Életrajz, eredmények Hírek, interjúk, cikkek, videók Fórum Galériák Háttérképek, fanfiction-ök, montázsok

 

Xela: Xela meséje   -   II. rész

 

-1-

A lakás csendjét izgatott gyerekhangok törték meg. A kellemes férfihang hiába csitította a zajongókat, nem használt semmit.
Sarának felállni sem maradt ideje. A dolgozószoba ajtaja kivágódott és a zajongók egyike szabályosan beesett a szobába.
---Mami annyira szép volt! Ecceruen gyönyöruuuuuuuuuu!
Elmosolyodott kisfia lelkendezo szavain.
---Ecceruen? Kapok egy puszit is?
---Aha! Mami én Aladdin leszek! Még repüloszonyegük is volt. Klassz volt. Kár, hogy nem jöttél velünk.
---Aladdin? Ezt még megbeszéljük, jó? Ben mit szólt hozzá? Neki is tetszett?
---Persze Mami. De én komolyan gondolom. Elobb versenyzek, aztán meg ha megnyertem mindent, akkor elmegyek Aladdinnak.
---Szervusz! Vége a nyugalomnak. Megjöttünk!
---Már épp unatkozni kezdtem.
Odalépett az ajtóban álló férfihez és megpuszilta. Hirtelen megtorpant, mert a lelkendezo gyerekhang által mondott mondat most jutott el a tudatáig. De a szoke kisfiú már nem volt a szobában.
---Hallottad mit mondott? Hogy korcsolyázik és mindent.
---Mondott, vagyis kérdezett ma ennél furábbat is. Azt hiszem, beszélnünk kellene Sara.
Sara feléfordult. Arcán meglepetés látszott.
---Én is itt vagyok!
A barna, göndör hajú kisfiú egy mozdulattal az ölébe ugrott.
---Ben! Már hiányzott a puszid. Milyen volt a Jégszínház?
---Csudálllatos! Volt elefánt is. felnevetett-a mellettem ülo nagyfiú csúnyát mondott. de Vic azt mondta, neked ne mondjam el, mert nem kapok pudingot.
---Tessék?
---Hát azt, hogy elefánt, elefánt nyald a se.
Tom egy mozdulattal befogta fia száját. Vic pedig kiabált, hogy azonnal hagyja abba. Hatalmas hangzavar kerekedett.
---Hahóóó! Idot kérek! Gyerünk vacsorázni, közben elmeséltek mindent. Kivéve a csúnyát. arról majd kettesben beszélünk Benjaminnal.


---A fiúk?
Sara jött be a nappaliba.
---Aladdint néznek. Kaptak egy órát és utána. Kérsz egy korty bort?
Sara megrázta a fejét.
---Mi baj van?
---Semmi.
---Sara engem nem tudsz becsapni. Túl régen ismerlek már.
---Valahogy összeszaladtak a dolgok. A kiállítás, Vic hirtelen támadt korcsolya-mániája, az ígéretem, hogy magammal viszem. ááááá
---A kiállítással minden rendben lesz, mint mindig, ezt én mondom neked! Vic meg már a fél világot beutazta, miért pont ide nem akarod elvinni? És milyen korcsolya-mániáról beszélsz? Mert tetszett neki a Disney mesealakjainak korigálája? Szerintem kissé eltúlzod a dolgok. Szokás szerint, tegyem hozzá, ha korcsolyáról van szó. A télen is, amikor a barátjának a koripályán rendezték a szülinapi buliját. emlékszel? Alig akartad elengedni. mindenféle kifogást találtál!
---Te meg elvitted titokban!
---Persze, hogy elvittem, miért kellett volna itthon tartanom? Azért mert.
---Azért mert tudod, hogy ettol félek születése pillanatától. mi lenne, ha kiderülne, hogy.
Elhallgatott. Még attól is félt, hogy kimondja.
---Sara! Vic egy érdeklodo kisfiú. Minden érdekli. ez természetes az o korában.
---Tudom, tudom! Mégis állandóan attól félek, hogy kiderül róla, szuper tehetsége van a korcsolyázáshoz.
---Te. hogy a fenébe derülne ki, amikor jég közelébe sem engeded!
Tom nevetni kezdett. Végül Sara is elmosolyodott egy pillanatra. Csak egy pillanatra, mert felszisszent, ahogy megmozdult. Lehuppant a férfi mellé a kanapéra.
---Na add ide a lábad, megmasszírozom! Kellett neked az a divatos izé.
---Szandálcipo! Igenis kellett. Hidd már el, hogy amikor felpróbáltam nem szorított.
---Nem szorított. cöcöcöcööö. fél számmal kisebb cipo téged nem szorít. Na ide a lábadat, többet nem ajánlom fel.
Sara elmosolyodott.
---Mindig ezt mondod. Ümmm ez nagyon jó. Ha nem volnál ilyen tehetséges rendezo, mint amilyen vagy, sikeres masszor lehetnél.
---Kösz! Amint beragad a pályám, módosítok. Inkább hozz még egy pohár bort cserébe.
---Ennyi semmiségért? Alig pár perc volt az egész.
---Aki a kicsit nem becsüli.
---Semmi kedvem megmozdulni. Nem szolgálnád ki magad? Olyan jó így.
---Te világ lustája te!
---Én lusta? Egész nap a gép elott görnyedtem. Annyit dolgoztam, hogy már alig látok. Ha így folytatom görnyedt, szemüveges anyóka leszek hamarosan.
Tom elmosolyodott.
---Anyóka.
---Az hát. de most mesélj, mi az amit meg akarsz velem beszélni.
A férfi felállt és öntött a poharába még egy kis bort.
---Most sem kérsz?
---Nem. Mond már!
---Ma az eloadás szünetében találkoztunk Vic egyik osztálytársával. A mamája valami olyasmit mondott, hogy utána elmennek fagyizni, és ha van kedve, menjen velük. És azzal a lendülettel már fordult is hozzám, hogy elengedi Victort ugye, kedves apuka?
Elhallgatott.
---És? Máskor is néztek már.
---Várj! Igazából nem ez a lényeg, hanem ami utána történt. Amikor visszaültünk a helyünkre, Vic csendesen nézelodött, majd amikor már kialudtak a fények odafordult hozzám, és azt kérdezte: Te ismerted az apukámat?
Elhallgatott. A szobában vágni lehetett a csendet.
Sara felállt és az ablakhoz ment. Égo homlokát az üveghez szorította. Halkan szólalt meg.
---Ez. Mit mondtál?
---Semmit! Abban a pillanatban felcsendült a zene, és megjelent az elefánt, Ben meg örömében kiabálni kezdett. hazafelé vártam, hogy újra kérdez, de mintha elfelejtette volna. vagy csak úgy tett. Az eloadásról beszéltünk csak.
Hallgattak.
---Tudod mi a véleményem Plushenkoról. de meg kell mondanom, ma már nem helyeslem a döntésedet, amit egyedül hoztál meg.
---Tom ne! Kérlek ne most.
Elsírta magát. A férfi tehetetlenül toporgott körülötte. Egyikük sem vette észre, hogy Vic ott áll az ajtóban.
--- Mami. baj van?
Sara megtörölte a szemét és rámosolygott a fiára.
---Semmi baj szívem. nekem nehéz napom volt. fáradt vagyok. Vége van a mesének?
---Még nem, de Ben elaludt. Arra gondoltam aludhatna az én ágyamban, én meg a hálózsákban. Már két hete kaptam Frank papától, és még ki sem próbáltam. Megengeded?
---Persze, de ehhez kell Tom beleegyezése is. Elvégre neki kell a kanapén aludnia.
---Kérlek Tom, kérlek. odaadom a nagypárnámat, jó?
---Jaj akkor megint kifli leszek reggelre, mint múltkor-nevette el magát Tom.


---Jó éjszakát Tom! Amennyire ez lehetséges a kanapén.
---Kösz az együttérzésedet. Inkább egy normális vendégágyat szereznél be.
---Reggel elso dolgom lesz.
Az ajtóban megtorpant, nem fordult meg úgy mondta.
---Kaptam egy e-mailt Kate-tol. O. o is ott lesz Torinóban.
---Kate? Ez jó hír, mi a bajod vele?
---Nem Kate. Zsenya. valami konferencia lesz és fel is fog lépni. érted már miért gond, hogy Vic velem jön a kiállításra? Lesz egy nagyszabású gála. Gondolod, hogy nem akar majd elmenni? Különösen, ha megtudja, hogy Pierre is ott lesz!
Tom felült a kanapén. Egy pillanatig gondolkozott, aztán megszólalt.
---Keresd meg! Sara, beszélned kell vele!
---Errol szó sem lehet. Megbolondultál? Mirol beszéljek én vele?
---Mirooool? Sara én bolondultam meg? Mit mondtam el én az elobb neked? Vic kérdezett az apjáról! Mi lesz, ha téged kérdez? Elküldöd? Egyszer válaszolnod kell. Mit fogsz akkor mondani?
---Amit eddig is tud. Az apjával szerettük egymást, de elváltak az útjaink. Messze él, nem ebben az országban. Különben az, hogy kérdezett róla, csakis véletlen lehetett. Vicnek nincs szüksége senkire csak rám.
---Ezt most nem mondod komolyan! Mi az, hogy Vicnek rajtad kívül senkire sincs szüksége?
Tom felugrott és a hangja olyan ingerülten csattant fel, hogy Sara meglepetten elhallgatott.
---Sara, én azt hiszem, sürgosen el kell gondolkodnod néhány dolgon. Évekkel ezelott eldöntötted megszülöd a fiadat anélkül, hogy az apja tudna róla. Emlékszel, mit mondtam? Azért tudnia kellene róla. Erre te-hosszas gyozködés után---írtál neki egy e-mailt, de mert semmi választ nem kaptál rá, többé nem voltál hajlandó megpróbálni, hogy tudjatok beszélni. Amit akkor nem bántam. de ez megváltozott! Sara! Gondold meg. Lesz rá alkalmad, Torinóban. Beszélj vele!
---De én nem akarom Tom. Nem! Nem! És megint nem!
---Ennyire makacs nem lehetsz. Hosszú évek óta ismerlek, és felnézek rád az erodért, kitartásodért, ahogy neveled a fiad. kevés dologban különbözik a véleményünk, de most nem értek veled egyet. Sara tudod, hogy Emmával semminek indult az egész. amikor azt mondta alig háromhónapnyi találkozgatás után, hogy gyereket vár és nem hajlandó elvetetni, én dühöt éreztem, és azt mondtam neki, nekem nem kell a gyerek. Akkor ki volt, aki napokon át papolt nekem? TE! Aztán amikor megtörtént a baleset, és Emma meghalt. ki volt, aki azt mondta: Bennek melletted a helye, neked meg mellette, mert Te vagy az apja! TE! Soha senkinek olyan hálás nem leszek semmiért, mint neked azért, hogy nem engedted, hogy kihátráljak a fiam életébol. Csodálatos dolog apának lenni Sara! És csakhogy tudd! Ha neked nincs is szükséged Plushenkora, de a fiadnak szüksége van az apjára! Onekik szükségük van egymásra! Ezen gondolkozz el! Nem maradok itt, majd reggel eljövök Benért.
Az ajtó nagyot csattant Tom után. Sara egyedül maradt a szobában. Hosszú percekig áll dermedten, és amikor meghallotta a bejárati ajtó csapódását, még akkor sem hitte el, hogy Tom elment.




