Sophie - Prózák

Habár meglehetősen sok különbség van a nagyobb vallások tanai között, abban mindegyik megegyezik, hogy az „én”-t, az egot egyformán kiátkozzák, elátkozzák. Megteszik bűnbaknak: az ego dölyfös, nagyképű, fontoskodó, stb. Ergo: sokkal jobban élhetnénk nélküle. Egy kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha … nem lenne egom? Nyilvánvaló, hogy sokkal boldogabban élhetnék nélküle. (Azzal az igen apró problémával nem is érdemes foglalkozni, hogyha „én”-em nincs, logikus, hogy én sem vagyok. De vajon akkor ezeket a sorokat ki írja? Na mindegy! Valószínűleg csak félmunkát végeztem.)
Tehát…

AZ EGO
Mindenfelől az önmegismerés szükségességét zúdították rám a különböző médiák. Nem is kérettem magam túl sokáig, mert épp’ egyezett elképzelésemmel, miszerint választ kéne találnom arra, hogy ki is vagyok én valójában? Nosza, elkezdtem a keresést. Fölpróbáltam két évtized alatt számos gúnyát (szerepet). Mivel azonban egyikben sem éreztem jól magam igazán, gyakran cserélgettem őket. Húsz-egynéhány év múlva már el is felejtettem az alapállást. Pánikszerűen nekifogtam letépni magamról az elhasznált álöltözeteket. A végén kénytelen voltam szemérmesen összehúzni magam, mert utolsó rongyaimtól is megszabadultam. Ekkor még mindig azt hittem, hogy „én” létezem. Ismét különféle göncök után néztem, mondván: csak vagyok én is valaki! (Nem hittem el, hogy létezik ilyen, hogy én nem létezem!) Az újonnan beszerzett álruhák azonban most már egyszerűen lefoszlottak rólam, eltűntek a semmibe. Még annyi időm sem maradt, hogy megszokjam őket.
Ekkor megírtam saját halotti beszédemet és eltemettem nem-létező énemet…

HALOTTI BESZÉD - MA
Én, röghöz kötött Földlakó, a mai napon: 1999. július 1-én, ünnepélyesen kijelentem, hogy nem létezem. A beszédem elején elhangzott „Én” (így, nagy É-vel) csak illúzió (alias: folyton változó tintapaca az Élet itatóspapírján).
Most pedig itt állok saját síromnál. Mielőtt elkezdtem ezt a beszédet, mélységes megrendülést éreztem, sőt, el is sirattam magam.
Érdekes temetés ez. Rajtam kívül senki sincs jelen, nincsenek meghívottak. (Sajnos ez már önmagában is alátámasztja azt a tényt, hogy nem létezem. Ellenkező esetben legalább a kerületi Önkormányzattól lenne itt valaki + min. kettő sírásó.) Egom nem élheti ki magát. Nem dörzsölgetheti (nem létező) kacsóit, hogy:

lám, de klassz dolog is bosszúból meghalni! És nem dühönghet a közömbös vagy éppen kárörvendő ábrázatok láttán.
Nincs színpad.
Nincs szereplő.
Nincs vége az előadásnak, mert el sem kezdődött.

… Szerencsére valóban félmunkát végeztem, és sikerült megtalálnom az időközben eljátszott szerepeim között önmagam. Mióta újra együtt élek magammal, és elképesztően jó viszony alakult ki közöttünk, rájöttem, hogy ez az ego-dolog valahogy nem kerek, valami hibádzik. Az égegyadta világon semmi baj sincs sem a dölyfösséggel, sem a nagyképűséggel, de még a fontoskodással sem. Szívem-joga úgy viselkedni, ahogy csak akarok. Az megint egy más kérdés, hogy az emberek hogyan reagálnak rá – az pedig az ő szívük-joga! Akinek nem tetszenek a következmények, az majd változtat. Vagy én, vagy ők. Az ego úgy jó, ahogy van. Az ego én vagyok (és te, és te, és te…): gondolataim, érzéseim, cselekedeteim. A lényeg pedig éppenséggel nem az, hogy önmagamat megszüntessem (ez másképp nem is lehetséges, csak öngyilkossággal!), hanem az, hogy ezt a helyes kis egot kibontakoztassam, adottságait, képességeit, tehetségét ápoljam, érdekeit megvédjem. Ha másképp nem megy, akkor mások ellenében – természetesen az egészséges önzés határain belül! Lehetőségeimhez képest pedig, a többieknek is segítsek az ő helyes kis egojuk kibontakoztatásában.

