Faded Hopes 4.- Hosszú út

Marion a hintóban ült, miközben elgondolkodva nézett ki az ablakon. Valóság volt, ami történt? A ruhájára tekintett, ami egy-két helyen szétszakadt. Akkor annak kellett lennie. Ugye? Mély levegőt vett, és nekidőlt a falnak.
Antony a bakon ült, arcát megannyi seb borította, szárnyai természetesen nem látszottak. Aggodó arccal nézet előre, majd mikor meglátott egy fogadót, megállította a kocsit, leszállt, majd kinyitottan Marionnak az ajtót.
-Kisasszony? -nyújtotta a kezét.Marion elfogadta a segítséget, nem nézett Antonyra.
-Hol vagyunk? -kérdezte.
-Még nem vagyunk Vorionban. Már sötétedik ezért gondoltam egy éjszakára megszállunk ebben a vendéglőben, és rendbeteszem a kisasszonyt. Legalábbis a külsejét. - sóhajtotta Antony.
- Nem rossz ötlet... ha Catherine így meglátna, úgy vélem szörnyethalna.
Antony leszedte Marion börőndjét a hintó tetejéről, majd bement a fogadóba szobát foglalni. Amikor kiment, a lány elé lépett.
-Lefoglaltam egy szobát az éjszakára.
-Rendben. -fáradtan odakullogott Antonyhoz, kezében a bőröndjeivel.-Vezess!
Az ezüsthajú férfi elvette Mariontól a bőröndöket, majd kinyitotta az ajtót.
-Csak Ön után.
Marion bement és körbenézett. A fogadó recepciója dohányfüsttel volt teli, a bútorok enyhén porosak, de egyébként szép berendezésű.
Antony, kezében a szoba kulcsával elindult felfelé a lépcsőn mutatva az utat. A lány követte őt. A lépcső tompám nyikorgott lépteik alatt, majd amikor felértek, egy folyosón találták magukat. Balra és jobbra is ajtók, a falra képek voltak felakasztva. A férfi elindult a folyosón, és az egyik baloldali ajtót kinyitotta, majd meghajolt.
Marion bement. A szobában két ágy volt, egy asztalka és egy szék. Az ablak el volt reteszelve. Antony bevitte a bőröndöket, majd elővett egy varrókészletet.
- Kisasszony, vesse le a ruháit, megvarrom őket.
- Hagyjad csak. Majd veszek másikat. -Leült az egyik ágyra. Antony nagyot sóhajtott.
-Ahogy óhajtja.
Marion csöndben ült egy darabig, majd megszólalt:
-Antony, tételezzük fel, hogy hiszek a meséknek, és léteznek angyalok. És ha te az vagy, hogy kerültél a rabszolgapiacra?
-Végtére is már nincs mit titkolni.. - Antony sunyin elmosolyodott. - Az élet kegyetlen egy ostoba játék, tele próbákkal. Nos.. az egyik próbát elbuktam. Minden hozzám tartózót megöltek.. mindenkit aki kedves volt számomra. Az égiek a Földre száműztek megfosztva erőm nagy részétől. Tehetetlenül, jártam a világot..várva a halált. Azonban ez nem következett be. Emberrablók rántottak vissza, akik elvittek arra a bizonyos piacra eladni... - Marion egy darabig csak nézte Antonyt, aztán felkelt és odament hozzá.
- A múlt fájdalmas dolog. De nem véletlenül kapunk újabb esélyt az életre. -vigasztalóan megpaskolta a vállát.Antony felnézett a lányra, majd fehérfogait kivillantva kedvesen rámosolygott.
-Köszönöm.. -Marion bólintott.
-Mellesleg, - mondta hangosabban. - hamár megkaptad ezt az esélyt jobban kéne magadra vigyáznod. Már csak azért is, mert nem adtam engedélyt semmilyen szárnyletördelésre!
A férfi elmosolyodott.
-Megvédem Önt. Az életem árán is.
- Nem. Nem akarom senki halálát magam miatt. Ezt tarts észben! -nézett rá szúrósan.
-Most, hogy mindent tud.. az élete drasztikus fordulatot fog venni. Én megpróbálom majd védelmezni.. de ez nem jelenti azt, hogy nincs veszélyben. - nézett Antony a lányra tiszta, de komoly tekintettel.
-Tényleg nem szükséges. -mondta fáradtan.- Ha meg kell halnom, úgyis megfogok.
"Téved kisasszony..." gondolta magába Antony, majd felállt a székből.
- Elmegyek, megnézem milyen vacsorát szolgálnak fel.
- Jó.- mondta Marion, miközben Antony kisétált a szobából. Amikor a férfi visszajött kezében egy tálcát tartott, amin egy csésze tea ült, mellette szendvicsek háromszög alakban. - Sajnos mást nem adtak már.
Marion ekkor már az ágyában aludt, így az étel illatát sem érezte meg. Amikor Antony meglátta az alvó lányt elmosolyodott, letette a tálcát, majd ő is aludni tért.