---Nem értem. pénteken. lemaradtam valamirol?
---Semmirol anya. A megnyitó vasárnap lesz, de azért szeretnék kicsit megnyugodni, hogy minden úgy van, ahogy annak lennie kell.
---Ja, hogy te utazol pénteken! Hirtelen azt értettem mi is akkor megyünk. Sajnálom édesem, hogy mi pont ezen a megnyitón nem leszünk ott.
---Tudom. Sok múlik ezen a megnyitón. Yvett szerint, ha minden jól megy a vacsorán tele lesz a kassza. Így. oszintén megmondom, örülök neki, hogy ti csak három nap múlva utaztok utánam. Most nagyon megterhelo lesz az egész ceremónia.
---Én mennék, de.
---Semmi gond anya. Frank nem tud elszabadulni hamarabb. Már több tucatszor megbeszéltük ezt.
Fáradtan elhallgatott. Kimeríto idoszak volt mögötte. Legalább tíz napja ingázott Torinó és Brüsszel között, ráadásul Vic megfázott és belázasodott. Tommal alig találkoztak, és akkor is csak közömbös dolgokról beszélgettek. Úgy érezte, összecsapnak a feje felett a hullámok.
---Fáradt vagy igaz?
---Meg kimerült és lemerült. Ha vége lesz a kiállításnak, megyek Mathildéhez. Vic-kel ott maradunk pihenni kicsit. Neki is jót fog tenni.
---És Tom? O veled utazik?
Látszólag teljesen közönyösen kérdezte meg. A valóságban persze éberen figyelte lánya arcát. Sara elmosolyodott.
---Anya te sohasem változol meg. Legfobb életcélod összehozni Tommal. Mikor érted meg, hogy mi barátok vagyunk?
---Aha. barátok. Tom is ezt érzi? Sara mondhatsz nekem bármit, én nem hiszem el. Én látom, hogy néz rád.
---Anya kérlek! Fáradt vagyok most ehhez a beszélgetéshez.
---Ha szóbahozom, mindig találsz kifogást, hogy ne beszéljünk róla. Már ezért is igazam van. Mondhatsz nekem bármit. Tom szeret téged, és ha végiggondolnád te is rájönnél, nincs megfelelobb társ számodra nála. Arra nem gondoltál, hogy Vicnek apára lenne szüksége? Neked meg.
Sara nem bírta tovább és felállt.
---Mennem kell! Mary ötig tud maradni Vic mellett. Akkor mindent megbeszéltünk igaz? Itt vannak a repülojegyek. Ide felírtam mindent pontosan. Ne pakold el, mert sohasem találod meg.
---De Sara!
---Anya! Ismerlek, borzasztóan szétszórt vagy.
Mielott az anyja válaszolhatott volna egy gyors puszit nyomott az arcára és elviharzott.



Csendben nyitotta meg a gyerekszoba ajtaját. Bentrol Vic csendes, nyugodt szuszogása hallatszott ki. Megnyugodva tért vissza a számítógépe mellé.
Átolvasta még a beszédét. Valahogy nem tetszett a szöveg. Hiába mondta Yvettnek, hogy inkább megírná magának, az asszony szerint ez a szöveg tökéletes. Persze mert a férje írta. Yvett szerint minden tökéletes, amit a férje csinál.
Megmasszírozta a halántékát. Megint ez a pocsék fejfájás. Persze alig pihen. Vajon meddig lehet ezt így bírni? Lehunyta a szemét és elgondolkozott.
---Tudom, hogy anyáék sokkal többet is segítenének, de nem akarok mindennel hozzájuk fordulni. Hiszen már az is nagy segítség, hogy ha utaznom kell, vigyáznak Vicre. Mennyivel könnyebb volt régen, amikor még nem járt iskolába. Akkor mentünk, akkor jöttünk, amikor akartunk. Most meg minden percet pontosan beosztani, mindig mindenre figyelni. Tudtam, hogy nem lesz könnyu egyedül felnevelni, de mégis. valahogy egyre nehezebb. Tom is hiányzik. Vic kérdezte, miért nem jön meglátogatni? Kérdések. amire választ kell adnom. Egyszer biztosan fog kérdezni. Mit fogok mondani? Vajon meg fogja érteni? El fogja fogadni? Talán mégis Tomnak van igaza. egy városban leszünk. nem tudom, mit tegyek. álljak oda és mondjam: hello Zsenya o a fiad. ugyan. ezzel nem lehet csak úgy odamenni. sok ido telt el. ezen már nem tudok változtatni. Zsenyának is meg van a saját élete. nem rombolhatok bele. mit tegyek?
Megrázta a fejét. Egy határozott mozdulattal kikapcsolta a számítógépet és elment aludni.




---A Nemzetközi Migrációs Szervezet nagy sikeru kiállítására már csakis két-három órás sorban állás után tudnak bejutni az érdeklodok.
Sokan már többször látták, de újra és újra visszatérnek.
Sara Brel megrázó képei, egyszeruen, tisztán mutatják meg, hogy már nem lehet elmenni némán ezeknek a minden értelemben kizsákmányolt gyermekek szenvedései, kiszolgáltatottsága mellett.
A fotómuvészno.
---Anya! Mond, hányszor akarod még felolvasni?
---Sokszor. Miért baj, hogy olvasgatom a kritikákat?
---Olvasd nyugodtan, de magadban, ha kérhetlek. Két napja mást sem hallok toled.
---Sara, mitol izgulsz ennyire? Nem az elso adománygyujto vacsorán veszel részt.
Yvett mosolyogva nézte a készülodo Sarát.
O pedig megborzongott.
---Még sohasem mondtam beszédet ennyi ember elott. Yvett mi lenne, ha mégis.
---Nem és nem! Nem engem akarnak hallani kedvesem, hanem téged. Én pedig tudom, tökéletesen fogod megoldani. Szóval semmi értelme az izgalomnak.
---Ccccc. könnyu ezt mondani.
Az ajtó szokás szerint kivágódott és Vic berontott.
---Képzeljétek. hu aztaaa mami csudaszép vagy!
---Köszönöm kicsim, most megnyugodtam. Mégis csak egy férfi véleménye a legfontosabb.
---Ó ki ez a szépség itt?
Sara az ajtó felé pördült örömében.
---Pierre! Végre! Azt hittem nem is vagy kíváncsi rám.
---Drágám, hogy jut ilyesmi csak véletlenül is az eszedbe. Repültem, ahogy tudtam. A képeid csodálatosak. mert bevallom elobb odamentem. Sorokban állnak az emberek.
---Olvastad a kritikáit? Olyanokat írnak róla, hogy sírni volna kedvem a gyönyörtol.
---Jane kedves! Bocsáss meg, hogy nem üdvözöltelek még. Öröm látnom téged.
Megölelte a not.
Sara Yvett felé fordult.
---Engedd meg, hogy bemutassam neked a világ legjobb sportfotósát, Pierre Ellist. Neki köszönhetem mind azt, amit a fényképezésrol tudok. O az én mesterem. Pierre a hölgy Yvett Bresson az NMSZ vezetoségének tagja.
---Sokat hallottam már önrol. Csodálatos képei vannak.
---Köszönöm. Örülök, hogy megismerhetem. De kérem, ne hallgasson Sarára. Még hogy mestere.
---Ezen ne vitatkozz velem Pierre. A mesterem maradsz örökre.
---Sara nem szeretnélek sürgetni, de azt hiszem, indulnunk kellene. Szeretnék korán érkezni, hogy még átnézzek néhány dolgot.
---Akkor menjünk. Ti meg szurkoljatok, hogy minden rendben menjen.
---Gyerünk anya, köszönés, puszi, indulás. Te szoktad ezeket mondani nekem, ha izgulok valami miatt. Meg hogy minden rendben lesz, csak bízz magadban.
---Köszönöm Vic. kérek egy puszit és akkor minden sikerülni fog.


A teremben csend volt. A legnagyobb zaj, ami Sara beszéde alatt hallatszott a szipogás, vagy sóhajtás volt.
Minden szokványosan indult pedig. Az egyik beszámoló a másik után következett. A vendégek már unták a beszédeket, adatokat, számokat. Egyre hangosabb beszélgetés moraj hallatszott, mire Sara következett.
A beszéde kezdetén a teremben szinte senki nem figyelt rá.
Aztán egy hosszú néma pillanatig elhallgatott. Egy határozott mozdulattal széttépte az elore megírt szövegét és így szólt.
---Tisztelt hölgyeim és uraim! Látom, már borzasztóan unják a beszédeket. Akkor engedjék meg, hogy meséljek önöknek arról, amiket átéltem utazásaim során. Ami arra indított, hogy részt vegyek ennek a szervezetnek a munkájában.
Történt már meg önökkel, hogy egy nyomornegyedben megcsodálnak egy kisbabát, és az anyja önök után szalad, hogy eladná a gyermekét öt dollárnak megfelelo összegért? Látták már, hogy dolgoznak halászhajókon négy-ötéves gyerekek? Láttak már testileg- lelkileg megnyomorított tizenéves lányokat és fiúkat, akiket szexrabszolgaként dolgoztatnak? Mert én sok- sok szörnyuséget láttam. Oszintén megmondom, ha nekem valaki két éve azt mondja, hogy miket fogok látni, kinevetem. Véletlenül csöppentem ebbe az egészbe. ha kíváncsiak rá errol mesélnék, és nem adatokat és számokat sorolnák önöknek. Ha nem. akkor jó étvágyat kívánok a hamarosan felszolgálásra kerülo vacsorához.
Elhallgatott.
Aztán egy: halljuk szóra belekezdett. A vacsora jó félórával késobb kezdodött. Több mint egy órát mesélt mindenrol.


---Sara ezt nem hiszem el! Olyan összeg gyult össze, hogy felülmúlja minden reményünket. Álmomban sem gondoltam volna, hogy így fog sikerülni.
---Mit mondjak erre? Örülök. hú ha tudnád, hogy remegett a gyomrom, elobb a méregtol, hogy nem figyelnek oda, amit mondok, aztán meg az örömtol, hogy figyelnek.
---Akkor most szedd össze magad és induljunk. Szeretnének megismerni. Nem volt olyan vendég, aki ne kért volna meg, hogy mutassalak be neki.
---Én.
---Most megint kezded? A beszédre is így reagáltál és láttad milyen sikered lett?


---Na még ahhoz az asztalhoz egyszeruen, muszáj odamennünk.
---Ezt mondogatod két órája. Alig állok a lábamon.
---Ígérem az utolsó. De nem tehetem meg az oroszokkal, hogy nem viszlek oda. A legnagyobb adományt onnan kaptuk. Nadin Veligzsanyina a legfobb támogatónk. Mondjam, hogy megteheti? Milliárdos férje van.
---Oroszok? Rendben, de tényleg az utolsó. feltéve, ha nem akarod, hogy elájuljak.

