezte, hogy igaza van.

Ahogy átöltözött, lassanként, mint egy apró hegyi patak, rátörtek az emlékek, s áramlásuk lassanként folyóvá dagadt, ahogy a szálloda felé tartott, a taxiban.

Azt mondják, ha az ember élete változni kezd, arról ismerhetõ fel, hogy csõstül jön a baj... Zsenya éppen egy fellépéssorozatról tartott hazafelé, barátnõjével. Kirobbanóan boldognak és elégedettnek érezte magát.

Az amerikai lányok, hiába minden nemzeti öntudat, õt, az orosz fellépõt figyelték a leghevesebben, s tapsolták meg a leghangosabb elismeréssel. Nem csupán a komolyabb témájú számait fogadták jól, de a Zsenyát jellemzõ, néha furcsa, néha könnyekig kacagtatóan idétlen programokat is.

Zsenya imádta ezeket a nevettetéseket: igazán akkor volt elemében, ha nevetést, mosolyt fakasztott maga körül. Külseje sosem ragadta ugyanis magával az embereket: mindig csúnyasága, különösen cyrano-i méretû orra nem tette éppen kedveltté a lányok körében. Már gyerekkorában, az iskolában is emiatt csúfolták a legtöbbször: görény vagy madárijesztõ volt a legfinomabb a ráaggatott kifejezések között. S persze a mûkorcsolyázás miatt is meggyûlt a baja az erõsebb fiúkkal... Társai nem tartották magukhoz méltónak, így néhány verekedést kivéve, legtöbbször békén hagyták. A lányok sem igen kedvelték, kivéve, mikor megtapasztalták a kisfiú humorát, és ragyogó szellemét. De ez sem volt elég: az osztály legszebb lánya, a szõke Julja, akibe évekig szerelmes volt, észre sem vette...

Félre, bánat! Jég a segítõje lett, s nemcsak korcsolyázni tanította meg, de táncolni is engedte a hátán, csodákat mûvelni... Rámosolygott, hívogatta, lába alá segítette a vonalakat, s a fiú repült, siklott, mint egy hattyú. A nagykamasz korral Jég már nem csak játszótárs lett, hanem szerelem, erotikus álmaiba is bevonuló. De már nem szõke hajú, zafírszemû megközelíthetetlen: feketehajú, fehérbõrû, izzószemû szépség lett, akinek már nem szót fogadni kellett, hanem udvarolni, meghódítani.

Lassan versenyeket nyert, s amikor már jöttek a sikerek, a nagykamaszkor meghozta az elismerést, így a szerelmek is elkezdõdtek. Újra megtalálta a szõke lányt, aki már nemcsak észrevette, de örökre magának akarta õt... Azonban csúnya fiút már mások is felfedezték: a nõket mindenhogyan magával ragadta... Arcára véglegesen ráírhatta magát a mosoly, az örökös, õszinte és lefegyverzõ, kedves mosoly, mely védjegye lett a versenyeken. A nevetõ és nevetést fakasztó Zsenya, aki sosem hagyta ki a lehetõséget: mindig nevettetett, amikor lehetett, és amikor nem, akkor is megtette. Jég legfõbb kegyeltje lett: hol hercegi udvaronca, hol udvari bolondja...

Rettentõ büszke volt hát magára: s ezt alátámasztotta az is, hogy rögtön a reptéren hatalmas sajtótájékoztatót tartottak tiszteletére. Szinte minden komoly újság, szaklap, de néhány nagyobb bulvárlap és a tévé képviselõi is ott voltak, s záporoztak az ostobánál ostobább kérdések gyerekkorról, nõkrõl, házasságról, s újabb megmérettetésekrõl. Persze, a rajongók sem hagyták cserben, és tömegeiket a rendõrkordon is alig tudta visszaszorítani, különösen, hogy hirtelen bombariadót rendeltek el...

Magával ragadó mosolyát megvillantotta a reptéri mosdóban is: az ég tökéletesen kéknek, rezzenetlennek tûnt: boldog volt és elégedett. Csak a térde ne fájna annyira...

Morfondírozva állt a tükör elõtt, s megállapította: - Sajnos, egyszerûen zseni vagyok, és kibaszottul jóképû! - szólalt meg, és maga is felnevetett a megállapításon. Hirtelen két árnyalak tört rá. Arcukat fekete csuklya rejtette, csupán erejüket érezte, ahogy az egyik vasmarokkal rántotta be egy fülkébe, s nyomta neki a falnak, hogy mozdulni se tudjon (s valóban, levegõt is alig kapott a csempéhez szorítva), a másik lerántotta a nadrágját, majd mielõtt Zsenya rádöbbenhetett volna a szörnyû valóságra, iszonyatos fájdalmat érzett két farpofája között... A nyomakodás folytatódott, és égetõ fájdalmat okozott: sikoltani sem tudott, csupán öklendezni, a férfi marka erõsen befogta a száját. Hirtelen egy biztonsági ember hangja hallatszott a helyiség elõtt: hangosan parancsokat osztogatott telefonján. Ez megijesztette a támadókat: egy pillanatra megmerevedtek, majd a fiú egy rántással fájdalmasan megszabadult, sorsára hagyták. Ereje nem maradt, csupán a falnak dõlve lecsúszott, s elájult. Aztán már csak egy fekete hajkoronára, s szomorkás tekintetre emlékezett.

Mirjam kissé elgondolkodott: a reptéren, ahol ültek, éppen zárlat volt, terrorfenyegetés miatt, ráadásul valamilyen hülye sztárocska sajtótájékoztatót tartott, s ez a kettõs program a szokottnál is nagyobb volt a kavarodást okozott. Biztos amerikai, beképzelt, és unalmas... Éppen itt tartott a gondolataiban, amikor letette kávéját a reptéri kávézó asztalára. Hirtelen egy lökést, és meleg nedvességet érzett a lábán. A kávéscsészét egy odazökkenõ test döntötte fel: az egyik pincér, akit két agresszív viking tolt félre, majd sörszag, tetoválás és borszerelésük lefegyverzõ tudatában, pattogó nyelvükön vadul hangoskodva továbbmentek. Az asszony, mivel veszélyben érezte legújabb nadrágját, elindult a mosdók irányába, az egyik piktogram alatt azonban nyugtalanító dolgot, egy tenyérnyi vérfoltot vett észre. Benyitott.

- Van itt valaki?

Válasz nem érkezett, csupán egy csattanás. Rosszat sejtve az egyik nyitott fülkéhez lépett, ahol kissé hátrahökkent. Egy szõke fej feküdt a földön: orrából vér folyt, ajka felhasadt, csatakos pólóját is, nadrágját is félig letépték róla. Csúnya, nagyorrú lány, teste teljesen összetörve. Mirjamban persze azonnal megszólalt az anyai ösztön: felnyalábolta, és kivonszolta a mosdókhoz... Megszabadította a felesleges pólótól, majd hirtelen összeszorult a torka a sebek és a vér láttán: rájött, valójában mi történhetett, s hogy a megtámadott nem lány, hanem egy törékeny, kecses férfi...

A sebeket hamarjában megmosta, majd a pólót is kissé megtisztítva visszaadta a fiúra, aki mozdulatlanul, kifejezéstelen arccal tûrte, csináljon vele, amit akar. Hirtelen egy pillanatra megmerevedett, aztán sugárban hányni kezdett. Fel-feltörõ sugarakban csak jött és jött, s mikor már semmi nem maradt, csak akkor hagyta el magát megint: a felkínált vízbõl is alig ivott. Mirjam tehetetlenül állt. Megpróbálta felsegíteni a szédült fiút, akin még mindig nem tört ki a sírás, arca viszont végtelen iszonyt tükrözött. Hirtelen nyöszörögve sírni kezdett, s karommá merevedett ujjakkal kapaszkodott az asszonyba. Mirjam az ajtónak támaszkodott, nehogy bejöhessen valaki, de közben átfutott az agyán, hogy ezt a helyzetet szint lehetetlen megoldani.

A fiú zafírszemei egyszerre tükröztek értetlenséget, ködöt, de kétségbeesést is, arca viszont lassan fehéredni kezdett. Mirjam lassan átölelte, s mivel nem tudott kitalálni mást, leküzdötte idegenkedését, és megcsókolta a fiút. Ez hatott: a fiú ájulós arcán pír jelent meg, s kissé magához tért. Felemelte a fiú fejét, a szemébe nézett, majd keserû nevetéssel és kis akcentussal szólalt meg Puskin nyelvén:

- Hogy segítsek neked, szõke herceg? Legalább ne hagyd el magad!- kérdezte, de a fiú értetlenül nézett rá. Mirjam feladta rá a dzsekijét, kisegítette a folyosóra, s figyelte szédelgõ útját a váróterem másik oldalára, ahol a fiú valakije ülhetett.

Zsenya a fájdalomtól és az undortól bódultan szinte nem is érezte, mit tesznek vele: egy gyengéd, de erõteljes kéz kirángatta ot az ájulat ködébõl, majd lemosta sebeit, rendbetette, ahogy lehetett: õ még reagálni sem tudott. Amit érzett, inkább a megcsonkításhoz hasonlított. Õvele, a határozott férfival, a többszörös világ- és olimpiai bajnokkal, a lányok példaképével és kedvencével, elsõ osztályú élsportolóval, hogy történhet ilyen? Leginkább a tehetetlenséget nem bírta elviselni: semmiképp nem tudott volna védekezni, ha megszakad sem... De errõl senki nem tudhat meg semmit, még az anyja sem...

Ebben a pillanatban hányni kezdett: önmagától, az elkeseredéstõl, mindent kiadott magából, s azután is bírta abbahagyni... Az asszony egy pohár vizet adott neki, de azzal is inkább csak a száját öblítette ki: úgy érezte, soha többé nem tudja összeszedni magát, ez maga a halál. Iszonyatos fájdalom húzta össze izmait, s a tüdejét is ez fojtogatta: ez a no is hogy undorodhat tõle, hiszen akivel ilyesmi történik... Pedig az asszony szomorú-szép arcán semmilyen érzelem nem látszott, a szomorkás elszántságon kívül. Végre sikerült felülnie, de kezdett vele elsötétülni a világ... Amikor az asszony áthatóan ránézett, lehajolt, és rátapasztotta a száját az övére. Fekete hajának különös gyümölcs és fahéjszaga eltöltötte a fiú tüdejét, kétségbeesetten kezdett kapaszkodni belé, mint a fuldokló, s visszacsókolta... Álmainak ködébõl újra felsejlett a gyermekkori kép, imádott szerelmese, a Jég ölelte-csókolta-ébresztgette... A csók lassan megtört, s kénytelen volt elengedni a fekete angyalt. A barna szemekben kedvességgel vegyes nyugalmat látott. Az asszony megsimogatta az arcát, majd szomorúan nevetve mondott valamit: Zsenya tudatáig csak a hang nyugalma, és biztonságot adó színe jutott el, s hirtelen o is megnyugodott. Egy hang nélkül hagyták el a mosdót, majd kezet szorítottak.

Zsenya, miközben szédelegve botorkált vissza a repülõtéri váróba, szõke kedveséhez, lassan érezni kezdte a történtek fájdalmas utóhatásait, és azt is, hogy a no nélkül elszáll belõle a nyugalom... Néhány kislány nyújtott felé egy-egy macit, autogramot kértek egy lemezborítóra, egy könyvre, melyet remegõ kézzel meg is tett.... Most nem esett jól neki mások figyelme, önmagát egyfajta szörnyetegnek látta... Mire visszanézett azonban az asszony felé, már nem állt ott senki, csak az illatát érezte még mindig. Soha többé nem fogja látni, talán igaz sem volt. De ki lehetett? Hiszen nyilvánvalóan azt sem tudta, õ, Zsenya kicsoda. Csak úgy segített... Hiszen ettõl én még ember vagyok, nem szörnyeteg, szeretnek is, rajonganak értem!.. Ha tudnák, biztosan undorodnának... Nem, ezt abba kell hagynom! Nem tudhatja meg senki sem!!!" Zsenyába a fájdalmakkal együtt ösztönösen visszatért az élnivágyás és a düh is: kihúzta magát, és továbblépkedett.

Mirjam, anyja rajongó és tréfás természete áldozata volt, a nevét illetõen: terhessége alatt Anna asszony egy afrikai énekesnõ híve volt, s lányának is az õ nevét adta. A név mintha valóban kötelezte volna a kislányt: a bõre ugyan nem lett csokiszínû, inkább alabástromfehér, de hosszú, göndör fekete haja és hûvösen perzselõ, barna szemei is mintha a fekete kontinens kandombléit idézték volna, nem is szólva furcsán zavarba ejtõ, boszorkányszerû tekintetérõl.

Negyvenéves korában tehát elérte, amit akart: itt állt az álmok városában, Péterváron. Évek óta küzdött: egyetemre is jelentkezett, jóval a korhatáron túl, csak azért tanult, hogy elérhessen ide, abba az országba, melyet már évek óta a szülõhelyének tekintett, habár állampolgársága egy másik országhoz kötötte...

Senkinek nem tudta elmagyarázni, nem is nagyon próbálta, mi köti ehhez a helyhez: Oroszország félénk szerelmese volt, s most kissé elfogódott volt a találka elõtt. Évek óta úgy érezte, mágikus hely ez, furcsaságok, misztikum hazája, mely nem egykönnyen fogadja be a betolakodót, de ha megtette, már sosem ereszti.

Már tíz éve tombolt benne az õrület, mely egy opera láttán lepte meg. Az addigi sikertelen, céltalan élet hirtelen irányt kapott, s lassanként már semmi más nem érdekelte, csak Oroszföld, mindenáron... Húzta, szívta magához a bûvölet, melyet hiába próbált, sosem tudott megtörni, mert minél többet tudott róla, annál kevéssé tudta és akarta letépni magáról ezeket a láncokat. O ugyanis látta-érezte, amit mások nem: miféle Isten-áldotta, varázshely az, az emberiség álmainak végrehajtója, a világ aranyos szeglete...

Lelkében az ország, a kultúra színe egyszerre volt kék és vörös és sárga: a kristályosult víz, az erekben dübörgõ vér és az imádott Nap aranya festette gyönyörûre a képeket. De mégis a hûvös, szomorkás kék dominált, a furcsa, megközelíthetetlen elem, a hó és a jég fehérje...

Munkáját itt is folytathatta, hiszen az internet feltalálása óta egy lektor munkája bárhonnét végezhetõ, s - legnagyobb meglepetésére - gyermekei is kifejezetten pártolták ötletét. Persze, nem is csoda, mindketten egyetemisták, és külföldi ösztöndíjasok. Mint o...

Már az elsõ napokban hosszú sétákat tett a városban, nagy kortyokban szívta magába szerelmese illatát-hangulatát: nem csak kedvenc helyeit nézte meg, de a kissé riasztó, kopott idegen részekbe is bemerészkedett, s elbeszélgetett a helyiekkel, mintha az övéi volnának. Sétáról a kollégiumba érve Gyöngy vigyorgó arca fogadta. Kiderült, hogy egy csapatnyi lány a Jubilejnyaja-jégpályára készül: meg akarták nézni közös kedvencüket, a híres versenyzõt. Mirjam kissé idegenkedve üldögélt a pálya széksorán, fázott is egy kicsit, s nemigen értette, miért is jött a többiekkel. Bár inkább itt, mint egyedül, a kollégiumi szobában. A lányok hisztérikus visításából rájött, hogy a nagy kedvenc lépett a pályára. - A reptéri fiú! Hát ezért olyan lányosan sovány...- futott át Mirjam agyán, de rögtön utána el is felejtette: átadta magát a látványnak...