 
Amikor Marion felébredt, Antony már az kis asztalnál ült, előtte egy csésze teával és piritóssal.
-Jó reggelt, kisasszony!- mondta kedvesen.
-Jó reggelt... -ásított nagyot és álmosan körbenézett.- Hogy vagy?
- Köszönöm, jól. És ön?
- Megvagyok. - Kelt ki az ágyából. Antony felállt, majd a szekrényhez sietett , ahonnan Marion egyik ruháját vette ki. Odavitte a lányhoz a ruhát, aki elvette tőle, majd kérdően nézett rá.
-Ugye neked is van másik ruhád?
Antony bólintott.
-Rendben... -Nézett rá várakozóan.
A férfi a szekrényhez ment, kivette a saját ruháját majd bement az aprócska fürdőbe. Amikor kiment eltette a levett ruháit, majd Marionhoz ment segíteni bekötni a fűzőjét. Marion nagy levegőt vett.
- Így jó, ha tovább húzod megfulladok.
Antony megkötötte a fűzőt. – Rendben.
-Istenem, hogy a nőknek ilyen sok mindent kell felvenniük.. -nézegette a több rétegű ruhát. - Esküszöm, ha választhattam volna fiúnak születtem volna.. -bosszankodott.
Antony felnevetett, majd felvette az ágyról Marion mellényét és segített neki begombolni.- Innen egyből Catherinhez kell mennünk. -jegyezte meg Marion.
-Értettem.- mondta Antony, majd összepakolt.
 

♣
 

Marion kilépett a fogadóból és beleszimatolt a levegőbe. A város légköre füsttől volt szennyezett. A lány nem ehhez volt szokva, így nem időzött tovább, beszállt a hintóba.
Az ezüsthajú férfi leadta a szobakulcsot, feltette őket a hintó tetejére, a bakra ült és a lovak közé csapott.
Marion az ülésnek nyomta fejét. Valóban igaz amit látott? Még mindig nem fogta fel. Soha nem hitt más emberszerű lények létezésében. Emberszerű? Már abban sem volt biztos. Vallásosnak soha nem volt igazán mondható. Kiskorában járt templomba, amíg a szülei éltek. De a történtek után, elvesztette bizalmát istenében. És most mit látott? Isten teremtményét, egy angyalt. Igazi, hús-vér angyalt. Lehetetlennek tűnt a létezésük. Antony, a komornyik..az angyal.. és az a szörnyeteg. Mit is mondott Antony? Mivel köze van a szolgához, többel fog találkozni. Ilyenekkel? Vagy ennél lehetne rosszabb? Erről még beszélni fog Antonyval, eldöntötte. Elvégre, ő a bárónő. És mivel eddigi tapasztalatai olybá tűnik hiányosak, ki kell őket pótolnia. Mihamarabb.

