Takács Erika : Jég és Hold 2.

 

Az öregasszony frissen, vidáman gyalogolt az égigérõ smaragdfák gyökerei között. A majmok és a papagájok visongása nem ígért sok jót, de a beszûrõdõ fénybõl már látta, hogy közel az erdõ széle... Kibukkanva a hegytetõrõl csodás táj tárult elé: a szemközti csúcsok, mint szégyellõs lányok burkolóztak a reggeli ködbe. Az út a hegy oldalán vezetett tovább, a hatalmas kaktuszok szegélyezték útját. Még jó messze a falu, délutánra tán odaér...

- Az istenek még alszanak... - mondta az öregasszony. A mondat a férjének szólt, aki már évtizedek óta halott volt, beszélgetett vele, szinte mindennap, s az indiánok falvában úgy hitték, a szellem válaszol is neki.

Innét, ebbõl a faluból származott el, még az idõk elején... Alig volt tizenöt éves, de szép lány volt, amikor a võlegényéhez vitték. A fõnök lánya volt, uralkodófeleség, a férje pedig hatalmas vagyon ura, azt mondták neki. Pedig õ nem akart még férjhez menni: folyton az erdõt járta, lassan névrõl ismerte a növényeket, fákat, állatokat, s tudta, hogy mivé szeretne válni. Már kislánykorában hallotta a hangokat, amik néha még éjjel sem hagyták aludni, sokszor még a csillagok, a fák, az állatok is beszéltek hozzá. S amikor elmondta, miket hall a lényektõl, jóslatai lassanként be is következtek. Apja, a törzs feje tehát elküldte a falujukhoz közeli erdõben lakó boszorkányhoz. Az öregasszony tanítgatta a gyökerek, fák, virágok titkaira, megtanította, hogyan értelmezze a jeleket.

Egyik álmában érezte, megjelent neki a jövõje: azt is, hogy neki innét nem szabad elmennie, de ha megtörténik, akkor visszatér, majd újra elmegy, hogy tudását megossza az utóddal, azzal a másikkal, aki átveszi tõle...mert ennyi az õ szerepe: nem terjeszteni, nem is gyakorolni, csak szûk körben, hanem megszerezni, begyakorolni, majd átadni annak, aki széles körben hirdetni fogja azt...

Nem akart férjhez menni, hiszen úgy hitte, neki át kell venni az öregasszony örökét, aki nem sokkal korábban fel is avatta. De amikor a városba értek, szinte elkábult az újdonságok varázsától. Kicsi, mozgó házak, s az emberek hatalmas kõkunyhókban laktak, sokkal nagyobbakban, mint kellett nekik... A városba érve furcsa, nevetséges ruhát kellett vennie, még a lábát is meg kellett vakítania valami furcsa lábbelivel. Amikor meglátta a leendõ férjét, akkor megértette, hogy ennek így kell lennie: a világ legszebb indián férfiát látta maga elõtt. A fiatal férfi valóban nagyon szép volt: hajlott orra indiánra vallott, de a bõre világosabb volt az övékénél, habár szintén rézszínû. Haja hollófekete, szemei, mint a párducé, áthatóan és kedvesen néztek rá.

1940-et írt a naptár. Elindultak hát...

Az idegen kontinensen nehéz volt az élet: sem a nyelvet nem értette, sem az emberek gondolkodását. Valami szörnyû titok lappangott mindenki mögött, melyet maguk sem láttak az emberek: Csakatan viszont ugyan talán nem volt a tökéletes társasági hölgy, de látta ezeket a szörnyûségeket.

Az egészbõl csupán ezek a démonok maradtak meg, no és a magány érzése: ott mintha hallgattak volna a hangok, nem beszéltek a növények, a fák és az állatok is mintha nem mertek volna megszólalni, színeik sem voltak, mindenhol csak az a furcsa, elkeserítõen szürke, színtelen árnyalat uralta az életet Budapesten. Mexikó színei, fényei mintha sosem léteztek volna... Mindenhol, mindig érezte azt a fojtogató, fullasztó hangulatot, mely minden percét megmérgezte. Lassanként megértette, miért uralja az ottlakók lelkét a szegényítõ szürkeség és depresszió.

S eközben a férje, hiába szerették egymást, valamilyen fullasztóan sötét titok nyomára jutott, és érthetetlenül titkolózva furcsa dolgokat tett: sokszor több tucat ember, nõk, férfiak gyermekek vegyesen tûntek fel a házban, ahol laktak. De egy idõ után mindegyik elutazott, elment titkos folyosókon, éjszaka, halk motorú dzsipek gyomrába szállva. Késõbb kiderült, hogy ezek egy nagy múltú nép gyermekei, akiket érthetetlen módon üldöznek, s a halálveszély elõl a férje villáján keresztül menekültek Dél-Amerikába...

44-ben Manuelitot elvitték, szõke, erõszakos emberek, meg is verték ott a szeme láttára, aztán egy hatalmas autóba rakták, néhány más ember mellé, és csak elvitték. Csakatant, itteni nevén Ritát, egy vonatba rakták a kislánnyal együtt, azt sem tudta, miért, hová: egy hatalmas bõröndbe csomagolhatta poggyászát, a hároméves Csaknicsinnel együtt egy vadidegen városban találták magukat, négynapi éhezés után... Még a vonaton kipakolta a bõröndöt, s belerejtette a gyereket, mert a hangok elmondták, milyen rettenetes helyre kerülnek, s mi a sorsa a sok körülöttük utazónak... A kislánynak adott egy képet: hármukról készült egy vasárnapi reggelen, amikor is kiöltözve megjelentek a fotós boltjában. De a bõröndöt is elvették tõle: egy kápó csapott le rá széles vigyorral a képén...

Alig egy év múlva felszabadították a tábort: csak annyit sikerült megtudnia, hogy a táborlakók mindannyian etették a gyereket, de az utolsó pillanatban a szovjet katonák elkobozták a bõröndöt, gyerekestül, s több hír nem jött felõle.

Azóta is beszélt vele, a szellemvilágon keresztül küldözgette üzeneteit neki, s csak azt tudta, hogy él, és boldog...

A köd kezdett felszállni, s Csakatant egyre jobban kínozta a hõség: elült egy kõre, s elõvette a vizet, az ételt, amit összekészített. A városban már várják a gyógyfüveket, az italokat, amit visz, sokan már elõre ott állhatnak, hogy jósoljon nekik. Ha tudnák, hogy a szakadt szoknyás, nagykontyos öregasszony a világ egyik leggazdagabb asszonya...

A férje birtokait természetesen megörökölte, s vitte is az ügyeket egy ideig, de miután húsz évig hiába kereste gyermekét a világ minden szervezetein keresztül, feladta... Pénzzé tette mindenét, s visszament a faluba, ahonnét egykor elszármazott. Õ lett a környék gyógyító asszonya, s nemsokára már a környékbeli települések, falvak népe is hozzá járt jóslatokért, gyógyfüvekért...

Csakatan újra megindult, s közben az éjszaka látott álmára gondolt: az Esõisten jelent meg elõtte, s kezébe adott egy kulcsot. Neki az lett a feladata, hogy megtalálja a zárat, amibe illik, s az ajtón túl nagy fényesség várta. Nem a földön túli fény, de egy titokra fény derül, egy keresett tárgy megkerül... Két virágot látott az ajtón túl: egy lilát, és egy vöröset, melynek már két hajtása is volt...

Lassan beért a faluba: az emberek elõre köszöntek neki, még a rendõr is megemelte tányérsapkáját elõtte. Az öregasszony fejet hajtott, majd újra gondolataiba mélyedt és tovább haladt a falu fõterén álló sátor felé. Útközben egy trafik mellett vitt el az útja, ablakában megsárgult újságok voltak kiakasztva, csipeszekkel. De még ez is felesleges luxus volt errefelé, ahol szinte senki sem olvasott napilapnál egyebet, de azt is csak a polgármester, legfõképp a gabonaárfolyamokat.

De hirtelen úgy érezte, vissza kell pillantania, s azt hitte: a szeme káprázik.

Sántikálva odalépkedett a trafik fényevesztett, piszkos üvegéhez, s kimarkolta a zsebtükrök és a cigaretták közül az újságot, és odadobott némi pénzt érte. Néhány héttel korábban kelt az újság: társasági pletykalap volt, színes címlappal, olcsó papíron, s a címlapon mintha egykori önmagát látta volna, egy orosz film plakátján...

Mirjam kissé elgondolkodva sétált a torinói utcán, miközben a kirakatokat nézegette: persze, az üvegek mögötti áruk tömkelege inkább humorosnak hatott, mint érdekesnek. Az ódon utcákon borongva egyre inkább megéhezett, mikor egy kávézó teraszán megpillantott egy szabad asztalkát. Letelepedett hát, s akcentussal ugyan, de megrendelte a menükártyán található majd összes cukrászsüteményt, valamint egy teát.

Megnyugtató volt, hogy a vártnál kevesebb programon kell részt vennie a filmfesztivál égisze alatt. Tulajdonképpen eljönni sem akart, de aztán gyõzött a rendezõ rábeszélése és a tudat, hogy egyhamar nemigen jöhet külföldre, hiszen mindenki tudja, hogy háború lóg a levegõben Európa, USA és a Közel-Kelet között. A film egyik fõszereplõjeként számos interjún, sajtótájékoztatón vett részt, sokszor Andrej, a másik fõszereplõ nélkül is, mivel a férfinak folyton próbákra kellett mennie, hiszen néhány nap múlva operabemutató... De ma mindent lemondtak, így elõtte ásított egy üres délután. Mirjam tehát egymás után majszolta sütiket, teázott és olvasott, végre, két gyerek zsivaja, és a háztartási teendõk szorítása nélkül élvezhette a szabadságot!

A tea remek volt, annak ellenére, hogy kávés nemzet fõzte. A párolgó ital finom gõze fölött elmerengett az elmúlt majd egy éven, és kissé fáradtan elnevette magát.

- Meg kéne néznem az operapróbát, de most nincs kedvem.- suhant át agyán, ahogy ott üldögélt a kávézó teraszán. - Andrej persze nem lesz morcos, hiszen nem is tudja, hogy már itt vagyok... Ha jól tudom, most riportot kell adnia, meg persze újabb próbák... Legfeljebb este láthatom, még hívni sem szabad! A holnapi premier biztosan csodás lesz, megint megrohanják a rajongók, s persze, nemsokára itt is bemutatják a filmünket, ami még azokat is felé fordíthatja, akik eddig a nevét sem ismerték a jóképû baritonnak...

Mirjam maga elé tette a kártyásdobozt, és lassan elõszedegette a lapokat.

Egy csinos fiatal férfi régóta nézegette a feketehajú asszonyt, ahogy iszogatja a teáját, és kártyát rakosgat maga elé: jó ürügy volt tehát, hogy megszólítsa, mert hogy valahol már látta, abban biztos volt...

- Elnézést, engedje meg, hogy bemutatkozzam: Alexej Jazsenko vagyok. Ha megkérem, jósolna nekem is?

Mirjam felnézett... ultramarinkék, nagy, szinte kerek szempár, dús, érzéki száj, gesztenyefürtök... Alex, a jóképû, a megismételhetetlen... Zsenya legádázabb kínzója... hogy kerül ide? Hát persze! - villant a nõ agyába. - Olimpia van, Zsenya pedig .... meg kell majd keresnem!" Arcára mosolyt varázsolt, és intett a férfinak, hogy üljön le.

- Mirjam Blazsennaja vagyok. Szívesen! Keverje meg a kártyát, aztán adja vissza!

A lapok nagy változást, nagy befejezést és a megbékélést jósolták: a fiú csak rázta gesztenyebarna haját, csinos arca hitetlenkedést árult el, de a körülötte hullámzó légkör éreztette, hogy nagyon is felkavarták a hallottak. Szégyenlõs mosollyal figyelte az asszonyt, aki nyugodt vonásokkal, kedvesen válaszolgatott neki. Szeretett volna közelebb kerülni hozzá, de érezte, hogy a fekete ismeretlenrõl, akármilyen készséges is, lepereg minden közeledési kísérlet.

Amikor meghívta egy italra - nagy meglepetésére - Mirjam mosolyogva mondott igent...

Este nyolckor találkoztak a Palazzo Reale elõtt: a lehetõ legrosszabbul megválasztott találkahelynek bizonyult, hiszen a téren nemcsak sokan nyüzsögtek, hanem a téli hideg is itt érzõdött a lehetõ legjobban. Mirjam nemigen értette, miért is mondott igent: ezt a fickót utálnia kéne, és elítélnie, hiszen mennyi keserûséget okozott, szinte mindenkinek, akivel összeakadt élete során. Szinte minden elvet elárult és minden segítõ kézbe belemart életútja során, de mégis tagadhatatlan volt, hogy nagyon is szeretnivaló emberre akadt dolga...

Amikor odaért, a fiú háttal állt: kezei a zsebében, és kissé dideregve kotorászta elegáns cipõjével az orra elõtt az aszfaltot. Egy ideig nézte, tanulmányozta a fickó mozdulatait, alakját: a széles vállak, az alacsony termet, de a hirtelen, energikus mozdulatok nem vallottak mûkorcsolyázóra.

Alex kezdett ideges lenni: miért pont ide beszéltük meg a találkát? Meddig késik még ez a nõ? Még jó, hogy a ma estém szabad: Marcel a családjával tölti, nekem meg semmi kedvem velük jópofizni. Inkább ez a csaj, ha már végre ideér... Ja, persze még van egy pár perce: a fenébe elromlott az órám... - Lecsatolta a karjáról és az elõtte álló villanyoszlop alatti kukába dobta. Újabb cigire gyújtott rá: már megint egy! Még jó, hogy Marcel szereti, ha dohányszagú vagyok. Végül is úgysem árt: mennyit korholt Pljusin bácsi, hogy teljes absztinencia, sem dohány, sem pia!.. És mégse volt belõle semmi gond, ha verseny elõtt rágyújtottam, vagy esetleg ittam...