A fiú nemcsak szakmailag volt profi, tökéletesen kezelte a rá irányuló figyelmet is, habár látszott, hogy a háta közepére kívánja most a rajongókat. Arca mosolytalan maradt, és jó párszor rontott edzés közben: mindezt pokoli türelemmel, nagyúri eleganciával lépte át. Zsenya már a pályára léptekor érezte, hogy valami nincs rendjén. Ennek ellenére igyekezett a lehetõ legjobb formában edzeni, hiszen a pálya szélén ordítozó lányokat nem akarta kiábrándítani. Még egy ugrás, még egy lépéssor: gyerünk, nem igaz, hogy ezt is elrontod... Mi van ma veled, Psenyin? És akkor meglátta a pálya szélén ülni a fekete angyalt.

Ijedtében megint majdnem rontott, de kijavította. Egy-két kör után szünetet kért Pljusintól, az edzõjétõl, és a lányok felé vette az irányt. A hölgyek karéjában azonban már nem látta a fekete fürtöket, s megkérdezni sem igen merte, ki volt az...

Mirjam a pálya után egész délutánját a városbeli kószálással töltötte: sétált a Néva-parton, a Nyári-kertben, s talált egy fekete kiscicát is, mely alig három hetes lehetett. Természetesen magával vitte: a csontig ható hidegben nem sok esélye lett volna szegénykének az életben maradásra. Kabátjának belsõ zsebébe tette hát, és továbbindult.

A Nyevszkijen hatalmas, nyüzsgõ tömeget látott: az emberek a délutáni munka után igyekeztek hazafelé. Számos árus álldogált az utcákon: ki könyveket árult, ki pirogot, ki pedig jégkrémet. Az asszony kissé elcsodálkozott: addig csendesnek, kissé magába zárkózottnak ismerte a várost, habár lakosai, kis noszogatás után, mint egy kedves barát, adták oda bizalmukat, segítségüket a gyámoltalan idegennek... Ilyen tömeg szinte sosem szokott lenni, legfeljebb az ünnepekhez kapcsolódhat. - Hát-persze, a Maszlennyica, a Palacsinta-ünnep! Hiszen még buli is lesz a koleszban...- csapott a homlokára. A Gosztinyij Dvor elõtt rendõröket látott, nem sokkal érkezésük elott újabb merényletkísérlet volt a városban...

Az áruház egyik kirakatában, mintha a sors fintora volna, megint a fiút látta meg: a TV-közvetítés éppen a jégtánc-bajnokságot mutatta, a fiatal férfi, boszorkányos ügyességgel siklott, ugrált, táncolt a jégen, de táncában nem csak egyszerûen az ügyesség dominált. Volt benne valami más, valami több, mint a többiekben: varázslóként suhant a jégen, hol hattyú volt, hol matador, hol valami más, ahogy egy ismeretlen eredetû, hegedûszólóra táncolt... Mirjam nem hitt a szemének, egy félórát álldogált a kirakatnál, s három-négy másik korcsolyázót is megnézett. Valóban, a többiek közül némelyik tán jobban is csinálta, de a mágikus erõt csak ez a kölyök tudta hozni, csak õ tudta megbûvölni a közönséget... Közben alaposan átfagyott, hát beült egy teázóba.

A sors mintha játszani akart volna Zsenyával, még egy esélyt adott. Ha nem is olyat, amilyennek képzelte. Juljával az edzés után kedvük támadt beülni egy teázóba, kettesben. A fiatal pár belépett, a két szõke fej azonban hiába forgott ide-oda, szabad asztalt nem láttak, csupán egyet, az ablak mellett. Ahogy odaléptek, látták csak meg, hogy itt is ül valaki.

Mirjam éppen kártyát vetett magának, nem mintha valamire kíváncsi lett volna, csak úgy, kedvtelésbõl. "Hogy egy kis szõke kölyök, lerágott csirkecsont, csúnya, mint az ördög, és ilyesmire képes... Kiket tud Isten kiválasztani, hogy zászlaját hordozzák?! És szemlátomást nem tud róla srác, nem tudja, mi a feladat... Lehet, hogy engem is csak azért vezérelt ide, hogy kapcsolatba lépjek vele? Nem, ez kissé meredek..."

Hirtelen felpillantott, s egy fiatal pár állt elõtte. Macskapillantásával rájuk mosolygott, köszönt a fiúnak, majd lusta mozdulatokkal összesöpörte a kártyát, és intett, hogy üljenek le a megmaradt helyekre. A teáját épp, hogy kihozták, még ott gõzölgött a csészében.

Zsenya kínos zavarban ült le, kedvese kérdõn nézett rá. A kiscica ez pillanatot választva bújt elõ Mirjam zsebébõl, hogy azonnal elnyerje Julja szimpátiáját. Az asszony lassú, kissé akcentusos orosz nyelven megszólalt. - A reptéren volt alkalmam találkozni a fiatalemberrel. Kissé szórakozott vagyok, és a férfimosdóba mentem be, amirõl kedves párja volt szerencsém tájékoztatni...

Dévaj vigyorától a fiú végre elnevette magát, s vele nevetett Julja is. "Milyen karikás a szeme, látszik, hogy nem könnyû napokat él át... Persze, fegyelmezetten viseli, némi grandeur-rel, de így végképp nem irigylem..." suhant át Mirjam agyán. Egyetemi jegyzetei hirtelen megadták magukat, s a földre csúsztak, pillangókként töltötték be a padlót. Julja is, Zsenya is segített õket összeszedni. Persze a lány azonnal észrevette az idegen, latin nyelvû betûket, s megkérdezte, mik ezek.

- Ez magyar nyelven íródott, tudják, ösztöndíjas vagyok a ... kollégiumban... - válaszolta Mirjam, kissé szégyenkezve.

- Milyen jól beszéli a nyelvünket! - udvariaskodott Julja, majd lecsapott a lehetõségre, és jósoltatott magának. A lapok persze, semmi jót nem mutattak, habár Mirjam igyekezett a jó oldalukról bemutatni õket. Zsenya továbbra is zavarban volt, habár ezt igyekezett a szokott határozottságával leplezni. Közben csak az járt az agyában, hogyan beszélhetne az asszonnyal két percet, kettesben. Nem tudta, miért kell, csak úgy érezte, hogy muszáj. Enélkül legszívesebben elbújt volna a lustán mosolygó, fekete szemek elõl.

Egy férfi ment el az asztaluk mellett, jóképû, bár teljesen õsz hajú, fiatal arcán kissé borongós kifejezés, napszemüvege a kezében lógott. Mirjam elismerõen bámult utána, még akkor is, amikor a férfi már elindult az ablakkal szembeni zebrán a túlsó oldalra. A férfi hirtelen hátranézett, s szemei találkoztak az asszony pillantásával: Mirjam rámosolygott. A férfi megtorpant, arcán értetlenség villant, Mirjam ekkor két mutatóujjával a férfi alakját mutatta, majd elismerõ arcot vágott. A férfi elnevette magát, és szertartásosan meghajolt, majd megfordult és folytatta útját.

Julja elnevette magát a jelenet láttán. - Ki volt ez? - Operaénekes, bariton. Egyébként honfitársuk, Satanovszkij. - kapta vissza fejét Mirjam.

- És jobban tetszik, mint Zsenya? - kérdezte ügyetlenül a szõke lány, majd kicsit elszégyellte magát.

- Mindenképpen. - hangzott a válasz.

- És miért? - kérdezte erõltetett mosollyal a fiú. Sosem képzelte magát Adonisznak, de ez most kifejezetten rosszulesett.

- Jaj, nem úgy, ahogy érted! - mosolyodott el az asszony, s ezzel meg is békéltette a fiút. - Azért, mert ez a fickó a sorsát éli: a rá bízott talentumokat sokszorozza, te pedig nem. - bukott ki Mirjamból a válasz, mintha nem is o, hanem valaki más súgta volna õrajta keresztül. Zsenya elõször értetlenül bámult, majd úgy is bólintott. "Biztos rosszul hallottam..."

Mirjam kissé zavartan elhallgatott, s a keze mellett fekvõ újságtartó szemébe ötlött egy helyi képeslap friss címlapja. A korcsolyás állt rajta, aranyérmet emelt a magasba, s arcán látszott az egyértelmû kifejezés: "Én vagyok az Isten, boruljatok le elõttem, és imádjatok!!!" Felnézett Zsenyára, aki lesütötte a szemét, de arcáról ordított a büszkeség.

Mirjam az elõbbi mellett egy másik képet látott meg hirtelen: tizenkét éves-forma szõke kisfiú állt rajta, esernyõvel a kezében, mellette kopaszodó férfi, aki apás mozdulattal ölelte át a fiú vállát. A kisfiú vonásai a klasszikus értelemben angyaliak voltak, de már látszott, hogy ha felnõ, nem lesz éppen jóképû férfi. A karikás kék szemekbõl rettenetes dolgok áradtak az asszony felé: Mirjam szellemére szürke kavargás ereszkedett...

Lassanként eltûnt a köd, de érezte, hogy a világ átrendezõdött, s mint Alice tükörországban, átkerült a kép túloldalára. Már nem asszony volt, hanem fiú, szerencsétlen, rettegõ gyerek-Zsenya... A tegnapi edzésen kirobbanó formában volt, de kár volt a gozért, mert tudta, hogy az öltözõben már várják a nagyok, és ki fog kapni tõlük. Szinte alig volt ereje rejtegetni a sebeit, zúzódásait, kék-zöld foltjait Pljusin bácsi elol. Nem láthatja meg õket, hiszen ha megtudja...lehet, hogy hazaküldi õt, a szibériai kisvárosba, ahonnét el kellett jönnie, hogy folytathassa az edzést. Márpedig azt nem lehet... Már olyan közel áll ahhoz, hogy sikerüljön mindaz, amirõl álmodott.

"Ha most abba kell hagynom, akkor anya is hiába hozott meg minden áldozatot, hiába engedett el a messzi nagyvárosba, hiába fizettünk annyit, holott alig van pénzünk... Mi mindent megtesznek értem, hogy gyakorolhassak! Mennyit dolgozik, aggódik, mindennap telefonál, hogy ne legyek annyira egyedül a szobámban. Szláva bácsi is annyit segít, most is elhozott a bolhapiacra, hogy ne legyek annyira szomorú. De nem tudhatja meg, mi történik velem: inkább háromszor annyit dolgozom! Hiszen Jég mindig segít, mindig sikerül, amit akar, néha már majd összeesem, annyit követel tõlem, s ha nem kapja meg, sokszor áll bosszút másnap. O tudja, mire vagyok képes, sokszor mondja is: Mindenre!"

Keserûen legörbült a szája, de sírni nem akart, nehogy az edzõ észrevegye. A fotós elõtt igyekezett mosolyogni, de csak egy komoly pillantásra futotta.

Hirtelen eszébe jutott mi várja "otthon", a közösségi lakás ütött-kopott szobájában, látta a tömegszállás szörnyetegeit: a narkósokat, részegeket, akikkel a fiúnak mindennap meg kellett küzdenie, no, meg a félelemmel, hogy a magára zárt ajtót egyszer valóban feltörik, s akkor mi lesz vele... Látta az alkoholt, a cigarettát, a hasist, amit már kipróbáltattak vele a szálláson lakók. Érezte a rettenetes szeretetéhséget, a fájdalmat, mert senki nem szerette viszont. Voltak ugyan olyanok, akik kedvelték, de azok mind idõsebbek voltak, a kortársai sosem. Hiába csinált meg hihetetlen dolgokat a pályán, azért, hogy a többiek is szeressék, és elismerjék, mégsem kedvelték: folyton megalázták, gyötörték. Holnap, ha bemegy az edzésre, azonnal át kell esnie Alex kegyetlenkedésein. A barnahajú fiú, akinek a barátságát elnyerni igyekezett, de csak megvetést sikerült belõle kicsikarni...

Mirjam hirtelen egy kezet érzett a vállán: - Jól van? - A fiú szemeit látta magára szegezõdni, s õ visszanézett, közvetlenül a kék szempárba, s a szörnyûségek cáfolatát akarta látni benne. Zsenya elõször csak csodálkozott, majd hirtelen rémület szállta meg. Kimelegedett, szíve a torkában dobogott, s veríték lepte el a homlokát. Maga sem tudta miért, rettegni kezdett az asszonytól, s szerette volna, ha elmegy...

Mirjam szédült nyugalommal tért magához az utazásból, elnevette magát, s hogy Julja semmit ne sejtsen a kapcsolódó szálról, ami közöttük született, Zsenya elé tolta a tarotpaklit. - Húzzon egy lapot, ha kérdezni akar! - A húzott lap a Korongok Tízes volt, a Gazdagság lapja. "Az életedben jelenlevõ személyeket te vonzottad magadhoz, és minden eseményt te váltottál ki. Te teremted a saját realitásodat..."

- Ostobaság! - szólt mogorván a fiú, és húzott még egy lapot, de az még szörnyûbb volt: az Akasztott Ember. "Fel kell ismerned az életed különbözõ részein a kudarcokat, vagy korlátozó merevségeket. Nincs mit tenni. A realitás tudomásulvétele magában hordja az átalakulás lehetõségét..." Zsenya ezt a lapot is dühösen eldobta. Mirjam felhúzta a szemöldökét és megszólalt: - Hiába minden. Az bennük a dühítõ, hogy mindig az igazságot mondják, s éppen az fáj a legjobban...

Felhajtotta teáját, nyugodt mozdulattal összeszedte a kártyákat, zsebébe rakta a kiscicát, majd elköszönt és kimérten kilépett az ajtón.

"Persze, így teljes a kép: - Ha már nem szeretik, legalább féljenek tõle, tiszteljék... a bizonyításkényszerre már világbirodalmakat alapoztak: ez a fiú is várat épített maga köré, szinte áttörhetetlen falakkal...."- morfondírozott, s már éppen elöntötte volna a tragikus sajnálat a fiatalember iránt, amikor felsejlett benne a két húzott lap jelentése. Egy operaház plakátja mellett vitt el az útja. Az afhisha fejlécén hatalmas vörös betûk virítottak: Le Nozze di Figaro, a Figaró házassága.

Mirjam világéletében utálta az operát: gyermekkorában egyszer anyjával jártak az Operaházban. Élete legunalmasabb élménye volt: a Bohéméletet adták, de neki csak két igen csúnya, öreg és kövér ember maradt meg belõle, az opera tenorja és szopránja. A dallamok sem igen fogták meg a lelkét, így jóideig kerülte az ilyesfajta élményeket. Egyszer aztán egy unalomból megnézett operaközvetítés éppen az ellentétébe fordította nála ezt az érzést: operarajongó lett. Attól fogva a szépen képzett emberi hang egyfajta narkotikummá vált nála: ebben a néha nehezen hallgatható vibrálásban nemcsak az örömöt találta meg, de mintha egyfajta megvilágosodásként, nyugtató-elringató burokként vette körül õt, testét beborító páncélként. Igen hamar azt is észrevette, hogy a mûfaj legavatottabb képviselõi az imádott Oroszországból származnak: mintha egyfajta mûvészi kovácsmûhely lett volna ez az ország, ahonnét Isten tökéletes alkotásai kerülnek ki... Andrej Satanovszkij, a bariton már elsõ látásra lebilincselte, és jó pár alkalommal megtapasztalta, hogy a férfi atlétatermete, tatáros-fekete szemei, finom vonású, olajbarna szép arca nem öntelt bájgúnárt, önjelölt Don-Juant, hanem különlegesen érzékeny és erõslelkû mûvészt rejt...