Miközben Marion emélyült gondolataiban, a hintó hirtelen megállt. Antony kinyitotta az ajtót a lánynak, majd egy kedves mosoly kíséretében nyújtotta neki a kezét.
-Kisasszony, megérkeztünk.-Marion kiszállt és körbenézett.
- Rég voltam itt... Ahhoz képest nem sokat változott a kastély. - A lány egy három szintes, tömzsi, de sok ablakkal és remek díszítéssel ellátott épületről beszélt. A kastély faláról folyondárok csüngtek alá teljes pompájukban. A kertben egy szökőkút kapott helyet, aminek közepén egy dézsát tartó nő állt. Egy fiatal hölgy állt a kapuk előtt. Hosszú szőke haját kontyban feltűzve hordta, egy elegáns narancssárga ruhát viselt. Várandós volt. Amint meglátta Mariont, arca kivirult, és elé sietett.
-Kedveském, ezer éve nem láttalak! - ölelte át a lányt.
-Catherine! -ölelte át Marion a nála egy évvel idősebb lányt, aztán ránézett a hasára. -Mióta..? Mikor fogsz..?
- Az utolsó hónapban járok.. de írtam levelet, nem kaptad meg? - csodálkozott Catherine. Marion megrázta a fejét.
- Nem. Lehet véletlenül elveszett. De menjünk be, nem lenne jó, ha bármilyen betegséget elkapnál. –Nézett rá Antonyra, és intett neki, hogy vigye be a bőröndöket. Antony leszedte a csomagokat a hintóról, majd a várandós hölgy elé lépett és illedelmesen meghajolt.
-Üdvözlöm hölgyem, a nevem Antony, Marionkisasszony szolgálója és védelmezője vagyok.
Catherine elmosolyodott.
-Részemről a szerencse, Antony. - mondta kedvesen.
Antony ismét felvette a csomagokat és elindul be a házba.
- Helyes fiú, nem Marion? - bökte oldalba a lány Catherine.
- Catherine... még nálad is idősebb. - Fáradtan beletúrt a hajába. - Egyébként is, addig vagyok szabad, amíg egyedül vagyok. De gyere, inkább menjünk be. -fogta karon barátnőjét, és elindult a kastély belsejébe.
Catherine magában kuncorászott.
-Sosem tudhatod Marion..
Antony az ajtóban állt a két csomaggal, tiszta tekintettel nézett a hölgyekre. Catherine mélyen a férfi szemeibe nézett , majd Marionra.
-Milyen különös.. a szemei pirosak, mint akár egy démoné.. mégis annyira tiszta a tekintete, akár egy angyalé.
-Ahogy gondolod. -mondta Marion és terelte a témát. - Ha nem lenne férjed, azt hinném, mindjárt rá veted magad. -mosolyodott el. - Egyébként gondolkoztál már a gyerek nevén?
Catherine felnevetett.
-Igen gondolkodtam. ha esetleg fiú lenne Georg lesz.. ha lány, amit nagyon remélek, akkor Marion- mosolyodott el a kedves hölgy.
- Marion? Biztos vagy ebben, hogy ezt a szerencsétlen nevet választanád? –mosolyodott el halványan a lány.
- Biztos! - mondta határozottan Catherine. - Ez a név egy nagyon fontos személyt juttat az eszembe.
- Vajon ki lehet az..  -motyogta Marion, majd mikor beléptek az ajtón elámult. - Kívülről nem változott semmit, de belülről..! Sokkal szebb! - A hall falán lila drapéria volt, ami kimondottan illett a sötét lila parkettához. Az ajtókon megannyi apró inda futott, természetesen faragott formaként. A csillárról apró kristályok lógtak alá, ezzel csempészve varázslatos hangulatot a teremnek.
- Egy kicsit változott mióta legutóbb itt voltál...- kuncogott Catherine.
Marion hülledezve nézett körbe.
-Gyönyörű!
A terhes lány kedvesen nézett Marionra.
-Esetleg megkínálhatlak valamivel?
- Ha nem zavarna, innék egy teát.
-Alphonse! - kiáltott egyet Catherine. Ekkor hirtelen egy férfi állt meg a két lány melett. Fekete haja a vállára borult, szemei égszínkék pompában ragyogtak. Egy lila frakkot viselt, ingjét egy sárga nyakkendő tartotta.
-Üdvözlöm, kisasszony! - hajolt meg a férfi Marion előtt, aki válaszul biccentett neki. A két hölgy besétált a fogadószobába, és helyet foglaltak egy kényelmes, párnázott kanapén.
- Nocsak, új komornyik? -kérdezte érdeklődve Marion.
-Igen...- Catherina finom arcvonásai hirtelen megfeszültek. - Tudod Marion.. légy óvatos.. mostanság eléggé sok errefelé a rossz lélek. - Eközben Alphonse egy tálcával ment vissza, amin két teáscsészét egyensúlyozott. Antony végig némán állt Marion mellett, komoly tekintettel.
- Hol nem, Catherine? -Alphonse óvatosan letette a tálcát az előttük lévő asztalkára, és kiöntötte a teát a kék porceláncsészékbe.
- A tea felszolgálva, asszonyom.-Hajolt meg. Catherin kecsesen bólintott, és folytatta a beszélgetést.
-Igaz.. de ne beszéljünk ilyen lohasztó témákról! -Catherine arca ismét vidám volt.
-Hogy vagy mostanság? Az üzleteid rendben vannak?
-Minden rendben, csak a szokásos.- Mosolygott kissé erőltetetten a lány.
-Értelek.. az a Renea gróf.. Nemis értem miért őt választottad üzleti partnerednek, Marion. - Catherine beleivott a teájába.
- Sajnos, néhány dolog miatt nélkülözhetetlen. De ne beszéljünk haszontalan dolgokról, ahogy mondtad. Mesélj, mi minden történt még veled, amióta nem találkoztunk?
-Láthatod. - Catherine megsimogatta nagy pocakját.-Add a kezed! -Marion értetlenül nézett rá.- Csak add ide! - Catherine a lány kezét a hasára tette.- Érzed?
Marion elpirult.
- Ez.. ez a baba? - Nézett ámulva.
-Igen. -nevetett Catherine. Antony halványan elmosolyodott.
-Khm.. igen, szóval, gratulálok.. - vette el a kezét Marion. Catherine szeme megcsillant.
- Hamarosan te is megtudod milyen érzés, biztos vagyok benne.
- Jaj Catherine.. majd, ha lesz időm ilyesmikkel foglalkozni. "Már megint kezdi..." Egyébként is, nem létezik a világon olyan férfi, aki elbírna engem viselni.
Antony eközben eltűnt Marion mellől, de ki tudja, mikor.
-És.. Antony..? Úgy látom mindent higgadtan kezel. - nézett a lány barátnőjére.
- Igen, igen, nincs választása.  De mindegy. -körbenéz és látja, hogy nincs ott Antony.- Elmegyünk egy rövid sétára? Olyan rég voltam itt.
- Persze! Nagyon szép virágok lettek a kertben! - Catherine mosolyogva felállt.
- Pompás! Akkor menjünk! -kelt fel Marion.