A toronyóra nyolcat ütött. Alex dühösen rázta a fejét, de tovább morfondírozott. "Ha Marcel tudná, hol vagyok: õrülten féltékeny rám így is... Nem tehetek róla, hogy a csajok úgy rám vannak kattanva. Persze, hiába magyarázom neki, hogy a hûség viszonylagos: pasim úgyse lesz több, csak õ..." A toronyórára nézve hirtelen õrült düh fogta el: mennyit késik még ez a szuka!!! Várjon rá egy másik marha, én nem!..

Eldobta a cigijét, dühösen eltaposta, és energikusan megindult. Hirtelen megtorpant: eddig a háta mögötti oszlopnál álldogált az asszony, és õt nézte. "A fene vinné ezt a csajt! Halálra ijesztett!" - állapította meg Alex, aztán megrebbenõ szájjal elmosolyodott. Öntudatos mosolya Mirjamban derûs gondolatokat ébresztett: mintha egy oktalan kiskutyát látott volna maga elõtt, amint megpróbálja átugrani a hatméteres kerítést...

Vacsorázni mentek, de sikerült elkerülniük a luxuséttermek unalmát, s egy családias kisvendéglõben ültek le. Alex elõször idegenkedett tõle, de az elsõ kancsó vörösbor után már kifejezetten jól érezte magát. Derûsen beszélgettek, eleinte ugyan idegesítette a fiút, hogy nem értette, mi a furcsa a másikban. Ennek ellenére lassan feloldotta az az anyai gyöngédség, ami a nõ szemében látszott.

Mint a hagyma héjai, hullottak le lassanként a rárakódott álarcok: kibontakozott egy könnyen befolyásolható, érzékeny és kedves, de a környezet véleményére kissé túl sokat adó ember képe. Persze, féktelen hatalomvágya is megmutatkozott, hiába próbálta elrejteni, de az erõsebb akarat jelenlétében mindig hamar meghajolt...

A vacsora után egy szórakozóhelyre mentek, de a torinói éjszakai élet a közelgõ terrorveszély hatására mintha teljesen meghalt volna: kettesben üldögéltek egy boxban, rajtuk kívül csupán a pincérek álldogáltak a helyiségben.

Alex, a bortól felfûtve, alapos udvarlásba kezdett, de rámenõs stílusát, melyet a lányok mindig díjazta, az asszony apró nevetéssel hárította el.

- Kisfiú, szívesen bulizom, de semmi több .

- Féltékeny lesz a kedvesed? - bukott ki a spicces férfiból, s szemöldöke kérdõn a homlokára szaladt.

- Miért? Lenne rá oka? - replikázta Mirjam, s olyan elragadónak találta a fiú ackifejezését, hogy hangosan, de kissé fülsértõn felnevetett. Alex valahol már hallott ilyen hangot.

Gyorsan felhajtott még egy italt, de hiába: kínosan érezni kezdte, ahogy megrohanják az emlékek...

Kevesen tudják, hogy a testhez hasonlóan a lelken is lehet nagy sebeket ejteni, amiken keresztül, ha nem ápolják, a lélek rengeteg erõt veszíthet, ahogy vért a test. Ezeket a sebeket, ha nem ápolják, az önsajnálat és az önutálat elfertõzheti, s hatalmas lelki tályogokká alakulhatnak, ha nincs értõ segítség, melyek rövid-hosszú idõ után teljesen tönkretehetik az eredetileg szépnek-jónak indult lelket, és vagy gonosszá ferdítik, vagy depresszióba és végsõ soron öngyilkosságba kergethetik.

Ezeket a tályogokat tehát uganúgy ki kell nyomkodni, mint a testieket: ez persze, rengeteg lelki fájdalommal, rettegéssel és szomorúsággal jár, de aztán értõ kérdésekkel, szeretettel, kedvességgel, de könyörtelen igazmondással ápolni, amíg a lélek visszanyeri önszeretetét és megbecsülését önmaga iránt.

Örült tehát az asszony, hogy a fiúból sikerült felszakítani ezt a sebet, mert tudta, hogy a két ellenfél békülését hozhatja magával, ami fontos, nagyon fontos.

Alex tehát beszélni kezdett: eleinte még csak egy-két dolgot, humoros élményt mesélt el, aztán lassú, áthatolhatatlan füstköd ült az agyára, és apránként kezdtek felszakadni a múlt kútjai... Kisfiú volt újra, négyéves felszabadult kisördög: anyukája szeme fénye, szõke kékszemû, tökéletes pedigré. Csupán az állandó köhögés, a tüdõgyulladás aggasztotta édesanyját, és az állandó betegség ûzte bele, hogy egy nap a sportpályára vigye a beteges kisgyereket...

Itt persze mindenkit azonnal magával ragadott: pökhendi önbizalma sokakat megtévesztett. Szinte mindenki azt hitte, hogy született zsenivel van dolga. Mindig minden sikerült a fiúnak, aki lassan maga is zseninek kezdte képzelni magát: a megnyert versenyek érmei ott szerepeltek a polcain, és tudta, hogy egy nap a felnõttek versenyei is õ lesz az ász, a megismételhetetlen, akibõl több nem született még a Földön! Képzeletében látta magát, ahogy tömegek éljenzik meg, és senki sem kérdõjelezi meg tudását és képességeit. Igaz, bizonyos dolgok még neki sem sikerültek, de lassanként szinte mindenkit maga mögött hagyott a korcsolyában.

Csak egy lány nem adott rá semmit sem: Julja, a megközelíthetetlen szõke istennõ, akinek figyelméért minden fiú versengett a jégpályán és akívül is. Julja is a mûkorcsolyázás reménysége volt, a fiú nõi ellenpárja: tökéletes testében tökéletesen mûködõ agy lakott, mely soha, sehol nem engedte meg magának a tévedést, a rontás lehetõségét, és mindent ennek a tökéletességnek rendelt alá... Alex az öltözõk elõtt látta õt elõször, és azonnal érezte, hogy ez a lány lesz a végzete: úgy érezte, elsõ látásra belészeretett. De akárhogy próbálta felhívni magára a lány figyelmét, semmivel sem sikerült, sõt, a közös gyakorlásokon inkább egyfolytában csak rontott, rontott, rontott. Julja pedig csak nézte és fülsértõ hangon kacagott: így, ilyen megsemmisítõ gúnnyal és lenézéssel. Soha nem nyerte el a lány egyetlen elismerõ pillantását sem, így szerelme fokozatosan átfordult valamilyen megfordíthatatlan gyûlöletbe, amit mindenkire kiterjesztett, aki körülötte megjelent. Lassanként az egész nõi nemet gyûlölni kezdte.

Ráadásul az egyöntetû sikerek mellett megjelent a végzet szõke angyala is: egy vékony, csúnya kisfiú személyében. A tízéves gyerek egy szibériai kisvárosból került fel, de már ennyi idõsen is többet tudott, mint idõsebb átlagtársai, ráadásul alig fél év tanulás után már Alex trónját fenyegette. Alex tudta, hogy lépnie kell: ezt nem engedheti. Ráadásul a kisfiú, minden csúnyasága ellenére szellemes volt, félénk és kedves, de ha engedték, végtelenül vonzóan és felszabadult humorral tudott a lányokkal beszélni, akik már ekkor kedvelték, ifjúkora ellenére is. És nemcsak õk: Alex maga sem akarta bevallani, de neki is megtetszett az aranyhajú kisherceg, és nem kifejezetten jóbarátként nézett rá. A kisfiú nagyon igyekezett Alex barátja lenni: mindent megtett neki, a mit csak kért, és sokszor rendelte alá magát a nagyobb fiú akaratának. De volt egy határ, amit nem volt hajlandó átlépni: ez pedig a munka volt, a korcsolya. Alex akárhogy fenyegette is a kis Zsenyát, azt nem tudta elérni, hogy rosszabbul korcsolyázzon. A fenyegetés után jöttek az idõsebbekkel összefogott verések: de a kisfiú csak leplezte, dugdosta sebeit, és jobban tette a dolgát, mint valaha! Egy idõ után már versenyeken kezdett szerepelni Alex-szel együtt, ami nagyon zavarta: a srác fiatalabb kora ellenére sokszor már jobban vette a versenyeket, mint õ!

Alex eddig jutott az elbeszélésben, megakadt, és arcán látszott, hogy az önutálat és -undor tökéletesen megbénítja. Mirjam átölelte és magához vonta a szenvedõ férfi fejét, és addig simogatta, míg Alexbõl kirobbant a sírás, és csak zokogott, zokogott, amíg ereje volt. A végén teljesen elgyengülten csak pihegni tudott az asszony karjaiban, és rettentõen megrémült, amiért egy idegen elõtt ennyire kitárulkozott. s ha tudná a másik a többit, ami igazán fájt neki!..

Alex az utálat, és az egyre megmagyarázhatatlanabb szimpátia között ingadozott Zsenyával kapcsolatban. Egyre inkább vonzódott a fiatalabb fiúhoz, s rövid barátkozás után közeli viszony látszott kialakulni közöttük. Ezt rontotta el Alex egy szerencsétlenre sikerült szerelmi vallomással: Zsenya az utálattól és sértettségtõl sápadtan és könnyes szemmel rohant el tõle. De Alex nem hagyhatta annyiban: eredetileg rá akarta beszélni, hogy ne szóljon senkinek, de nem úgy alakult... egy este, amikor már mindenki hazament, az egyik fiúval kettesben lefogták Zsenyát.

- Miért sírsz? Furdal a lelkiismeret?

- Mi fáj nekik? Az, hogy nekem több jutott, s mert elmentem Oroszországból, hogy egy kicsit jobban élhessek, több pénzt kereshessek? Ez bûn?

- Mindez, természetesen nem baj. Lényegtelen, de tudd meg, az a gazdag, aki nem függ a gazdagságától, ha kell át tudjalépni azt: te elkeseredetten kapaszkodsz az illúzióba, amit csináltál magadnak... Nem akarod felismerni, megérteni, mi a teendõd... Biztos, hogy neked a világ másik felébe kellett elmenekülnöd Zsenya elõl? Egyáltalán, miért tetted?

- Ezt te nem értheted: mindenki õt imádta már, mindenki csak azzal volt tele, hogy Zsenya így, meg úgy! A végén Pljusin bácsi is csak õt dicsérgette: amikor 19 évesen voltam versenyen, és nem sikerült valami jól, akkor engem leszidott, és csak azt a fickót magasztalta. Azt mondta, hogy amit buktam, magamnak meg a slendiránságomnak köszönhetem, mert túl beképzelt vagyok! Tatjana Vasziljevna legalább megbecsült. És elérte nekem, hogy én kapjam az olimpiai aranyérmet: sikerült addig idegesíteni Zsenyát, amíg folyton csak rontott, és kétszer is elesett. Én lettem a bajnok: négyszeres világbajnok vagyok, és háromszoros Európa-bajnok, és még egy olimpiai aranyam is van! Ezt Zsenya sosem fogja elérni, akárhogy is magasztalják!!!

Alexbõl hangosan dõlt a szó, és az elégedett lenézés: igyekezett magát megnyugtatni, már az sem érdekelte, hogy hallgatja-e valaki monológját. Aztán felnézett, és reszketve várta az elismerést: Mirjam arcán semmi se látszott, csak a szemeibõl sugárzott valami. amit nem bírt elviselni.

- Hagyjuk ezt a pozitív teremtõs dumát: ez nem te vagy...

- Az micsoda? Már a pozitív...

- Léteznek a Földön emberek, de léteznek földre küldött angyalok is, emberi testben... Az elõbbiek megteremtik az emberi, földi élet lehetõségeit, az anyagi dolgokat; az utóbbiak pedig ennek a lelki részét vállalják magukra, és csatornaként élnek ember és Isten között: közülük kerülnek ki a mûvészek, papok stb: a szellem emberei. Az elõbbi akkor boldog, ha minél több tárgyat maga köré gyûjt, az anyagi valóság minél több jelét: manapság ez leginkább a pénz. Legnagyobb papjaik a milliomosok, milliárdosok: a pozitív teremtõk. Igyekeznek a tárgyakat maguk köré vonzani, és azt tartják, csak az a fontos az életben, amit számokkal körül lehet írni.

Te nem közülük való vagy, s már megérezted, hogy mi is az a fenti világ: és irigyelted Zsenyától. Láttad, hogy õ több, mint te, ezért megpróbáltál fölé kerekedni, lenyomni, ezért a sok érem, bajnoki cím... De a szájízed keserû, mert nem sikerült... Hiába a több érem, a nagyobb elismerés, mert neked valójában nem ez kell: nem tudod, mi a baj. Egész életedben szerettek, de te mégsem tanultad meg magadat szeretni: hiába a rengeteg munka, a tudás, mégsem hitted el, hogy te csodás vagy. Folyton csak bizonyítasz magadnak, bizonyítasz a környezetednek, akkor is, ha nem kell. És mégsem hiszel magadban.

- Hogyne hinnék! Már edzõ is vagyok, tanítom, amit tudok!

- Ami csak annyit jelent, hogy másra is át fogod örökíteni ezt a nagyszájú pökhendiséget, ami mögött kishitûség rejlik. Mert ez a tudás em a tied: csak kölcsönkaptad, hogy emgoldj egy életet, amiben elõre készen van a sorsod. Ha igazán szeretnéd magad, bíznál is magadban, nem kellene ez a hangosság: megtanultad volna az alázatot is. Az alázat pedig nem más, mint önmagunk értékeinek pontos meg- és -elismerése. És az is, hogy hódolatteljesen meghajtjuk a fejünket egy felsõbb akarat, vagy egy nagyobb tehetség, személyiség elõtt.

Aki nem ismeri saját értékeit, igyekszik megsemmisíteni ezeket az értékeket, tehetségeket maga körül. Úgy, mint Gogol Portréjának elsõ festõhõse. Te is ezt tetted, és teszed most is: meg akarod semmisíteni, hogy ne kelljen fejet hajtani elõtte. Holott ha tudnád, mennyire nagy a te értéked, azt is el tudnád viselni, hogy õ a nagyobb: nem csupán a tehetsége, a tudása, hanem õ másban nagy és fontos, mint te. A reflektorfény, akármennyit is kaptál belõle, nem a te eseted.

- Dehát akkor õ sme nagyobb, akkor õ is beképzelt, hiszen õ is csak kölcsönbe kapta a tehetségét! Mégis folyton nyerni akar!