Az egyik legnagyobb társaság volt az övéké. A hatalmas körasztalnál tizenöten ültek. Nadin egy erosen sminkelt, felékszerezett, bódító illatfelhobe burkolt, és tekintélyes dekoltázzsal rendelkezo szoke no volt, akirol elso pillanatban Sara nem mondta volna meg, hogy o a legaktívabb támogatójuk. Sorra mutatta be az asztalnál üloket.
Sara talán az ötödik bemutatástól levegot sem tudott venni.
Mert amikor Nadin be akarta mutatni a férfinak, az csak ennyit mondott: Minket nem kell bemutatnod. már régen ismerjük egymást. Örülök, hogy láthatlak Sara.

Nem tudta megmondani mi történt az asztalnál. Mirol kérdezték, mit válaszolt. Teljesen kiesett az ido. Zsenyát látta maga elott elegánsan szmokingban, ahogy a poharát forgatja az ujjaival, ahogy csendben, elgondolkozva ül ott.
Arra sem emlékezett mikor jöttek el onnan.
Yvett lelkendezése is csak pillanatokra jutott el a tudatáig. Egyetlen vágya volt csak: minél hamarabb elmenni a rendezvényrol. Semmivel nem tudták visszatartani.
Éppen Pierrenek telefonált, hogy jöjjön érte, amikor jött szólni az egyik asszisztens, hogy keresik.
---Én már itt sem vagyok, mond azt, hogy elmentem kérlek.
---De szeretne.
---Nem! Senkivel nem akarok már találkozni.
---Velem sem?
Zsenya állt az ajtóban.

 

- 2 -

Sara csak nézte. Olyan hihetetlennek tûnt az egész. Mintha nem nyolc éve, hanem tegnap találkoztak volna utoljára.
---Nos? Velem sem akarsz találkozni? Olyan régen nem láttuk egymást. Furcsa, hogy pont most találkoztunk. Az elmúlt két napban sokszor gondoltam rád.
Csend.
---Sara!
---Bocsáss meg… nekem is olyan hihetetlen, hogy találkoztunk… nem gondoltam volna… Mi az, hogy az elmúlt két napban sokat gondoltál rám? Miért?
---Nem éppen dicsekedni való dolog, de neked elmondom. No nem az, hogy rád gondoltam, félre ne értsd! Hanem… nem ülnénk le valahol kint? Ez az iroda nem éppen az a hely, ahol beszélgetni szeretnék veled ennyi év után. Feltéve, ha akarsz velem beszélgetni…
---Igazából már indultam volna vissza a szállodába. Fáradt vagyok… de egy kicsit még maradhatok.
---Tudsz valami csendesebb helyet? Jobb lenne nézõközönség nélkül, azt gondolom.
Sara egy pillanatig fürkészve nézte. Mire célzott most ezzel?
---Megkérdezem.
Így hamarosan egy aprócska, de csendes zárt teraszon ültek.
Sara látszólag nyugodtan forgatta a poharát, és csak reménykedett abban, hogy nem látszik rajta, milyen ideges.
Zsenya csak nézte.
---Nem vagy beszédes kedvedben. Ennyire rossz hatással van rád a találkozásunk?
---Meglepõdtem. Nem számoltam azzal, hogy pont itt találkozunk.
---Ezzel én is így vagyok. Amikor kimondták a nevedet, csak néztem. Megmondom õszintén, hirtelen fel sem ismertelek.
---Ez azért nem túl hízelgõ rám nézve.
---Tévedsz! Igenis hízelgõ… semmit nem változtál, pont olyan szép és fiatal vagy, mint… hány éve is találkoztunk utoljára?
---A napokban lesz nyolc éve…
Zsenya felkapta a fejét.
---Már olyan régen? Hogy repül az idõ. De tudod, mire jöttem rá, miközben figyeltelek? Még sohasem láttalak estélyi ruhában. Voltaképpen mindig alaposan felöltözve, vagy éppen ellenkezõleg… ööö alaposan levetkõzve láttalak.
Sara megszólalni sem tudott. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy amit mondott az otromba vicc, vagy tudatos bántás volt. De mert a férfi hangját gúnyosnak hallotta, bántásnak érezte.
Zsenya pedig egyáltalán nem zavartatta magát. Nyugodtan folytatta, mintha mi sem történt volna.
---Szóval azt kezdtem mondani milyen sokat gondoltam rád az elmúlt két napban. Az történt ugyanis, hogy egy ritka unalmas szakmai összejövetelen kell részt vennem. Halálra unom magam. De szerencsére adtak egy halom programfüzetet, hogy mit nézzünk meg a szabadidõnkben. Na ezeket végiglapozgattam és mindenhol a te nevedbe botlottam.
---A nevembe?
---Igen, a nevedbe. Az összesben elsõ helyen ajánlják a kiállításodat, és igazán figyelemre méltó kritikákat kaptál. Így aztán sokat gondoltam rád. Még azt is elhatároztam, megnézem én is. Aztán sajnos mindig közbejött valami. Délután például, kicsit kirúgtunk a hámból, azért is értünk ide késve.
---Hát valóban jobb program, mint képeket nézni kiszolgáltatott gyerekekrõl.
---Most megsértõdtél? Majd elküldöm az asszisztensemet és megveszi az egyiket. Te melyiket ajánlanád?
Sara megszólalni sem tudott.
---Ki ez a férfi?
Hangosan valamit válaszolt, de nem tudta mit, bár Zsenya meg sem hallotta, mert váratlanul felugrott és lelkendezve köszöntött egy szõke, elegáns nõt.
---Jana kedvesem idetaláltál?
Szenvedélyesen szájon csókolta. Majd átölelve vezette oda az asztalhoz.
---Engedjétek meg, hogy bemutassalak egymásnak titeket. Jana drágám, õ Sara Brel a híres fotográfus, ifjú és bohó korom egyik fejezete. Sara ez a gyönyörû asszony pedig életem értelme, az örök szerelmem Jana…
De a híres fotográfus, Zsenya „ifjú és bohó életének egyik fejezete” már semmit sem hallott. Megbénult ezen a durva sértésen, bár mosolygott a szája, és kedvesen válaszolt is, meg talán negyed órát beszélgetett velük is, úgy, hogy többé tudomást sem vett Zsenya viselkedésérõl. Aztán elköszönt, és éppen csak kiért a mosdóba, ahol öklendezve próbált megszabadulni valamitõl, amivel tele volt a gyomra.


Alig lépett ki a terasz ajtaján, Jana odafordult Zsenyához.
---Most pedig azonnal magyarázz meg mindent. Mi volt ez a komédia? Hogy viselkedhettél így vele? Nem ismerek rád! Hogy lehettél ilyen… ilyen bunkó? Mi az, hogy én az életed értelme, örök szerelmed vagyok? Ha nem tudnám, hogy nem iszol, most azt mondanám részeg vagy!
Zsenya arca valósággal eltorzult a fájó érzelmektõl.
---Mindennek meg van az oka.


---Ezt nem tudom elhinni.
---Akkor ne hidd el. A te dolgod. Egy biztos, én többé szóba sem állok vele. Remélem Tom sem nyaggat többé, hogy beszéljek vele Vicrõl.
Legyintett. Egész éjjel alig aludt valamit. Sápadt volt és elkeseredett.
Kate csak hallgatott, mert nem értett semmit. Egyszerûen nem tudta elképzelni róla, hogy így viselkedjen.
---Talán csak részeg volt.
---Az sem érdekel, ha kimûtötték az agyát. Én többé nem ismerem õt…
Az ajtó kivágódott szokás szerint.
Victor pedig beesett rajta szokás szerint.
---Anya te miért nem jössz?
---Mert fáradt vagyok kicsim. Fogadj szót a Nagymaminak, és siessetek haza.
---Jó.
---Puszit kapok?
---Természetesen. Itt nem látnak a barátaim.
Vic egy cuppanós puszit adott az anyukájának és kapott Kate is egy puszit.
---Képzeld, este megyek Pierrel egy szuper korcsolya gálára. Te nem jössz Kate néni? Anyát nem tudtuk rábeszélni.
---Nem érek rá drágám, pedig szívesen elmennék.
---Biztosan el akarsz menni Vic? Nincs kedved inkább pizzázni együtt?
---Anya ne már! Különben is te nem fogsz ráérni este. De ez titok még!
Kiszaladt a szobából.
Sara csak nézett utána meglepetten.
---Mirõl beszél ez a gyerek?
Kate titokzatosan rázta meg a fejét.
---Majd mindent megtudsz a maga idejében.

Így az este Torino egyik legfelkapottabb éttermében találta. Tom már két hónapja lefoglalta a helyüket elõre.
---Honnan tudtad, hogy lesz mit ünnepelnünk?
---Mert ismerlek… és két esélyes volt a dolog, vagy örömünkben, vagy bánatunkban lett volna okunk itt lenni.
---Jó hozzáállás.
Túl voltak már a vacsorán, a parfét kanalazták.
---Átmegyünk még a bárba is. Táncolni szeretnék. Ha lúd, hát legyen kövér.
---Táncolni? Te? Bocs, de ezen csak nevetni tudok. Máskor fél éjszakát kell könyörögnöm, hogy táncolj velem.
---Mindig ki kell valami újat próbálni. Én a tegnapi nappal új életet kezdtem. Hálás lehetek neki, hogy végre felébredtem.
---Plushenkonak? Miért érzek én itt valami bibit?
---Többé ezt a nevet hallani sem akarom. Nem tudom, mire gondolsz. Olyan hülye voltam, hogy nem vettem észre kicsoda is valójában.
---Mirõl beszélsz? Nyolc éve nem találkoztatok, és…
---Nem beszélnénk valami másról? Semmi hangulatom ahhoz, hogy elemezgessük mitõl lett ilyen. Menjünk táncolni.

Sara feltûnõen vidám volt, Tom csak nézte, bár volt benne némi megmagyarázhatatlan elõérzet valami rosszra, de végül meggyõzte magát, biztosan téved.
Már lassan éjfél volt, amikor új társaság érkezett a bárba. Hangosak voltak, látszott rajtuk, hogy máshol már „elõtankoltak”. Az is kiderült egy-kettõre, hogy oroszok.
Elfoglalták a helyüket, néhányan azonnal táncolni mentek. A zenekar egy lassú számot kezdett játszani a párok pedig összebújtak az elsõ taktusok után.
De Sara hirtelen megdermedt, majd idegesen rántotta ki a karját Tom ölelésébõl.
---Menjünk innen, de azonnal!
---Mi van? Eddig…
---Itt van Zsenya!
---Micsoda? Hol?
---Õt még nem láttam, de ott áll az oszlopnál az a Jana mittudoménkicsoda. Nincs kedvem találkozni velük.
---Állítólag, téged már nem érdekel.
---Így igaz! De azért nincs kedvem, összefut…
Elhallgatott. Kikerekedett szemmel nézett el Tom válla felett. Olyan arcot vágott, hogy a férfi is arra fordult, hogy megnézze, mitõl állt el még a szava is.
Egy feltûnõen, kissé talán ízléstelenül is öltözött nõt vett észre, aki úgy hozzá volt simulva párjához, hogy az már a jó ízlés határát túllépte.
De a férfi, egy fekete hajú, idõsebb férfi volt, és nem Zsenya.
---Én már nem értek semmit!