 

A két lány kiment az óriási kertbe. Catherine büszkén mesélt Marionnak a virágokról, a birtokról, a férjéről.
-Tudod Marion, hogy nekem is nehéz volt régen. Ha nem jön Patrick, valószínűleg megőrültem volna. De ez már elmúlt, szóval kár szomorkodni miatta!
- Valóban sok dolog történt abban az időben. Örülök, hogy boldogok vagytok! -vigyorgott a lány
-Te is megfogod találni a boldogságot. - Catherine egyik kezét Marion vállára tette.
Ekkor váratlanul Antony jelent meg Marion mellett. Nem szólt semmit, némán figyelt.
Marion oldalra nézett, és amikor észrevette őt, ijedten Catherinebe kapaszkodott.
Antony teljesen nyugodt volt, arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Kedvesen elmosolyodott.
- Semmi baj, csak Antony az! - nevetett fel Catherine.
- Igen, csak ő..- Marione elhallgatott, amikor egy aprócska vérfoltott vett észre Antony ingujján. Jelentőségteljesen nézett rá.
Az ezüsthajú férfi a kikandikálló ingére ráhúzta sötétszürke zakóját, mélypiros szemeivel a lány szemeibe nézett, majd kicsit elfordult.
- Hölgyeim, kezd későre járni, nem kellene visszatérni a kastélyba?
- Épp, hogy kijöttünk, de rendben. - Marion továbbra is belekarolt Catherine karjába.
Antony visszakísérte a hölgyeker, s még gyanakvóan körbenézett a lépcsőn állva, majd ő is bement.