-Állj, én nem mondtam, hgoy õ tökéletes... De õ indult meg a jó úton, és most van az idõ, amikor látzsólag le fog térni pályájáról... De ez is elõre meg van írva.

A fiú meg sem hallotta a mondatokat, csak mondta a magáét.

- Akkor mit csináljak? Üljek a seggemen, vagy mentem volna gyárba dolgozni a korcsolyázás helyett?!- szakadt ki Alexbõl a félelmes mondat, amit évekkel azelõtt Pljusin bácsi szájából hallott.

- Dehogy! Ha valaki tökéletesen a helyén van, akkor az te vagy: igen, megtanultad a szakmát, a lelkiségét is érted. Csak ahelyett, hogy inkább megtanultad volna az etikát és az alázatot, hogy taníthasd, edzõnek indulj már az elején, ahelyett elmentél mágusnak. Nem szolgálsz, hanem uralkodni akarsz. - Az asszony altján már hallatszott a fáradtság. Alex felemelte addig dacosan leszegzett fejét, és Mirjam szemébe nézett. A vonásokon kedvesség ült továbbra is. Újra elöntötte a szégyen, mindenért, amit elkövetett Zsenyával és másokkal szemben is, a vérhullám bájosan pirosra festette jóképû arcát, és könnyeket varázsolt szemeibe.

- Az elsõ gyógyír erre az lehet, ha elmész, és bocsánatot kérsz tõle, és Pljusin bácsitól is. Akármit mondanak rád, akárhogy is szidnak, fogadd alázattal és tudd, hogy mindennek ellenére méltó vagy a szeretetre és a megbocsátásra. És hidd el, vissza fogod nyerni a szimpátiájukat, s lassanként minden rendbe tudsz majd tenni magad körül. Azt pedig ne szégyelld, hogy testileg is vonzódtál hozzá... a barátság érzése olyan nagy volt benned, hogy kissé eltévedt, és egy alacsonyabb síkon próbált a felszínen maradni...

Alex kissé elsápadt: Úristen, ez a nõ tudja, hogy õ . Lehet, hogy Zsenya elmesélte neki?! A lélegzete is elakadt, szédülni kezdett, és fel akart pattanni, de érezte, a lábai teljesen cserbenhagyják.

Mirjam nyugtatóan megfogta a karját, és a szemébe nézve folytatta.

- Tudod, Zsenya nem egyszerû eset: õ egy mester, valójában összekötõ kapocs Ég és Föld között. Amit csinál, azzal sok ember számára hozza le az égiek üzenetét: neki sem siker jár, még az elismerés sem a legfontosabb, hanem az, hogy megnézzék az emberek, és megértsék az üzenetet... Ezért baj, hogy még mindig a sportban van: most már a mûvészek között lenne a helye. Eddig nagyon jó volt, hogy közétek került, és eddig ott volt, hiszen õ egyben harcos is, és ezt a szellemiséget el kellett, hogy hozza közétek.

- Szellemiséget?- hõkölt vissza Alex, összehúzva a szemeit.

- Elõször is azt, hogy nem elég pontokat gyûjteni, nem elég tökéletes gyakorlatokat végezni, ha nincs mögötte mûvészi erõ és legfõképp, szerény alázat, akkor semmit sem ér. Nála már túlhaladta magát a sport, és másfajta teremtést kellene már képviselnie... De most rólad beszélünk: gyenge vagy a környezeted hatásaival szemben, nem tudod a magad érdekeit képviselni a megfelelõ módon. Érezni rajtad, hogy rengeteg benned a szeretet, amit adni akarsz mindenkinek, csak nem a megfelelõ módon... Sokszor valószínûleg nem jól adtad, ezért úgy érezted, hogy a szereteted nem kell, hogy megtagadják, ellökik a kezed... Nem így volt?

Alex bólintani is elfelejtett az ijedtségtõl. De az asszony csak folytatta:

- A sok szeretetbõl, ha nem élik ki megfelelõen, vagy belsõ feszültség lesz, vagy gyûlöletté, gonoszsággá változik, tudod? A te szereteteddel is ez történt: sem Pljusin, sem Zsenya nem úgy fogadta tõled, ahogy akartad, ráadásul Zsenyával szemben másfajta adósságod is volt, ezért inkább megutáltad õket, mintsem magadat hibáztattad volna, és gyûlöletedben sokmindent rosszul tettél, gonoszul viselkedtél, nemde?

- Miféle... adósságom? - motyogta Alex, ködös hangon.

- Észre kellett volna venned, hogy õ a nagyobb tehetség, és fejet kellett volna hajtanod elõtte, bölcsen és szeretetteljesen: segítened kellett volna neki, hiszen nagyrészt ezért vezéreltek téged oda... Ahhoz, hogy edzõvé válj, fel kell ismerned a tehetséget, akkor is , ha nagyobb, mint a tiéd: ezt eddig meg is tetted. De a sokkal nagyobb feladat, hogy fejet is kell hajtanod elõtte: az alázat, az sokkal szívszakítóbb... Ha megtetted volna, akkor ez a szeretetmennyiség a megfelelõ csatornában áradna, és nem változna keserûséggé: a te kezedben válhatna egy-egy zsenigyermekbõl nagy mûvész. Mert egy mûvész kinevelése is mûvészet, a te mûvészeted... Mint ahogy Michelangelo is megalkotta Dávidot... Érted?

Alex szürkéskék szempárja kitágult pupillákkal meredt maga elé: lassan kezdte felfogni, mirõl is beszél a nõ... Telefonja váratlanul megcsörrent: a vonal túlsó végén dallamos férfihang hadart franciául valamit, persze kiérzõdött belõle a feszültség és a düh. Alex ingerülten válaszolgatott, majd hirtelen dühösen lecsapta a kagylót. Marcel már megint féltékenykedik: ha tudná, hogy még mindig csak dumálunk...

Igaza van a másiknak... ezt nagyon érezte, és nagyon szégyellte magát, szerette volna az összes bûnét meg nem történtté tenni. Szédelegni kezdett, köd borult a szemeire: kezeibe temette arcát, és próbálta összeszedni magát. A ködön keresztül érezte, ahogy az asszony felnyalábolja, aztán a taxiban ülve látta õt. Végül a szobájában tért magához: Mirjam ültette le a kanapéra, míg Marcel dühös hangját hallotta. A fiú persze kissé megnyugodott, mikor látta, hogy kedvesét épp a konkurrencia viszi haza, vállvetve levetkõztették és ágyba dugták Alexet. Aztán mindent elborított a jótékony ködhullám, és végre álomba merült...

Mirjam nevetgélve tért vissza a szobájába: este 11, Andrej éjjeli 1 óra elõtt nem várható. Az apartmantba lépve azonban a földbe gyökerezett a lába. Andrej ült a kanapén, összeszorított szájjal, szemei feketén sütöttek.

- Hol voltál?

- Egy fickó megkért, hogy jósoljak neki, aztán a lelkét is ápolgatni kellett egy kicsit...

- Milyen fickó? - a hangja remegett az emóciótól. Mirjam nyugodtan letette a holmiját, majd kiment az elõtérbe, hogy felakassza a kabátját, s levegye a cipõjét, de hirtelen a férfi markát érezte a karjára kulcsolódni.

-Azt kérdeztem , ki volt...?

-...ez a pasi, már hallottam. - válaszolta Mirjam nyugodtan. - Gondolod, hogy visszajöttem volna, ha lenne köztünk valami? - nézett vissza a férfira hûvös, kérdõ arccal. Andrej levegõt vett, hogy hirtelen átgondolja a választ, majd kissé nyitva maradt a szája, és erõtlenül intett egyet. Az egész, félóra alatt gyûjtött dühe elpárolgott: az asszonynak igaza van, tényleg nem jött volna vissza...

Mindkettejükbõl kitört a parttalan nevetés: a kanapéra telepedve alaposan kihahotázták magukat, majd a hálószobában kötöttek ki...

Andrej kissé hisztisen ébredt. Álmában végigélte, már megint, a közelmúltat, teljesne úgy, ahogy megtörtént, és ez - valahányszor elõfordult - mindig kiborította...

Álmában már megint egy szakításon volt túl: a felesége ezúttal úgy tûnt, komolyan válni akar. Õrülten szerették egymást évekig, de mióta az asszony fejében gyökeret vert az önmegvalósítás gondolata, szinte minden mondatában annak jelét látta, hogy õ, a férj háttérbe akarja szorítani, számûzni a gyerekszobába és a fõzõkanál mögé... Fiamma egykor korrepetitor volt a színháznál, ahová õt leszerzõdtették, így találkoztak: barna, göndörhajú, zöldszemû, arisztokratikus szépség. Már ekkor énekesnõ szeretett volna lenni, de jött a szerelem, a házasság, s rögtön a gyerek is... Amikor a kisfiuk hároméves lett, újra énekelni tanult, énektanárhoz járt, s már kisebb szerepeket kapott a Milánóhoz közeli kisváros színházában, ahol a lakásuk volt. Egyre kevesebbet látták egymást: Andrej - világhírû énekes lévén - a világot járta, de felesége most már nem kísérte fáradhatatlanul. Egyedül ült a reptereken, a gépen, egyedül a próbák elõtt és után, csak a sajgó hiány tudatta, hogy még nincs teljesen egyedül. Sokszor beszéltek telefonon, de nem tudott közelebb kerülni az egyre keményebb lelkû Fiammosához; a pétervári filmszerzõdés pedig egyenesen feldühítette az asszonyt. Fiammosa, édes-kedves Fiammosa, még kegyetlenül is gyönyörû... S most itt ült Péterváron, ahonnét elindult, egy szállodai szobában, mert a filmcég által kibérelt lakást még nem nézte meg... és a pokolba kívánta a karrierjét, mûvészetével együtt: legszívesebben otthon ült volna, Milánóban, a családja körében... A kicsi most biztos még alszik, Fiamma pedig már benn van a színháznál, hiszen a próba ott is korán kezdõdik...

"Na, gyerünk, megnézem azt a lakást..." - nyomta el a cigarettáját. Egykor leszokott róla, hiszen a hangnak nem használ a nikotin... de mióta zûrök voltak, újra felvette régi szokásait. "Vajon mire fogok még visszaszokni? Az italra is?"

Az ajtóban az ismerõs, feketefürtös nõ állt, akivel nemrég ugyanebben a városban találkozott, nem is akárhogy... Mirjam derülten ismerte fel leendõ lakóját: mindketten hangosan nevetésre fakadtak. Persze, a lakás szép volt, és egy tea mellett meg tudták tárgyalni a részleteket is. Este, már pezsgõt bontottak, és kissé spiccesen ünnepelték a szomszédságot: Andrej hirtelen legújabb szerepét, a Matadordalt kezdte énekelni, Carmen pedig táncolni kezdett az asztalon. Valamikori flamenco-tudását felfrissítve suhant, kopogott, toporzékolt és kellette magát, de oly õszintén, hogy Andrej fejében megfogant egy gondolat...

Másnap Mirjam szédelegve álldogált egy kávéautomata elõtt: a filmgyárban ez az egy volt csupán mûködõképes, de ez is csak nyögve-nyelõsen adta ki a fekete innivalót...

Aznap reggel Andrej cipelte oda, állítólag statisztaszerepre, de a rendezõ instrukciói után kénytelen volt rájönni, hogy nem lesz olyan egyszerû a dolog.

Rövid társalgás után csakhamar az öltözõben találta magát, ahol felöltöztették, besminkelték, majd vörös selyemruhában, fején áttört csipkemantillával, kezében csipkelegyezõvel álldogált egy feketehajú, megviselt arcú José/Andrej elõtt, s a csapó csattanására megkezdõdött az õrület...

Carmencitá és José eleinte kissé bornírtan, majd egyre belemelegedve kezdte ölni egymást. A lány szájából dõlt a szitok, csattogtak a káromkodások, de még így is szép volt, királynõi: José el sem tudta képzelni, hogy elhagyhatja õt. EZ elviselhetetlen!! Rettegve gondolt a nyitott ajtóra, de Carmennél nem használt sem a sírás, sem a fenyegetés.

A nyakára tett kéz alól is úgy siklott ki, mint egy született kígyó: gyöngyözõ kacajjal akart kirontani a szobából, hogy hattyúként suhanjon a másik, még nem megunt kedves felé, aki már az aréna elõtt várja.

Csak õt várja, s ez az idétlen még vissza meri tartani, a földhöz akarja kötözni, õt, aki mindig önmaga dönt! A vas érintését nem is érezte a bordái között, csak elszédült hirtelen, kiszaladt a lábai alól a föld, és úgy folyt ki belõle az élet, mint a sáros víz a csatornában, áradáskor...

-Ennyi!- úgy vágott Mirjam agyába ez a szó, mint egy éles penge. Estében kissé beverte a fejét, így szédelegve kelt fel a próbaterem padlójáról, és kitámolygott az öltözõ felé. A háttérben szavakat hallott: valaki gratulált valakinek, hogy ez egy csoda volt, épp idõben jött csoda, hogy megmenthessék a filmet, meg hogy még jobb is, mint az eredeti színésznõ...

A többi már elkerülte a figyelmét: elnehezedett tagjaival lehámozta ruháját, és átöltözött.

A kávégép elõtt érték utol: a köd lassan oszlani kezdett, a fekete, cukros lét iszogatva eljutott a tudatáig, hogy a rendezõvel beszél, aki filmszerzõdést kínál neki. Neki, akinek soha ilyen ambíciói nem voltak, sõt, még gyakorlata sem volt ilyesmiben!.. Megint nevetni kezdett, és majdnem elesett.

Alig két hete van a városban, de már ennyi minden történt vele: már csak Zsenyát kellene megkeresni!.. De nem lehet, nem volt mersze jelentkezni a fiúnál. "Majd késõbb, ha már beleszoktam! És különben is, csak megzavarnám: végre rendezõdött az élete! Feleség, gyerek, versenyek... Jobb, ha nem zavarok, semmi szüksége rám!" Persze, nem tudhatta, mi is a valóság, de nem is próbálta, s ezért sokszor haragudott magára.