Fejfájósan ébredt. Kint még éppen csak derengett, de hiába forgolódott, nem tudott visszaaludni.
Bevett egy fájdalomcsillapítót, hogy legalább a lüktetés ne kínozza, de tudta nincs sok értelme.
Két napja csak Sara arcát látja maga elõtt, és legszívesebben szembeköpte volna magát.
Amikor meghallotta a nevét, nem hitt a fülének, aztán a szemének sem.
Hányszor volt már azon a határon felhívja, beszél vele, de sohasem tette meg az elmúlt nyolc év alatt.
Amikor a programajánlóban meglátta a nevét, tudta látnia kell.
Ha szabad ideje volt ott sétálgatott a galériánál, de nem futottak össze. Egyszer mintha látta volna Tom Bauntryt, meg a fotóst a Pierret. De olyan gyorsan beszálltak egy kocsiba, hogy nem volt biztos benne, hogy õket látja.
Egész este nézte a sorokat, a fotósállásokat, Pierret látta is, de Sarát nem. Azt tervezte, megkérdezi a férfit, de az elõadás után nem volt ideje semmire úgy körbevették, mint régen.
Bocsánatot akart kérni, megmagyarázni, hogy miért tette, amit tett. Bár tudta nagyon megbántotta a lányt, és talán szóba sem állna vele többé.
Különben is mit mondana neki?
Kicsit nyújtózkodott, és próbált kényelmesebb pózban feküdni. Hátát meghúzta kicsit tegnap. Olyan erõvel korcsolyázott, hogy mindenkit meglepett.
Régen nem lépett már fel, elég volt az edzõsködés a korcsolya iskolájában, de fellépéseket már csak nagyon ritkán vállalt. Jobban szerette szervezni a dolgokat, mint mûvelni. Ezt sem gondolta volna soha, hogy a korcsolyázásnál bármi fontosabb lehet az életében.
De a tegnapi este kissé elbizonytalanította. Élvezte, hogy adhatott a nézõknek, és nagyon boldog volt, hogy ennyire szeretik még mindig.
Minden erejét összeszedve korcsolyázott, bár most úgy érzi magát, mint akin átment az úthenger, boldog fájdalom ez. És boldogan zsebelte be a társai elismerõ pillantásait. Meglepte õket szemmel láthatóan.
A rajongókkal is meglepõen másképpen bánt.
Tõle szokatlanul türelmesen írt alá mindent, hagyta, hogy fényképezkedjenek vele.
Vajon mindezt annak köszönhetõ, hogy az a gyöngyszempár olyan fájdalommal telien nézett rá?
Telefonja ébreszteni kezdett.
Ahogy kikapcsolta látta meg az üzenetet, és ahogy elolvasta úgy ült fel, mint akit megszúrtak.
„menj oda nyolcra, elintéztem, bemehetsz!”


A galéria környékén szinte állt az élet. Ebben a negyedben háromnegyed nyolckor még hajnal volt.
Zsenya kényelmesen sétált át az úttesten, megnyomta a csengõt, és várakozott.
Egy középkorú férfi nyitott ajtót neki.
---Parancsoljon uram befáradni. A nevem Paolo Sarciá, és engedelmével én fogom végigkalauzolni a tárlaton.
---Üdvözlöm, Evgeni Plushenko vagyok. Köszönöm még egyszer, hogy lehetõvé tették nekem, hogy így tekinthessem meg a kiállítást.
---Nem fáradtság nekünk uram. Jöjjön utánam, kérem.
Alig félóra múlva már elmélyülten nézte Sara képeit. A többit olyan gyorsan tudta le, ahogy csak lehetett, de innen nem tudott szabadulni. Megkérte Paolót, hagyja magára. A férfi meghajolt és elment. Zsenya pedig elmerült a képekben.
Megbabonázták a belõlük áradó érzelmek. A lelke mélyén tudta: csodát lát.
Nem tudott volna dönteni melyik a legjobb. De volt egy, ami nem hagyta szabadulni. Egy kislány volt rajta, szõnyegszövés közben. A színes fonalak élesen világítottak körülötte, még a guggoló, sovány gyermek feketén-fehéren volt kiemelve a képbõl. Szemei koravén érzelmekrõl meséltek, de a foghijjas szája mégis mosolygott. Annyira elmerült a nézésében, hogy nem vette észre bejött még valaki.
---Én is szeretem azt a képet.
Meglepetten fordult meg.
A terem közepén végighúzódó bordóbársony ülõkén egy szõke kisfiú ült.
Zsenya hirtelen úgy érezte látta már valahol a gyereket olyan ismerõs volt neki.
---Nekem szóltál?
---Más nincs itt. Csak te meg én.
Akaratlanul elmosolyodott a válaszra. Talpraesett kis kölyök. És milyen ismerõs, de honnan?
---Ismerjük egymást valahonnan?
---Én ismerlek téged. Láttalak a kori gálán tegnap. Te vagy az a híres orosz korcsolyázó.
---Híres? Rég volt az már. Szereted a korcsolyát?
---Igen, csak az a baj, hogy titokban kell eljárnom korizni…
---Titokban? Miért?
---Mert mami nagyon félt. De a nagymami azt mondja, olyan kis nyiszlett vagyok, hogy kell nekem a sok mozgás, hogy megerõsödjem. Így titokban szoktunk elmenni. Vele úszni járok.
---Szóval anyukád úszni hord, a nagymamád meg titokban korcsolyázni. Jól értettem?
---Igen. Mit keresel te itt ilyenkor? Csak tizenegykor nyit a kiállítás. Azért engedtek be, mert te híres vagy?
---Azt hiszem igen. És te, hogy kerülsz ide?
---A maminak dolga volt itt.
---Itt dolgozik az anyukád?
---Õ készítette a képeket, nem mondtam még?
Zsenya hirtelen megszólalni sem tudott.


Paolo jött be.
---Édesanyád már keres. Jobb lesz, ha visszamégy.
---Mennem kell. Megyünk villásreggelizni a Giuseppe teraszra. Sziasztok.
Elindult kifelé, de megtorpant és visszalépett.
---Ha találkoznál a mamival, megmondanád neki, hogy nem veszélyes a korcsolyázás?
---Feltétlenül megmondom neki. De tudod mit? Ne áruld el neki, hogy találkoztunk, mert akkor tudni fogja, hogy megbeszéltük.
A kisfiú komolyan bólintott.
---Jó! Szia!
---Szervusz…

Villásreggelizni megyünk a Giuseppe teraszra.
Ez járt csak a fejében. Csoda, hogy a taxisnak azt mondta, vigye oda? Kissé távolabb szállt ki a kocsiból.
Lassan sétált a híres étterem terasza felé. Már messzirõl meglátta õket. Még egy gyerek volt velük, egy barna, göndör hajú kisfiú. Vidáman nevettek valamin.
Ezek szerint tényleg nem mondta el az anyjának, hogy találkoztak.
Már elszánta magát, hogy odamegy, amikor a kisebb gyerek felugrott és elszaladt a bejárat felé.
Zsenya követte a tekintetével.
Tom Bauntryt állt ott és ölbe kapta a kisfiút.
Ahogy odaért az asztalhoz megpuszilta Sarát és kisfiát is.
Zsenya pedig azt hitte, mindent ért.

 

 

- 3-

 


---Én szívesen laknák Torinóban. Itt minden olyan szép.
---Ezen a részen igen, mert itt minden zöld és virágos. De itt is vannak gyárak, sõt rengeteg gyár van. Ez a város az iparáról híres.
---Tudom mami. Tom mesélt a városról. Azt is mondta, hogy itt ismerkedtetek meg. Te, õ meg Pierre. Kate néni is itt volt.
---Valóban. Még mit mesélt?
---Hogy sokat neveteket, meg milyen hideg volt. Azt is mondta, hogy itt kezdtél fényképezni. De ezeket tudtam tõled. Mami…
Elhallgatott. Fejét félrebillentette és alulról nézett fel az anyjára. Ha valami bántotta akkor szokott így nézni.
---Mond kicsim mi a baj? Napok óta figyellek, és látom bánt valami.
---Itt él az apukám?
Sara hirtelen nem tudott meg sem szólalni. Jó néhány percig csendben volt.
---Vic… nem, nem itt él az apukád. Honnan jutott ez most eszedbe?
---Nagymami mondta.
---Nagymami? Neked?
---Nem… beszélt telefonon valakivel, és akkor mondta, hogy szerinte itt él az én apukám. Azt mondta biztosan valami latin szeretõ. Ezt nem igazán értem. Mi az, hogy latin szeretõ?
Sara azt hitte, szétmegy a feje.
---Most az mindegy. Vagyis… egy buta meghatározás az olasz férfiakra. Vic a te papád nem egy latin szeretõ. Az apukáddal nagyon szerettük egymást, de közbejöttek olyan felnõtt dolgok, ami miatt nem tudtunk együtt maradni.
---Felnõtt dolgok? Ezt akkor szoktad mondani, ha azt hiszed, kisbaba vagyok.
---Meg amikor én sem tudom igazán megmagyarázni. Ezt pedig nem tudom megmagyarázni. Tudom, hogy te egy okos fiú vagy, de…
Elhallgatott.
---De még kicsi vagyok és nem értem meg.
Vic szinte énekelve mondta ki a szavakat.
---Nem mondanám. Te igazán okos fiú vagy…
--- Összevesztetek?
---Vic hidd el nekem, nem vesztünk össze. Tudod, a felnõttek életében sokszor vannak olyan dolgok, amit nem tudnak megoldani. Ilyenkor vannak, akik butaságot tesznek, és vannak, akik elköszönnek egymástól. Mi elköszöntünk egymástól. Ez még a születésed elõtt volt.
---Nem is beszéltél vele többet? Amikor megszülettem akkor sem? Soha többé?
Sara magában valami csodáért imádkozott. Mentse már meg valaki, valami ettõl a beszélgetéstõl. A csodák, és egyéb segítõk ezen a csütörtöki napsütéses reggelen úgy látszik elaludtak.
---Írtam neki egyszer… de nem válaszolt. Vic valamit még nem mondtam el. Várni szerettem volna még, hogy igazán megértsd. Tudod, a te apukád nem tudja, hogy megszülettél. Amikor kiderült, hogy…
Vic eddig csendben figyelt mit mond, de itt a szavába vágott. Hangja hasította a levegõt.
---Nem tudja? Miért nem mondtad meg neki?
---Mert… nehéz errõl beszélni, mert… amikor megismerkedtünk apukádnak már volt felesége, és volt egy kislánya. De megszerettük egymást, érted? Az sem baj, ha nem érted, én sem értem. Nem tudtuk eldönteni mi a jó és helyes megoldás, így én azt kértem tõle menjen vissza a feleségéhez és a kislányához.
---De miért?
---Jó kérdés… talán ha azt mondom, hogy bántott, mert bánatot okozok a feleségének megérted?
---Azt gondoltad rossz vagy?
---Igen…
---Aha. Cyntia anyukája is elköltözött otthonról, de visszament, mert hiányzott neki Cyntia. Szerinted neki is hiányzott a kislánya? Az apukámnak…
Nem nézett az anyjára, lehajtotta a fejét.
Sara nyomorultul érezte magát fia elhalkuló hangját hallva. Szinte félve mondta ki a szót: apukám.
Megölelte a gyereket, aki addigra remegve bújt hozzá. Sokáig voltak így összebújva.
Ben vidám kiáltása hirtelen harsant fel a hátuk mögött.
---Mit csináltok? Apa azt mondta, siessetek, megyünk pizzát enni.
---Van kedved Vic?
---Nem tudom.
---Fagyit is eszünk, siessetek már! Vic a csúszdás étterembe megyünk. Megígérted, hogy lecsúszol velem.
---Jó akkor menjünk.