A városban, annak ellenére, hogy vidéknek számított, számos koncertterem, operaház, kisebb színház ontotta az élményeket. A Figaro-plakáton megpillantotta a bariton nevét is: fellépését szinte bûn lett volna kihagyni.

Az esti bulizás elõl szinte meg kellett szöknie, hogy eljuthasson a színházba: a város legimpozánsabb, ha nem is a legnagyobb operaháza volt, szabályos Katalin-kori ékszerdoboz, zöld-fehér falaival és rokokó kacskaringóival. Meglepetésre a bariton, a címszerepet alakította, elõzõleg ugyanis a gróf szerepe tartozott repertoárjába.

Az este igazi parádénak bizonyult: Mirjamnak már az elsõ hangokkal fejébe szállt a zene, mintha könnyû, de ravasz pezsgõt ivott volna, a zene hangjai buborékként pezsegtek az agyában, vérében. Kacagva tapsolt a többiekkel, és úgy érezte, mintha egy furcsa misztériumvallás beavatott tagjaként örülne a megvilágosodásnak...

Az elõadás után természetesen õ is beállt az autogramkérõk népes seregébe, utolsóként. Amikor megpillantotta Andrejt, szinte meghûlt benne a vér.

A mindig mosolygós, néha latinosan agresszív férfi arca kifejezetten kísértetiesen sovány, és beesett volt, szemei alatt fekete karikák... A férfi arcán szomorkás, de jólesõ mosoly jelent meg, amikor meglátta utolsó autogramkérõjét: eszébe jutott a cukrászdából elmutogatott szerelmi vallomás, és rögtön jobbkedvre derült. Holott semmi oka nem volt rá: felesége, Fiammosa, az olasz vulkán aznap reggel hívta fel válási papírjaik miatt. Azt már elore látta, hogy a kétéves Antont nemigen láthatja majd, hiszen az asszony következõ szerelme nem táplál vele szemben vérmes jóindulatot... Még jó, hogy Oroszország-anyácska ilyen nõket küld hozzám!.. - gondolta kuncogva, és hirtelen ötlettel vacsorázni hívta a meglepett Mirjamot.

Az asszony hamar legyõzte megilletõdöttségét, és a szokott dévaj hangnemben társalgott a férfival, akibõl sikerült kiszednie bánatának okát, s kissé megnyugtatnia. Vacsora közben egy idõ után már nem is figyeltek az elfogyasztott alkoholra, így kissé spiccesen kerültek fel a férfi szobájába...

Az éjszaka nem telt eseménytelenül, ha nem is alakult olyan erotikusan, ahogy Mirjam gondolta volna: Andrej inkább romantikus szeretõ volt, s együttlétük során inkább a kedveskedés és a meghitt humorizálás dominált.

Hajnalban a férfi karjában arra ébredt, hogy a szobában kopognak: utolsó pillanatban kapta össze holmiját, s az ajtó mögött lapulva sikerült megakadályoznia, hogy a férfit rajtakapják vele... A feleség ugyanis megjelent a küszöbön, és sírva követelte, hogy a férfi térjen vissza hozzá... A két szerelmes közötti meghitt jelenet kiteljesedése elõtt Mirjam diszkréten és láthatatlanul kiszökött: ruháját és cipõjét is a folyosón vette vissza magára, a hajnali boyok nagy derültségére. Kissé imbolyogva indult tovább az utcán, de vidám volt és elégedett: arcán huncut mosoly ragyogott... Az ember lányával ritkán történik ilyen bohózatba illõ dolog: de ez ilyen élmény minden huncutságot megér.

A kollégiumi kis szobában, ahol a két férfi állt, az ágy is alig fért el. A falakról vörös színû drapéria lógott, melytõl a hangulat szokatlanul élénk lett: a köröskörül szétpakolt gyertyák, a jóskártya, a pentagramma pedig ha kissé meg is hökkentette a vendégeket, mindenesetre jellegzetes képet rajzolt annak lakójáról.

Az edzõ, Pljusin, már meg sem próbált beszélgetni Zsenyával: az utóbbi napokban mintha mindenkitõl eltávolodott volna. Nem bántott senkit, a parancsokat tökéletesen teljesítette, de addigi vidámságának, jó hangulatának mintha örökre vége lett volna. A reptéri mosdóban történt verekedés óta megváltozott: keserû lett, valamilyen komor sugárzás vette körül: imádott és tisztelt édesanyja sem, kedvese sem tudta áttörni ezt a burkot. Önbizalma nem tört meg mélyebben, de a fiatalos lendületet mintha gúnyos elszántság vette volna át nála.

Zsenya kifejezéstelen arccal állt az ablaknál. Lassan eltûnt az udvar képe, s felsejlett egy másik...

- Mégis mit képzelsz, hogy megcsalsz egy ilyen perszónával? Hogy képzeled, hogy a szemem láttára?.. És épp a repülõtéren, egy vécében?.. Undorodom tõled!

- Julja, hidd el, ez nem igaz! Mindent meg tudok magyarázni!..

- Mit? Hogy azóta hozzám sem nyúlsz? Hogy még ha hozzád érek, is összerándulsz? Menj vissza ahhoz a fekete kurvához!!!

- Julja, félreérted az egészet!! Ez valami sokkal bonyolultabb, ezt nem mesélhetem el neked, még nem, mert ... mert nem értenéd meg!... Kérlek, csak egy kicsit várj, csak néhány napot még, és akkor majd... elmondom, összeszedem az erõmet, és elmondom, de ne hidd el, amit írnak, könyörgök...

- Gondolom, hogy miket fogsz összehazudozni!! Nem érdekel, négy év után, hat héttel az esküvõnk elõtt, képes vagy ilyesmire. Te rohadék, egy percig sem maradok itt tovább!!!

- Julja! Ne csináld ezt, Édes, figyelj rám!..

A szõke szépség azonban, nem törõdve a fiú könyörgésével, zokogva mindent összekapkodott, ami a lakásban az övé lehetett, és belefért egy kézitáskába. Zsenya érezte, ahogy megpattan benne valami: nem lehet, hogy Julját elveszítse, nem lehet, hogy itt hagyja, hiszen õ az utolsó szalmaszál...

Megragadta a lány vállát, és rámeredt: máskor szelíd kék szemei most zöld fénnyel világítottak, s arca szörnyeteggé változott... A lány rettegõ tekintetébõl értette meg, hogy most valami végképp eltört közöttük: ahogy elengedte, a lány fehér borén mélylila csíkokat hagytak az ujjai... Julja még soha, a legelkeseredettebb pillanatban sem látta õt ilyennek, s hirtelen annyira megriadt, hogy egy hang nélkül kirohant a lakásból. A fiú az ablaknál állva nézte, ahogy elnyeli alakját egy taxi.

Az edzõ a fiú vállára tette a kezét, aki összerándult az érintéstõl. Odalenn egy fekete csuklyás, hosszú kabátos alak suhant át az udvaron, majd megjelent a folyosó végén, s lassan közeledett a szoba felé. A fiú babonás félelemmel meredt az alakra, akinek arcát nem, csak szemeit lehetett látni a csuklya vetette árnyékból.

Mirjam hátratolta a kabáthajtókát, és kíváncsian mosolygott rájuk, majd bevezette és leültette õket a szobájában.

- Isten hozta Önöket! Honnan tudták meg, hogy itt lakom?

- Üdvözlöm, kisasszony! Vjacseszlav Pljusin vagyok. Ez segített. - átadta a lányok reptéren felejtett noteszét. - De mi emiatt voltunk bátrak megkeresni. - kövérkés ujjaival egy bulvárlap felsõ lapját tolta az asszony elé. A lapot teljes egészében elfoglalta a róluk készült, kissé elmosódott kép, amint a mosdóból kilépnek, s a felirat:

"A sztár a mosdóban randevúzott: vajon ki lehet a fekete szépség?"

Az asszonyt láthatóan mulattatta a dolog: felhõtlen vidámsággal felkacagott. Az asztalra egy fekete cica mászott fel.

- Szépség? Legalább annyit mondjon: ki ez a fiú? Valami híresség? Annyit láttam róla ma délután egy tévében, hogy istenien korcsolyázik, aranyérmes is, de hogy sztár lenne?...

- Asszonyom, o egy élsportoló, sokan rajongnak érte. Nem szereti a mûkorcsolyát?

- Hm, nem igazán. De hogy éppen én csábítsak el egy... egy ilyen kölyköt?... Istenkém, ha a többiek tudnák, hogy mi is történt...

- Éppen ezért vagyunk itt. Zsenya mindent elmondott...

Mirjam szeme a fiúra rebbent, aki nem állta a tekintetét, hanem elfordult.

-...hogyan verték meg, de szeretnénk, ha errõl senki sem tudna meg semmit, ezért megkérnénk, hogy írja alá ezt a nyilatkozatot.

Mirjam átolvasta a lapot, melyen nem sok írás volt, de legalább megtudta belõle a fiú nevét: Jevgenyij Psenyin. A papíron szabályos nyilatkozat állt, miszerint nem adhat ki információt, csak amire a fiú menedzsmentje engedélyt ad.

- Természetesen, kisasszony, nem kívánjuk ingyen...

Mirjam mosolyogva nézett az edzõre, szemöldöke kérdõn felszaladt a homloka közepéig.

- Pljusin úr, maga elfogadna ezért pénzt?.. Na, ugye? Erre semmi szükség, aláírom, de legalább beszéljük meg, mit füllentsünk, hogy legalább ne térjen el...

Az edzõ kissé meghökkent: ekkora segítõkészséget nem várt volna.

- Hát talán csak annyit mondjunk, amennyi hihetõ és igaz: hogy Zsenya rosszul lett, és maga segített neki.

Az asszony, a kiscicát simogatva, Zsenyára nézett, kissé szarkasztikusan elmosolyodott. A férfi megnyúlt, vékony arca, karikás szemei összeszûkültek:

- Miért nevet rajtam? Mi nevetséges van ezen?

- Nem nevetek, legalábbis nem rajtad. De hidd el, mindig minden rosszat magadnak köszönhetsz.

Zsenya hitetlenkedõ pillantást vetett rá: Bolond ez? Miket beszél?!

- Én sem hittem el eleinte... Na jó, hagyjuk. - mosolyodott el Mirjam, majd tollat vett elõ, aláírta a papírt. Megpróbálta õket teára invitálni, de a fiú láthatóan rettenetesen kínosan érezte magát, mielõbb szeretett volna a kapun kívül kerülni, s elfelejteni az egészet...

Zsenya nem tudott szabadulni az érzéstõl, hogy nem érti, mi történik körülötte. Fájdalmai ellenére nem hagyta, hogy orvos vizsgálja meg az eset után, s rögtön a jégre is szállt, keményen dolgozott, hogy agyából számûzze a dolgot: az utóbbi idõben szinte csak sikerek érték, s el is feledte, hogyan éljen túl ilyesfajta vereségeket. Számos versenyébõl szinte mindet megnyerte, ez utóbbit is, és a következõt is meg fogja, ebben biztos volt.

Boldog volt és elégedett, de eddig szinte tökéletesen sikerült elfelednie a sikerek múltját és hátterét. Mindent elért, amit korcsolyázó elérhetett addig, valami mégis hiányzott, az új magasságok, az új, igazi gyõzelmek... S a rettegés, hogy amit elért, ugyanolyan gyorsan el is veszítheti: hiába nyilatkozta ezer helyen egy idõben, hogy nem fél semmitõl, hogy csak önmagával küzd kûrjei közben, hogy nem az érmekért csinálja, amit csinál, a lelke mélyén tudta: ez nem igaz, de igenis, retteg, és kizárólag a jó helyezés, egy idõ után pedig csakis az elsõ hely érdekelte. Mindenre képes lett volna egy-egy elsõ helyért... Jég sosem járt már az eszében: leginkább csak akkor jutott az eszébe, ha veszített. S Jég egyre gyakrabban büntette meg

Sokszor érezte, talán éppen ezért volt olyan nehéz megküzdeni az elsõ aranyért: hosszú ideig csupán karnyújtásnyira volt tõle, mégis mindig Alex, mindenki kedvence, az üdvöske vitte el az orra elõl!.. De egy nap ez is megváltozott... Azóta tart a rettegés, hogy elveszíthet mindent, fõként az emberek szeretetét és megbecsülését.

De akkor miért történt mindez? Miért kezd mégis összeomlani körötte minden?

A legutóbbi idõben csapás-csapás után érte családját, amelyet annyira szeretett: válások, veszekedések, marakodások a vagyonon, és kedvese addigi hisztije, amiért még mindig nem házasodtak össze... Nem mintha nem lett volna kész rá, dehát a család és edzõje is erõsen ellenezte, hogy a legutolsó olimpiáig elkötelezze magát. Most már ennek is vége.

Mestere lassanként egyre kevesebbet dolgozott vele: ez érthetõ is volt, hiszen számos újonc sorakozott mögötte a sportágban.

És akkor még ez is, ez a megnevezhetetlen borzalom, ami lassan az éjszakáját is tönkretette. Arról azonnal letett, hogy bosszút állhasson támadóin: ugyan melyik férfi vallaná be, hogy ilyesmi történt vele... De a fekete angyal: nem is tudta, ki õ, ki az a Jevgenyij Psenyin, csak kinevette!.. Bizonyosan azért, amit a mosdóban látott. Csak tudná, mit láthatott azon a képen! Az nem lehet, hogy megérezte...

Zsenya arcát égette a fájdalmas szégyenérzet: szerette volna, ha Mirjam arcán inkább az a csodálat jelenik meg, ahogy a lányok ezreién, akik a világ túlsó felére is elmennek, hogy megnézzék a fellépéseit... Kamaszkora óta nem nevette ki senki gúnyosan, még a kudarcait is megtapsolták a rajongói, s most szinte elviselhetetlen volt a nevetségesség...

Tizenegy évesen került Pétervárra, a szibériai városkában, ahol addig edzett, nagy tehetségnek tartották. Pénz híján azonban bezárták a korcsolyapályát, s pályafutása megszakadni látszott. Anyjával felutaztak Pétervárra, s elmentek a híres edzõhöz, aki számtalan világhíres korcsolyázót vitt világsikerre már. Az edzõ azonnal meglátta a kisfiúban a tehetséget, s foglalkozni edzett vele. Zsenya szülei azonban szegények voltak: ok ketten nem maradhattak a városban, csak annyira volt pénz, hogy egy kommunális lakás egy szobáját kivegyék... S akkor Zsenya anyjának vissza kellett utaznia, hiszen lejárt a szabadsága: a fiú egyedül maradt a sötét, hideg szobácskában.

Egy évig lakott ott egyedül, járt iskolába, edzett, s csupán az edzõje segítségére számíthatott, aki apja helyett apjaként viselkedett vele. Elvitte múzeumba, színházba, cirkuszba, s általában is többet foglalkozott vele, mint a többi kisebb gyerekkel. Nagy tanítványai, a világbajnokok, Európa-bajnokok ugyan lényegesen több figyelmet kaptak, de egyikük, Alex, féltékenyen figyelte Zsenyát. A nagykamasz nem volt olyan tehetséges a balettedzéseken, mint a szõke kisfiú, aki már az elsõ órákon annyira meglepte a tanárt, hogy az felajánlott egy ösztöndíjat a balettintézetbe, legyen balett-táncos a kisfiú... Zsenya azonban hallani sem akart róla: négyéves kora óta, az volt az álma, hogy korcsolyázni fog, és a dobogón állva az õ nyakában csillog az arany...

