Faded hopes 3- Hófehér tollak

A ház egy újabb reggelre ébredt. Antony ismét korán kelt.Felöltözött, majd a konyhába sietett.
- Jó reggelt, hölgyeim. - köszönt udvariasan, amint a konyhába lépett.
-Jó reggelt, hercegem! -köszönt kuncogva az egyik cselédlány. - A reggelit csak most kezdtük el készíteni, ha éhes vagy, szaladj a kamrába és szolgáld ki magad.
-Köszönöm. -mondta Antony majd a kamrába ment valami harapnivalóért. Amikor végzett, visszament a konyhába.
-A kisasszonyt ma korábban keltem, mivel Voironba megy ma vendégségbe.
- Igen, már előkészítettük a bőröndjeit. -jelent meg két másik cseléd.
-Értem. Akkor én megyek és felkeltem a kisasszony. További szép napot, hölgyeim!-hajolt meg Antony majd Marion szobájához sietett. Amint odaért, bekopogott, majd kinyitotta az ajtót és belépett.
-Jó reggelt, kisasszony!- köszönt kedvesen. Marion nem válaszolt, és nem is mozdult.
Antony, mint mindig most is az ablakokhoz lépett és elhúzta a sötétítőket, majd Marion ágyának szélére ült.
- Ma korábban jöttem, hogy időben odaérjen a kisasszony Catheline kisasszonyhoz.
-Nee, mami, még 5 percet...-burkolózott be jobban a takaróiba a lány. Antony nagyot sóhajtott.
- A kisasszonyok már előkészítették a bőröndjeit és a reggeli is tálalva van.-Marion morgott egyet, de továbbra se szállt ki az ágyból.-Catheline kisasszony már nagyon várja a kisasszony érkezését. -mondta végül Antony.
-Catheline... hm... Ma megyünk hozzá?! Miért nem ezzel kezdted?!-ugrott ki az ágyból.- Reggeli, értettem, megyek. -indult ki a szobájából. Antony elmosolyodot, majd megvetette a lány ágyát.
Marion eközben lerobogott az étkezőbe és akár egy ember, aki napok óta nem evett, degeszre tömte magát .
-Ízlett a kisasszonynak a reggeli?-kérdezte az egyik cseléd.
-Igen, nagyon finom volt! -ezzel kirohant a helyiségből, végig caflatott a lépcsőkön, be a szobájába.
Antony eközben előkészítette a hintót, majd bepakolta a lány csomagjait.
Marion egy viszonylag kevésbé cicomás, kék utazó ruhában lépett ki a házból, és még kiadott néhány parancsot a cselédeknek.
-Indulhatunk, kisasszony?- kérdezte Antony.
-Igen, mehetünk.-Antony a hintó ajtajához lépett, kinyitotta, majd a kezét nyújtotta Marionnak.
-Kisasszony?
Marion elfogadta a segítséget, de nem szólt semmit. Az izgalom jelei ültek ki az arcára. Antony elmosolyodott, majd a bakra ült és az ostorral a lovak közé csapott .

Útközben Marion már kis híjján elaludt, amikor Antony hirtelen megállt egy sötét sikátor előtt. Leszállt, majd kinyitott az ajtót, ahol Marion ült.
-Kisasszony, bocsásson meg egy pillanatra, de valami nagyon fontos dolgot kell elintéznem.
-Mit? Rendben..-mondta Marion kicsit furcsálva a dolgot.
-Semmi lényeges. Viszont megkérem a kisasszonyt, hogy semmilyen körülmények között ne szálljon ki, és ne hagyja el a hintót. Veszélyes errefelé.. -mondta Antony, majd becsukta az ajtót és elindult a sötét sikátorba. Egy darabig még látszott fehér haja, majd mindenét a sötétség zárta magába. Marion értetlenkedve nézett, aztán felállt.
-Engem utasít a komornyikom? És titkos ügyleteket rendez le a hátam mögött?-Motyogott magának és kiszállt a hintóból. Antony után eredt. A macskaköves utcán léptei visszhangot vertek. Lassan haladt, nehogy elessen valamiben, amit nem lát.
-Antony!-szólította komornyikját, mivel már elment a kedve a mocskos, bűzös utcácskában való bóklászástól.-Merre vagy?
Az egyik mellékutcából hirtelen egy sötét árny suhant ki, amibe Marion beleütközött.
-Bocsánat, nem vettem é...- A lány hirtelen elhallgatott, amikor a Hold fénye megvilágította az alak arcát. A férfinek hosszúkás, sápadt arca volt, szemei gonoszan csillogtak. A torkát vészjósló kacagás hagyta el.
- Ó, semmi gond, hölgyike, így legalább nem kell keresnem a vacsorámat. -A vihogó lény hátáról két csontmaradvány lógott le, ami leginkább egy szárny maradványára hasonlított. Marion hátrafelé lépkedett, mikor a szörnyszülött kiengedte hosszú karmait és felé kapott. Éppen eltudta kerülni, de legalább a rémület rávette, hogy futni kezdjen. A szörny csak szórakozott vele, sokkal gyorsabb volt Marionnál, a lány hiába rohant úgy, ahogy tőle tellett. Egy szemhunyásni idő alatt Marion elesett, megbotlott egy kőben. A vicsorgó lény már fölötte volt, karmai támadásra készen.