Meggyőződésem, hogy az életünk nem is szól másról, csak önmagunk kibontakoztatásáról. Arról, hogy magunkat éljük meg, ne játszunk olyan szerepeket (ne húzzunk magunkra olyan gúnyákat), ami tőlünk idegen, ne tagadjuk meg önmagunk legfőbb tulajdonságait, mert ezek mind egytől-egyig csak boldogtalansághoz vezetnek. A kiegyensúlyozottság sem más, mint egy belső béke, mely éppenséggel belőlünk, magunkból táplálkozik. Saját energiánk az örömeinkből, sikereinkből, társaink szeretetéből és elismeréséből lesz. Márpedig másoknak is csak azt tudjuk adni, amiből nekünk, magunknak is elegendő van. Az éltető energiával ugyanez a helyzet. Aki depressziós, és maga is híján van az éltető energiának (enervált!), tud-e adni másoknak? Van neki miből?
Az „én”-nel nem az a baj, hogy létezik, az egy nagyon örvendetes és jó dolog (másképp nem is lehetne!). Az „én”-nel kizárólag az a baj, ha boldogtalan, mert akkor beszűkül, negatív beállítottságú lesz, és ő sem tud mást tovább adni, csak azt, ami neki is van: csupa negatív beidegződést, romboló, negatív energiát. Nem elátkozni kell az „én”-t, és nem megszabadulni tőle, hanem pátyolgatni, nevelgetni, nyesegetni – mindezt pedig nagy-nagy szeretettel.
(2002)

Jó pár éve, hogy megírtam gondolataimat az egóról.
Véleményem az akkor leírtakról nem változott. Változott azonban a tapasztalatom. Gyarapodott.
Az egóról ma is azt gondolom, mint akkor: nem elátkozni kell, és a megsemmisítésére törekedni, hanem szeretettel felnevelni.
És ezt most itt szó szerint értem.
Mi felnőttek hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy azért, mert biológiai korunk 30-40 vagy 50-60 év, már valóban felnőttünk, megillet minket a komoly felnőtt státusza. (Komolyan is vesszük magunkat.)
Hát nem. Nem vagyunk felnőttek.

Nagyon kevés a valódi felnőtt, aki képes a saját kicsi énjén, a saját kis világán, a saját érdekein túl látni.
Dührohamot kapunk, amikor valaki kételkedik az igazunkban.
Szörnyű haragra gerjedünk, ha igazságtalanság ér minket. (Pedig néha még a vélt vagy valódi igazságtalanság között sem tudunk különbséget tenni.)
Vérig sértődünk, ha valaki megkérdőjelezi kompetenciánkat valamiben.
Vitás eseteinket nem megbeszéljük, megoldjuk, feloldjuk, hanem sértett hallgatásba burkolózunk, vagy nagy hanggal próbálunk érvényt szerezni igazunknak. (Az első esetben ráadásul meg vagyunk győződve róla, hogy milyen békések is vagyunk, és kapcsolataink mennyire jól működnek, hiszen nem is veszekszünk! Bezzeg mások milyen agresszívak!)
Szerelembe zuhanunk, aztán amikor kiderül, hogy kedvesünknek negatív vonásai is vannak, azonnal szakítani, válni akarunk.
Párkapcsolatunkban szerepet játszunk, hogy elfedjük gyűlölködésünket, csalásainkat, hazugságainkat. Boldogtalanok vagyunk, de a változtatáshoz nincs merszünk. Sokszor még ahhoz sem, hogy a szerelem elmúlásával szembenézzünk. (Ha volt egyáltalán (sic)!) Helyette mindenféle hangzatos ideológiát gyártunk, miközben a boldogtalanságunk először a kapcsolatunkat marja szét, azután a személyiségünket. Egy idő után esélyünk sincs arra, hogy magunkra találjuk, mert annyira hozzánk nőnek a szerepeink, hogy már nem is tudjuk, mikor vonultunk ki belőle, és mióta játsszuk játszmáinkat. Szó szerint elveszítjük valódi énünket, egyéniségünket, személyiségünket.