A forgatás persze, zajlott, és a történet csakhamar az életben is ismételni kezdte magát:

Egy átmulatott éjjel utáni reggelen Mirjam Andrej mellett ébredt, és tudta, hogy ez nem csak egyszeri dolog lesz... Sok éjszaka és sok nappal következett ezután, amit egymással töltöttek, szinte házastársakként: a meghittség és a szeretet diadala volt ez a filmben tomboló érzelmek ellenében.

Mirjam sokszor majd összesett a fáradtságtól a munka után, de a szeretet tartotta benne a lelket: végre megint volt valaki, akirõl gondoskodnia lehetett. S akivel tette, nem volt számára akárki, ha nem is a szerelem frekvenciáján szerette. Eleinte nagyon haragudott a sorsra, amiért Andrej arcán annyi sötét, mély nyomot hagyott a szomorúság. Sokszor a férfi csak bámult maga elé, s úgy tûnt, teljesen elhagyta egykori életereje... De így Andrej lassanként visszavedlett régi hangulatába: elképesztõen vonzó, szédítõen csillogó szellemû, jó humorú, mosolygós férfi. Néhány aggasztó szokása azonban szintén visszatért: a dohányzás mellett néha a régi barátok és az alkohol...

A következõ szerzõdése három hónapra Torinóba szólította, egy sorozatban három szerepet kellett énekelnie. Már elõre tudta, hogy nem lesz könnyû, különlegesen, mivel ezúttal egyedül lesz. Mirjam csak néhány napot tud itt tölteni, s nélküle még mindig elveszettnek érezte magát...

De most- megnyugodva látta - Mirjam is ott fekszik mellette, és alszik: haja mint egy fekete tó vette körül az arcát...

A férfi az ablaknál állt, és kifelé nézett a ködbe. Hiába a mediterrán város minden bája, ha belefúlt valami undorító nyúlós valamibe... Bár nem is látott a városból szinte semmit, hisz az ablak is a modern, kissé kockaforma szálloda kertjére nyílt, néhány sápadt virággal és három, kissé asszonyosan telt nõalakkal, melyek a kertet próbálták díszíteni, valójában inkább csak megerõsítették annak lélektelen, modernista, rideg jellegét.

"Olyan, mint ahogy érzem magam!- gondolta Zsenya, majd hirtelen meglátta az ablak üvegén látható tükörképét. "Hát igen, megférfiasodtam! Tetszenék Mirjamnak..."- úszott eszébe, aztán rögtön elszégyellte magát.

Mennyi idõ is telt el azóta? Közel egy év, és semmi hír az asszonyról. Néha még eszébe jutott, de már inkább idegesítette, mint felvillanyozta volna az emlék. "Az volt az utolsó idõ, amikor még valakinek hittem magam!"- gondolta. Odasétált a bárszekrényhez, és kivett egy üveg ásványvizet. "Pedig hogy hitt bennem! Hogy biztatott! És ment is a dolog néhány hétig, esetleg hónapig: balettleckék egymás után, és számos terv, amiben elõször fel kéne lépnem. Aztán hazament, nyoma veszett... És jött az a jégshow Pozsonyban, de õ már nem volt, hogy segítsen... Eltûnt, mint a kámfor, hiába próbáltam megkeresni: az egyetemen sem tudták, mi történt vele, a vizsgáit nem tette le, a címét megváltoztatta, semmi hír felõle. Még a barátnõje sem tudta, merre jár...

Ha elõre tudom, alá sem írom azt a szerzõdést a szervezõkkel... Dehát annyi sportoló csinálta elõttem ugyanezt: visszamondták a versenyeket, de fellépni elmentek, hiszen az nem akkora megterhelés!.. És mindig megkapták rá az engedélyt!... Csak engem feszítettek keresztre az elmaradt elõadások miatt, holott Gegam tudhatta volna elõre, hogy ez lesz: ahogy egy rendes menedzser mindent elõre lát. De ennek csak a pénz járt az agyában, meg a fellépések... Pljusin bácsi sem sejtette, hogy az utolsó pillanatban megváltoztatják a szabályokat, csak hogy rákényszerítsenek a versenyekre, még sérülten is. Pedig tudhatták, hgoy egy sérüléssel fellépni lehet, de versenyezni nem! Persze, az elmaradt TV-szerzõdések miatt sok pénztõl elestek, tehát épp kapóra jöttem, hogy valakin példát statuáljanak... És diszkvalifikáltak, holott elõször még azt akarták, versenyezzek. Már egy féléve nem léptem versenybe: nem sok esélyem van, de most már végigcsinálom, lesz, ami lesz. Hogy is mondta Mirjam? A sorsom elõl nem szökhetek meg... Aztán marad az üzleti élet: utálom, dehát nincs más választásom: nekem már nem maradt más, hiszen versenyzõként nekem annyi..."

A férfi szájában megkeseredett a nyál, és undorodva nyelt egyet a vízbõl. - Mirjam hitt bennem, de én nem... Mi a fenét is gondolt rólam? Hiszen én csak egy ember vagyok, egy sportoló! Azt hitte, mûvész vagyok, nagy ember, pedig valójában nem vagyok senki és semmi... Most is veszíteni fogok, ahogy a közönség szeretét is elveszítettem néhány hónapja... Hogy fújoltak, meg is akartak verni, és tudtam, hogy már soha többé nem számíthatok a szeretetükre és megbecsülésükre, akármennyire is a Nemzetközi Szövetség volt a hibás... Naiv voltam, kis hülye! Ha Mirjamra hallgatok, lehet, hogy lenne valami esélyem, dehát õ is lehet ostoba: mit láthatott bennem, amire azt mondta, hogy "isteni lényeg", "angyalság"? Hiszen mindez csak illúzió, álom, aminek nincs alapja! Jobb, ha nem álmodozom. A verseny után visszavonulok, és vállalkozom: persze, milliomos nem leszek, de azért megél a család, nem is rosszul. A pályát pedig jobb, ha elfelejtem... Bár Pljusin bácsi nagyon fog hiányozni. Dehát inkább foglalkozzon a kicsikkel, szükségük van rá és a szeretetére."

"Hogy van az, hogy újabban ennyiszer az eszembe jut?" -sejlett fel benne, miközben unottan a kezébe vette a luxusszoba tévétávirányítóját, s a feszített tükrön az arca és az ágy helyett lassan képek tûntek fel. Valamilyen filmfesztivál képeit mutatták: új orosz film szerepelt itt elõször, melyet most fognak bemutatni a torinói filmfesztiválon.

-Új orosz film? Ja, igen, biztos az a Carmen cucc!..- jutott Zsenya eszébe, és már éppen továbbkattintott volna, amikor felötlött elõtte egy pétervári plakát: akkor nem nagyon nézte meg, csak annyit látott rajta, hogy a nõi alak és arc nagyon emlékeztette az asszonyra: kígyózó, fekete haja és elszánt mégis ködös fekete szemei voltak annak is, de valamilyen fura, oroszos nevet viselt...

A részletek egyre inkább magukkal ragadták, lassan maga is a film egyik szereplõjének érezte magát... S hirtelen Carmen egy arcmozdulatából döbbetn rá, hgoy valóban Mirjamot látja, az a megszokott szemtelen hunyorítás... Aztán az egyik jelenetben Don José és Carmen szerelmét mutatták: kissé különbözött a megszokott ágyjelenetektõl, de érzõdött benne az, amitõl kissé elszégyellte magát a láttán az ember, mintha a valóság egy szép, de intim szeletét látta volna meg. Zsenya hirtelen megértette, hogy miért is sikerült annyira intimnek a jelenet...és rettenetesen dühös lett az asszonyra. A tévét hirtelen kikapcsolta, az üveget pedig a falhoz vágta, habos buborékokat hagyva a tapétán. Homlokán kidagadtak az erek, kék szeme zölden villant, s közben hideg nyugalom szállta meg: Ezt még megemlegeti az a...

Aztán lassanként kijózanodott, s könnyektõl ködös szemekkel kezdte felszedegetni a földrõl az üvegcserepeket, az egyik darab beleszaladt a kezébe, vércsíkot hagyott a fehér bõrön... Zsenya hirtelen szédülni kezdett, s lassanként kijózanodott: Persze, ez csak egy film... De azért fáj, nagyon fáj...

csak arra tért magához, hogy a telefon csöngeni kezdett: Ánya asszony volt a vonalban. A kicsi, féléves kora ellenére, nemcsak mozgékony volt, de igen sírós is: erõs tüdejének minden erejét bevetve jelezte ébrenlétét a telefonban. Zsenya igyekezett beszélni neki egy pár szót, aztán lassan letette a telefont. Hát igen, ennyit a családi életrõl...

Másnap délelõtt Zsenya ott állt a hotel bejáratánál: Pljusin bácsit a riporterekre hagyta, de neki már elege volt lassan. Túl volt már egy sajtótájékoztatón, ahol kimérten fogadta az újságírók kérdéseit: gyakorlottan válaszolgatott rájuk, mint egy gép, különösen a magánéletére vonatkozóakra. Ezt már jól begyakorolta: mindent elásni a lelke legmélyére, csak a jeges nyugalom maradjon, némi kedvességgel fûszerezve, a nyíltság, barátságosság látszólagos jeleként. "Istenem, de fárasztó folyton kedvesnek lenni..."

A sajtótájékoztató helyén délután a Carmen stábja is újságíró-találkozót tartott: megint ott állt a plakát elõtt, Carmen jellegzetes tekintettel, félig leeresztett szemhéjjal lesett rá a képrõl újra.

Morfondírozva szállt be a liftbe, de mielõtt becsukódott volna az ajtó, kiáltást hallott, egy olasz mondatot, cipõk gyors kopogását. Tehát engedelmesen megfogta a liftajtót. A beszálló hölgy megrázta haját, és odafordult a fiúhoz, majd elakadt a lélegzete. Mirjam volt.

Elõször alig jutottak szóhoz mindketten, majd az asszony összeszedte magát, és rámosolygott a fiúra:

- Isten hozott! Régen láttalak...

- Szia! - nyögte ki a fiú, s érezte, hogy elönti a titokzatos forróság.

- Ne nézz már ilyen butuskán! Mindig talpraesett szoktál lenni, most meg úgy bámulsz, mint a boci az új kapura!.. Legalább puszilj meg, a régi szép idõk emlékére!...- nevette el magát Mirjam, de a pajtáskodó hang mögött be kellett vallania magának, hogy hiába volt az egy év, még mindig közeliek a Zsenyához fûzõdõ érzelmei...

"Igen, ez Mirjam, errõl ráismerek!" - mosolyodott el Zsenya, tréfás arcot vágott, és orosz módra, háromszor megpuszilta az asszonyt. Ölelésük közben egymás szemébe néztek, és mindketten zavarba jöttek megint.

- Hm, nem jössz fel hozzám, ha ráérsz? 402-es. Ihatnánk egyet a találkozásra!..- próbálkozott a fiú Mirjam hangvételével, hátha oszlik a feszültség. Az asszony újra elnevette magát, rápaskolt a fiú vállára.

- Azt hittem, már sosem kérdezed meg! Jó lesz egy óra múlva?

Zsenya lakosztályában idegesen mászkált fel s alá. Minden rendben: Pljusint leszerelte némi ürüggyel, és most alig várta...

"Õrült ötlet volt meghívni! Mit fogok kezdeni vele? Mit fogunk kezdeni egymással? Hiszen elmúlt benne a dolog: nem támadhatok rá, hogy nekem õrülten hiányzott!..Sosem folytathatjuk ott, ahol befejeztük."

Eszébe jutott a két, egymással töltött éjszaka, és kiverte a víz. Ígérete ellenére töltött magának egy konyakot, és felhajtotta: félelmetes találmány ez a nedû! - állapította meg. - mintha lobogó villámot kergetne végig az ember ereiben...

Élvezte a szédülést, s a hirtelen forróságot, ami elfogta. Kopogtak: az ajtó kitárult, s ott állt Mirjam, szebben és kívánatosabban, mint valaha. Zsenya megdöbbenve nézte: azelõtt mindig farmerben, vagy szolid ruhában látta az asszonyt, sminkben, estélyiben sosem, holott gömbölyû alakjával remekül harmonizált az éjkék testhezálló ruha. Igyekezett visszafogottan mosolyogni, megdicsérte a ruhát, majd töltött az asszonynak is egy konyakot. Átnyújtotta, de az asszony kezéhez érve megremegett a keze. A pohár a földrehullt, és eltört. De õket ez már nem aggasztotta: Zsenya az ajtóhoz nyomta Mirjamot, és egyre erõszakosabban csókolta a száját, a nyakát, kezei kétségbeesve szorították az asszony melleit... Felhúzta rajta a ruhát, és letépte a bugyiját, aztán már csak annyira emlékezett, ahogy meztelenül egymáshoz simulnak, és beléhatol az asszonyba... Odakint valami furcsán kopogni kezdett, erõteljesen és kitartóan, s valaki a nevét ismételgette.

Nagyon nehezen ébredt fel az álomból, egészen kábultan. "Persze, a konyak! Jól fejbevertem magam, pedig elvileg el akartam varázsolni friss és éleselméjû stílusommal... Hát isten neki!" Feltápászkodott, és belenézett a tükörbe: álomtól felduzzadt vonások néztek vissza rá. "Hát nem az a tipikus nõcsábászarc!" - füstölgött magában. A kopogás lassan elhalt, a nevét szólongató hang is elhallgatott. Gyorsan kinyitotta az ajtót: valóban az asszony állt elõtte. Az álomhoz képest is csodásan nézett ki: fekete nadrágkosztümöt viselt, s dísznek vörös nyakkendõt, melyet ingerlõen tûzött bele a mély dekoltázsba. Smink ezúttal sem volt rajta, csak az arca ragyogott a vidámságtól.

- Beengedsz?

A fiú zavartan elállt az útból, majd odabenn megkínálta Mirjamot egy konyakkal. Töltés közben megremegett a keze, ahogy az álomra gondolt. Az asszony viszont erõs kézzel vette át az italt, és néhány kortyra felhajtva körülnézett a lakosztályban.

- Kellemes hely lehet... Nem csúszik le rólad a selyemlepedõ? - szólt és hamiskás mosollyal nézett a fiúra. Zsenya nem bírta tovább: magához húzta az asszonyt és csókolni kezdte, majd megpróbálta kigombolni a kosztüm kabátját. Mirjam összeszedte magát és finoman, de határozottan lesöpörte magáról a fiú kezeit.