 
Ekkor hirtelen egy titokzatos lény termett Marion előtt a semmiből. Nagy fehér szárnyai és fehér haja volt. Marion nem látott többet a titokzatos valakiből, mert a szárnyai eltakarták.
-Lám, mit látnak szemeim. Egy angyal! -vihogott a szörnyeteg, szájából csorgott a nyál.
Az angyal féloldalasan elmosolyodott.
-Jól nézz meg, mert engem látsz utoljára ebben az életben, démon.
-Milyen nagy pofád van, albínó veréb! De milyen szerencsés vagyok ma. Egy angyal lelkét is megkapom estebédre! -Nevetett fel a démon. Rongyos ruháiból terjengedt a bűz. Aztán felemelte karmos kezeit.-Élmény lesz téged elfogyasztani! -és lecsapott.
Az angyal puszta kezével védte Mariont, arcát felhasították a démon hatalmas, éles karmai.
- Futás! Nem hallottad?! - üvöltötte el magát az angyal.
Marion szívesen elfutott volna, de a félelemtől teljesen ledermedt. Így csak nagy, rémült szemekkel tudta nézni a jelenetet. A démon lenyalta a kezéről.
-Ne légy buta madárkám, tudod, hogy esélye se lenne.-Csapott ismét. Az angyal előrántott a ruhája alól egy kést. Ahogy a démon keze elhaladt az arca előtt, átdöfte a romlott lélek tenyerét, mire az felordított fájdalmában.
-Te nyomorult, ezért kíméletlenül szétmarcangollak!-Vetette magát rá az ellenfelére. -Ezt megkeserülöd! -húzta végig az angyal nyakán karmait.
Az angyal arcán lévő sebekből kék vér csordogált. Mariont a szárnyával a falnak lökte.
-Nem hallottad?! Fuss, ha kedves az életed! –nézett az angyal Marion szemébe. A lány elkerekedett szemekkel nézett vissza rá.
- T..te...Antony!- hitetlenkedett.- Lehetetlen.. -Felkelt a földről, de nem ment el. A szörnyeteg ezt kihasználva kikerülte Antonyt és elkapta őt. Az angyal komornyik egy pillanatig csak nézni tudott.
-Engedd el.. és akkor elengedlek! -üvöltötte Antony a démonnak.
-Nem tudsz fenyegetni! Ha észrevennéd ki tart fogva kit, te is tudnád.-Az undormány vigyorgot, fogain hús cafatok lógtak. Karmait a halálsápadt Marion nyakához tartotta.
Antony tétovázott. Félt, hogy ha odadobja aprócska kését, véletlen Mariont találja el. Azonban idő hiányában gyorsan döntenie kellett. Megindult a démon felé, de ahogy széles szárnyai a falnak ütköztek, elejtette a kést. 
- A francba.. -morogta, miközben tovább süvített a szörnyeteg felé. Megállt kicsivel a démon, és Marion előtt, előrehajtotta a szárnyait, majd az egyikből letört egy csontot. Arcára iszonyú fájdalom ült ki, de nem állt meg, ment tovább a démon felé. Amikor éppen elég közel volt a bestia torkába vágta a csontdarabot, amiről még lógtak a tollak és a húsdarabok. A démon gurgulázó hangon felüvöltött, szájából elkezdett ömleni a vér. A fájdalomtól elernyedtek az izmai, így karjai lecsúsztak Marionról és a földre rogyott.
Antony Marionhoz ugrott, hogy kezei közé essen a lány.
-Vesztettél, démon.-A démon még tartotta magát, fel próbált kelni. Antony egyik lábával a démon mellkasára lépett. - Felesleges próbálkoznod... A te meséd itt véget ért.
-Ezt még...megkeserülöd...-ezzel a szörny  porrá válva eltűnt.
Antony letette a lányt, majd letépte zakójának az ujját, amivel letörölte Marionról a bestia vérét.
A lány mozdulatlan volt és csak bámult rá, aztán eltolta Antony kezét.
-Te..mi..?
-Marion, én.. sajnálom.. nem is tudom mit mondjak.. - sóhajtott Antony, majd megvizsgálta a szárnyát, amiből letört egy csontot. Marion egy percig gondolkozott, aztán levette a kabátját és elkezdte körbetekerni vele Antony szárnyát.
- Ezért kéne leszoknom arról, hogy idegeneket fogadok fel szolgának. -panaszkodott.- Nem tudom kik vagy mik valójában, engedély nélkül elkószálnak, halálra ijesztik az alkalmazójukat, csonkítják magukat és még össze is kell piszkolnom magam miattuk. Ráadásul még le is tegeznek.. -Jó erősen meghúzta a szárnyon a kabátot, mire Antony feljajdult. Aztán hölgyhöz nem illő módon leült a földre.- Borzasztó!
-Ha hallgat rám a kisasszony és a kocsiban marad, mind ez elkerülhető lett volna.
-Lehet legközelebb elég hagynod, hogy megöljenek.-fordult el Marion, titkolva, hogy küszköd a könnyeivel.
-A kisasszony félreérti a helyzetet. Most, hogy tisztában vele mi vagyok a romlott lelkek üldözni fogják, csakhogy megöljék önt. Viszont én felesküdtem rá, hogy nem hagyom, hogy a kisasszonynak bármi baja essen. Akár az életem árán is megfogom védeni.- mondta Antony, miközben a kezét Marionnak nyújtotta, kedves mosollyal véres arcán.

Marion csöndesen nézett rá egy darabig, aztán megfogta Antony kezét.

- Romlott lelkek, démonok, angyalok? Ne nevettess... Én egy bárónő vagyok.- Antony felhúzta őt. Odaadta neki a ruhacafatot, amivel Antony az előbb letörölte az arcát.- Inkább hozd rendbe magad először.- Az ifjú letörölte kék vérét az arcáról, és alig észrevehetően elmosolyodott.