Alex eleinte elfogadta barátságát, de ahogy a kisfiú tudása egyre nõtt, irigyelni kezdte, s féltékeny volt az edzõ és Zsenya között szövõdött bensõséges, családias kapcsolatra is: egyre jobban meggyûlölte. Megpróbálta megtörni Zsenyát, hogy az elfogadja, mint vezért, mint állandó elsõ személyt, de a kisfiú erõs volt, nem hagyta magát, sõt egyre inkább magabiztosabb lett, miután a többiek elõtt sikerült megtanulnia néhány bonyolult ugráskombinációt. S amikor a Bielmann-forgást is sikerült bemutatnia, Alex úgy érezte, betelt a pohár, ezt meg kell bosszulnia...

Zsenya azóta még kevésbé bírta a megalázást, a vereséget... Csak még inkább feltüzelte Alex ellen: amikor megkezdõdött versengésük a nemzetközi versenyeken, váltakozó sikerrel gyõzte le az idõsebb fiút, s csak az utolsó megmérettetésen, az olimpián maradt alul. A másik viszont olyannyira nem bírta a versenyekkel járó idegfeszültséget, hogy utolsó gyõzelme után inkább visszavonult, egy szibériai klubba... O nem tudta belopni magát a nagy istennõ, a Jég lelkébe, nem is segítette soha.

- Ha tudná az a no, hogy bajnok vagyok, biztosan nem nevetne ki!..- motoszkált Zsenya fejében a gondolat, s egyre többször kapta azon magát, hogy a szálló körül járkál. Egy ilyen alkalommal viszont megpillantotta a távolban a fekete csuklyát: utána indult, de csak követni tudta, s az egyik folyosón végképp nyomát vesztette.

A no szobája üres volt: a szomszédból viszont megtudta az álmos Gyöngytõl, hogy Mirjam ilyenkor táncolni megy.

A folyosó túlsó végén látható teremben csak ketten voltak: egy feketehajú, villogó zöldszemû fiúszépség. Félmeztelen alakját szíjas, de szép izomzat borította: jellegzetes táncos-mozdulatait Mirjam kissé botladozva, majd egyre ügyesebben követte. Észre sem vették a szõke fiút, aki leült a terem hátsó oldalában, s figyelte táncukat.

A szobában egyszerre visszafogott, és lüktetõen szenvedélyes ritmus szólalt meg... A gitár élesen pengõ hangjait spanyol dal zokogása folyta körbe: a fekete fiú táncolni kezdte a flamenco ritmusát, amire az asszony szinte tökéletesen kimûvelt mozdulatokkal felelt. Tánctudása, amit hosszú, keserves hónapok alatt gyakorolt be, most mintha vérévé lett volna, úgy tört fel belõle. Feszes, határozott mozdulatokkal táncolni kezdett. Zsenya meglepetten nézte õket: fejében a Mirjamhoz hasonlatos, asszonyi gömbölydedséggel mindig az önfegyelem hiánya, s a lenézés kapcsolódott. Utálta az átlagos alkatú embereket, úgy gondolta: a sovány sportos emberek, mint o, valahogy felsõbbrendûek...

A páros majd egy órán keresztül táncolt: ha hibák adódtak, a fekete fiú jó párszor ordibálni kezdett Mirjammal. Hangos ordítozását az asszony egykedvû nyugalommal viselte, idõnként el is mosolyodott: egy idõ után összeállt a program, amit aznap próbáltak.

A következõ egy orosz folklórtánc lehetett, mert Mirjam egy földig érõ szarafánba burkolta magát. A magnóról felhangzott egy harmonika: Bach D-moll toccata és fugája. Erre kezdtek táncolni: Zsenya majdnem felnevetett, olyan furcsa volt, de ahogy továbbhallgatta a dalt, megértette a táncolókat. A harmonika után felhangzotta egy balalajka, majd belépett két domra: repültek a gömbölyû, fülbemászó dallamok, egy orosz népi zenekar játszotta tovább a mûvet, de amit kibontottak, annak már alig volt köze az eredetihez..... Zsenya szemei elõtt feltûnt egy falusi vásár forgataga: az árusok portékáikat kínálgatva kiáltoztak, udvaroltak a lányvevõknek, kergették az utcagyerekeket, a vevõk fitymálgatták az árukat, s lealkudták árukat. A forgatag közepén száltermetû fekete ifjú és gömbölyû lány táncolt: a fiú kackiásan dobbantgatott, ugrált, a lány kecsesen, arcán hamiskás-félénk kifejezés, s így repkedett szarafánjában körülötte, majd kopogósan is járta. Hirtelen egy másik táncolót is meglátott maga mellett, egy szõke fiú is a táncosa lett. Meglepõdve nevetett a lány, de vidáman mosolyogva forgott a két fiú körül, mint egy vörös-fekete madár...

A zene hirtelen véget ért, a három táncos pedig nevetve és lihegve rogyott a földre. A fekete fiú erõs kaukázusi akcentussal szól Zsenyához: - Milyen jól táncolsz!..

Az asszony csak úgy kapkodta a levegõt, ahogy kacagott, majd csak annyit bírt kinyögni: - A lányom biztosan a falra mászna, ha látná...

- Miért?

- Mert éppen a Balettintézet hallgatója: szerintem halálra röhögné magát, azon, ahogy táncolok...

Az asszony jót mulatott a fiú kérésén is, kitessékelte szobájából a többieket, s kártyát vetettek: ami Zsenyát meglepte, az az volt, hogy az asszony, aki látszólag semmit sem tud róla, mégis mintha jól ismerné, szinte a legféltettebb titkait is elmondta. S tette mindezt olyan stílusban, hogy inkább megnevettette, mintsem megrémítette volna a katasztrófa-hangulatú fiút. Mirjamot is egészen meglepte a változás: Zsenya arcán végre újra megjelent az aranyfény, teázás közben jókedvûen elbeszélgettek, s hatalmasakat vidultak. Gyöngy is, sot a fekete táncos, a szép csecsen Alekszej is csatlakozott hozzájuk.

A fiú, persze némi keserû humort is belevitt a tónusba, de meglepetésére - Mirjam inkább bosszús lett tõle, mint vidám. Bosszúságát ezegyszer kissé homályos mondatokba csomagolta, a fiú mégis érdekesnek találta.

Az éjszakába nyúló, viháncoló beszélgetés nagyon meglepte és feldobta Zsenyát: mintha felhõkön járt volna, amikor hazaindult. Csupán az üres lakás, a hideg józanította ki egy kissé. Gyorsan levetkõzött, s lefeküdt, mivel másnap reggel korai edzésre kellett mennie: a moszkvai verseny szinte a körmükre égett, s a Zsenyával történtek nem javítottak állóképességén, ha ügyességét nem is rontották.

Éjjel az asszonnyal álmodott: hatalmas piedesztálon állt, mint egy szobor, alig takarták testét leplek. A fiú odalépett hozzá, s kardjával megvágva kezét, vérrel kezdte öntözni a szobrot. A szobor teste megelevenedett, s karjában hirtelen két virágot tartott: az egyik fehér, a másik vörös rózsa, mindkettõ hirtelen gyökeret eresztett... A fiú végignézett magán: már nem volt fiatal, férfias volt, és erõs, a papok hosszú köpönyegét viselte, s már nem a földön állt, hanem a piedesztálon, az asszony mellett...

Hirtelen felébredt: édesanyja állt mellette, a szokásos reggeli teával.

Másnap estefelé újra felment a szállóba: ez a találkozás már kevéssé volt kedvére. Az emeleten ugyanis gigantikus buli vette kezdetét, a Maszlennyica ürügyén: a folyosók, termek és szobák szinte minden területét emberek és üvegek borították. A füstöt is vágni lehetett, s szinte reménytelen ügy volt megtalálni Mirjamot és a tegnapi nyugodt harmóniát.

Zsenya nem bírta a tömeget: sztársága óta igen nehezen bírta, ha figyelik, ami éles ellentétben állt munkájával: hiszen szinte mindig reflektorfényben, nagy tömegek elõtt kellett végigcsinálnia kûrjeit, de néha a rajongók biztatása nélkül szinte elveszettnek érezte magát. Mindig is igyekezett határozottan, magabiztosan, de szerényen viselkedni: hiszen hányszor elmondta Pljusin mester, hogy amit o tud, az Isten ajándéka, s õ mindig is egyetértett vele...

Itt viszont szemmel láthatóan senki sem tudta, hogy ki õ, s ez tegnap ugyan nem zavarta, de most kifejezetten idegesítette: a nagy sokaságban senki sem akad, aki észrevenné, aki a szokásosan viselkedne? Egy felcsillanó tekintet, egy elakadó lélegzet, esetleg sebtében elõkapott jegyzetfüzet, vagy toll, s gombóc-a-torokban hang, ahogy autogramot kér?

Nem volt kegyelem, itt bizony a kutya sem törõdött vele. Egy szõke lány dülöngélve megállt elõtte, rekedtes délszaki nyelven valamit súgott neki, majd kezébe nyomott egy poharat, egy üvegbõl öntött bele valamit, majd rekedten nevetve továbbment.

Mirjamot a szobájában találta: éppen egy laptopon dolgozott az asszony, csupán ködös tekintetébõl érzõdött, hogy nagyon elmerült a munkában.

A fiút beléptekor épp csak felnézett:

- Szia! Már vártalak...

Zsenya leült mellé az ágyra, és csak nézett maga elé: rettentõ kínosan érezte magát. Mirjam eközben befejezte a munkát, és becsukta a gépet, majd várakozással nézett Zsenyára.

- Hallgatlak.

A fiúban egyre növekedett a feszültség: hirtelen megint rettegni kezdett, hogy az asszony arcán majd megjelenik a szarkasztikus mosoly, de amirõl beszélni akart, azt a számára közeli embereknek nem merte elmondani.

- Te valamilyen boszorkányféle vagy, nem?

- Hát, - nevette el magát az asszony. - szegény férjem, Isten nyugosztalja, számtalanszor emlegette, hogy meg kéne égetni engem... De én csupán hívõ vagyok, nem mágus. Miért?

- Hát... nem is tudom, hogy fogalmazzam meg.... lehet, hogy hülyének nézel, amiért ilyeneket mondok...de úgy érzem, muszáj valakinek elmondani, különben megõrülök! Te...te honnét tudod, mi történt velem régen?

- Nem tudok rólad semmit, csak megéreztem valamicskét belõled... Hidd el, ha tudnék is valamit, nem mondom el senkinek. De nem ezért jöttél, mesélj, miért?

- Hát...Az utóbbi idõben annyi minden rossz történt velem: amit láttál, csak a jéghegy teteje, a legegyszerûbbtõl a legrosszabbig szinte minden. - Zsenya maga is képtelennek érezte a következõ mondatokat, rettenetesen elpirult, de nagy nehezen kinyögte. - Nem lehet, hogy valaki megátkozott engem? Vagy hogy ez valamilyen rontás?

Zsenya fel volt készülve, hogy az asszony hatalmasat nevetni fog. Már készült is rá, hogy letorkolja, de - legnagyobb meglepetésére nem így történt. Az asszony mindentudó pillantást vetett rá, ikertestvérét annak, mely csókjuk után úgy megnyugtatta.

- Nézd, ezt már elmondta az a lap, amit a teázóban húztál: ami rossz ér, csak magadnak köszönheted. A legtöbb kellemetlen perccel önmagadat bünteted, ezt úgy mondják, hogy bevonzod ezeket a dolgokat az életedbe. Oka számtalan dolog lehet, de legfõképpen az, hogy megbüntesd önmagad.

- Megbüntetni magamat? Dehát ez röhejes!

- Nem történik veled sosem olyasmi, hogy ha valami nem sikerül, akkor addig próbálod elérni, amíg végképp félresiklik a dolog? Nem történt veled még olyasmi, hogy nem sikerült valami az edzésen, és te eldöntötted, hogy addig nem mész haza, amíg nem sikerül: és a végén esetleg sérülés ért, de még mindig nem jött össze?

Zsenya csak hallgatott. Pontosan így történt vele, számtalanszor.

- Ennyi: érzed, hogy valamit tenned kéne, de sokszor nem a jó irányba indulsz. Ilyenkor a sikertelenségbõl kell tanulnod. Mik azok a rosszak, amik történnek veled mostanság? Leszámítva, amit már tudok?

Zsenya mesélni kezdett: eleinte csak az éppen érvényes bajokat. Késõbb belejött: mesélõ kedvében szinte az egész életét elbeszélte. Az asszony csillogó szemekkel hallgatta, s arcán továbbra is ott ült a meleg, sokattudó mosoly, néha szinte mintha elõre tudta volna, miket fog hallani, rábólintott a dolgokra.

Zsenya mondandójának egyszercsak vége szakadt: el is szégyellte magát, és kicsit meg is ijedt.

Az asszony eleinte csak hallgatott, majd nyugodt mély hangon megszólalt:

- Ha mindez igaz, felettébb gõgös lelked van...

- Ezt hogy érted?

- Dehát lelked is van, komám! Ez pedig két szintû létezés: az egyik az ember földi énje, aminek segítségével mindennapjait éli. S vagy egy felsõbbrendû önmaga: ennek szava a legfontosabb, sugallataival a sorsodat akarja a megfelelõ irányba egyengetni. Mert az ember életében a legfontosabb dolog, sorsának beteljesítése...

A földi én minél erõsebb, gõgösebb, annál bonyolultabb, reménytelen helyzetbe születik bele, s annál nagyobb szörnyûségek érik az embert, mielõtt valóban alkotni kezdene. Sokszor teljesen eltûnik az én szeme elõl az igazi sors, csupán az illúzió: gazdagság, híresség, pénz stb. lebeg elõtte, s ezek elérésére összpontosít, akár a sorsa ellenében is. Ilyenkor odafentrõl figyelmeztetéseket küldenek: sugallatokként, gondolatok, megérzések formájában. Ha nem figyelsz, félresiklik az életed: ez azt jelenti, hogy ugyan nem pontosan az történik veled, mint ami miatt a földre születtél, de végtére is mégis valami hasonló lesz a sorsod... Bonyolult, mi?

Zsenya kezdett szédülni: az asszony szavai lángként kavarogtak a fejében, se figyelmen kívül hagyni, se teljesen átélni nem tudta még. Méghogy sors!

- Fogd fel úgy, mint egy életsoftware-t: ezt programozták beléd, amikor megszülettél. Akár egyfajta szellemi DNS-nek is gondolhatod: ez, akár mit is csinálsz magaddal, mindenképp ugyanúgy fog mûködni. De a végcélodat csak akkor tudod megtalálni és elérni, ha felismered és alkalmazkodsz hozzá. Fellázadhatsz ellene, de gyõzni nem tudsz. Ezek a jelenségek az életedben mind arról árulkodnak, hogy most nem vagy a megfelelõ helyen...

Zsenya dühödten ugrott fel, és elkezdett járkálni a szobában. A hallottak nagyon érdekelték, egészen felvillanyozták, annak ellenére, hogy korábban sohasem gondolkozott el ilyesmirõl. Az utolsó gondolat azonban teljesen felháborította.

- Ez mit jelent? Én is eltoltam az életem? Ez hülyeség! Mindenki szerint jó helyen vagyok, és jól csinálom a dolgomat! Nem is tudnék mást tenni! A korizáson kívül én egy senki vagyok! Ostoba vagy! Ez nem így van! Világbajnok vagyok!...

- Ez csak annyit jelent, hogy igazam van... És miért foglalkozol te azzal, hogy mi a körülötted élõk véleménye rólad? Te éled az életedet, vagy ok?

Zsenya nyelt egyet. Mit tudja ez a no?...

- Én...de hát ok sokkal bölcsebbek voltak, mint én: mindenben segítettek. A jó tanácsuk nélkül most sehol sem volnék!

- Rendben: tényleg jó irányba tereltek. De most jó irányba haladsz -e? Errõl gondolkozz el otthon...