Ahogy az étterem felé mentek Tom többször is kérdõn nézett Sarára. Õ azonban mindig csak megrázta a fejét. Késõbb, üzente a szemével.
Vic csendes volt, amikor kiszálltak a kocsiból kicsit lemaradt, mert a cipõjét kötötte be. Sara megállt és megvárta.
---Vic ha haragszol rám megértem…
---Nem haragszom… csak eszembe jutott valami. Mi lenne, ha keresnénk egy apukát? Mi lenne, ha Tom lenne az apukám?


---Most mit fogsz tenni?
Éjjel két óra volt már, de még mindig ébren voltak. Egész este beszélgettek.
---Nem tudom.
---Ezt mondogatod egész este. Szerintem beszélj Plushenkoval.
---Te meg ezt… nem vagyok hajlandó, értsd meg.
---Te meg azt értsd meg, hogy Vic nem fog nyugodni. Kérdezni fog és neked válaszolnod kell.
---Most is megértett.
---Most ismét ostobaságot mondtál. Mennyit mondtál el neki? Szinte semmit! Értette, hogy testvérei vannak? Tudja ki az apja? Egy frászt… egyet felejtesz el Sara, most nyolc éves, de egyre több lesz. Nem tudod mindig lerázni apró mesékkel. Azt akarod elérni, hogy elforduljon tõled? Szüksége van egy apára. Pontosabban szüksége van az apjára.
---Igen ez valószínû.
---Micsoda?
---Apát szeretne. Nem konkrétan a saját apját, hanem egy apát. Megkérdezte, mi lenne, ha keresnénk egy apát… és mi lenne, ha te lennél az apja…
---Mit mondtál neki rá?
---Tom te a barátom, testvérem, apám, anyám… mit válaszolhattam volna?


A park csudaszép volt így teljes késõ tavaszi- kora nyári pompájában.
Mindenhol virágok, harsányan zöldellõ bokrok-fák.
Valami csoda folytán a park megmaradt olyannak amilyen volt az olimpia idején.
Az épületekbõl sokat lebontottak, de így is maradt elég, és üdülõ övezetté varázsolták át.
Ezen a szokatlanul meleg és napfényes napon tele volt sétálókkal. Családok gyerekekkel, idõsek egymásba kapaszkodva, büszke, friss szülõk babakocsit tolva, szerelmesek egymásba borulva, kacagó tizenévesek, komolykodó egyetemisták a füvön ülve tanulást mímelve élvezték a szép napot.

Sara már egy órája sétálgatott a régrõl ismerõs helyen.
Nem tudott magyarázatot adni rá, de úgy érezte, nem mehet el úgy Torinóból, hogy nem jön el ide. Többször elsétált már az „õ” padjuk elõtt, de egy kitartó és a kíváncsi szemek elõl elbújni vágyó pár foglalta el.
Végül feladta és lassan elindult vissza a szállodába. Este indulnak haza a többiek, õ még marad bõ egy napot, hogy felügyelje a képek csomagolását és elintézze a következõ helyre való elszállítását.
Párizsba már nem utazik, csak a megnyitóra és végére. Vicnek kezdõdik az iskola, nem akarja hetekre magára hagyni. Elég lesz, amikor Amerikában lesz a kiállítás és rendezvénysorozat.
Oda kénytelen lesz többször is hosszabb idõre elmenni.
Telefonja csengése zökkentette ki gondolataiból.
Tom volt az, a fiúkkal érte jönnek és megebédelnek valahol. Hol találják meg?
Elmagyarázta neki, Tom meg hümmögött néhányat.
Ahogy visszanézett látta, a párocska végre elment.
Gyorsan elfoglalta a padot, és mert a nap élesen sütött oda, akaratlanul behunyta a szemét. Amikor utoljára itt ültem nem volt ilyen meleg, gondolta.
Az emlékek elborították.
Hirtelen eltûnt a nap erõs fénye.
Kinyitotta a szemét, de csak egy felette álló alakot látott.
A napsugarak körülölelték és fényglóriát vontak köré.
Deja vu érzés fogta el… megtörtént már ez… a fény, ahogy körülölelte Zsenyát.
---Leülhetek?
---Szabad ország, szabad pad… ha gondolod, hogy pont ide kell leülnöd, hát: tessék.
Leült mellé. Hallgattak egy darabig.
---Haragszol rám, igaz?
---Mert nincs rá okom? Mindegy… inkább csevegjünk kulturált emberek módjára. Szép lett ez a park
---Igen… Bár nekem régen is szép volt. Ahogy múlnak az évek, úgy lesz egyre szebb. Mindig eljövök ide, ha Torinóban vagyok.
---Miért?
---Miért jövök el?
---Igen…
---Mert az életem legszebb emlékei idekötnek.
---Aha… ifjú és bohó korod egyik fejezete…
---Sara… Szeretnék bocsánatot kérni. Ha tehetném, kitörölném, amit mondtam neked a bálon. Sajnálom nagyon.
---Jó lenne elhinni… de valami miatt nem megy.
---Lehet… bár… lényegtelen… El szeretnék mondani valamit. Tegnapelõtt reggel elmentem a galériába megnézni a kiállításodat. Régen akartam, de nem volt idõm. Végül segítettek nekem, és nyitás elõtt megnézhettem. A képeid csodálatosak Sara. Olyat mutatsz meg, ami ott van mindenki szeme elõtt, csak ostobán nem vesszük észre. Egyszer csak ott volt egy kisfiú. Jól elbeszélgettünk. Kiderült, hogy a fiad. Aztán láttalak titeket a Giuseppe teraszon a másik fiaddal, és Tommal. Szép család vagytok.
Sara döbbenten nézett rá. Alig mozduló szájjal szólalt meg.
---Találkoztál a… fiammal?
---Helyes, talpraesett kölyök. Elsõ pillanatban ismerõs volt, de nem tudtam honnan. Aztán rájöttem. A te szemeidet örökölte. Te néztél rám…
Összecsapta a kezét.
---Mennem kell. Még lesz egy ülésünk, de utána azonnal elutazom. Ti meddig maradtok?
---Én holnapután kora hajnalban utazom. Ma bezár a kiállítás, és összecsomagolunk, arra felügyelnem kell.
---Értem. Még egyszer örülök, hogy találkoztunk.
Sara is felállt. Tétován nyújtotta a kezét, de Zsenya inkább átölelte. Könnyû puszit adott az arcára. Talán csak egy pillanattal tartotta tovább a száját a nem pusztán naptól meleg arcán. Apró sóhajt hallatott.
---Ha legközelebb kiállításod lesz valahol, értesíts. Szeretném látni.
---Jó…
Elindult, de két lépés után megállt. Megfordult és úgy mondta.
---Lenne még valami… engedd a fiad korcsolyázni, hidd el: nem veszélyesebb, mint az úszás.
---Tessék?
---Mondta, hogy félted ezért nem korizhat, csak titokban. Pedig õ szeretne. Engedd meg neki…
Alig tudott megszólalni, úgy kiszáradt a szája.
---Ti a korcsolyáról is beszéltetek?
---Igen. Tudta ki vagyok. Mondta, hogy ott voltatok a gálán elõzõ este. Felismert… okos fiú. Gratulálok hozzá. Büszke lehetsz rá.
Intett egy utolsót, és a választ meg sem várva elindult. Egyre gyorsabban ment, a végén szinte rohant. Félt, ha visszanéz nem lesz ereje elmenni. Márpedig Sarának családja, boldog élete van, és még egyszer nem követhetik el ugyanazt a hibát…


A szálloda kávézójában ültek Jane elvitte a fiúkat egy utolsó fagyit megenni, addig Kate, Tom és Pierre, Sarával beültek egy kávéra.
---Mi történt?
---Vic beszélt Zsenyával…
---Miiiii?
---Jól halljátok. Zsenya tegnapelõtt ott volt a galériában. Mi is… csak én nem tudtam róla. Amíg átnéztem a papírokat, addig Vic elment sétálni. Összetalálkoztak. Beszélgettek…
---Te ezt honnan tudod?
---Zsenya mondta…
Röviden elmesélte mit és hogy tudta meg. Arcán csak halvány mosoly játszott. Hiába figyelték az õt jól ismerõ barátai, semmit nem tudtak leolvasni az arcáról.
---Tehát Plushenko beszélt Vic-kel, meg te is beszéltél Plushenkoval, de õ még mindig nem tudja, hogy Vic kicsoda, és viszont.
---Igen…
---A szemét hol hordja?
---Tessék?
Pierre elõre hajolt ültében úgy mondta.
---Vic tökéletes mása az apjának. Nem értem, hogy nem jött rá, hogy a fia.
Sara elmosolyodott.
---Mondta pedig Zsenya, hogy ismerõs volt neki elsõre, csak nem tudta honnan. Hát innen, hogy annyira hasonlít rá.
---Bocsánatot kért a viselkedéséért? Mondtam én, hogy valami nem tiszta a dologban… õ nem viselkedne így.
---Igen Kate, te megmondtad. Csak most az ne jöjjön, miért nem mondtam el neki. Jobb ez így… különben is most abban a hitben van, hogy Tommal és a két fiúnkkal boldog családot alkotunk. Maradjon meg ebben is. Azért mondtam csak el nektek, ha Vic mondana valamit, tudjátok. Mert nekem egy szót sem szólt a találkozásról.
Szeme könnyel telt meg.
---Szóval egy család vagyunk? Éljen!
Tom minden elõzetes figyelmeztetés nélkül átölelte, és szájon csókolta Sarát. Egyetlen pillanatig tartott csak az egész, mert a lány nagyot taszított rajta.
---Megõrültél?
---Én? Amiért megcsókoltam a feleségemet, a gyermekeim anyját? Még én vagyok õrült? Nem az, aki hazudik a fiának? A fia apjának? Mikor érted már meg: joguk van tudni kik õk egymásnak! Most még engem, és Bent is belekevered? Mikor érted már meg, hoztál egy döntést, de az nem volt jó döntés! Sajnálom, hogy eddig társad voltam benne. Nem tudok lassan Vic szemébe nézni. Sara, ha nem mondod el az igazat, megteszem én. Vicnek is és Plushenkonak is.
Sara dermedten nézte a férfit. Kate nyugtatóan tette a kezét Tom vállára.
---Várj! Ez azért nem olyan egyszerû. Vic még gyerek, Evgeninek meg van egy kialakult élete. Gondolni kell a lányaira, szüleire, elég sok ember ez így, akit érint. Nem lehet odaállni és azt mondani, tessék: te az apa, te meg a fiú vagy. De… azért van igazad is. Joguk van tudni. Aztán már rajtuk áll mit kezdenek vele. Vagyis inkább Zsenyán. De azt is mondom: errõl nyugodtan kell beszélnünk. Nem szabad dönteni hirtelen felindulásból.
Sara ránézett Pierre.
---Te mit mondasz?
---Amit a többiek. Joguk van tudni…
Nem tudta befejezni, mert Sara felállt.
---Ez az én életem. Az én döntésem. Nem fogom elmondani. Elvárom, hogy ehhez tartsátok magatokat.
Mielõtt válaszolhattak volna neki kiment a kávézóból.
A többiek csak néztek utána.