- Zsenya, ennek semmi értelme. Kérlek... A mi kapcsolatunk nem errõl szólt, és most sem errõl szól. Nem?

- Nagyon lefogytál...-szólt a fiú.

Mirjam nem felelt. Egy regényt meg tudna tölteni azzal a sok mindennel, ami történt vele, de mindezt nem akarta a fiú orrára kötni. "Csak azt nem tudom, hogyan kerüljük el eztán egymást!" - gondolta magában.

- Hogy kerülsz ide? Csak nem a téli olimpia izgat? Hiszen te nem szereted a sportversenyeket.- kérdezte újra a fiú, hangjában némi malíciával, közben az éjjeliszekrénybõl elõvett egy cigarettát, s rágyújtott. Mirjam szomorúan nézte Zsenya arcán az egyre mélyebb ráncokat... megviseltnek tûnt, és ez valamilyen különleges férfias fényt kölcsönzött kisfiús arcának. "Ha harminc lesz, eltûnik az arcáról a csúnyaság, és megkapóan vonzó férfi lesz belõle..."-gondolta az asszony, s közben simogatta a fiú aranyhaját.

-Hát most sem az érdekel... A filmfesztiválra jöttem: szerepeltem egy filmben, úgy tûnik, nem is rosszul... Az utolsó pillanatig nem volt biztos, hogy jövök: még nincs rendezve a jogi helyzetem, alig kaptam útlevelet.

- Mért? Hiszen Magyarországon laksz, te is a Közösség állampolgára vagy!

- Már nem. A honfitársad lettem, Péterváron lakom, egy éve költöztem oda, a lányommal.

Zsenya lélegzetét elfogta a megdöbbenés, majd halkan szólt.

- Miért más a neved?

Az asszony a szemébe nézett, elmosolyodott, homlokon csókolta, és kezébe adta egy pletykalap fakult példányát: a megfelelõ oldalon egy hosszú cikk kacskaringós történetet közölt egy asszonyról, aki 37 év után találta meg igazi családját, mert addig örökbefogadó szüleit hitte annak. A szülõk pedig orosz állampolgárok lévén, õ, vagyis Mirjam új hazát kapott: Oroszországot. Új hazát, új életet, új megélhetést - egyedül, hiszen szülei valójában már évek óta meghaltak, csupán örökséget hagytak rá...

A fiú fejében lázasan kergették egymást a gondolatok: ezek szerint akkor láthatja õt, amikor csak akarja, bármikor, és esélye lehet egy újabb, baráti kapcsolatnak is... Az öröm aranyfénnyel világította be a lelkét, s ez mosolyként kiült az arcára is. Mirjamot egészen meglepte ez a derû, ami annyira meg tudta szépíteni a fiú szíjas arcát.

- És veled mi történt azóta? Mi van a családdal, és a legfontosabb: a kislányoddal mi van?

Zsenya arcán megfagyott a mosoly, és sötét árnyékként maradt rajta.

Kedvesét, a gyönyörû Julját a beharangozott nagy esküvõ helyett egy rövid szertartás keretében vette feleségül, s a templomi szertartáson is csak a közeli családtagok álltak mögöttük. Szent Nyikolájból kilépve persze néhány újságíró fényképezõgépe várta õket, de hála az égnek, az esetbõl nem lett különösebb sajtóvisszhang.

És hét hónappal késõbb, november közepén, egy elõadókörút elõestéjén megszületett a kislány, Nagyezsda. Zsenya el sem tudta, hinni a boldogságot, csak ült, és nevetett az ápolónõre, mint aki megháborodott...

"Édes, kicsi Nagya, hogy fog gurgulázni, ha hazaérek! De jó érzés is hazaérni: nyugalom, csend, a feleségem és az háromhónapos kislányom... Hulla vagyok, de teljesen! Gyerekkoromban még ment a napi kilenc óra edzés, de most!.. Lassan, apránként elkopik minden izmom, az ízületeim.. és a térdem, az a kib...tt, már megint hasogat! De még nem operáltathatom meg, még nem! Még annyi a tennivalóm... Csak otthon lennék már! Beülök a kádba, és becsukom az ajtót és..."

Majdnem elaludt a volánnál, mire sikerült hazaérnie az edzésrõl. "Hiába mondja apu, hogy korán nõsültem: ez nem igaz! Kellett ez a nyugalom, a biztonság, hogy valaki vár itthon, akinek én kellek, és végre nem rokon, nem is egy kis rajongólány..."

Julja szórakozottan várta otthon: a vacsora félig hideg volt már, ezért a mikrosütõbe tette megmelegíteni, majd csendben kiment a konyhából. Zsenya csak nézte a forgó lemezt, és a tányért: "mintha a jég lenne, meg én... finom lehetnék, krumplival körítve..."

A program lejárt, könnyû csipogással jelzett, Julja pedig hangtalanul visszatért.

Kezdett kissé nyugtalanító lenni: ilyenkor már beszélgetni szoktak, elmeséli, mi történt vele egész nap... Julja persze itthon van a gyerekkel, dehát neki is szokott lenni mondanivalója... Lassanként hideg félelem kúszott a torkába: valami történt. Talán Nágyával? Akkor már szólt volna. Anyával, apával? Csak mondaná már!..

- És mi volt veled egész nap? - igyekezett, hogy hangján ne érzõdjön a nyugtalanság.

Julja csak megrázta a fejét, hagyta enni, kiment a konyhából. Zsenya csak turkálta az ételt a tányérján, addigi éhe szinte teljesen elmúlt: miért nem mondja már?! A kínai csirke, amit mindig imádott, most teljesen hidegen hagyta, néhány falatot legyûrt, aztán feladta. Betette a hûtõbe a tányért, és belépett a szobába...

Julja csak ült a kanapén. Feszesen, kihúzta magát, két combját egymás mellé szorította, és kezeivel átfogta. Arca sápadt volt, szemeit kissé összehúzta. Ujjai között teljesen laposra nyomódott cigaretta füstölt, és körülbelül úgy nézett maga elé, mint a keresztény, akit nemsokára a vadállatok elé vetnek.

-Zsenya, mondanom kell valamit.

A férfi érezte, ahogy a hideg már a gerincén kúszik lefelé. Lassan a kanapéra csúszott, és csak hallgatta, amit az asszony mesélt.

Julja csak mesélt, és mesélt, és mesélt... És lassanként kibontakozott a történet, egy magányos és rettegõ ember története. A szülés utáni egy-két hét ugyan csodálatos volt, de Zsenya nem vette, nem is vehette észre a rajta eluralkodó depressziót: Európában volt, fellépõkörúton, s legfeljebb a telefon volt, mint közvetítõeszköz. És Julja egy este elment otthonról, a kicsit Ánya asszonyra bízta, és megkereste a régi ismerõsöket. Persze, csakhamar egy buliba tévedt, ahol megismert egy férfit... Azt nem tagadta, hogy nem a heves érzelmek tartották Zsenya mellett addig sem, de miután Borisszal megismerkedett, azonnal tudta, hogy ez nem mehet így tovább.

Az elmúlt két hónap maga volt a menny és a pokol: boldog volt, szerették, és õ is szerelmes volt, ezt érezte erõsen... de nem az újdonsült férjébe, akitõl gyermeke is volt, s akihez évek szeretete, megismerése fûzte. Sokszor próbálta tisztázni ezt a kettõs játékot, hiszen Borisz is könyörgött neki, mielõtt a Kaukázusba utazott, az egységéhez. Julja viszont nem tudta megtenni, mert látta Zsenya boldogságát, és szeretetét a gyerek iránt. De aznap reggel, a pozitív terhességi teszt minden a feje tetejére állított...

- Elköltözöm tõled, elmegyek Borisz után, az õ magzatával a hasamban... A gyereket nálad hagyom, nem vihetem magammal. - szólt csendesen.

Zsenya csak ült, és érezte, ahogy minden erõ kiszáll belõle... de érezte, hogy most egy sokkal nagyobb erõ áll vele szemben, és ez nem más, mint a szerelem, a kétségbeesett, a mindent elsöprõ... Azelõtt talán megpofozta volna, talán nagyjelenetet csinál, megpróbálta volna megkeresni a gaz csábítót, és mindent megtesz, hogy lehetetlenné tegye, és becsületén esett foltot legalább egy monumentális verekedéssel mossa le... De most már tudta, mi az igazi szerelem, mi az igazi szeretet, és hogy el kell engednie a másikat.

Mirjam érezte, hgoy a fiúban nagy harcok dúlnak, hogy valami nagy dolog történhetett, de azt is, hogy ez nem a tragikum, inkább valamiféle rezignáció felé hajlik. Megnyugtatóan megsimogatta a fejét, s csak annyit kérdezett:

- És a gyerek?

Zsenya az asszonyra nézett, majd lesütötte szemét, és megkockáztatott egy mondatot, mely kissé remegõ hangúra sikeredett:

- Nagyenykát Julja otthagyta nekem, elment egy pasi után, a Kaukázusba. Anyum neveli... -

"Engedd el, hadd menjen útjára!" - gondolta az asszony, s a szõke fejhez szorította az arcát. A fiú szemei le-lecsukódtak, s a konyaktól elszenderedett, az asszony lefektette, s a feje mellett ült, amíg végképp el nem nyomta az álom, és simogatta a haját.

Egy rendõrautó vijjogására riadt fel: a fiú feje az ölében, teljesen felöltözve... Délután volt: egy félóra múlva kellett a hotel halljában megjelennie egy újabb riporton. Puszit adott a szõke hajzuhatagra, a fiú is kinyitotta szemét, és ködös szemekkel felnézett: persze, Mirjam elment, de majd visszajön, úgyis visszajön, hiszen errõl már annyiszor álmodott...

Mirjam a riport után kissé ingerülten tartott a szobája felé: az újságíró kifejezetten indiszkrét kérdéseket tett fel, fõképp Zsenyáról. Természetesen azt akarta megtudni, milyen volt a kapcsolatuk, s zavaróan sokat tudott arról is, miként hagyta el a fiút a felesége... "Sebaj, legalább én is többet tudtam meg róla!"- mosolyodott el gúnyosan. Az apartmanba érve az ajtót zárva találta, odabentrõl pedig fojtott zajokat hallott, majd tétova hangon kiszólt a férfi: Ki az?

- Szerinted? - nevette el magát az asszony, de már érezte, hogy nincs rendben valami. Andrej kócos feje jelent meg az ajtóban, testére lepedõ csavarva, de szemei nem éppen álmosan csillogtak.

-Szia.. .- nyögte ki kényszeredetten a férfi, és érezni lehetett a hangján, hogy szörnyen szégyelli magát. - Ne haragudj, csak holnapra vártalak...

- Ki az? - hallatszott a szobából, mire Mirjam mosolyogva, kérdõ arccal nézett a férfira. Andrej vesztes arccal engedte el az ajtót, hogy Mirjam beléphessen. Odabenn a feltúrt ágyban egy vöröshajú nõt látott, s azt is tudta, honnét ismeri. Andrej felesége, Fiammosa volt az.

Mirjam hangosan nevetni kezdett, habár legszívesebben elsírta volna magát... Fiammosa eközben felháborodottan bámult felváltva rá és Andrejre, miközben tátott szájjal kapkodta a levegõt. Hirtelen megjött a hangja, és rikító hangon olasz és orosz nyelvû káromkodásokat és szidalmakat záporozott mindkettõjükre, majd felpattant és öltözni kezdett. Mirjam nyugodtan odalépett hozzá, és megfogta a karját. Fiammosa megpróbálta lesöpörni magáról, de hirtelen felszisszent, mert Mirjam megszorította.

Aztán elengedte, és a fejét rázva kisétált. Andrej felriadt kábulatából, és nadrágot rántva, mezítláb utánarohant. Még a liftnél utolérte, mert az asszony csak állt, és bámult maga elé...

- Tudom, hogy most mit gondolsz...- kezdte a férfi, de maga is érezte, hogy hazugul hangzana bármi, amit mondani akar. Lassan, a falnak támaszkodva a fölre csúszott, és fejét a kezébe temette. Mirjam mellé ült, és simogatni kezdte a haját, majd átölelte.

- Nem azért, mert téged nem szeretlek... de amikor megláttam... tudod, én nem tudtam elõre, hogy õ lesz a partnerem a színpadon: csak amikor ideértem, akkor tudtam meg... és amikor újra láttam... Bocsáss meg, hülye voltam, ne haragudj!!!

A férfi minden szót szinte erõlködve ejtette ki, majd eleredtek a könnyei is. Az asszony tovább simogatta a férfi haját, apró puszikat ejtett a halántékára, hogy megnyugtassa, mire az bûnbánóan hozzábújt, és hangosan kezdett sírni. Mirjam halkan énekelni kezdett egy altatódalt, és közben dédelgetve ringatta a férfit...

Hirtelen felnéztek: Fiammosa állt elõttük, megdöbbent arccal...

A szobába visszatérve leültek, Fiammosa sem, Andrej sem mert megszólalni, úgy ültek, mint a lekvárlopáson csípett kisdiákok. Mirjam csak vihogott magában. Nagyjából maga sem tudta, hogyan tovább.

- Na mindegy: áldásom rátok!- szólalt meg hirtelen, mintha egy gondolatot fejezne be.

Fiammosa persze a maga szenvedélyes módján reagált: újra magához akarta ragadni a szót, de Mirjamra nézve, megint csak tátogni tudott. Csak nézte a két másikat, és maga sem tudta, miért nem bír megszólalni. Mirjam kinézett az ablakon: az ég alján vérvörösen világított valami, holott éjszaka volt. Hirtelen hatalmas villám csapott be, s hatalmas robajjal zuhogni kezdett az esõ...

- Persze, számítottam a dologra, de nem hittem, hogy ilyen hamar... Azt hiszem, azért tudom ilyen könnyen venni, mert én sem szerettelek szerelemmel... Viszonylag jók a mai mutatóim, ma te vagy a második pasi, akit elhessegetek magamtól...

Kissé szomorkásan felnevetett, s elindult az ajtó felé. Visszaliftezett saját szobájába, és ruhástul végigdõlve elaludt, mint akit fejbe vertek.