- Hát persze! Jobb már nem is lehetne!- gondolta Zsenya magabiztosan, s poharából felhajtotta a piros italt.

- És mit jelent az az akasztott ember? Mi az a megakadás, vagy mit mondtál?...

- Egyszerû: egy rossz rendszerbe kerültél, ha így fogalmazhatunk. A rendszergazda: a gyõzni akarásod, az, hogy azt hitted, csak ez a dolgod az életben. Pedig te másra születtél, ebben biztos vagyok.

A buli hirtelen hozzájuk is betört: a zene egyre hangosabban szólt, majd számtalan táncoló alak özönlötte el a csendes, homályos kis szobát. Mirjam is, Zsenya is nevetve ültek a konfettitengerben, majd a kígyózó sor végére kapaszkodva ok is járni kezdték a sajátos táncot.

Zsenyát jólesõen elzsongította és felmelegítette az ital: maga sem tudta, miért, de kissé kavarogni kezdett a feje, holott a pohár tartalma eleinte málnaszörpnek tûnt...

Mirjam lassanként elveszett a buliban: az általa ismert hat nyelven, szinte mindenkivel beszélgetett, kacagott, ivott és evett, s néhol humoros történetekkel traktálta a nevetõket, máshol hatalmas lelkesedéssel magyarázott az õt hallgatóknak... Zsenya szinte féltékenyen figyelte, ahogy Alekszejjel táncolt az asszony, fekete szeme szinte mindenkire egyformán csillogott.

A szép csecsen elõször egy ázsiai nyelven kezdett kiáltozni gyönyörû basszus hangján, majd csodálatosan kidolgozott mozdulatokkal egy kisebb balett-elõadást rögtönzött a jelenlevõknek: forgásokkal, ugrásokkal, még zenére sem volt szükség, hogy magával ragadjon mindenkit. Zsenya is meglepve nézte, hiszen a fiú kaukázusi vad arcáról nem gondolta volna, hogy éppen ilyesmivel foglalkozik.

- Ezekhez én kispályás vagyok... - villant a lelkébe, s megint elöntötte a keserûség. - Miért nem ismernek fel, miért nem szeretnek engem? - Megragadott egy italos üveget, kivonult a fürdõszobába, majd a kádban elhelyezkedve, lassan, hosszú kortyokban inni kezdett. Az üvegben ugyan édes mazsolabor volt, de igen erõs, marta a torkát, és megköhögtette, de legalább hatásos volt, egyre jobban elbódult tõle.

Mire az asszony véletlenül rátalált, zavaros szemekkel bámult maga elé. Lassan, kicsit bólogatva felnézett, s ködös agya elõtt már nem az asszonyt, hanem az istennõt látta..."Jég! Õ az, õ jött el hozzám, hogy vigyázzon rám!.. Még mindig szeret!" Amikor megszólalt, hangján érezni lehetett az elfogyasztott, nem kis mennyiségû alkoholt.

- Nem jó irányba... megyek? Mégis mi...mit... kéne csinálnom?

- Valami mást. - nevetett az asszony, s melléült a kádban. - Nagy tehetséget kaptál, de most újra változnod kéne: már régóta kapod a jeleket, csak nem figyelsz oda rájuk. Mi lesz veled, ha abbahagyod, amit most csinálsz? Általában akkor kezdi el az ember nyírni a környezetét, amikor érzi, hogy sorsforduló elõtt áll, de nem akarja tudomásul venni...

- Hmmm: milyen szép, amikor azt mondod, "sorsforduló", a szád olyan szépen csücsörít...

"Na tessék, itt felhomályosító elõadást tartok, ez meg a számmal van elfoglalva!.." gondolta Mirjam, miközben Zsenya kissé bizonytalanul odahajolt felé, s lassan összeért a szájuk. Mirjam annyira meglepõdött, hogy tiltakozni is elfelejtett. A sikertõl felbuzdulva, a fiú átölelte az asszonyt, és hosszan csókolózni kezdtek. Zsenya szája édesbor illatú, és ízû volt, de erõsen érzõdött az is, hogy már nem ura önmagának... csukott szemmel egyre inkább átadta magát, majd a nõ pólója felé nyúlt. Mirjam kétségbeesett erõvel próbált kijózanodni, de addigi apácaszerû hûsége férje emlékéhez lassanként elpárolgott, mint a reggeli harmat... A fiú haja csiklandozva hullott arcába, szája pedig ingerlõen izmos és puha volt egyszerre...

Hirtelen észhez tért, megtörte a csókot, s a kíváncsi ujjakat is összefogta kezeivel. - Nagyon aranyos vagy, de hozzám egy kicsit mintha túlságosan is fiatal lennél... Jobb lenne, ha inkább elmennél kialudni magad, mert ez már a fejfájós-másnapos kategória . - szólt, kimászott a kádból, és kisegítette a ködös tekintetû, félig alvó fiút. Kissé nehéz útjuk volt, hiszen útközben a sarkokban elterülõ részegeket, alvókat is kerülgetniük kellett. A fiú persze megpróbált védekezni: útközben többször is integetni kezdett a többi bulizónak, de lassanként megadta magát sorsának, s engedte magát becipelni Mirjam szobájába. Az asszony lefektette, betakarta, mint egy kisgyermeket, s a lecsukódó szemû fiú fejét simogatva megvárta, míg elalszik. a fiú álmában alig hallhatóan szólongatott valakit. Amikor odahajolt, csak annyit hallott: "Ne menj el, Jég! Ne hagyj itt!" Amikor végképp elaludt, Mirjam visszament az ünneplõk közé.

El is feledkezett térrõl és idõrõl: Alekszejjel a készülõ flamenco-kettõsük elpróbált jeleneteit is bemutatták mindenkinek. A csecsen fiú tehetséges koreográfus volt, s Mirjammal remekül egymásra találtak, szinte beszélniük sem kellett, hiszen gondolataikból, félmozdulataikból megértették egymást. Alekszej legfeljebb a feszültségeit, kétségeit vezette le az ordító, panaszos kaukázusi dalokkal, melyek idõnként elõtörtek belõle, de lassanként erre sem volt már szükség: programjuk szinte varázsütésre állt össze egy hét alatt.

Mirjam hajnal felé teljesen kimerült, a szobájáig is alig tudott elvánszorogni. Kissé meglepõdött a fiú láttán: teljesen elfeledkezett róla. Bemászott mellé, magukra húzta az egyetlen takarót, és elaludt.

Álmában otthon járt, a saját házában: egy kisgyermeket látott néhány évesen, betegen, aki lázasan bújt hozzá, csecsemõsen nyafogva, s õ álmában is nyugtatgatta, kezével-szájával simogatta... Útközben a gyermek hatalmas, érett férfivá nõtt, fekete fürtökkel, világító zöld szemekkel nézett rá: önmaga is megváltozott, kislánnyá lett, aki virágos szoknyában, göndör hajában masnival állt a férfi elõtt. Az megfogta a kezét és maga után vonta. Repülni kezdtek az éjen át, de Mirjam tudta, most fontos dolgokat fog látni, amik a jövõbõl jönnek.

Egy aranyszínû tavat pillantott meg maga elõtt, partján fûzfa állt, melynek legnagyobb ága a tó képet adó közepe fölé nyúlt.

Az aranytükörben sötét kavargás kezdõdött, majd kitisztult a kép: aranyhajú fiút látott egy hatalmas jégkör közepén, csodásan táncolni, hajladozni-forogni-ugrani. Csodálatos mozdulatokkal kísérte a fiú táncát, mozgása egyszerre volt angyali és ördögi, tudatosság és megszállottság sütött belõle.

A fiú abbahagyta táncát, lelkes taps ünnepelte, ahogy meghajolt. Hirtelen a szívéhez kapott: arcán hirtelen csodálkozás villant, majd rémület következett, melyet kétségbeesett küzdelem követett. Halálsápadtan a földrerogyott. Egy asszonyi alak szaladt oda hozzá a jégre, nyugodt mozdulatokkal elkezdte újjáéleszteni, fel sem nézett. Eközben a jég megtelt emberekkel, egyre többen sereglettek-özönlöttek oda. Eleinte csupa szépruhás hölgy és úr álldogált körülöttük, majd lassan lefoszlott róluk az elegancia, egyre többen öltöttek egyenruhát, kezükbe fegyverek nõttek. Már nem jégen álltak, hanem egy sivatagos, hideg, fekete föld kellõs közepén. A nõ csak élesztgette tovább a fiút, szavai lágyan hatoltak át az ûrön: Ébredj fel, ébredj fel...

Az emberek, akik körülöttük álltak, lassan elvesztették az arcukon élõ biztonságot, harcias öntudatott. Szemeikbe félelem, sõt rettegés költözött. Már a katonák sem voltak katonák: mindenki saját lelkének képét öltötte fel, ki polgár, ki bohóc, ki tudós, ki gyermek formájában... Reménykedve és hálásan nézték a lányt, aki lágyan simogatta a fiú arcát. - Ébreszd fel nekünk, Istennõ az istenséget! - kérlelték. Az asszony tehát énekelni kezdett: hangja földöntúlian szép volt, egyszerre lágy és erõs: dalával könnyeket fakasztott az emberekbõl, de nem a bánat könnyeit, hanem a megnyugvásét, a boldogságét. A reménytelen, fekete föld apránként kizöldült: rügyek borították el, az isteni páros köré pedig egy rózsabokor tüskés-zöldleveles koszorúja csavarodott. Az istennõ leszakított egy kifeslõ rózsabimbót, és azzal ébresztgette a fiút, akinek arcába lassan visszatért az élet. Kinyitotta szemét, de már nem fiú volt, hanem erõs férfi, haja is megnõtt, a derekáig érõ aranysátorrá lett. A fekete hajú istennõ felé nyújtotta kezét, majd felálltak és együtt folytatták a táncot: az istennõ hangjára járták földöntúlian szép táncukat. Körülöttük közel-távol megtelt a föld, a dombok, völgyek-hegyek emberekkel, aki hozzájuk hasonlóan hajlongani, forogni, táncolni kezdtek a földöntúli szép hang hatására. Fejük felett az ég fekete-szürke kavargása is megállt: tisztulni kezdett a köd, áttört rajta a Hold fénye, feljött a Hajnalcsillag, majd gyönyörû narancs-vörös-arany fénnyel feltört a horizont kárpitjának vonalából a Napfény: fényével átölelte, átmelegítette õket, az elsõ embertõl az utolsóig... A szférák zenéjét hirtelen éktelen csörömpölés szeplõzte be.

Egy pohár csattanása ébresztette fel Mirjamot: lassan kitisztuló agyával rájött, hogy a folyosóról jön a hang.

Legyintett, kikászálódott az ágyából... azaz kikászálódott volna: egy viszonylag nagyobb akadály gátolta meg ebben. Zsenya feküdt mellette, aki a legnagyobb mozgásra is legfeljebb kisebb morgással válaszolt. Az asszony papírt és ceruzát kotort elõ az ágya melletti kisszekrénybõl, és leírta álmát.

Az ajtó hirtelen felpattant: barnahajú, sovány lány tört be rajta mandulaszemû vidámsággal arcán. Meglátva a jelenetet, arcán megdöbbenéssel vegyes mosoly tört fel, erõsen zavarba jött. Mirjam persze gyorsan visszaverte a fiú támadását, és kimászott az ágyból: - Tessék, Gyöngy!

- Azt hittem már félbeszakítottam valamit... Bocs, de nincs egy bögréd? Most törtem el az enyémet...

- Oké, mindjárt, csak magához térítem az ifjú titánt. Zsenya, ébredj fel!..

Mirjam elõvett egy poharat, és Gyöngynek adta. Némi savanyú kenyeret és csípõs paprikát szedett elõ, s lerakta az asztalra, a fiú elé, aki lassan felült, de arcán versengve küzdött az álom méze és a másnaposság feszültsége. Ahogy a fejét fogta, a bölcs indiai majmok egyikére hasonlított, amin Mirjam jóízûn nevetett, majd kiment és forró vizet hozott az instant kávéhoz.

Zsenya közben lassan felderítette az asszony szobáját: számtalan, kissé elvont címû könyv, füstölõk, valamint néhány jellegzetesen asszonyi holmi. Illatukat, a finoman terjengõ, fahéjas rózsaillatot Zsenya a halála pillanatában sem felejtette el...

Nem nagyon emlékezett rá, hogyan jutott haza. Mirjam tökéletes munkát végzett: nemcsak a fiú szüleit hívta fel, hanem az edzõt is, Zsenya gyomrát is rendbe tette némi ennivalóval a mértéktelen berúgás után, taxiba is gyömöszölte, majd elindította az edzõterem felé...

Már két napja nem látta az asszonyt, de - mindennek ellenére hiányozni kezdett neki. Addigi napjait teljesen besötétítette Julja hiánya: az eltelt három év alatt nemcsak megszerette, megismerte és megunta, de valahogy meg is szokta õt: olyan volt már, mint egy bársonyosra koptatott bútordarab, melynek inkább a hiányát veszi észre az ember. Persze, Julja csodálatos lány volt: lélegzet-elállító, törékeny szépség, az utcán megfordultak utána a férfiak - Zsenya legnagyobb bosszúságára. Legszívesebben mindenhová magával vitte volna, hogy maga mellett tudhassa, s ne mással. Néha õrült féltékenységi jeleneteket rendezett, tökéletesen mondvacsinált okokkal. Julja azonban ezeket nem vette a szívére: még örült is nekik, hiszen ez is Zsenya szerelmét bizonyította számára. Gyengéi csupán a ruhák és a házasság voltak: ez utóbbi miatt az utóbbi idõben egyre gyakrabban rendezett jelenetet, s miután kierõszakolta amit akart, egyszercsak ilyen kurtán-furcsán lelép... Zsenya lelke mélyén hatalmas hiányt érzett, mintha egy végtagjától szabadította meg, de a kezdeti letargiát - meglepetésére - csakhamar egyfajta felszabadulás-érzés váltotta fel.

Mirjamot a buli óta nem tudta a fejébõl kiverni: gyermekkori álmára emlékeztette, mely a bulin jutott újra eszébe. Mosolyogva gondolt vissza, hogy gyermekként félelmetes, megközelíthetetlen, rajongott istennõt, kamaszként szerelmes társat látott a jégben, s álmaiban ilyennek képzelte.

Az asszony szintén gondolt a fiúra: tejszagú férfiasságával, határozott és mégis kissé félszeg stílusával egy ismeretlen frekvenciát pendített meg a lelkében... Nem, nem volt ez szerelem, barátság és odaadás volt ez egyszerre, mintha valami dolguk lett volna egymással, de még nem egészen érezte, micsoda...

Két nap múlva a szobája ajtaján kopogtak, s ott állt a fiú. Kezében egy üveg mazsolabort tartott: ugyanolyat, mint amivel a buli éjszakáján olyan alaposan leitta magát. Vidám mosollyal lépett be, de Mirjam megint érezni kezdte, hogy itt ma vér fog folyni: persze nem szó szerinti értelemben. Leültette a fiút, s poharakat vett elõ, közben a hátán is érezte a másikat fojtogató kétségbeesett igyekezetet, a mosoly fenntartására.

- Miért jöttél? Mesélj!

A feszültség, amit addig komoly önfegyelemmel magába fojtott, hogy senki ne tudjon róla, még önmaga sem, hirtelen kútként tört fel a fiúból: hosszú ujjait a hajába fúrta, arcát karjai mögé bújtatta. Mirjam szomorkásan nézte, de nem ment a közelébe.

- Hagyd a nyavalygást! Mitõl félsz?