Zsenya komoran nézett ki a szobája ablakán.
A váratlan zápor esõcseppjei hevesen csapkodták az ablakot.
A délelõtti találkozáson gondolkodott. Milyen furcsán nézett Sara, amikor megmondta neki beszélt a fiával. Ha meg tudná fejteni, hogy mi villant fel a szemében… elsõ gondolata az volt, hogy megijedt… de ugyan mi oka lett volna? Késõbb meg kifejezetten rémültnek látszott.
Mindjárt indulnia kell a repülõtérre, õ meg csak itt áll, és Sarán jár az esze.
Pedig milyen régen nem gondolt már rá. Mennyi ideig kínozta magát, hogy elfelejtse. Milyen ámokfutást rendezett, hogy nehogy véletlenül hozzá hasonló nõbe szeressen bele. Beleszeressen? Vajon volt egyáltalán szerelmes másba? Másába? Már nem is emlékszik arra szerelmes volt-e bele. Fiatal volt, és hirtelen döntött. Mekkora tévedés volt… bár… akkor nem lenne Szonya és Nina.
Elmosolyodott lányaira gondolva.
Micsoda kis édes bestiák, hogy tudnak hízelegni, bújni. Egy pillanat alatt az ujjuk köré csavarnak bárkit. Engem különösen. Külsõleg tiszta anyjuk, egyedül a kék szemüket örökölték tõlem, de a természetük… Mása hányszor vágta-vágja a fejemhez, hogy mindent megtesz azért, hogy kiölje belõlük a „proli” temperamentumot. Nem sok sikerrel járt eddig. A lányok jókora és kitartóan makacs „plushenko-természettel” voltak felvértezve. Egész biztosan kétszer álltak sorba, amikor a makacsságot osztották nekik odafent.
Gondolataitól határozott kopogás térítette el.
Jana állt az ajtóban.
---Még nem vagy kész?
Kurta nem volt a válasz, és ismét az ablakon bámult kifelé.
A nõ tudta, hagynia kell békén, és akkor elmondja mi a baja. Így leült és csendben figyelte. Igaza lett. Zsenya anélkül, hogy megfordult volna megszólalt.
---Nem tudok még haza utazni. Beszélnem kell vele. Tudom, hogy õrültség, családja és boldog élete van és nincs jogom belerondítani, de beszélnem kell vele. Megérted?
---Azt sem bánod, hogy gondjai lehetnek miatta?
---Nem… ha tehetném, felkapnám és vinném magammal valahova messzire.
---Ennyire biztos vagy benne, hogy menne?
Hosszú csend után jött a válasz.
---Azt nem tudom… de ha meg sem próbálom, akkor soha meg sem tudom.
Jana elmosolyodott.
---Akkor menj és kapd fel… nincs férjnél, nem él együtt azzal a Tommal, és a fia sem tõle van…
Nem tudta befejezni. A férfi odapattant elé és úgy kérdezte.
---Mi van? Mirõl beszélsz, honnan szeded? Beszélj már!
---Azért jöttem, hogy elmondjam. Kicsit utána nézettem Sarának. Nem volt könnyû. Úgy õrzi a magánéletet, mint valami hadititkot, de nekem megvannak az eszközeim. Szóval… nincs férjnél, soha nem is volt férjnél, a Tom nemtudomkicsodával tényleg barátok, a pasi fia a kisebb gyerek, meghalt az anyja valami balesetben. A te Sarád olyan híres fotós, mint te korcsolyázó. Eszméletlen képeket készít, több kiállítása is van a világon egyszerre, valami mûvészeti albuma is megjelent. Illusztrál még mai napig is, aktív részese Nemzetközi Migrációs Szervezetnek, ennek keretén belül bejárja a világot, úgy, hogy közben egyedül neveli a fiát, és mindenki azt mondja: azt is elsõrangúan végzi…
Zsenya csak nézte Janát, és semmi nem volt a fejében… egyetlen mondatát ismételgette magában: soha nem volt férjnél…
Jócskán eltelt az idõ mikor megszólalt.
---Miért nem mondtad el hamarabb?
---Mert nem tudtam mi a szándékod vele. Ahogy a bálon viselkedtél az egyenesen aljas húzás volt. Régen beszéltél róla, de mostanában már meg sem említetted. Viszont találkoztam vele, és nem azt láttam rajta, amit elképzeltem róla. Nem egy szívtelen, gonosz, számító nõt ismertem meg, akinek gondoltam. Így kissé utánanézettem. Õszintén mondom, meglepõdtem. Itt a szállodájának a címe. Menj és beszélj vele. Ez a nõ melléd való Zsenya. Õ tud neked segíteni, hogy ismét magadra találj.
Az utolsó mondatokat már csakis magának mondta. Zsenya felkapta a kocsi kulcsait az asztalról, és elrohant egyetlen intéssel köszönve el és meg neki mindent.

 

- 4-

 

Mishin lassan sétálgatott a palánk mellett.
Zsenyára várt, aki bent volt a jégen és magyarázott valamit a gyerekeknek. Váratlanul szólalt meg a zene, ráadásul olyan hangosan, hogy mindenki összerezzent tõle. Hiába integettek, állítsák le nem történt semmi.
Végül Zsenya feladta, intett a gyerekeknek, hogy gyakorolják azt, amit eddig megbeszéltek és kijött, hogy elnémíttassa a harsogó zenét.
Mire kiért ismét csend lett. Ekkor vette észre mesterét, aki már visszafelé ballagott.
---Végre megjött. Már aggódtam.
---Ugyan miért fiam? Tudod, hogy milyen nagy a forgalom ebben az idõben.
---Tatjána mesélt a gyakori fejfájásáról, szédülésérõl. Azt mondta…
---A feleségem mindig aggódik, hát nem ismered még?
---Persze, dehogynem… de mégis.
---Most ezért hívtál ide vagy, mert valami fontosat akarsz mondani? Én inkább róla beszélnék… -intett a fejével egy vékony, aprócska kislány felé.
Zsenya felhúzta a szemöldökét.
---Hogy az ördögbe jött rá?
---Van szemem… tehetséges a kölyök, ez pillanatok alatt kiderült.
---Igen. Hihetetlen energiával tud korcsolyázni, ha esik, zokszó nélkül pattan fel és megy tovább. Keményen és elszántan, és vitatkozás nélkül dolgozik. Minden mellette szól, pedig õ kezdte a csoportból a legkésõbb a korizást.
---Mennyi idõs?
---Tizenkét éves lesz.
---Idõsebb, mint gondoltam. Különveszed?
---Gondolkozom rajta. A szüleivel akarok elõbb beszélni.
Az óra végét jelzõ dallam felcsendült. A csoport tagjai lassan lejöttek a jégrõl. Körbevették Zsenyát és Alekszej Nyikolajevicset, köszöntötték az öreget, és ezernyi fontos meg nem fontos dolgot kérdeztek, meséltek.
Legalább negyedóra kellett mire elindultak az öltözõ felé.
Zsenya ekkor nézett a pálya felé. A jégen egy magányos kis vékony alak rótta a köröket egyedül.
---Segít nekem Alekszej Nyikolajevics bajnokot faragni belõle? Maga nélkül nem fog sikerülni.
Mestere szemét mintha bepárásította volna a meghatottság.
---Ha tényleg úgy érzed, hogy szükséged van rám…


Zsenya elégedetten dûlt hátra a székében. Régóta nem érezte, hogy igazán célja van az életében a korcsolyázásnak. Most viszont...
Mira szülei nagyon büszkék és boldogok voltak, hogy az õ lányukat választották ki a csoportból, mégis a lányukra bízták a választ. A kislány pedig megdöbbentõ komolysággal mondott igent Mishin kérdésére, hogy akar-e igazán komolyan korcsolyázni.
Bajnok akarok lenni-válaszolta.
Alekszej Nyikolajevics belekortyolt a teájába és elfintorította az orrát.
---Mi az istencsudáját itatsz te velem?
---Gyógytea. Csökkenti a vérnyomást.
---Gondolhattam volna, hogy Tánya ide is becsempészi a pempõit. Benned sem bízhatok már? Egy kupica vodka is jobb lenne.
---Vodka? Mikor ivott vodkát Alekszej Nyikolajevics utoljára?
---Jó régen fiam… de inkább az, mint ez a rettenet. Na mesélj mi történt Torinóban?
Zsenya meglepetten kapta fel a fejét.
---Tessék?
---Ne tessékezz itt nekem Zsenya. Ismerlek, mint a rossz pénzt. Tudom, hogy történt ott más is, mint amit elmondtál eddig. Vártam két hetet, hogy magadtól elmond. Nem mondtad, hát kénytelen vagyok kérdezni.
A férfi hitetlenkedve nézett idõs barátjára. Hát kicsoda ez az ember? Talán maga a Jóisten, hogy mindent meglát, mindent észrevesz? Gyerekkorában sem tudott eltitkolni elõtte semmit.
Sokszor hamarabb rászólt, mint az õ fejében megfogalmazódott volna a gondolat. Bár becsületére legyen mondva, az akaratát soha nem erõltette rá. Mindig elmondta, mit várhat aztán döntenie kellett egyedül. Ismét gyereknek érezte magát és megkönnyebbülten jött rá, most elmondhatja végre, mi fáj neki, és minden meg fog oldódni… pont, mint régen.
Halkan kezdett el beszélni a torinói történésekrõl. Jó hosszú ideig beszélt, Mishin figyelmesen hallgatta, nem szólt közbe, hagyta beszélni.
Kicsi hallgatás után szólalt meg.
---Éreztem, hogy történt valami. Más emberként jöttél haza. De úgy érzem, nem fejezted még be a történetet. Mi történt, amikor elmentél Sarához?
Zsenya megrázta a fejét.
---Semmi. Mire odaértem, már nem volt a szállodában. Kerestem minden fellelhetõ helyen, de vagy várták valamikorra oda vagy pont akkor ment el onnan… végül feladtam. A sors valószínûleg nem akarta, hogy akkor találkozzunk.
---A sors… és most mit tervezel?
---Semmit. Ennek így kellett lennie. Sara boldog, teljes életet él. Ott a kisfia, tehát van valahol jól eldugva az életében egy férfi. Sokat dolgozik, tervei vannak amiket aztán meg is valósít… nincs neki szüksége egy ilyen életunt alakra, mint én vagyok.
Mishin felállt a székébõl, és körbesétált a kis irodában.
---Soha nem bántam meg semmi tettemet az életemben, csak azt az egyet, amikor elutaztam édesanyáddal Sarához. Azt soha nem tudom megbocsátani magamnak. Nem volt jogunk beleszólni.
Zsenya keze ökölbeszorult. A hangja gúnyosan nyugodt volt.
---Jót akartak.
Mishin felkapta a fejét a hangra. Nyelt egyet és nem reagált rá.
---Tenned kellene valamit. Miért nem utazol oda és beszélsz vele?
---Mirõl?
---Az életetekrõl. Azt hiszed, nem tudom, hogy még mindig fontos neked? Beszéljetek arról, hogy van-e folytatás… Zsenya az a lány nagyon szeretett téged. Olyan nagyon, hogy el tudott engedni. Sõt el tudott küldeni. Az ilyen szerelem nem múlik el néhány röpke év alatt.
Zsenya durván felnevetett.
---Néhány röpke év alatt? Nyolc év telt el azóta. Ráadásul született egy gyereke. Ami mégiscsak azt bizonyítja, hogy mást is szeretett.
Féltékeny-gondolta az öreg magában.
---Neked is volt nem egy… --elhallgatott keresve a megfelelõ szót, ahelyett amit ki akart mondani--barátnõd.
---Egy szóval sem mondtam, hogy én még szeretem.
---Ez igaz. Nem mondtad… de… azért vagy ilyen feltûnõen pocsék hangulatban mióta megjöttél Torinóból. Azért hallgattad el elõttem, hogy találkoztál vele. Azért haragszol rá, mert nem számít már neked, igaz?
---Nem haragszom…
---Zsenya nekem nem sokszor tudtál hazudni. Miért most gondolod, hogy beveszem? Öreg róka vagyok én már fiam.
Nyugodtan nézett Zsenya dühösen villanó szemeibe. A csendet vágni lehetett az irodában. Aztán a férfi felugrott az asztaltól, és tehetetlen dühében csak kiabálni tudott.
---Van egy gyereke… olyan nyolc év körüli kissrác. Alig hogy elküldött engem összejött valakivel. Annyira nagyon szeretett.
Mishin tátott szájjal nézett rá. Meg akart szólalni, de nem volt rá lehetõsége. Zsenya kirohant az irodából.