Reggel még mindig jégesõ csattogott az ablakokon, szinte járhatatlanná téve a Torino utcáit. "Persze, az egyedüllét nem magány, hiszen családom van, barátaim, de ez ilyen reggeleken nem segít" - gondolta Mirjam, miközben az étekzõteremben, reggelije maradékai fölött a teáját iszogatta. Halk kopogás hallatszott, s a "Tessék!"-re válaszul Zsenyát látta belépni. Elmosolyodott, Zsenya kissé értetlen arccal vele nevetett.

- Mi az?

- Semmi! Éppen arra gondoltam, milyen nehéz a magány ilyen idõben... erre a Sors ilyen kedves meglepetéseket küld nekem... Gyere, egyél velem, ha szabad.

Zsenya a tea mellett végre megtört: elõször könnyekkel a szemeiben, késõbb már nyugodtabban mesélte el házasságának összeomlását. Mirjam kedvesen simogatta a fiú aranyhaját: mennyivel bölcsebb lett, mióta nem találkoztak... és ez milyen szívszorító!

Zsenya úgy érezte, mázsás kõ esett le a szívérõl, s boldogan kortyolgatta a teáját.

- Hmm, hmmm... és a verseny?

Zsenya ettõl a kérdéstõl félt a legjobban. De nem is próbálta tisztázni a dolgot maga elõtt: nem foglalkozott vele, inkább csak tette, amit kellett: edzések, edzések és edzések. Azelõtt gyakran vitatkozott Pljusinnal, sokszor voltak önálló ötletei, de az utóbbi idõben, különösen mióta Julja otthagyta, mintha eltört volna benne valami... Jég, akit mindig úgy imádott, már csak szürke robot maradt számára, amit meg kell csinálnia, akkor is, ha semmi kedve sincs: a korcsolyája már csak egy darab vas volt számára, nem a szabadság és az alkotás jelképe. A tánc még tartotta benne a lelket, de lassan annak sem látta már semmi értelmét... Neki egyedül kell majd egy gyerekkel bírnia. Vagy megnõsülni... Nem, erre gondolni sem akart. "A nõkkel végeztem!" - állapította meg magában.

A megállapítás hangosra sikeredhetett, mert Mirjamból nevetést csalt ki, s egy öleléssel, puszival "jutalmazta" a választ... Zsenya megkönnyebbülve puszilta vissza, és ölelte át a régi jópajtást.

- És neked nincs senkid? Tegnap azt mondtad, a barátoddal vagy itt...

Mirjam kissé gúnyosan mosolyodott el. - Hát... visszatalált a feleségéhez.

Zsenya meglepetten tapasztalta, hogy az asszonyban semmi keserûség nincs, nevetése inkább jókedvûen hangzik.

- Semmi gond: tudtam, hogy nem õ a Nagy Szerelem, csupán kölcsönbe kaptam... Olyan aranyos volt, amikor tegnap rajtakaptam... - mosolyodott el Mirjam. - Egész jól áll neki a lepedõ: akár Julius Caesar is lehetne a színpadon...

- És hogy tudod ezt ilyen nyugodtan fogadni?! Én biztos, hogy nekimentem volna!.. -pattant fel pirosló arcal Zsenya.

- Nézd a másik oldalt: újra megtalálta az asszonykáját, végre megint együtt a család. Kicsit olasz módra, hisztisen, de együtt. Végül is: nem voltunk szerelmesek. Kicsit idegesített volna, ha a nyakamon marad...

- És veled mi lesz?

Mirjam elgondolkodva nézett ki az ablakon. "Jól elvagyok én egyedül is... Ha majd valaki engem választ, akkor nem leszek az, de magányos így sem vagyok." Hirtelen, mintha csak választ kapott volna a gondolataira, Zsenya állt meg mögötte, és átölelte a vállát.

"Igen. Így most nagyon jó."

- Eljösz majd megnézni, ahogyan edzek? - kérdezte Zsenya kissé félszegen.

Taxiba ültek, mivel a férfinaknak már sietnie kellett a pályára: Pljusin már a bejáratnál várta, kifejezetten ideges arccal. Mirjam boldogan nézte, ahogy elõször bemelegített, majd gyakorolt az edzõteremben, késõbb pedig már a jégen gyakorolta a program kényes pontjait. Feltûnt mellette a csinos, fekete francia fiú: minden mozdulatával igyekezett ellenfele stílusát utánozni, s eddig kifejezetten ügyesnek tûntek próbálkozásai. Most azonban, Pljusin és az edzõteremben lévõk legnagyobb meglepetésére, Zsenya nem a korábbi üres, tompa tekintettel gyakorolt, hanem érezni lehetett, hogy visszatért lelkébe nyerni vágyás... Mirjam is ott ült a pálya szélén és aggódva nézte õt: érezte, hogy Zsenya most valami nagy befejezésre készül, és nemigen tetszett neki a fiú arckifejezése. Újra azt az elkeseredett elszántságot látta rajta, amit már azelõtt is: látta, hogy Zsenya mindenáron nyerni akar, bizonyítani, most még utoljára, hogy azután abbahagyhassa...

"Zsenya, ne csináld, kinyírod magad!.."-suttogta maga elé az asszony, de tudta, hogy jelen esetben kár minden szóért...

Zsenya úgy érezte, újra színesedni kezdett a világ, megtelt illatokkal, élettel, és Jég is megint kibontotta haját elõtte: lila fényével rámosolygott, s érezni kezdte, hogy nem reménytelen, hogy van még esélye boldognak lenni; csak egy utolsó, hatalmas hajrá, egy utolsó érem, amit azután az éremtartó zsiráfja nyakába akaszthat, és megpihenhet végre - az új erõpróba elõtt. Mert érezte, hogy van értelme, és akarja is csinálni: erre született és így, munka közben szeretett volna meghalni. Hirtelen eszébe jutott az álom is, amirõl Mirjam mesélt az utolsó éjszakán, de cseppet sem volt félelmetes, inkább szimbolikus értelmet érzett mögötte. A befejezés egyfajta halál is: és õ most befejezi, ha addig él is...

Hangulatát csupán az törte meg, hogy a tréningek gyér közönsége között inkább antipátia volt érezhetõ az orosz versenyzõk, s leginkább az õ irányában: az amerikai propaganda, az ellenreklám és fõként az elõzõ szezonbeli eltiltása érezhetõen nagy hatással volt rájuk. "Igen, ilyenek hát, akiknek adni akartam..-gondolta a férfi, s összeszorított szájjal továbbkorcsolyázott.

Az edzõteremben feltûnt a délután folyamán Alex is: összehúzott szemekkel nézte Mirjamot, és köszönését sem fogadta. Szemlátomást nagyon szégyenkezett az elõzõ este miatt, és ezt igyekezett gyûlöletben kimutatni. Mirjam azonban nem hagyta magát: odament hozzá. Alex igyekezett rá sem nézni, s kényszeredetten beszélgetni kezdtek. A férfi lassan rájött, hogy sem Marcelt, sem Mirjamot nem feszélyezik a történtek, sõt, tanítványa és az asszony egyfajta pajtáskodó hangon beszélgetnek egymással. Ez már nem volt ellenére. De Zsenyára mégsem mert még rápillantani sem: igyekezett megéreztetni vele, hogy levegõnek nézi. A kis francia viszont a kezdeti idegenkedés ellenére összeismerkedett Zsenyával, s a kávészünetben már jókedvûen beszélgettek... Marcel egyre inkább elcsodálkozott a másik közvetlenségén: Alex nem ezt mesélte nagy ellenfelérõl, inkább megközelíthetetlen, rideg embernek mondta a szõke fiút, aki most még néhány tanáccsal is segítette a legnagyobb ellenfelét... A szünet végén már barátokként szorítottak kezet. Alex a távolból nézte õket, de érezte, hogy a másikkal való találkozást nem kerülheti el.

Teltek-múltak a napok, és egyre inkább közeledett a megmérettetés. Pljusin eddig erõsen tartott a versenytõl, hiszen a diszkvalifikáció okozta kiesés nagy visszaesést okozhatott volna, mind pszichikailag, mind pszichológiailag. Nem mintha a fiú nem tett volna meg mindent, de egyre inkább rontotta képességeit az erõsödõ térdfájás, mely lassan két éve kínozta a fiút, de újabban már az injekció sem segített.... És bár nem kimondottan, de magát hibáztatta a dologért: Zsenya persze sem szóval, sem tettel, sem pedig érzéssel hibáztatta õt, sõt igyekezett éreztetni, hogy a kettejük közötti apa-gyermek kapcsolat lehetõleg még erõsebb lett.

Most azonban az eddig tapasztalt térdfájás szinte megszûnt, a fiú végre meg tudott nyugodni: a szívén húzódó tompa fájdalom is felengedett. Lassanként a jövõre is mert gondolni, és bizakodóan tervezgetni a konkrét teendõket. Az a tudat is erõsítette, hogy ha vége a versenynek, akármi lesz is, leteheti a lantot... lesz egy fegyvertársa és támogatója...

Mirjam szinte mindennap megnézte õt: a filmes stábbal betervezett kötelezettségeinek vége volt, s egy utolsó koktélparti után végre szabad lehetett. Tíznapi szabadságot engedélyezett magának, hiszen új munkája még nem volt.

Az edzéseken derült ki, hogy a fekete fiúszépség, ha nem is tökéletesen, de már elõ tudta adni a híres Bielmann-forgást, ami õsidõk óta Zsenya védjegye volt... Senki sem kételkedett, hogy közülük kerül ki majd a bajnok.

Alex-szel is többször találkozott, de mindig kimérten viselkedtek. A rövidprogram elõtti esti edzésen Zsenya épp felnézett egy ugrássorozat után, s meglátta, ahogy Alexet Mirjam mellett: sikerült egy hatalmasat tántorodnia. Azonnal otthagyta a jeget: elõször messzirõl figyelte a párost, ahogy Alex egy mondatára Mirjam jóízût nevet, s összeszorult a szíve a fájdalomtól és a keserûségtõl... Ilyen volt Alex mindig: ha neki, Zsenyának tetszett egy nõ, a másik szinte azonnal rászállt és meg is szerezte, ha volt egy barátja, Alex azonnal elmarta mellõle...

Szorongásait azonban maga Mirjam tisztázta. Odakint a sajtótájékoztató után egyszerre szembe találták magukat. A levegõben fogható volt a gyûlölet, a két férfi szinte szemmel próbálta megölni a másikat... Mirjamból kitört a nevetés:

- Esküszöm, egy Shakespeare-drámát lehetne rólatok mintázni! Egy rakáson két hülye...

Alex kissé kesernyésen elnevette magát, Zsenya azonban ingerülten legyintett.

Marcel e pillanatban lépett ki a folyosóra, hogy edzõjét megkeresse: szíve majd megszakadt, amikor meglátta a párost: Alex mosolya igen sokatmondó volt... Igen, mindig is sejtette, hogy vele és Alex-szel ennek a dolognak egyszer vége lesz, de reménykedett, hogy az még bõven messze van... És most mégis vége, ráadásul épp az ellenfél kedvéért! Könnyes szemmel bámulta õket, aztán sarkon fordult, és beviharzott az öltözõjébe. Alex elsápadva szaladt be utána.

A másnapi volt tehát a nagy nap: a rövidprogramok napja. Zsenya és Vjacseszlav Viktorovics a szokott verseny elõtti jólesõ feszültséggel várakoztak a folyosón: a fiún a szokásosnál egyszerûbb, szûk, fekete nadrág, és bõkarú, fodros lila ing volt rajta, melyet a nyakán vörös zsinór és magas gallér tartott össze. Az övé volt az utolsó rövidprogram, s már órák óta várakozott...

Elõtte éppen a nagy rivális lépett a jégre. Programját a Don Giovanni zenéjébõl kevert összeállításra adta elõ: a közönség hangos kiáltásokkal jutalmazta az ugrásokat, és a Bielmann-spinnél, akármennyire röviden, és ügyetlenül sikerült is, szabályos tapsorkán tört ki... Zsenya nem is tagadta, fájt neki, hogy ennyire elpártoltak tõle, de aztán igyekezett már csak Jégre gondolni. Az ajtó kinyílt, és fény öntötte el elõtte a világot, ahogy besétált...

A programot az O'Stravaganzá-ra adta elõ, bonyolultsága ellenére, tökéletesen hibátlanul. A mûvészi színvonalban sem volt hiba, hiszen példaértékûen sikerült rekonstruálnia a koreográfus elképzelését. Minden mozdulata, forgása, ugrása a lehetõ legszebb és magával ragadóbb volt - a hétköznapi szemlélõ számára. Ugrásai is a lehetõ legszebbekre sikerültek, s érezte, hogy a bírók szimpátiáját legalábbis sikerült elnyernie. A nézõk nemigen reagáltak rá, sõt, néhány helyrõl füttyszó hallatszott, egy-egy remekül véghezvitt figura után.

Zsenya tudta, Mirjam is érzi, hogy ez csupán becsapás: csak a testét, az agyát adja hozzá, a lelkét nem. Mert, az az igazság, hogy félt megtenni. Fél átszellemülni, mert érezte, hogy nem lesz jó vége...

A pontozás már az új szisztéma szerint történt, de magasan verte Marcelt. Amikor a lihegõben várt, szeretett volna felnézni a helyre, a fekete fürtökre és a barna szem csillogására, de nem merte megtenni: úgy érezte, hogy bármit el tudna viselni tõle, de a helytelenítését nem...

A szállodában holtfáradtan tartottak az edzõvel szobájuk felé, amikor az idõs férfi megzsólalt: Valami baj van, fiam?

Zsenya meglepetten nézett rá, de Pljusin szemeiben, megdöbbenésére, félelmet látott megcsillanni. Megfogta mestere vállát: Semmi baj, Vjacseszlav Viktorovics, csak egy kicsit fáradt vagyok...

Az idõs férfi érezte, hogy ez nem csupán a pillanatnyi helyzetre vonatkozik, de azt is, hogy pillanatnyilag semmit sem segíthet... Elengedte hát a fiút, aki szobájába érve azonnal átadta magát az éjszakának.