A fiú eleinte nem felelt, aztán elmesélte álmát. Mirjam nem egészen értette, de annyit megsejtett, hogy jósálomról van szó.

- Szerinted ez mit jelent?

- Nézd, ezt úgy mondják: meg akarod úszni a sorsodat. Igen nehéz lehet az, amit rád mértek, s esetleg félsz is saját erõdtõl. Ezért inkább megpróbálod bebizonyítani magadnak is, másoknak is, hogy te megtennéd, de nem lehet, nem vagy rá képes: és itt jönnek a sérülések, a lelki megrázkódtatások... Minél nagyobb az elvégzendõ feladat, annál nagyobb az esélye annak, hogy inkább egy balesetbe menekülsz, ahelyett, hogy megcsinálnád a dolgot. Vagy más a hibás?

- Hát... igen. - és elkezdõdött a litánia: ki, mivel, hogyan, mikor sértette meg õt, még a legkisebb szempillantásig szinte mindent feljegyzett a bosszúéhes emlékezet.

"Úristen, mintha csak magamat hallanám évekkel ezelõtt...."- gondolta az asszony, s megint átgondolta a mondandóját.

- Nem teszel mást, csak pokollá teszed az életüket... Mit óhajtasz tenni annak érdekében, hogy végre rendbe tedd az életedet?

A fiú csak kétségbeesetten nézett rá: látszott, hogy fogalma sincs, de megint közel áll a könnyekhez.

- Szerinted mit tegyek?

- Tisztázni kéne, vajon jó helyen vagy-e?

- Ezt már kérdezted...

- De még nem válaszoltál.

Hallgatás.

- Akkor már kezded érezni... Mit szeretnél tenni az életben, miután abbahagytad a korizást?

Nincs válasz: Zsenya megint hallgat. A fekete cica felmászott elé az asztalra, és pofozni kezdte a fiú csuklójáról lelógó, vastag, csillogó aranyláncot...

Persze, üzleti tervek, azok vannak. De belegondolni sem mer az eshetõségbe, hogy egyszer majd abba kell hagynia a versenyek, fellépések világát... Az a nap lesz a halál, s egyre közeledik. Bárcsak inkább meghalnék!- gondolja kétségbeesve Zsenya.

- Beleõrülök a gondolatba, hogy néhány év múlva vissza kell vonulnom: én nem fogom kibírni kori, meg a közönség nélkül. Ha nem segítenek, már most sem megy a versenyzés sem, a csípõm, a térdem... Ugyanakkor viszont nem bírom elviselni az embereket magam körül, csak a családtagjaimat, meg a közeli barátokat... Hát nem õrület?

- Nem. Teljesen normális. Ami õrület, az inkább az, hogy azt hiszed, vége mindennek, pedig csak tovább kéne lépned. Korszakváltás elõtt állsz: fogd fel úgy, hogy leveszel egy álarcot, mely már kezd az arcodra égni, s elkezded élni helyette az igazi szerepedet.

- De mi az? Nem tudom...

- Mi az, amit szeretsz csinálni?

Zsenya elgondolkozott: nagyjából inkább lustálkodni szeretett. Na meg táncolni: álmaiban egyre többször látta magát balett-táncosként, ahogy úszik a levegõben, ugrásait elakadó lélegzettel nézi a közönség. De álmodta azt is, ahogy õrjöngve ünneplik a tánc után, melyet egy csodálatos földöntúli zenére adott elõ. Lehetetlen...

- Hát... a balett, rengeteget járok a Kirovba, és kiskoromban majdnem balett-táncos lettem. Felvettek volna, ha anyám kicsit erõszakosabb: de õ hagyta, hogy korcsolyázó legyek, mert akkoriban csak az érdekelt.

- Akkor szerinted mi a megoldás?

- Dehát huszonkét éves vagyok: késõ elkezdenem a tanulást...

- Látod: nekem ahhoz, hogy kimondjam, mit kéne tennem, egy évnyi kezelés kellett.... Én is azt hittem, nekem már késõ: hiszen harmincöt voltam, nem kislány. S egy lektor azért lesz lektor, mert tehetségtelen írónak... Mégis elkezdtem írni, s ha nem is fogok Nobel-díjat kapni, azért egyre jobbakat írok. Hidd el, semmi sem késõ: a korcsolyázáshoz is kell ilyesfajta táncképzés, és azt te megkaptad, nem? Ha akarnád, egy év alatt pótolnád a hiányokat, lediplomáznál, s hidd el, munkát is kapnál. Vagy ha nem, ott a következõ lépcsõfok: te teremtesz magadnak lehetõséget rá. Az is lehet, hogy ez a te küldetésed: saját társulat, ahol te tervezed az elõadásokat, te koreografálod a táncokat. Hogy tetszik?

Zsenya az asszonyra derûs arcára, csillogó szemébe nézett, s maga is felderült: hirtelen az egész pofonegyszerûnek tûnt, sõt, valószínûnek és lehetségesnek. Milyen csodálatos lenne, ha úgy lehetne, ahogy mondja!.. Lassanként felmelegedett a lelkére fagyott kétségbeesés: mintha a Nap öntötte volna el aranyszínû sugarával. Õrülten boldognak, és felszabadultnak érezte magát...

- Honnét tudsz te ilyen bölcsességeket?..

- Ez nem bölcsesség, és én sem vagyok bölcs: nekem is elmondta már valaki, hogy meggyógyuljak, és valószínûleg azért kellett veled találkoznom, hogy elmondjam, neked és te is jobban lehess. Ehhez semmi köze az értékességnek, és a bölcsességnek.

Az elkövetkezõ néhány hétben jó párszor találkoztak, szinte minden nap: hol kávézókban, az egyetemisták körében, hol pedig az asszony kollégiumi szobájában. A portás lassan õt is egyetemistának nézte. Beszélgetéseik a kezdeti komor dolgokkal ellentétben egyre felvillanyozóbbak lettek: Zsenya lassan megismerte az asszonyt, s a kezdeti idegenkedés után egyre inkább magával ragadta a környezet. Nyafogásait az asszony kifejezetten idegesítõ és szemtelen stílusban verte vissza, de lassanként a fiú is kezdte megismerni saját magát, új szemszögbõl kezdte látni egész életét. Kapcsolatukat a barátság uralta: erre Zsenyának különösen szüksége volt, hiszen alig három hét múlva Moszkvába készült, egy versenyre, s a felkészülés kifejezetten nehezen indult, habár lassanként minden sínre került...

Nemsokára már olyasmit is el mert mondani az asszonynak, amit szinte még maga elõtt is letagadott: de Jégrõl neki sem mert beszélni, fél, hogy bolondnak nézi...

Mindehhez persze hozzájárult a kollégium légköre. Nem tudom, észrevették-e már, de egy campusban mintha az emberiség tudatalattija szabadulna fel, az emberek sokkal õszintébbek, elfogadóbbak, és nyíltabbak is egymással: mindezt a külvilág sokkal nehezebben viseli, s csupán az ifjúság kék madarának tulajdonítja. Holott egy-egy ilyen közösségben történhetnek meg az igazi önfelszabadítások, laza hangulatuk szülhetik meg a legszebb és leghatártalanabb gondolatokat, eszméket. Egy-egy megtérés, felébredés is az ilyen szabados-felszabadult légkörhöz kapcsolódik igazán, mely nem csupán a filmekben, giccses könyvekben lehetséges, hanem a valóságban is megtörténik.

Zsenya a kollégiumban olyasmit érzett, amit szinte soha addig: önmaga lehetett. Addig rettegett attól, hogy saját magát analizálja, hiszen úgy érezte, csak a jégpályán létezik, ott ér valamit, azon kívül õ csak senki és semmi... Csak a jó teljesítmény birtokában érhette el mások szeretetét, figyelmét. Itt, az egyetemen senkit nem érdekelt, ki is õ, mit csinál és mennyit: úgy fogadták el, ahogy van, és ahogy tapasztalta, a sporton, a megszokott embereken kívül is létezik élet, és szerethetik õt, saját magát. Sokszor megfoghatatlan örömujjongás fogta el, s itt nem kellett szégyellnie, hogy tánccal vezeti le az érzést: inkább nevették, vagy megtapsolták érte.

Julja persze visszatért: az együtt eltöltött idõ túl hosszú volt ahhoz, hogy olyan egyszerûen el tudja hagyni a férfit, akit még ennek ellenére is szeretett. Zsenya viszont már nem volt az a férfi, akit elhagyott, valami furcsa, meghatározhatatlanul távoli lett a lelkében, de hogy mi volt olyan ismeretlen benne, azt maga a lány sem tudta megmondani. A mindig energikus, határozott fiú néha kissé szórakozott lett, de ezek a hangulatok mindig jókedvvel, humorral társultak. Idõnként meghatározatlan idõre el is tûnt, de visszatértekor sokkal szeretnivalóbb volt, és bolondabb szerelmes, mint kapcsolatuk kezdetén.

Zsenya csak egyetlen embernek mesélte el a változás okát: az egyetlen, akit mindig minden gondjába, gondolatába beavatott, az édesanyja volt. Anyja asszony persze kezdetben nagyon örült a fiú új barátságának, hiszen érezte a fiú lelkében érezhetõ, pozitív változásokat, de egyben aggódni is kezdett Julja miatt. A lány, az általa képzelhetõ egyetlen feleségjelölt volt, s újabban egyre frusztráltabb lett: megérezte, hogy vetélytársa akadt, de a fiúból csak hitetlenkedõ csodálkozást váltott ki féltékenykedésével. Zsenya ennek ellenére nem tudta beavatni az új barátság titkába, félt, hogy újra elvesztheti az idillt, az aranyfényt.

Ánya viszont bölcs asszony volt, és nagyon jól tudta: ahhoz, hogy uralni lehessen a változásokat, ismerni kell azok kiváltó okát. Nem babra ment a játék: két család sorsa múlt Zsenya munkáján (mert a versenyzést már csak ennek tulajdonították...).

A fiú kissé szertartásosan jelent meg Mirjamnál a jól ismert szobácskában. Látszott rajta, hogy erõsen feszeng, és nem tudja, hogy kezdjen a mondókájába.

- Figyelj, az a helyzet... hogy a családom találkozni szeretne veled. Fõleg anyám: megkért, hogy ne csak meséljek rólad, hanem erre a hétvégére hívjalak meg a házunkba. Úgy értem, hogy vacsorázz nálunk, aztán elalszol a vendégszobában, másnap pedig majd visszahozlak...

Az asszony elnevette magát.

- Köszönöm a meghívást! És Juljával mi lesz?

- Julja... O most elutazott a barátaival, megünneplik a vizsgaidõszak végét.

-És mért akarnak találkozni velem? Fenyegetem a családi békét?

Zsenya rettenetesen elpirult: ez a szörnyû nõszemély mindig rátapint a lényegre...

Az autó gyönyörû tájon futott végig: a hétvégi teleknek nevezett ház valójában fényûzõ villa volt. A cárizmus idejébõl maradhatott fenn, aranysárga, rokokó stílusú épület, elõtte a klasszikus kör alakú udvar, és a kovácsoltvas kerítés tirádáin macskák és rigók hada köszönti a délutánt... A Nap már lemenõben narancsvörös fénnyel borította a tájat: néhol voltak még hófoltok, ezek szintén rózsaszínben játszottak, de a tavasz vitathatatlanul kitört, és terjeszkedett a tájban: számtalan fa már zöldbe borult, s a hevenyészett füvön is kibújt egy-két virág. A kavicson megállva az asszony kissé meglepetten nyugtázta, hogy itt bizony luxusházról van szó. Hát persze, a versenydíjakból futja ilyesmire is... Ezzel szöges ellentétben volt viszont a házaspár, aki fogadta: a rövid õsz hajú, gömbölyded anyuka kopott szoknyában, és a kopaszodó, nemkülönben kövérkés apa agyonmosott pulóverben kissé feszengve nézték a talpraesett, kedves asszonyt. Számukra eddig õ volt fiuk megrontója, egy új, sokkal sötétebb idõszak angyala: rettegtek tõle, és már elõre is utálták, de igyekeztek udvariasan fogadni. Mirjam szinte azonnal megérezte ezt, hiszen ellenállásuk szinte tapintható volt a levegõben: igyekezett mosolyát kedvessé finomítani, s lelkét kinyitni a többiek felé. A bemutatkozás kissé formálisra sikerült, de az asszony egyik megjegyzésétõl, melybe egy humoros nyelvtani hiba vegyült, mintha oldódott volna a hangulat.

A vacsora remek illatokkal csalogatta õket: a két anya között egy idõ után feloszlott a bizalmatlanság, különösen, hogy kicserélték a recepteket. A feszültség azonban leginkább a vacsora utáni iszogatás közben tûnt, amikor szóba kerültek az asszony gyermekei: Ánya, Zsenya anyja egészen meglepõdött, különösen, mikor Mirjam kora is kiderült, hiszen szinte egyidõsek voltak, legalábbis helyzetük szerint. A kétgyermekes anyák könnyen megértik egymást.

Zsenyát a beszélgetés közben telefonhoz hívta egy barátja, vele egyidõben apja is elnézést kért, és kiment a szobából. A két asszony kettesben maradt, Ánya hangulata azonnal megváltozott. Komoly arccal, éles hangon szólalt meg:

- Nézze, Mirjam Joszipovna, én tudom, hogy kertelni illenék, de erre se kedvem, se idom nincs: tudom, hogy hálával tartozom magának, hiszen segített a fiamon, ott a mosdóban, azt csoda, hogy megúszta ép ésszel, és ez magának köszönhetõ...

- Elmesélte?..- sápadt el a másik.

- Igen: teljes egészében... De nem ez a fontos. Mit akar maga az én fiamtól? Merthogy akar, azt látom, nagyon is jól, hiába néz hülyének! Pénzt akar, hírnevet, vagy esetleg még feleségül is akarja vétetni magát?

Mirjam arca egy hatalmas kérdõjellé vált: szemöldökét felhúzta, s jókedvû, oldott mosolya az arcára fagyott. Ez volt a külsõ: valójában már a kezdettõl számított valami ilyesmire, és meg is értette a másik asszony aggodalmait. Némi szomorú humorral saját magát is el tudta volna képzelni a helyébe, hiszen neki is van egy fia, jóképû szõke fiatalember, akit Jersey-szigetén, az állatvédõ egyetemi campusban, nemsokára hasonló kapcsolatokat találhat...

Nyugalmát megzavarta valami, s ettõl valahogy nemcsak a torka szorult össze, hanem az egész lelke is: ha õszintén feltette magának a kérdést, kénytelen volt bevallani, hogy Zsenya már nem egyszerûen barát számára. Lelkében már egy ideje élt a gondolattá érett érzés, hogy beleszeretett a fiúba: nem egyszerû múló vonzalomról volt itt szó, érezte, hogy ez sokkal erõsebb, korszakokon, országhatárokon túl is élõ érzés, mely aranyfényével beborítja a lelkeket, de végtelen fájdalmat is okoz egyidõben... S azt is megérezte, hogy reménytelen, viszonzatlan marad mindez, a fiút legfeljebb némi múló viszolygásra indíthatja, hiszen .... - Ez azonban csak az én dolgom! - gondolta az asszony, és úgy döntött, kissé színészkedni fog, hogy megnyugtassa Ánya asszonyt.

Szemeibe könnyek gyûltek, szomorúan elmosolyodott, majd halk, szomorú alt hangon így szólt:

- Nézze, engem Zsenya nem érdekel, hiszen néhány hét múlva már nem leszek itt: hazautazom a saját életembe, a gyermekeimhez. A maga fiában egy remek embert ismertem meg, akit a barátomnak tartok. - szólt, felállt, udvariasan kihúzta magát, majd lassan kisétált a szobából. A folyosón Zsenyát is látta, de folytatta útját az immár jeges éjszakába, úgy, ahogy volt, egy szál ruhában.