Éjjel kitartóan csengett a telefon. Tatjána ébredt fel rá hamarabb.
---Alekszej… ébredj. Zsenya Plushenko keres…
Az öreg kurta: mond-dal szólt bele.
Zsenya furcsa sírós hangon szólt bele.
---Alekszej Nyikolajevics… ugye tényleg szeretett? Sara… Sara… igaz, hogy szeretett?
Mishinnek egy pillanat alatt kiment az álom a szemébõl.
---Hol vagy?
De értelmes választ nem kapott. Hosszú ideig próbálkozott, de nem jutott elõbbre. Zsenya hangja egyre kásásabb, zavarosabb lett. Végül nagyot koppant a telefon, és az öreg hosszas hallózása után egy idegen férfihang szólt bele.
---Jöjjön, kérem a Kolibri bárba. Plushenko úr nincs abban az állapotban, hogy egyedül haza tudjon menni.

Délután volt, amikor végre megmozdult az ágyon. Éles fájdalom hasított a fejébe, és heves hányinger kerítette hatalmába. Valaki megtámasztotta a homlokát, úgy tartotta, míg öklendezett.
---Jól van. Már azt hittem mégiscsak a detoxikálóba kellett volna bevinni téged.
Zsenya véreres szemeivel hálásan nézett öreg barátjára.
---Mi történt?
---Ne tõlem kérdezd fiam. Nem tudom, csak sejtem. Kicsit berúgtál… hiába, nem vagy már egy… hogy is mondják mostanában? Party-fiú?
Zsenya akaratlanul elnevette magát, olyan furán ejtette ki a szót az öreg. Meg is bánta abban a pillanatban, mert éles fájdalom hasított a fejébe.
---Basszus régen rúgtam be ennyire… hogy kerültem haza? Arra emlékszem csak, hogy bementem valami talponállóba meginni valamit…
---Végül egy bizonyos Kolibri bárban kötöttél ki, és miután eldicsekedtél, hogy te Evgeni Plushenko vagy az egész bárnak fizettél néhány kört… szerencséd volt, hogy a mixer viszonylag becsületes fickó. Igaz pénzed nem maradt, de nem dobott ki az utcára hulla részegen, hanem elmondta hova menjek érted.
---Honnan a pokolból tudta, hogy kit hívjon fel?
---Te hívtál fel, mert meg akartál tudni valamit.
Zsenya csak nézett rá.
---Megtudni? Mit?
---Hogy szerintem Sara igazán szerelmes volt-e beléd.
Zsenya arca megrándult a lány nevére. Mishin azonban nem reagált rá. Dörmögve utasította, hogy menjen zuhanyozni, borotválkozzon meg, vagyis öltsön emberi alakot, mert Tatjána várja õket.
Alig hogy betámolygott a fürdõbe, az öreg elõszedte Zsenya telefonját, és némi kutakodás után megtalálta benne a keresett számot. Átírta a sajátjába, és kisétált a teraszra, hogy senki ne hallja kivel beszél.
A kissé kényes-- tessék-re, határozottan szólalt meg.
---Jó napot kívánok. Alekszej Nyikolajevics Mishin vagyok. Elnézést kérek a váratlan és gondolom meglepõ hívásért. Ha jól tudom, most Szentpéterváron tartózkodik. Fontos ügyben kellene beszélnünk. Mikor tudnánk találkozni?
Hallgatta a választ és az arcára elégedett mosoly ült ki.
---Köszönöm elõre is. Akkor holnap ott leszek és megmagyarázok mindent.
Így Alekszej Nyikolajevics Mishin másnap ismét beleavatkozott Zsenya életébe… csak remélni merte, hogy most sikeresebb lesz a kis akciója, mint az évekkel ezelõtti volt.

Sara kiegyesítette fájó hátát. Letette a nagyítólencsét és az órára nézett. Mindjárt az éjfélt fogja ütni, és õ még mindig dolgozott. Képeket válogatott kora estétõl. Kihasználta, hogy Vic a nagyszüleinél aludt, így a lakást csend és béke uralta. Hangosan megkordult a gyomra. Errõl jutott eszébe, hogy nemcsak a vacsorája, de az ebédje is kimaradt ma.
Kisétált a konyhába és hosszas gondolkodás után egy sok zöldséges, sült csirkemelles hatalmas szendviccsel sétált vissza a nappaliba. Az üzenetrögzítõ piros lámpája figyelmeztetõen villogott, hogy üzenete érkezett. Figyelmesebben megnézve rájött, hogy nem egy, hanem tizennégy üzenete volt. Mind az viccesen ügynökének nevezett kiállítás-szervezõjétõl jött. Margot kitartó volt, és ha ilyen sok üzenetet hagyott biztosan fontos is a dolog.
Sara némi gondolkodás után letette a szendvicsét, és felhívta Margotot. Tudta jól, hajnali kettõnél sohasem fekszik le hamarabb, és sejtette most akár reggelig is várja, hogy visszahívja. Hiszen az összes üzenete rövid volt és határozott: hívj fel! Bármikor!
---Végre! Mi az istencsudáját mûveltél eddig?
Sara nyugodtan válaszolt.
---Szervusz Margot én is örülök, hogy hallom a hangod. Különben dolgoztam. Az amerikai kiállítás képeit rendeztem. Van valami híred számomra?
---A migrációs kiállítás? Még nem vagy kész? Mit kell azon ennyit vacakolni? Miért nem jók az olasz meg a francia kiállítás képei?
--- Margot azt hiszem ezt már egymilliószor megbeszéltük. Mintha nem tudnád, hogy minden ország lakói más és más hatású képekre reagálnak. Sokszor még a városok között is különbség van. Néha komolyan…
---Jól van, ne szívd mellre Sara. Értem én a szakmám… tudom, mikor mi kell. Egy bajom van ezzel a jótékonykodással. Nem hoz semmit a konyhára. Tudom, kell ez, meg fontos, de kicsit fura, hogy mindegyik fizetést húz belõle, te meg nem fogadsz el semmit. Az anyagi biztonságodért én felelek, szóval ne most kapj szívedhez, hanem az után, hogy elmondom micsoda felkérést kaptál. Bár jobb lenne szóban. Mi lenne, ha átugranák hozzád?
---Margot éjjel egy óra van…
---Na és? Ilyen korán le akarsz feküdni? Tíz perc és ott vagyok…
Mire Sara észbekapott, már búgott a telefon a kezében. Alig telt el tíz perc és kopogtak az ajtaján.
Margot berobogott, a lakás pedig megtelt a parfümjével, hangjával, termetével, nevetésével, mindenével.
Távozása után pedig Sara egészen hajnalig bámulta a plafont. Reggel lett mire elaludt végre.
Kavargó gondolatai pedig egy zavaros álomba repítették, amibõl egyetlen momentumra emlékezett kristálytisztán… Zsenya arcára, ahogy ránézett a Gorod-kûr befejezése után…
Türelmetlenül dobolt az ujjaival az asztalon. Már negyedszer hívta Kate-t, de mindig azt a választ kapta, hogy tárgyal. Pedig neki feltétlenül beszélnie kell vele méghozzá minél hamarabb.
Margot már többször hívta, hogy mikor adja már meg a választ.
Sara végül elég ingerülten mondta meg neki kér két napot a döntésre. Margot ezen aztán megsértõdött, szerinte két kézzel kellene az ajánlat után kapnia.
Két kézzel? Az ajánlat után? Inkább a fejéhez kellene két kézzel kapnia… ha nem volna olyan csábítóan nagy az ígért pénz… gondolkodás nélkül lemondaná. De abból a pénzbõl fél évig azt tehetne, amit akar. Utazhatna nyugodtan anyagot gyûjteni. Vicnek is… Úristen Vic! Elfelejtett érte menni!
Úgy rohant ki a lakásból, hogy még cipõt is elfelejtett venni. Ahogy az elsõ pocsolyába beletrappolt jött erre rá. A rózsaszín pamutpapucs teljesen átázott.
Mindegy a kocsiban senki nem látja majd, mi van a lábamon -gondolta magában.


Vic magányosan álldogált az iskola elõtt. Sara legszívesebben elbõgte volna magát szégyenében. Soha nem történt még ilyen vele.
---Ne haragudj Vic, de teljesen elfelejtkeztem az idõ múlásáról.
---Nem haragszom, csak kicsit fáztam már. Dolgoztál?
---Igen. Vagyis… egy felkérésen gondolkodtam. Margot egy elég csábító ajánlattal állt elõ. Négy nagyvárosban lenne kiállításom. Talán két hónapig tartana… bár elég messze lenne, de…
Vic elhúzta a száját, és közbevágott.
---Akkor sokat utaznál. Alig lennél itthon.
Sara megrázta a fejét.
---Nem. Az a legjobb az egészben, hogy volna egy profi csapat, akik mindent elintéznének, csak a megnyitókra kellene odautaznom. Azok meg szinte mind szombaton lennének, így…
A kisfiú szomorú arca felderült.
---Akkor mehetnék én is? Fogadd el mami. Melyik országban lenne kiállításod?
Sara kis gondolkodás után csendesen mondta.
---Oroszországban.