Pljusinnak nemsokára eszébe jutott valami, s gyorsan lerohant a recepcióra: itt sikerült megtudnia Mirjam szobaszámát, és telefonszámát is.

Mirjam csakhamar bekopogtatott hozzá: az idõs férfi gondterhelten fogadta.

- Maga is tudja, mirõl akarok beszélni magával, ugye?

Mirjam csak bólintott.

- Nem tudna valahogyan figyelni Zsenyára? Én nem értek ehhez a dologhoz, amivel maga foglalkozik... Nem tudna valahogyan segíteni neki?! Évek óta csak az a tudat hajtja, hogy megszerezze ezt az érmet, és attól félek, hogy valami nagy baj lesz... Már eddig is minden energiáját felemésztette a versenyben maradás, és nem tudom, mit tegyek... Úgy érzem, hogy ami történik vele, abban nekem már nincs hatásom...

- Nézze, Vjacseszlav Viktorovics, tulajdonképpen semmi baj nincs. Zsenya egy utolsó dobásra készül, újra nyerni akar, mindenáron, valami nagy befejezésre. Szerintem bízzuk rá, mást úgysem tehetünk... - szólt az asszony, és az õ szívét is összehúzta kissé a félelem.

A másnapi szabadprogram idejére Zsenya már összeszedte magát: ezúttal vidámnak kellett lennie, tehát hadd kapja meg a közönség, amit kíván... Szerencsére mind a program, mind a kísérõ zene ha nem is könnyû, de könnyed volt: a Young Hearts zenéjére állították össze, és ezúttal kifejezetten karakteres ruhát állított össze: bõrnadrágot, láncos övet, barna, rojtos, szegecsekkel kivert bõr inget és finom bõrkesztût viselt.

A vidáman pattogó zene Zsenyából is elõvarázsolta a gyermeket: megszokott mosolyába ugyan némi fáradtság is vegyült, de az egész kûrt végig humorizálta. Az arcára kiülõ huncut mosoly magával ragadta az eleinte idegenkedõ közönséget is, és a 4-4-3-as ugrásba csúszott kisebb hiba ellenére itt is remekelni tudott, úgyhogy az utána következõ Marcel egészen elcsüggedt.

A verseny további részérõl Zsenyának csupán fogalmai voltak: mintha ködön keresztül élte volna meg az egészet. A francia fiú úgyszintén élete legjobb teljesítményét nyújtotta, s a bírók számára komoly fejtörést okozott a pontozás...

Zsenya eddig szinte kifejezéstelen arccal ült a helyén a lihegõben, arcára kiült a feszült figyelem és rettegés... Mi lesz, ha nem sikerül? Hiszen az elõzõ versenyen, Alex-szel szemben is így volt...

Akkoriban még csak 18 volt: sikerei elején álló, nagy reménység... Érdekes, hogy még csak négy év telt el azóta, de már veteránnak érezte magát, kiégett roncsnak... Alex számtalanszor mögé került a rangsorba, és egyre inkább úgy tûnt, hogy õ lesz az igazi, a nyertes, a gyõzedelmes....

Alex-szel akkoriban már nagyon rossz volt a viszonyuk: a számtalan visszautasítás, ami a másiktól érte, és a rengeteg froclizás, lebecsülés teljesen eltávolította õket egymástól. Zsenya már kezdte érezni igazi erejét és tehetségét, és ki akarta vívni az õt megilletõ megbecsülést - akár Alex ellenében is, sõt meg is tette nemegyszer. Egyre inkább a fejébe szállt a dicsõség, és számos helyen, bizony, oktalanul viselkedett, a szavait sem igen válogatta meg a másikkal kapcsolatban. Egy idõ után már volt annyi bátorsága, hogy szembeszálljon Alex-szel, és néha pokollá tudta tenni a másik életét, különösen, hogy kezdte veszélyeztetni a trónját... Edzõjük, Pljusin ugyan mindig helyreutasította õket,v alahányszor összekaptak, de mindig érezni lehetett, hogy Zsenyát szereti jobban.

És akkor Alexet egy nap sikerült annyira megbántani, hgoy láthatóan elege lett. Persze, nem õ tette: Alex egy nap az egyik versenyen látványos kudarcot vallott. Saját hibájából persze, de rettenetes letolást kapott érte Pljusintól. És ez még nem volt elég: Zsenya is szájalni kezdett vele, a gyerekkorából megmaradt dühét töltötte ki rajta, mert tudta, hogy most büntetlenül teheti... És Alex elment...

Elment egy másik edzõhöz, elhagyta az országot is, Amerikában kötött ki, és soha többé nem kegyelmezett sem honfitársainak, sem Oroszországnak: sértett szerelmesként mindenhol alátett egykori pályatársainak. S amikor a 2002-es téli olimpia következett, a fél világ kettejükre, párharcukra figyelt. Mindenki tudta, hogy itt most két földöntúli tehetség csap össze, és gigászok harca következik...

Zsenya alig várta, hogy bizonyíthasson, csak az tartotta életben, hogy megszerezze az érmet, s így is üthessen ellenfelén. Tudta, mekkora tehetség, de úgy gondolta, sokkalta inkább megérdelmi, mint a másik: a sajtó persze szinte midnenhol erõsítette is ebben a hitében. Az ellenséges cikkek pedig csak feltüzelték õket egymás ellen... És akkor a rettentõ feszültség egyszerre csak visszaütött rá: félni kezdett, öt perccel a jégre lépés elõtt. Alex utána következett, s õ tudta, hogy most vagy soha... és rontott. Igaz, csak egy megtántorodás és egy elesés volt, de ennyi is elegendõnek bizonyult, hogy az immáron önmagában biztos Alex tökéletes kûrje után nem kapjon annyi pontot, és a második helyre csússzon...

Kelletlenül s önvádtól furdalva húzta össze a szemeit: szörnyû érzés volt az ezüst a nyakában, de nem adhatta meg a másiknak az örömöt, hogy láthatóan bánkódik. Elõször faarccal rázott kezet a boldogságban úszó Alex-szel, de késõbb már egyre inkább mosolyogva kommentálta a történteket. A többiek elõtt huncut volt az arca, de belülrõl ezer sebbõl vérzett, hiszen tudta, hogy mindene, tehetsége, ereje megvolt a gyõzelemhez...

Visszatért a jelenbe: örökkévalóságnak tûnõ két perc után végre meghozták az ítéletet... s végül sztentori hang jelentette be a hírt: Jevgenyij Psenyin olimpiai bajnok!!

Amikor az eredmények végre megjelentek a táblán, s rájött, hogy elsõ lett, hogy sikerült, hatalmas megkönnyebülést érzett: mintha egy nagy adósságot tudott volna le... Szédülni kezdett, elsötétült a szeme elõtt a világ... De abban a pillanatban agyába villant egy gondolat: "Mi volt ez? Minek ez az egész? Mirjamnak igaza volt: "Ne hidd, hogyha kielégíted a vágyad, elégedett leszel..." Ráadásul mire adták ezeket a pontokat? Hiszen nem adtam a tehetségemet, csak a technikára figyeltem, hogy megfeleljen az elvártaknak... Semmit nem csináltam jól, mégis bajnok lettem. Milyen ostoba vagyok!... De a gálán, ott megmutatom nekik, hogy valójában mire vagyok képes!!!"

Végre összeszedte magát, kezet rázott Marcellel, Pljusin pedig szótlanul ölelte át tanítványát. Arca teljesen komoly volt, nem is szólt egy szót sem az öreg, de szemeibõl könnyek peregtek. Alex komoly arccal figyelte Zsenyát az egész verseny alatt, és hirtelen csüggedés vett erõt rajta: hiába minden, nem tudja legyõzni az örök ellenfelet, hiába dolgozott négy éven át...! Aztán lassanként megint engedni kezdett a lelkén a jég, ahogy az elsõ tavaszi nap olvasztja a jégvirágot az ablakon: hiszen mért is akarta lehetetlenné tenni a másikat? Hiszen megérdemel minden elismerést, és díjat, azt is, amit nem kapott meg! Miféle kicsinyes bosszút forralt ellene, amikor elsõsorban õ volt a hibás a dolgokért?... Rámosolygott a letört Marcelre, felitatta a fiú könnyeit egy zsebkendõvel, majd átfogta a vállát, és átölelte. Így lépkedtek ki az arénából, át az öltözõk felé, s Alex ügyelt, hogy az egyre keservesebben zokogó fiút ne lássa meg senki illetéktelen.

Zsenya nem látott és nem hallott szinte semmit: mintha egy üres térben állt volna, lassanként elhagyta minden ereje...

Szürke köd kezdte körülvenni a világot, egyre inkább beszûkítve annak közepét: ott pedig elõször a kérdõ arcú Alex, majd hirtelen Mirjam tûnt fel: az asszony szomorúan mosolygott, majd rákacsintott, és kinyújtotta rá a nyelvét.... Igen, ez Mirjam, ráismerek...

Hirtelen, mint egy hangrobbanás, jöttek vissza külvilág hangjai. Hihetetlen hangkavalkád vette körül: az emberek állva tapsoltak, és sikoltoztak, mindenki ünnepelt, és boldog volt.

Zsenya a jégpálya közepére siklott, és széttárt karokkal köszönte meg az ünneplést: a jégre pedig hihetetlen mennyiségû ajándék, fõként plüssállatok repültek, sõt, egy felhevült rajongó botladozva berohant, és koszorút akasztott a nyakába...

A másnapi gálára mindenki jókedvûen és felszabadultan készült: a hotelben, ahol a korcsolyázók szálltak meg, a dolgozók itták meg a levét, hiszen a bohókás hangulat és az ünneplés sokmindenkit megbolondított.. A feszültség utáni nagy ünneplésben Zsenya nem vett részt: az egész estét a pihenésnek és az összpontosításnak szánta. A szobájában üldögélve megpróbált megnyugodni. Még a stábbeli barátai is békén hagyták, mert látták, hogy nemigen szeretne mást, csak egyedüllétet.

Egy pohár pezsgõvel a kezében bezárkózott a szobájába, aztán odalépett a telefonhoz, és felhívta Pétervárt. A késõi órában kissé nehezen vették fel a telefont, de anyja megértõ hangon felelgetett neki, ahogy a kislányáról kérdezett. Nagyecska, persze, mit sem sejtve aludt a kiságyban, de Zsenya szívét egyre jobban összehúzta a honvágy, és a szeretetlenség érzése. Mint egy falat kenyérre, úgy vágyott most Mirjam megértésére...

Feltárcsázta a recepciót, majd csakhamar az asszony szobájába kapcsolták, de a telefont nem vette fel senki...

"Bitzosan Alex-szel van..." villant az eszébe, és szemét elködösítették a könnyek. Aztán szomorkásan elmosolyodott: "Mire is vagyok féltékeny?... Mégcsak nem is az enyém, csak egy barát, és örülni fogok, ha boldog lesz..."

Hirtelen megcsörrent a telefon az ágya mellett. Kifújta az orrát, csak utána vettte fel: Mirjam volt az.

- Gyere át, kérlek.. Ne kérdezz semmit, csak gyere át...-suttogta a kagylóba Zsenya, aztán letette.

Mirjamot a szívroham kerülgette, ahogy Zsenya szobája felé tartott. "Mit csinált magával ez az õrült?"

A fiút az ágyon ülve találta, szinte az önkívület határán. A homlokát megcsókolva megállapította, hogy nincs láza, valójában semmi nem utalt arra, hogy bármi baja lenne, a fiú mégiscsak ült ott, mozdulatlanul, és bámult maga elé...

Mirjam gondolkodott kissé, majd két kiadós pofonnal térítette magához a fiút, aki felnézett rá, szemeiben megjelentek a könnyek, de ezenkívül nemigen reagált a külvilágra.

Mirjam kérdõ tekintetére lassanként, részletekben szakadtak ki belõle a szavak, mély sóhajok közepette.

- Megérdemlem én ezt? .... Megnyertem az olimpiát, de minek? Semmi igazit nem értem el az életben, semmi fontosat nem csináltam, csak kergettem egy ábrándot... és most sem lettem boldogabb... Inkább a balettet választottam volna, vagy maradtam volna otthon... Ennek semmi értelme nincs már, nincs miért élnem, hiszen nem tudok már semmit, nem tudok tovább korcsolyázni...

- Zsenya, eszednél vagy?

-De hiszen te is ezt mondtad! Most kezdem látni, mennyire igazad van... Most, hogy...

- Már beérted Alexet? Te teljesen eszednél vagy? Hiszen te nagyobb tehetséget kaptál nála...Valójában te meg õ páros csillag vagytok: õt elõre küldték, hogy helyet csináljon neked, aztán amikor megérkezel, támogasson, megvédjen és segítsen, mint igaz barát. Õ viszont nem emlékezett mindebbõl semmire, amikor megérkezett a Földre, megrészegült a saját tehetségétõl, ami része csak a tiednek... és most azon a szerencsétlen kis francián éli ki a teremtõerejét, ahelyett, hogy neked segített volna.

Nektek ki kell egyeznetek: a te szereped a Bárányé, a Megváltóé, aki egész életét a szolgálatra áldozza. Az övé pedig az, hogy Saulusból Paulussá váljon, kibéküljön a helyzetével, és mindenhol zengje és dicsõítse õ is azt, amit teszel: nem téged, mert ezügyben te nem vagy mérvadó, leginkább az tisztelendõ benned, aki megteremtett téged...

- A Bárány? Hogy érted ezt?

- Igen, hiszen megszülettél, már kisgyerekként tudtad, mit kell tenned, aztán mihelyt lehetett, tetted is, ahogy Isten tudnod adta, majd eljött a nagy nap, és feláldoztak... keresztrefeszítettek... az emberek,a barátaid is mind elhagytak... és most feltámadtál: visszatértél közéjük, ünnepelnek, és boldogok, mert sokan megsirattak... és nemsokára itt az idõ, amikor elhagyod õket végleg, és a Mennybe mész...

A nõ hangja tompán csengett, olyan olt most, mint az ókor furcsa, mágikus, de rémisztõ papnõi, akik a csillagokból és megérzéseikbõl mondták meg az igazat.

- Miért nem jelentkeztél annyi ideig?