Zsenya sápadtan rohant be a szobába:

- Mi van? Mit mondtál neki?- kérdezte anyjától. Ahogy felnézett, Ánya asszony arcán piros nyomokat hagyott a szégyenkezés. O egy lelketlen, törekvõ szépasszonyt várt, aki gazdag férjet és hírnevet akart, de erre nem számított...

Zsenya felkapta Mirjam kabátját és utánarohant. A kavicsos út szélén érte utol, ahogy a hatalmas kertben sétára indult. A fiú kissé zavarban volt, hiszen sosem látta még ilyen zaklatottan, valójában sosem tudta, mit is kezdjen egy síró nõvel: ilyenkor minden önbizalma elhagyta, és csak idétlen frázisok jutottak eszébe... Az asszony maga köré fonta a karjait, s látszott, hogy igen fázik: betakarta tehát a fekete csuklyás kabáttal, és így sétáltak egy ideig. Beértek a birtok fái közé, s egy apró, de bájos kis tavacska mellett találták magukat. A tó partján kissé szúette padocska áll, léceit már megviselte az idõ, de még rá lehetett ülni. A pad fölött szinte hihetetlen magasságban, félelmetesen szétágazva egy fûzfa állt, ágai mintha meg akarták volna hazudtolni származásukat: elõször az ég felé törtek, s csak az utolsó pillanatban hullott a végük a föld felé: úgy nézett ki a fa, mint egy kissé testes balett táncos, aki táncolni készül, de hirtelen megérzi érzi, hogy eljárt felette az idõ, és lendülete az utolsó pillanatban megtörik...

Mirjam észre sem vette, csak leült a fa alá a padra, vállára igazította a kabátot, majd a tóra bámulva hangosan sírni kezdett. A legtöbb ember ilyenkor a kezébe temeti arcát, Mirjam azonban csak nézett maga elé, hagyta, hogy a könnyek elborítsák az arcát, csak idõnként törölte le õket egy elõhúzott zsebkendõvel. "Csak lennék már túl a rohamon!..." - gondolta. - "Szegény Zsenya, ha tudná, mit érzek, biztosan félreértené... Nem, ez nem szerelem, de majdnem: csak annyit szeretnék, ha újra szállhatna a hattyú, aki benne lakott, mielõtt még betörték..."

Zsenya mellé ült, és halkan átkozódni kezdett magában: "Az isten verje meg a nõket! Mindent a lelkükre vesznek, és megnyugtatni õket szinte lehetetlen. Valamit mondani kéne... Ha tudná, milyen szép, még így sírva is!.. Hozzá se merek érni... Dehát éppen õ szokta mondani, hogy nem kell törõdni az illemszabályokkal..." - Finoman átölelte az asszony vállát, aki lassan visszahúzódott, és eltolta a kezét.

- Itt nem látnak meg... - mondta halkan a fiú, és újra megpróbálkozott, de Mirjam megint nem engedte közel. - Most mi van? Ennyire undorító vagyok, vagy mi?! - kiáltotta a fiú sértetten, s közben egyre nõtt benne a vágyakozás, hogy ha mást nem, de legalább hozzáérhessen...

Zsenya csak nézte, nézte az asszonyt. Belenézett a furcsán csillogó, barna szemekbe, s meglátta a bennük gyúló, szinte emberfeletti fényt. Az asszony kerek, szabálytalan arcán földöntúli szépség kezdett el ragyogni: kitágult pupilláiból hatalmas, szinte felfoghatatlan szeretethullám tör a fiú felé. Zsenya megdöbbenten nézte Mirjamot: olyan volt, mint egy szárnyas angyal állt volna elõtte, s fogta volna a kezét, hogy megértsen valamit, amit egyelõre még nem tudott... A háttérben mintha a szférák zenéjét hallotta volna, teljesen álomszerû volt az egész... Hirtelen, mintha fény gyúlt volna az agyában: elpirult, feszengve hátrébb húzódott a padon. "Teljesen reménytelen! Nem érti!"- érezte Mirjam. A fiú ekkor újra odahajolt, átölelte, és megcsókolta. A csók egyre mélyebb, szenvedélyesebb lett, a fiú keze betévedt a kabát alá, amely lassan kezdett lecsúszni az asszonyról, amikor Mirjam magához tért, és elhúzódott:

- Ne haragudj, nem úgy értettem, csak azt akartam, hogy tudd, hogy... ha Julja nem lenne... - Zsenya újra megcsókolta volna az asszonyt, aki józanul tolta el magától.

- Félreértetted. Nem ezt akartam tudtodra adni: ezt fentrõl üzenték neked...

- Zsenya!!! Mirjam!!! Hol vagytok? - hasított bele a sötétbe Ánya asszony hangja, erre szétrebbentek, majd elindultak a ház felé.

Éjjel Mirjam szörnyû rémálmok közepette ébredt a vendégszoba franciaágyán: álmában kiskatona volt, aki szörnyû múltján és jelenén kesereg, miközben már elõre tudja, rövid élete nem sok örömet tartogat... Amikor felébredt, még az éjszaka sötétlett, a Hold hatalmas korongja besütött az ablakon: a fény az elõtte könyöklõ alakra esett, és glóriába fonta a szõke fejet.

A békés, éjzöld táj elõtt, egy férfialak állt, a Szarvasisten, aki vágyódva nézett szerelmese, a Holdistennõ felé. Az égi asszony fehér bõre a földre világlott, fekete haját szétterítve hagyta az égen, hadd aludjanak a földiek. Egy fürtjét leengedte a férfiisten felé...

Együtt találta õket az ágyban a hajnal: Zsenya békésen aludt, az asszony feje a vállán nyugodott.

Mirjam félálmában mélyet felsóhajtott, és megsimogatta a fiú puha aranyhaját. Az éjjel ízelítõt kapott abból, mit veszíthet majd, amikor elutazik, és tudta, hogy olyan nehéz lesz a fiú testi szerelmérõl leszokni, mint valami drogról... Zsenya hirtelen szintén elmosolyodott.

- Nem alszol?

- Már rég nem... Eljössz velem a reggeli edzésre?... Most nincsenek sokan.

Mirjam elmosolyodott, és megrázta a fejét. Nem akart harmadik lenni ekét veszett szerelmes randevúján. Lassanként újra elborította az álom függönye. Zsenya reggelig feküdt szótlanul, de ködös gondolatai között csak egy volt tiszta: még sosem érezte magát ilyen biztonságban...

Zsenya szótlanul vezetett, az edzésre tartva igyekezett átgondolni az éjszaka eseményeit. "Nem zavarhat meg éppen most, ezt le kell tisztáznom, hogy utána már csak a verseny jöhet!" Hála az égnek, Pljusin semmit nem fog látni rajta, hiszen hosszas éjszakai együttlét nem hagyott nyomot arcán.

Nem lehet közöttük semmi: az asszony nemsokára hazautazik, és egy pillanat alatt elfelejti õt, hiszen felnõtt gyermekei vannak... És ha nem: kapcsolatuknak ezer akadálya van, ott van Julja is, a készülõ házasság, édesanyja, a családja sem nézné jó szemmel... - Zsenya, csak a farkad után mész! - mormogta benne a józan ész. - Érdekes volt, kellemes, de most már vissza kell zökkenned a mindennapokba! Felejtsd el!

De ami éjjel történt, egy emléket ébresztett fel, még kisfiú korából...

Még tizennégy lehetett, amikor egy versenyre utazott a többiekkel. Természetesen tudta, hogy õ nem fog versenyezni, de jó volt végre a csapattal lenni, valahol külföldön... A vacsorán egy lány mellé ültették: neki szinte már asszony volt, hiszen elmúlhatott húsz éves. A kanadai lány csodálatos mosolyt villantott felé: neki is hatalmas fekete hajkoronája volt, szétálló fürtökkel... Zsenya már akkor is beszélt néhány szót angolul, és ez is elég volt, hogy kommunikáljanak. A lány nemcsak kedvesen mosolygott rá, de meghívta egy esti bulira is, a szobájába...

Az esti vacsora után, melyet a két csapat közösen fogyasztott el, Zsenya persze öltönyben, virágcsokorral és kissé feszengve érkezett a lány szobája elé: mi a fenét fog kezdeni ennyi emberrel, hiszen egy bulin sokan vannak!.. Érdekes volt, hogy semmi zajt nem hallott a lány szobája elõtt: a kopogásra az ajtó lassan kitárult, s õ belépett a szobába. A lány teljesen egyedül volt, testhezálló fehér ruhában, egy gyertyafénnyel teli szobában.... A többire szinte alig emlékezett, csak annyira, hogy nagyon kellemes volt, ahogy megszabadította kisfiúságától. Kapcsolatuk hat napig tartott, amíg ott voltak a verseny helyszínén: a lány kedvesen kinevette szerelmi vallomásait, és némi szarkazmussal vette le tõle a virágot, bonbonokat... Aztán a verseny után soha többé nem találkoztak.

- De nem szabad ezt komolyan venni, akkor sem, ha ... nem szabad... csak ez az éjszaka ne lett volna... - gondolta, de a merengésbõl egy majdnem bekövetkezett baleset zökkentette ki: a kocsija elõtti jármû hirtelen fékezett, egy kisgyerek rohant át elõttük az úton, a labdája után.

- Rendben. Szakítok vele, mielõtt elkezdõdne bármi is! Este együtt vacsorázunk, és elbúcsúzok tõle. - döntötte el, de hirtelen kezdte úgy érezni, a szemei elõl megint eltûnnek a színek, s belülrõl újra jéggé dermed.

Mirjam szédelegve botorkált az utcán. A távolban reggel nyolcat ütött egy toronyóra. Az egyik karja, amit éjjel megoperáltak, és megvarrtak, istentelenül sajgott, de nem bírt a kórházban maradni, utálta a karbolszagot és a kopott folyosókat. Undorodott, inkább aláírta a papírt és elindult, vissza a diákszállóba. A Gribojedov-csatorna melletti út hosszú volt, de legalább át tudta gondolni az elõzõ estét. Zsenya egy eldugott kis japán étterembe vitte õt, ahol a rajongók nem zaklathatták õket. Útközben alig tudtak haladni: a terrorizmustól rettegõ Pétervár számtalan rendõrt és igazoltató kordont rendezett az utcákra, tartva attól, hogy a terroristák kihasználják az ünnepi alkalmat, hogy megzavarják a lakosság egyébként is labilis biztonság érzetét.

- Nézd, Zsenya, ezt így ne folytassuk: csodálatos volt az éjszaka, de valamit félreértettél...- szólalt meg az asszony miután leültek.

Zsenya arcán látszik, hogy megkönnyebbült, de egyben kisé sértõdött is: õ akart szakítani, s kifejezetten idegesíti, hogy nemcsak nem sikerült, de most éppen õt tették lapátra, akármilyen kedvesen is. Bosszúsan mered maga elé, míg Mirjam megértõn nézi, és simogatni próbálná a szõke fürtöket, de Zsenya elrántja a fejét. Elfogódottan melléjük lépked valaki: "Persze, biztos már megint egy rajongó ceruzával és papírral a kezében... Szeretem õket, de most a fene vigye el, kivételesen békét is hagyhatnának!" - suhant át a fiú agyán, majd kissé rendezte arcvonásait és felnézett...

- Nem lesz a tied, te büdös kurva!... - a rekedtes sikítozás, ami ezután következett, már Juljáé volt, de az sem tartott soká. Egy pincér rohant el mellettük, hajánál fogva földre dobta a szõke lányt, a levegõbe lõtt, és kaukázusi nyelven ordított valamit...

Zsenya arca vérfagyasztó, amikor meglátja, hogy a bejárati ajtó felé sétál, pláne, mikor a csecsen felrántotta a földrõl, a halántékának nyomta a fegyvert, de Mirjam csak vállat von, és elvigyorodik... Zsenya sápadt arcát látta, ahogy a kaukázusi a könyökhajlatába szorítja a szõke fejét, s a fiú homlokához nyomja a fegyvert...

És önmagát, ahogy kinyújtja kezének harmadik ujját, majd mosolyogva nézi a vadember vörösödõ arcát... Persze, az történt, amit várt: a csecsen õrá lõtt, Zsenyát elengedte. Érdekes, hogy a golyóbecsapódást nem is érzi az ember... Csak fekszik, mozdulatlanul, mint akibõl kiszállt az élet.

Zsenya áll felette, megrázza õt, kiáltozik, majd zokogni kezd... Mirjam hogy mert csak úgy az ajtóhoz sétálni, hiszen tudhatta, mi fog történni?.. Korábban is rálõhettek volna. Még jó, hogy abban az irányban nem feküdt senki... Az ajtó mögött rendõrkordon, mesterlövészek hada, szirénák és villogó rendõrlámpák: hiszen ez politikai ügy, a csecsen odabenn fogolycserét akar a túszokért. A terrorista társát persze már kilõtték, de azért neki még sikerült sakkban tartani az étteremben lévõket. Mirjam! az nem lehet, hogy... Nem akarom!!!

- Zsenya, lesírod a ruhámat!...- szólal meg az asszony, s már rázza testét a parttalan nevetés. Persze, a fiú egyszerre kezd sírni és nevetni, s mellérogy a padlóra.

- Vidd haza Julját! - szól Mirjam hirtelen. Ez egy remekbe sikerült mondat, Zsenya arca azonnal elkomorul. A többi néma csend : a rendõrség, vallomástétel, értetlenkedés, s félóra alatt megint az utcán van, pontosabban útban a kórház felé.

Útközben megnézte a Mojkát, hogy pihenjen: kissé sötétzöld, de tiszta a víz, egy újságot visz magával... Csak ne szédülne ennyire, ez a fejfájás.. A vérnyomásom nem lehet túl magas...- gondolta az asszony, és továbbimbolygott.

- Vigyázz, te hibbant, be vagy rúgva? - hasított a fülébe egy borízû hang. Egy szakállas, õsz hajú munkásarc szegezte rá metszõ-szürke, bosszús tekintetét, mögötte egy sötétszõke, kefefrizurás kölyök nevetgélt. AZ utcán javították az aszfaltot, s majdnem beleszédült az egyik gödörbe.

- Mi van, kisasszony? Felöntöttél a garatra már ilyenkorán? - kérdezte tõle egy másik munkás nevetve. Mirjam elmosolyodott.

- Nem éppen, de ha van nálad egy kis vodka, megkínálhatsz! - Felváltva ittak az üvegbõl, s Mirjam érezte, ahogy újra kezd pezsegni benne az élet. Tovább iszogattak, s a fiatal férfi táskájából elõkerült némi falatoznivaló is. Mirjam sem volt rest, viccesen replikázott a két munkás beszólásaira: lassanként egy vérbõ pásztorjáték triójára hasonlítottak. Fejét hátravetve kacagott, hogy majd beleszédült, hömpölygõ, mély alt hangja betöltötte a levegõt, felverve a csatorna-mentén lakó kóbormacskák lézengõ csoportjait...

A szemközti oldalon sikoltva állt meg egy autó. Mirjam hirtelen magához tért, és elköszönt a két férfitól, megköszönve vendéglátásukat. Továbbszédelgett, de immáron nem a karja miatt. Mosolyogva gondolt a két munkásra, miközben a kollégium gogolian sötét és piszkos, de némi pókhálós titokzatos romantikával teljes kapuján belépett, amikor hirtelen valaki berántotta a kapualjba. Zsenya sápadt arca meredt rá, erõs kezeinek csontos ujjai acélkapocsként feszült az asszony két izmos karjára. Mirjam szinte hallotta, ahogy sebe újra felszakad...