Úton-útfélen kritizálunk. Például általában sokkal jobban tudjuk, a főnöknél, hogy neki mit kellene tennie, mint ő saját maga. Ám

ha véletlenül a mi kezünkbe is hatalom kerül, vagy jól megijedünk, és nem vállaljuk, vagy felvállaljuk, és hát istenem! – Pocsékabb főnök lesz belőlünk, mint az, akit kritizáltunk. (Egy barátom mondta évekkel ezelőtt, hogy sokkal könnyebb a padsorok közül bekiabálni az előadónak, hogy milyen csapnivaló az előadása, mint kiállni a helyére, és nekünk megtartani azt a bizonyos előadást.)

Nem tudom, ki és mit gondol arról, hogy mik a valódi (tehát nem biológiai kor szerinti!) felnőtt kritériumai. Mindenestre én nem gondolnám, hogy az iménti néhány kiragadott példa a felnőtt felelősségteljes gondolkodására és viselkedésére utalna. Sokkal inkább a túlkoros ego megnyilvánulását látom benne, a felelőtlen, meggondolatlan, fegyelmezetlen gyermeket.
Ha őszintén képesek vagyunk önmagunkkal szembenézni, be kell látnunk, hogy a legtöbb esetben nem kész felnőttként hagyjuk el a szülői házat. Nevelődésünk folytatódik. Ugyanis tovább neveljük egymást a munkahelyen, és a különböző emberi társulásokban.
De további nevelkedésünk legfőbb színtere a párkapcsolat. Ott kell ugyanis megtanulnunk az önzetlenséget, a toleranciát, az intimitást. Ott kell megtanulnunk, hogy mi a különbség az „én + te” és a „mi” között. Ott kell megtanulnunk, hogyan kell kiteljesednünk mindkettőnknek anélkül, hogy a másikat elnyomnánk, illetve föladnánk saját egyéniségünket. Ott kell megtanulnunk, hogy mi a valódi intimitás, mi a különbség a folyamatos beszéd, az „önfeltárás” és a között, hogy amikor egy olyan esemény történik, melyben láthatóvá válik gyengeségünk, hitványságunk, gyávaságunk, azt beismerjük, felvállaljuk, és nem letagadjuk, megmagyarázzuk, megideologizáljuk. Mert bízunk abban, akit szeretünk, bízunk abban, hogy szerethetőek vagyunk a negatív tulajdonságainkkal együtt is. Bízunk abban, hogy ha kiderülnek a kisebb-nagyobb disznóságaink, nem fognak minket azonnal elhagyni. Bízunk a másikban, hogy ha önmagunkat adjuk, akkor is szerethetőek vagyunk.
Meg kell tapasztalnunk a bizalmat, és azt, hogyan lehet úgy gondolkodni, és aszerint is élni, hogy megbízhatóak legyünk mi magunk is.
Ebben első dolgunk, hogy magunkat tudjuk elfogadni olyannak, amilyenek vagyunk.
Tökéletlennek.
És ezzel együtt szerethetőnek.

2009-01-31