- Mert nem volt szabad... Hiszen elmondtam neked már akkor, hogy az ilyen történések nem véletlenek: minden rossz, ami veled történik, tanulás és tanulság: a rendszergazda küldi neked, hogy megszívleld... Ez volt a tanulság, és te megszívlelted: visszajöttél, bevállaltad, még azt is, hogy le fogsz hullani. Megjelentél itt, hogy újra elmehess...

A férfi ködös tekintettel nézett rá, majd hirtelen mozdulattal átölelte, és megcsókolta.

A másnapi izgalom a tetõpontjára hágott: Zsenya az utolsók között szerepelt, és a tömött lelátón a levegõ, a jeges idõ ellenére, szinte remegett a várakozás lázától, mint nyári melegben az aszfalt fata moraganái bugyborognak...

Az elsõ fellépõket szinte észre sem vették, mindenki a hõsre és a legyõzöttre volt kíváncsi...

Lassan, szinte kínosan lassan telt az idõ: Marcel egyre idegesebben járkált fel és alá a folyosón. Nem is tudta, miért, hiszen már vége az egésznek!.. De valami furát, szokatlant érzett a levegõben, olyasmit, amit még soha azelõtt. Mintha most valami eldõlne odabenn, mintha a pokol forrongana...

A szõke férfi csak ült, és bámult maga elé. Szinte sütött belõle a nyugalom, a jeges, hideg, vérfagyasztó éetlnélküliség, mely maga volt az élet...

Alex szívdobogva nézte: tudta, hogy lassan eljön az ideje, és le kell rónia a penitenciát. Pljusin bácsival már az elõzõ este kibékült, és akkor úgy érezte, annyira megkönnyebbült, mintha egy rózsapihe volna a lelke. Egészen nevetségesnek érezte mindazt ami az elmúlt években történt, és hogy valaha is összeveszhetett volna azzal, akit valójában imádott... Hogy bármi is megakadályozhatta az õ barátságukat, és azt, hogy odamehessen hozzá, és megszoríthassa a kezét!

De most mintha falba ütközött volna, szinte ránézni sem mert... Inkább Marcel, most neki van rám szüksége! -gondolta, és lelassítva a fiú felé fordult. De tudta, hogy ez gyáva megfutamodás, és baj lesz belõle.

Marcel észbontóan festett a kosztümben: hosszú, fekete haja kontyba kötve hátul a nyakán, rajta hálós hajkötõ, testén epdig klasszikus, veretekkel, hímzéssel borított matadoröltözék feszült.

A pályán odabenn már szinte elviselhetetlen volt a feszültség: az utolsó fellépõket már szinte kifújolta a közönség, annyira várták a két egymás után következõ nagyságot.

Marcel megjelentére felujjongtak, sokan állva tapsoltak, mások viszont gúnyosan kiabáltak és fújoltak, megbosszulni akarván a cslaódást.

A fiú tett egy bemelegítõ kört, majd kezdõpózba nyújtotta karját, és felhangzott a kísérõzene: a Bûvös szerelem filmzenéje. A nézõsereg kissé csalódott volt, hiszen õk szórakozni, nevetni akartak, nem komolyságot. Lassan azonban érdekelni kezdte õket a produkció.

A fiú lassanként összeszedte magát: elõször kissé ügyetlen, majd egyre határozottabb mozdulatokkal jelenítette meg a matadort, aki elõször gyõzedelmes, és önhitt, könnyedén legyõzi a bikát, majd lassanként vergõdve, de maga is tõr által esik el: szerelmes lesz, és épp a szeretett lény döfi le...

Az ugrások ugyan kissé keményre sikerültek: a jég, mintha kicseréték volna, nem hagyta igazán rugózni, és az utolsó ugrásoknál már egyértelmûen látszott, hogy valami baj van... Marcel az utolsó ugrásnál csak egy hatalmas robbanást hallott, s bombarobbanásszerû melegséget érzett a fejében. Aztán csak a csendet...a mérhetetlen, nyugodt, hihetelenül fehér csendet, mely egyszerre sima volt és lobogott, mint a tûz! Látta a teremben a nézõket, a virágszedõ lányokat is, a lihegõben az hirtlene felpattanó edzõt, de hallani már nem halotta õket... Ezzel együtt befejezte a gyakorlatot, csupán a Bielmannt hagyta ki: érezte, valami történt, ami nem engedné ezt... Aztán az utolsó mozdulatsornál, amikor a cserben hagyott matadort ledöfik, és meghal, maga a fiú is ugyanígy fekve maradt. Felsegítették, és kikísérték a terembõl, és senki sem tudta, hogy Marcel számára mindennek vége. Soha többé nem hallott semmit, a dobhártyája és az egyéb hallószervek megrepedtek. Korcsolyakarrierjét befejezte.

Zsenya nem is érezte, mi történik körülötte: Mirjam, tiszteletben tartotta, és nem is szólt hozzá, sõt a hozzá lépõknek is kezével és arcával jelezte: távozni kéretik. A férfi lassanként mintha ébredezett volna, mosolyogva nézte a hozzá közeledõket, sõt, egy idõ után kedvesen le is beszélgetett velük. Mintha magához tért volna, de az asszony érezte, itt valami nagy dolog készülõdik, még Zsenyához képest is.

A férfi hihetetlen kosztümöt választott: Nyizsinszkij Faunjának jelmezét. Amikor a jégre lépett, mindenki mosolyogni kezdett: sokan nevettek, mások közönséges kifejezéseket kiabáltak be, s dévaj véleményeiknek adtak hangot...

Mintha meg sem hallotta volna: eljutottak hozzá a hangok, de nem zavarták meg gondolatait.

A bemelegítõ kör után felhangzott a Petruska zenéje: a férfi bohócként ugrált a jégen, szökellt, zuhant, esett, megint felállt, mint a bolond... A zene váltott, Stravinsky Tavaszi áldozatának s nevetséges bohócból hirtelen félelmetes, lenyûgözõen gyönyörû, de riasztó hatalommal bíró, zöld szemmel világító szörnyeteg lett: a nézõtéren mintha jeges fuvallat futott volna körül.. Mindenki rettegéstõl szûkölve nézett körül, s lassanként a fény is elhagyta a termet, egyre kisebb és kisebb körben világítva be a középen körözõ alakot. A Faun volt, aki egyszerre elbûvölte, megszállta és kinevette az emberiséget... Szökellt, mint a gazella, mintha nem is létezne gravitáció. Ugrásait a szokottnál i csodásabb könnyedséggel vitte véghez, s mintha a földi erõket is meglepte volna....

A zene újra váltott, és Bach mennyei zenéje töltötte el a termet és a jelenlévõk lelkét: a fénybõl már csupán egy vékony fénypászma maradt, csupán a Faun arcát világította be, mely újabb csodás transzformáción esett át.

Már nem a rémisztõ szörnyeteg állt ott: hanem egy ember, egy csúnyaságában, elesettségében, megtört arcában is szívszorítóan lélekhez hatoló emberi lény, aki lelkét felajánlja, mindenkinek. A jégen már nem a virtuozitás, nem is az ezen túlnövõ, az emberi lelket hatalmában tartó erõ volt, hanem valami más. Valami még ennél is érthetetlenebb, földöntúli valami, ami egyszerûségében és makulátlanságában volt a legnagyszerûbb.

Zsenya nem látott semmit, csak egy ködöt érzékelt maga körül az egészbõl: eleinte még õ mozgott, bolondozott, és igyekezett tudása legjavát nyújtani a nézõknek, akiket személyenként egyenként is érzékelt. Ahogy visszanyerte önbizalmát, és megérezte, hogy az addig ellenséges tömeg egységes személyiséggé vált, aki szûkölve és rettegve hajolt meg akarata elõtt: mintha az egész földgolyó az övé lett volna, s csak a kezét kellett kinyújtania... De õ nem nyújtotta: köd öntött el körülötte mindent, vastag, fehér, teljfölszerû köd, és érezte, hogy most valami csodát fog véghezvinni rajta keresztül egy erõ...

Fejét vakító, aranyfény világította be, erõs és tiszta erõ, mintha egy rúd nyúlt volna feléje, mely lassan átfúrta õt is, a lelkét is... A fényrúd lassan a lelkéig ért, a szívéig, majd eltöltötte azt, kitágította és végtelenné tette...

A publikum lassan magához tért: halálos csend, és hidegség lengte be a jégpadlót, melyen egy szõke férfi feküdt, mozdulatlanul...

Az odarohanó orvosok erõs szívrohamot állapítottak meg.

Valójában Zsenya repült, úgy, hogy még sosem adatott: legszebb ugrásakor sem sikerült így elszakadnia a földtõl... hattyú volt õ, gyönyörû szárnyakkal repült az aranyfény felé, mely hívta, szívta maga felé...hirtelen nyílni kezdett körülötte a horizont, mintha gumiból volna, egyre tágabb és tágabb lett minden, s egyre több és több, hozzá hasonló hattyúalak vette körül, szárnyaikkal verdesve irányították õt, de valahogy magától is tudta, merre kell tartania. És repült, repült tovább, az aranyfényben aranyzöld fák tömkelegén repült keresztül, aranyoskék vízesések ömlöttek elõtte hatalmas folyamok közepébe, aranyfehér gõzfelhõt reptetve maguk körül... hirtelen erõvel felívelt és elrepült felettük: s a látóhatár méginkább kibõvült, de egyben színt is váltott...

Õrült erõvel ütötte meg lelkét a színek kavalkádja: a hatalmas téren elõtte vörösben fürdõ, hatalmas, fehéroszlopos palota állt... hirtelen zuhanni kezdett, de nem a földi törvények szerint: a levegõ párnaszerûen feküdt alá, s nem engedte, hogy összetörje magát. lábait egészen puhán érintette a föld... azaz a talaj, hiszen nem is tudta, merre jár... sosem volt túlzottan súlyos egyéniség, de most mintha szárnyai nélkül sem kellett volna elrugaszkodnia a talajtól. Az oszlopok között akár egy-egy hadsereg is elfért volna, lágy szellõ fújta a tümpanonról elomló bársonyszalagokat, melyek eltakarták elõle a benti eseményeket...

Ahogy fellépdelt a lépcsõn, hirtelen sárga fény öntötte el a világot: ahogy az elsõ terembe lépett szinte égette a szemeit, ahogy teremrõl-teremre haladt...egyre vörösebb lett a fény, majd a legbelsõ teremhez érve hirtelen kékkel keveredett, s lilává mélyült...

A lila fényben fürdõ teremben ott állt egy trónus, s felette lebegett a VALAKI... Eleinte csupán a kíváncsiság miatt haladt felé, s furcsállta is, hogy minél közelebb kerül, annál elmosódottabbak a körvonalai. A VALAKI intés nélkül hívta magához, s ahogy közeledett, hirtelen jeges rémületet érzett: félt, hogy nem tudja, hol is van, miért jött ide, ki is õ valójában? A VALAKI kitárta két hosszú karját, köpenye kitárult, szétterült... De mielõtt Zsenya elérhette volna, egy fal került elé: elõször mint egy mozi vásznán, filmet látott, melynek a fõszereplõje õ volt.. Újra látta egykori álmát a harcosról és a papról... majd hirtelen hangokat kezdett hallani, tompa, egyre erõsödõ hangokat, furcsa, elmosódó felhangokkal beszéltek egy érdekes, dallamos nyelven, mely ismerõsnek tetszett a fiú számára.

Egy teremben találta magát, mely elveszítette tágasságát, rugalmasságát, kemény volt minden és törékeny, el a csodás díszeket, a színeket: fehér volt, kockás, dísztelen. Ott lebegett a plafon környékén, szemét bántotta a középütt feloltott, éles fény látványa...

- Már azt hittem, végképp elveszítjük: nehéz operáció volt, uraim, köszönöm a munkájukat.

- A legnehezebb az ápolószemélyzetnek lesz...

- Miért, doktor úr?

- Mert nekik kell távol tartani a rajongókat... Hogy mit esznek ezen a ronda kis p***ön, akinek még a teste sem szép, csont és bõr?...

- Doktor úr?!..

- Elnézést... De ilyenkor kissé ideges leszek... Kissé igazságtalnnak érzem, hogy ennek itt minden megadatik, mások pedig elvérzenek az utcán, mint egy kutya...

Zsenya továbbrepült, ki a folyosóra, és meglátta Mirjam fekete hajrengetegét: odalépett hozzá, megfogta a vállát. Mirjam elõször mintha nem is érezte volna, majd felnézett, egyenesen a férfi szemeibe: pupillája kitágult az izgalomtól, és szinte ijedten bámult rá. Néhány másodpercig csak bámult rá, majd megint megérezte a gravitációt, újra zuhanni kezdett, de ez már a fájdalmas valóság volt, a hihetetlen, érezhetõ, látható valóság...

Mirjam a folyosón üldögélt, és a lábát lógázta. Órák óta várt, de úgy érezte, nem tud egyebet tenni, mint itt ülni, szemben az operálóteremmel, és várni az eredményt... Tudta, hogy Zsenya nem fog meghalni. Érezte is. Csak az idõ folyt olyan meghatározhatatlan lassan, bár egy kevés múltán már nem is érzékelte, egybefolyt, mint a koktélba öntött italok... hirtelen furcsát érzett a válla körül: finom, egészen súlytalan érintést, amilyet még nem tapasztalt soha, mintha szárnyak verdesnének a haja körül... Felnézett, elõször csak a folyosót látta, majd lassanként kitisztult látással egy fehér testet látott maga elõtt. Érdekes módon a test egyszerre volt teljesen látható, mégis áttetszõ, hatalmas szárnyak vették körül: az arca pedig egy földöntúlian szép forma, de hirtelen elkezdett erõsen Zsenyára hasonlítani... Másodpercekig csak bámult, igyekezett érezni is, amit a lény üzen, majd az alak elkezdett halványodni, s hirtelen, mint árnyék, ha beborul az idõ, eltûnt...

Néhány perc múlva az orvosok kissé viharverten jöttek ki az operációs terembõl, egyikük éppen Mirjam felé tartott.

- Asszonyom, az operáció sikerült, azt hiszem, túl van az életveszélyen...

- Tudom. - közölte az asszony, és az elképedt orvost faképnél hagyva, a terem felé sietett, a férfihoz.

1