- Egész éjjel kerestelek, mert nem voltál a kórházban...

Mirjam felnevetett. - Utálom a kórházakat.

A fiú szeme összeszûkült. Ölni tudott volna.

- Mit képzelsz! Engem nagylelkûen lekoptatsz, itt meg még az útszéli csavargókkal is iszol, tán még kefélsz is!! Mit képzelsz, te, te büdös kurva!!!

Mirjam arccal a falnak esett a hatalmas pofontól, arcát beverte, és lecsúszott a falon, de már semmit sem érzett. A fiú még mindig dühtõl sápadtan, de már kissé szorongva húzta fel a földrõl. De hiába szólongatta, egyre rémültebben...

Az elkövetkezõ három nap ködbe fúlt: hol magánál volt, hol nem, de a ködön túl csodálatos álmokat látott, tudta, hogy ezek fontosak, és ködös agyával igyekezett megõrizni õket. Gyöngy, a kedves Gyöngy persze odaadóan segített, a többiek pedig falaztak neki, míg lábra állt, s egy reggel újra bement órára.

Az egyetemi folyosó végén egy szõke üstök világított, borkabátban: Zsenya állt ott, s nyilvánvalóan várt valakit. Mirjam kissé sápadtan és ingatagon odalépkedett hozzá, s ráköszönt, látszólag vidáman, de hangján érzõdött a bizonytalanság. Zsenya megfordult, de nem mosolyodott el: hosszan nézte az asszonyt, majd egy hirtelen mozdulattal megölelte, és forrón megcsókolta. Mirjam agyán átfutott, hogy ez így mindenki szeme láttára kissé meredek, de átengedte magát.

Zsenya szemeiben szomorúságteljes elszántság ült.

- Elvileg szakítottunk, nem? - mondta az asszony, kedvesen csodálkozva.

Zsenya lesütötte a szemét, kissé megkeményedtek a vonásai, majd könnyek gyûltek a szemeibe, melyek lassan az arcán is peregni kezdtek, amit köhögéssel próbált leplezni. Mirjam csak nézte a fiút, majd meghitten átölelte, zsebkendõt vett elõ, letörölte a könnyeket, majd amikor a fiú kifújta az orrát, halványan elmosolyodott.

- Isten azért teremtette így a sírást, hogy a tragikusban legyen némi komikus is, ami oldja a szívfájdalmat...- Ez már a régi Mirjam volt: szemében gúnyos fény csillant, s újra átölelte a kuncogó fiút.

Zsenya megköszörülte a torkát, s színlelt nyugalommal kérdezte: - Nem jössz velem Moszkvába?..

-Nem. Ezt a háborút neked egyedül kell megvívnod. Elég erõs vagy hozzá.

A fiú nem mert elõhozakodni, miért is jött: örült, hogy az asszonnyal végre megint kibékültek. De a gyomrát szorította a félsz: érezte, hogy ezúttal nem fogja megúszni egykönnyen a versenyt. Magának sem merte bevallani, de nem bízott sem magában, sem Jégben többé. Úgy érezte, elveszítette az istennõ bizalmát, szeretetét, s ezúttal végleg elhagyta õt...

Mirjam újra megcsókolta, megölelte, és a fülébe súgta: "Tudom, de ne félj! Õrangyal vigyáz rád! Hívj fel, ha kellek!" Megcirógatta a fiú arcát, és elindult egy terem irányába. Hátra sem nézett, úgy integetett, de hallatszott ingerlõen huncut kacagása.

Zsenya utánabámult, ahogy a fekete hajzat eltávolodik a folyosón: lépései úgy ringtak, mint egy karibi táncosnõ feneke. Ezzel teljesen ki tudta borítani.

Zsenya szokás szerint rettentõ komolyan készült a fellépésre, a kûrökre: úgy érezte, ez a verseny most az egész szezont eldöntheti, az egész további sorsát, a versenyzést, minden ezen az egy kártyán múlik...

- Hiszen ha veszítek, csalódnak bennem, és ha csalódnak bennem, elfordulnak tõlem, és ha elfordulnak tõlem, még kevésbé tudok majd teljesíteni. Csak a rajongók hite tartja bennem a lelket, hogy tovább csináljam... Mi lesz?...

- Zsenya, - felelte Mirjam. - Az igazi szeretet a király szeretete. Azé az emberé, aki adni tudja, nem azé, aki koldulja. Ne légy a bábjuk, a játékszerük, légy a bölcs királyuk és szolgájuk egyben: azért jöttél a Földre, hogy a mennyekbe emeld a lelküket, hogy összekösd õket azzal a csodás fenti világgal... Igen tudom, idétlennek hangzik, de hidd el, így van! Adj meg nekik mindent, amit tudsz: itt nem rólad van szó, hanem az égi fényrõl. Nem te vezetsz: téged vezetnek, te csak továbbadod a tudást... A király ugyanis nem a trónon ül, a félelmetes magasságokban, hanem alázatosan szolgál.

- De mi van, ha rontok, ha nem lesz tökéletes?..

- Semmi, ami emberi, sosem lehet tökéletes. De adhatsz egy esélyt, ha átengeded az irányítást a fentieknek. Hidd el, senki más nem számít... Az ellenfeleidet felejtsd el. Bennük nincs meg ez a fény, akkor sem, ha mindent tökéletesen csinálnak...

Zsenya még csak gondolt a következõ mondatra, de Mirjam már elõre mondta a választ.

- Nem, ne mondd nekem, hogy a bíróktól nem félsz: nemcsak nekem hazudsz, de saját magadnak is. Csak az õ véleményük számít neked, de nem is azért, mert valóban megbízol bennük, hanem mert mindenáron érmet akarsz!.. Neked ebbõl ki kell lépned. A bírák, a pontszámok, az érem, mind-mind csak illúzió...

Mirjam csak beszélt, beszélt... Tudta, hogy itt már nem használnak a szavak, de azt is, hogy a mögötte meghúzódó érzelmek ilyenkor olyanok a léleknek, mint egy falat kenyér. Mély hangján lassan éber álomba ringatta a fiút...

Zsenya csukott szemmel hallgatta az asszony szónoklatát: a hang lassan elzsongította, s szemei elõtt megjelent mindaz, amit hallott... megjelent a koronás császár, megjelent a marionett bábu, a drótjaival, a nézõk, akik feszült arccal nézik ugrásait, a bírák is: nem úgy, ahogy a versenyen látta õket, hanem talárban, parókával, mint a filmekben. Szigorú arccal néztek rá, pálcájukkal fenyegetõen mutattak felé, de egyre kisebbek lettek. Valójában azonban õ kezdett emelkedni, mindenki fölött repülni. A mennyezet hirtelen áttört, felhõk lettek a helyén: a felhõkön fény tört át, s eltöltötte õt. A mellkasa hirtelen kinyílt, s meglátta tulajdon szívét, amibõl világítani kezdett a mennyei fény. De neki nem fájt mégsem, inkább jól esett. Érezte, ahogy a lelkérõl szint érezhetõen pattantak le a félelem húrjai, majd hirtelen szó szerinti melegség, forróság önti el. És megint megjelent elõtte az Istennõ, teljes pompájában, fekete hajával, fehér bõrével, lángoló szemével, kegyetlen szigorúsággal nézte, és intett, hogy kövesse...

A telefonvonal megszakadt, de tudta, hogy most már nem szabad újra hívnia az asszonyt: ennyi is elég.

Julja jött be a szobába, s meg is kérdezte, jól van-e, de a fiú válasza csak egy átszellemült mosoly volt. Visszafogadták.

A hangulat másnap, a versenyen is végigkísérte. Mestere is meglepõdött, hogy az utóbbi idõben kifejezette frusztrált, ideges fiú most mintha nem is a földön járna. Idegességének, mely szinte minden verseny elõtt elviselhetetlenné tette a kûrök elõtti várakozást, most nyoma sem volt: szót sem szólt, csak nézett maga elé.

Az ellenfelek között ott szerepelt nagy ellenfelének tanítványa, a csinos arcú, karcsú kis francia, akitõl mindenki annyit várt: lassanként azt is, hogy a király koronáját veszélyeztesse. Marcel határozott, kecses, rámenõs stílusa sokakat magával ragadt. Programjai, amiket elõadott, igazán impozánsan voltak összeállítva, de férfias stílusukban erõsen érzõdött egy ismerõs, a fiútól teljesen idegen hatás: mintha Alexet látta volna az ember, egy lényegesen kecsesebb testbe zárva...

Alex, Marcel edzõje lenézõen mosolygott, ahogy Zsenyát nézte. Az addigi próbákon látottakból, a megválasztott zenékbõl úgy ítélte, hogy a legtöbb bíró el fog fordulni az általános kedvenctõl, és végre új sztárral rukkolhatnak elõ, akibe annyi pénzt fektettek. Marcel szinte nem is volt ideges: elõre tudta, hogy nyert ügy az egész, ezúttal õ fog nyerni, hiszen õ a jobbik; legalábbis ezt hajtogatta neki már egy éve mindenki. Annak az ügyetlen orosznak egyszer már veszítenie kell. Hiszen tavaly is sikerült valakinek...

Marcel fekete haján fény csillant: elragadóan festett vörös kosztümjében, ahogy a jeget szelte... De az elegánsan elõadott programok, a tökéletes technika nem lehetett igazi ellenfele a szõke fiúnak. Addigi feszes, kemény, de kecses stílusa helyett mintha lebegett volna a fehér pályán. A programokat egyfajta révületben csinálta végig, tánca már nem a közönségnek szól, szinte szeretkezett a fehér anyaggal... Az addig élvezett ünnepléseket pedig mintha észre sem vette volna, s a pontszámokat meg sem hallotta. A kupával a kezében kissé szerencsétlenül álldogált, csak a kezét szorongató bírák, és a rajongók sikoltozása térítette magához, hogy a szokott grandeurrel integessen nekik.

Alex arcán megjelent a kötelezõ jellegû mosoly, de homlokán kidagadtak az erek, és a hangján érzõdött a bosszúság, ahogy Marcel gratulált az ellenfélnek

Ahogy Zsenya elfordult, a bosszúvágy ki is ült az arcára, dacolva a rá irányuló kamerák, fényképezõgépek tömkelegével. - Utoljára nyertél, ha kell, velem kell megküzdened legközelebb!

Az álomhangulat még a verseny után is tartott, s csupán Julja tudta megtörni. Az ünnepi vacsorán bejelentette a fiúnak, hogy gyermeket vár. Zsenya, mintha egy kovácsüllõt kötöttek volna nyakába, hirtelen lezuhant a földre. Boldog volt, õrülten boldog, egyszerre kétségbeesett is: mit kezdjen egy gyerekkel, amikor még a saját élete sincs megoldva?

Az elkövetkezõ két hétben egyszer sem találkoztak: az asszony szinte már teljesen megszokta Zsenya hiányát, csupán néha gondolt kissé fájó szívvel a fiúra. Egyben kissé elégedett is volt, hiszen valahol ezt is akarta: hogy Zsenya lelki egyensúlya visszatérjen.

Egy délután meglepetten pillantotta meg szobája ablakából a közeledõ fiút. Zsenya boldog mosollyal ölelte át, és a kezébe nyomott egy üveg mazsolabort: jókedvérõl azonban letagadhatatlan volt némi erõs szalonspicc. Persze, nem csupán ennek volt köszönhetõ, hogy azonnal visszatért közéjük a régi oldott hangulat. Beszélgetésük, marháskodásuk két jópajtás kedveskedése volt, egészen addig, amíg az üveg végére értek: Zsenya hirtelen õrülten boldognak, és felszabadultnak érezte magát, s úgy érezte, hogy ezt meg kell osztania az asszonnyal is, átölelte a derekát...

Mirjamot elzsongította a bor, s mire magához tért, már meztelenül ölelték egymást a szoba kis kanapéján. Ereje azonban nem volt, hogy ellenálljon: együttlétük csendes volt és gyors; Zsenya rémülten érezte, hogy az élvezet csúcspontján az egész világ kavarogni kezd körülötte...

Lassanként összeszedték magukat, nevetgélve kászálódtak vissza az ágyra. Az asszony megint jósolt neki, és zavarba ejtõ lapok kerültek a fiú sorsába: a vörös császárnõ kitartóan uralta a környezet lapjait, miközben az önmarcangoló lapok helyébe a megvilágosodás képei kerültek. Zsenya zsebében telefon csörrent: ekkor tértek magukhoz igazán. Mirjam kissé elszomorodva kérdezte:

- Tulajdonképpen miért is jöttél?

A férfi boldogan vigyorogva feküdt vissza mellé az ágyba: - Képzeld, apa leszek!!!

Mirjam meglepetten ült fel.

- Csak azért nem mondtam, mert akkor nem feküdtél volna le velem... - motyogta a férfi maga elé, s részeg elszontyolodással.

Mirjam szomorkásan elmosolyodott. - Akkor ez a búcsúéjszakánk. Holnapután elutazom.

Zsenya már elég sokat ivott, így szinte oda sem figyelt az asszony szavaira. A kiscica az ágyra mászott, majd a hátukon lefeküdt a takaróra, és nyelve hegyét kidugva elaludt.

Zsenya kuncogni kezdett. - Nézd, teljesen olyan, mintha házasok lennénk, õ meg a gyerekünk...

- Nem vigyáznál a cicára, ha elmegyek?..

Zsenya tréfásan tisztelgett. -Parancs! -

A bor fogytán szeretkezéssel folytatták a búcsúzkodást, s csak hajnalban hagyták abba. Reggel Zsenya újra búcsúzni próbált: Mirjam megígértette vele, hogy nem keresi többet... Végül gyõzött a józan ész: a fiú kezébe fogta a fekete kismacskát, és kisétált a kollégiumból, vissza se nézett.

Mirjam repülõtéren kissé rezignáltan bámult maga elé: nemsokára elindul, kiszakad a "csuzsoj mir"-bol, ahol olyan boldog és önfeledt volt. De ennek így kell lennie: álom volt az egész, és most jön az ébredés, mely ugyan nem lesz keserû, de édes sem...

Gyöngy látta Mirjam szomorkás hangulatát, s odahúzta õt az útlevélpulthoz, amikor kétségbeesett kiáltást hallottak maguk mögött: Zsenya rohant feléjük. Kétségbeesetten átölelték egymást, rettegve kapaszkodtak a másikba: nem szóltak egy szót, sem de nem engedték egymást.

- Csak még utoljára... - motyogta a fiú, és megsimogatta az asszony fekete haját. Mirjam könnyes, búcsúzó mosollyal nézett fel rá.

- Elnézést, asszonyom... - Az útlevéltiszt hangjára a varázs megtört, Mirjam lassan eltolta magától a fiút, aki hátrahúzódott, s onnét nézte a vissza nem pillantó asszonyt, addig, amíg csak láthatta a fekete hajkoronát. Az asszony csak a repülõn vette észre a kis, négyzet alakú dobozkát a zsebében, melynek belsejében egy ezüstgyûrû feküdt, pentagramma volt a foglalatában, s a fiú írása:

"Isten veled, Jégkirálynõ...".

Zsenya persze ott folytatta, ahol azelõtt abbahagyta. Korcsolyázott, versenyzett, gyûjtötte az érmeket, és a fellépéseket. De a háttérben senki sem látta, mire készül valójában, mit csinál éjszakánként egy kopott padlójú táncteremben. Még nem volt elég erõs, hogy bárkinek is elmondhassa. De most itt az asszony, a fekete angyal, aki mindennek oka és következménye...