Tudom, hogy lassan három hete alig találkoztunk, de szeretnék veled egy fontos dologról beszélni. Várlak titeket vacsorára. Hatra. Sziasztok.
Sara már Kate és Pierre üzenetrögzítõjére is elküldte ugyanezt az üzenetet. Most végre Toméra is rámondta.
Pontosan ott volt mindenki. Megvacsoráztak, a fiúk pedig bevonultak Vic szobájába Pierre legújabb ajándékával, egy autópályával játszani.
---Kávét kértek?
Tom viszont nem engedte elkalandozni Sarát.
---Most ne játszd a háziasszonyt, gondolom fontos, amiért hívtál minket.
---Jó. Elmondom röviden. Tegnap Margot felhívott. Kaptam egy felkérést egy kiállítás sorozatra. Nagyon-nagyon elõnyös feltételekkel. Négy állomás, két hónapig tartó idõszakra. Profi csapat, gondoskodnak szállításról, elrendezésrõl- én utasításaim alapján-nekem annyi a dolgom, hogy minden városban ott legyek a megnyitón. Annyit fizetnek, hogy egy félévig nem kell semmit csinálnom. Ha eladok valamit az csak plusz pénz. Még az utazgatásaimat is õk fizetik.
Elhallgatott. A többiek is hallgattak. Pierre szólalt meg elsõnek.
---Mi a csavar ebben a történetben? Valahogy minden túl szép…
---Jól mondod. Van benne csavar… méghozzá a „hol lenne ez a kiállítás sorozat”, a csavar benne.
---Mert hol lenne?
Sara felállt és az italpulthoz lépett.
---Oroszországban. Ki kér egy kis vodkát? Orosz vodkát?
Pillanatnyi meghökkent csend a két férfi részérõl.
Majd Kate szólalt meg.
---Sara megkért nézzek utána a felkérõnek, Rusztam Tarikonak. Baromi gazdag, milliárdos mûkedvelõ az illetõ. Állandóan kitalál valamit. Volt, hogy kínai sárkánytáncosokat utaztatott szerte az országban, de hívott már meg egész színházat több hónapra szerepelni, tartott rock koncertet… sorolni sem tudom ki mindenki szerepelt már a védõszárnyai alatt szerte az országban. Ha van egy híres múzeumi kiállítás valahol a világon õ biztosan elviszi Oroszországba. Mindenki, aki vele dolgozott azt mondta, ilyen fogadtatásban még nem volt része sehol.
Tom odafordult Sarához.
---Akkor miért gondolkozol annyit rajta? Megcsípted az Isten lábát, élj vele.
---Az egyik kiállítás helyszíne Szentpétervár.
---Aha. Gondolod, hogy Plushenko fülébe jut majd, hogy ott vagy?
---Most miért vagy ilyen undok velem Tom? Igen ettõl tartok…
Pierre felállt a helyérõl, cigarettát vett elõ és az erkély felé indult.
---Szerintem fogadd el. Kicsi a valószínûsége a dolognak. Nagy az a város Sara… meg különben is mi van, ha véletlenül egymásba botlotok? Köszönés és kész…
Tom arcáról nem lehetett semmit leolvasni, amíg elmondta a véleményét.
---Én is azt mondom, fogadd el. Mond mi az esélye, hogy Plushenko a kultúra rovatot is olvassa az újságokban? Szinte semmi.
Sara csendesen válaszolt neki.
---Mond, miért nézed ennyire le?
Tom elvigyorodott.
---Véded! Haladás. Egyszer talán beszélni is fogsz vele…


Másnap Sara aláírta a szerzõdést.
Három héttel késõbb Los Angelesbõl repült egyenesen az elsõ megnyitóra Volvográdba.
Minden zökkenõmentesen zajlott. A csapat tényleg profi volt, mindent tökéletesen végeztek.
Szentpéterváron Sara alig három órát töltött.
A kiállításnak egyre nagyobb sikere volt. Szerepelt az újságokban, fotóinak ára jócskán megemelkedett, mégis meg tudta õrizni titkát… hiszen jött, megnyitotta a kiállítást, és hipp-hopp, eltûnt, mint a kámfor.
Nyizsnyij Novgorodban volt elõször szó arról, hogy még több városba is el kellene vinni a kiállítás sorozatot.
Az utolsó állomás Moszkva volt.
Erre már kifejezetten nagyszabású megnyitóval készültek, elvégre Rusztam Tariko is bejelentette megjelenését.
Így Sara sem „eshetett be az ajtón”, kénytelen volt a megnyitó elõtti napon érkezni.
Azt tervezte vasárnap reggel már indul is haza.
Három nap és vége… nem kell többet izgulnia, ki se mozdul Brüsszelbõl jó darabig. A nyáron elutaznak Vic-kel Amerikába és boldogan élnek tovább.

A megnyitó tényleg fényesre sikeredett. Számos híres orosz ember megjelent elvégre Tariko nem akárki volt az orosz pénz és mûvészeti világban. Aki egyébként nem csak megnyerõ férfi volt, hanem igazán mûvelt ember. Nagyon jól elbeszélgetett Sarával, több meglepõen találó és új értelmet adó kijelentést tett a fotókra, közben pedig apróra kikérdezte még a jótékonysági munkájáról is. Rávette arra is gondolkodjon el egy újabb kiállítás sorozaton is a jövõre nézve.
Miután elment a megnyitóról, megcsappant a vendégek száma is, és a végére csak azok maradtak, akiket a fotók is érdekeltek nem csak az ingyen pezsgõ, kaviár és reklám.
Sara megkönnyebbülten pihent meg egy kicsit az egyik csendes irodában, majd elhatározva, hogy tesz egy utolsó kört, jókedvûen indult a kiállítótermek felé.
Egy idõsebb úrral beszélgetett éppen, amikor valaki megkocogtatta hátulról a vállát.
---Bocsáss meg, de késett a repülõgépem. Örülök, hogy végül csak ideértem.
Zsenya állt mellette.
Megszólalni sem tudott, de nem volt rá szükség. A férfi beszélt helyette is. Bocsánatot kért az úrtól, de most elrabolja a mûvésznõt, mert fontos kérdései volnának a fotókról.
Belekarolva vitte magával.
---Köszönöm a meghívót. Bár jobb lett volna, ha a szentpétervári kiállításra hívsz meg, de így sem rossz.
---Mirõl beszélsz? Én nem küldtem semmilyen meghívót.
Zsenya összehúzott szemöldökkel nézett rá. Kihúzott a zsebébõl egy meghívót.
---Nem? Akkor ez, hogy kerülhetett hozzám?
---Nem tudom. Mondom, hogy nem küldtem neked semmilyen meghívót.
---Pedig ez a te írásod-mutatta a borítékot is.
---Zsenya komolyan mondom…
---Semmi gond Sara… ha nem te hívtál, akkor tévedés az egész. Én pedig már mentem is. Nem szeretek hívatlan vendég lenni.
Megfordult és elindult a lépcsõn lefelé. Sara csak nézte némán. Hirtelen összeszorult a szíve: elmegy…
Mire meggondolta volna már ott is volt mellette.
---Ne menj el… és mert Zsenya csak nézett rá, halkan tette hozzá: Kérlek…


Valahol egy templomóra az éjfélt kongatta.
A Moszkva folyó sötéten fodrozódott a váratlanul feltámadt szélben. Sara megborzongott. Egy vékonyka kabát volt rajta, nem számolt éjszakai sétával a városban.
---Fázol?
---Kicsit… azt hiszem, ideje lenne visszamenni a szállodámba. Nemsokára kelnem kell, tízkor indul a repülõm.
Zsenya a folyót nézte. Rekedten szólalt meg.
---Muszáj?
Kis csend után jött a válasz.
---Igen… várnak rám Zsenya. Bár megmondom õszintén, szívesen maradnék. Szép ez a város érdemes lenne nappal is látni.
---Csak a város miatt maradnál?
Sara hallgatott… jó három órája járkáltak már a városban. Leginkább csendben sétáltak egymás mellett, néha egy-egy kurta kérdés, és arra érkezõ válasz törte meg a csendet. Tele volt a lelke valamiféle bús reménnyel, de ennek ellenére sem tudta kimondani: miattad.
Mivel nem válaszolt Zsenya újra kezdte.
---Ha már egy város miatt maradnál, akkor inkább Szentpétervár legyen az. Csodálatosan szép az én városom. Azt mindenképpen látnod kell.
---Régen is a rajongója voltál, látom ez nem változott.
Zsenya felé fordult.
---De változott… régen a rajongója voltam, most az örök szerelmese. Sokfelé jártam a világban, tudom, vannak szépséges helyek, de mégis Szentpétervár az igazi. Nem tudom megmagyarázni, miért van ez így. Így szeretni csak egyet tudok… fura dolog ez, ha beleszeretek úgy istenigazából valakibe, vagy valamibe azt bármi áron szeretem… Vannak közben kisebb-nagyobb szerelmek, de azok sem tudják elnyomni az igazit… legyen az egy város, egy sport… vagy egy nõ…
Az utolsó szót szinte lehelte, nem nézve Sarára, hanem a vizet figyelve.
Csend. A szél ismét feltámadt, és galádul belekapott Sara hajába, és alaposan összekócolta. Mire megigazította a haját, már nem látszott a könnycsepp sem a szemében.
---Zsenya… valamit el kell mondanom…
A férfi felé fordult, és várakozóan nézett rá. Sara hallgatott egy kicsit, aztán nyelt egy nagyot és belekezdett.
---Amikor elküldtelek azt hittem belehalok… de akkor azt tartottam a helyesnek.
Elcsuklott a hangja.
---Szóval akkor én… én már tudtam, hogy... bocsánatot kell kérnem miatta… saját ostobaságom miatt szenvedtem, és így nem engedtem neked, hogy tudjál arról, hogy…
Elnémult. Képtelen volt kimondani ismét.
Végül a férfi szólalt meg.
---Hagyd most ezt Sara. Nem vagyunk még készek minden régi dolog, érzés tisztázására. Néhány órája még azt sem hittük, hogy beszélünk egyáltalán még ebben az életben. Tudod mit? Kérek valamit. Gyere el néhány napra Szentpétervárra hozzám… akkor talán mindent meg tudunk beszélni. Na, mit válaszolsz?
---Beszélünk még róla rendben? Most nem tudok mit mondani, csak annyit, hogy szeretnék elutazni hozzád.
Zsenya nem válaszolt, csak átölelte. Pár pillanatig így álltak.
A taxiban egyetlen szót sem beszéltek.
A szállodánál ismét megölelte, és könnyû puszit nyomott az arcára.
---Viszontlátásra Szentpéterváron Mimóza királylány.

 

 


---folyt.köv.----

Főoldal |Webmiss | Linkek | Archívum

Copyright © 2004 Betti