A RENDŐRSÉG TÖRTÉNETE
A tilalom megszegése, aminek
egyik következménye a bűn, éppen úgy egyidős az emberrel, mint a biztonság
igénye.
A görög eredetű politea - aminek jelentése az állam helyes kormányzásának
tudománya - méltán tekintheti magát annak a szónak, amiből a policáj, police
kifejezések származnak. A XVIII. században a polizei német szó a latin
politia megfelelőjeként, városi rendet jelentett.
Az államalapításkor létrehozott királyi vármegyerendszer rendőri
feladatait a katonákon kívül - ahol a megye élén a vármegye hadának parancsnoka
az ispán állt, helyettese a hadnagy volt, akikhez tartozott még a várnagy és a
tizedes a várjobbágyokkal - a csőszök, a börtönőrök, a kapusok - végezték,
akiket összefoglalóan őrnek neveztek.
A XIII. században felbomlott királyi vármegyerendszer helyébe lépett nemesi
vármegyék élén az ispán főispánná lett, megjelent az alispán és a rendőri
feladatokat is végző szolgabírói tisztség.
A feltörekvő városok rendőrparancsnoka a várkapitány volt. A szláv
eredetű poroszló törvényszolga jelentése, gyors változás után idézéseket
továbbító, bűnözőket elfogó, rendőri tevékenységet is végző személyt takaró
kifejezéssé alakult át.
A török hódoltság idején a rendőri tevékenység felügyeletét a közigazgatási
egységek - megyényi kiterjedésű ejáletek és livák - élén álló beglerbégek és
szandzsákbégek látták el. A szubasi volt a rendőri feladatokat végzők felelős
vezetője.
A megyei rendfenntartók elnevezései közül, a pandúr volt a legáltalánosabb. A nemesi származást kezdetben megkövetelő beosztás latin alakja a persekutor, ami üldözőt jelent. Irányításukat a csendbiztosok [ persecutor comissarius ] végezték, akiknek szintén nemesi származásúaknak kellett lenniük.
Szintén a megyei rendfenntartók körébe sorolható a zsandár, amit a francia "gendarme" szó kiejtésének felel meg és valójában csendőrt jelent.
Működésének kettő jól elválasztható szakasza különböztethető meg. A zsandár
szóhoz köthető első szakasz 1849-től 1867-ig és a már csendőr-/ség/ként
említhető második 1881-től 1945-ig. A XV. századi Franciaországból származott
csendőrség kezdetben katonai-rendőri tevékenységet végzett, majd a
háborúskodások enyhültével már polgári-rendőri feladatokat is ellátott. A
csendőr kifejezés 1834 körül keletkezhetett, valószínűleg Erdélyben.
A magyar képviselőház 1873. február 8-án tartott ülésén, a pénzügyi bizottság
már a csendőr szót használta.
Az első szakasz - csendőrség előtörténete - a szabadságharc leverése után kezdődött, a magyar főuraknak a közbiztonság megteremtésére irányuló pénzadományok gyűjtésével. Az osztrák kormányzati előkészületek - 1849. június 3. - után, a tényleges létrehozás az 1850. január 18-ai császári pátenssel fogalmazódott meg.
Az abszolutizmus idején létesített és működött Császári Zsandárságot nem a magyar kormány állította föl, így az nem is nevezhető magyar intézménynek. A testületet a magyar nép a zsandárság német szolgálati nyelve és külföldi egyenruhája miatt mindig idegennek tekintette.
A XIX. századi romló közbiztonság felszámolását célzóan, 1881. február 15-én szentesítést és kihirdetést nyert a közbiztonsági szolgálat szervezéséről szóló 1881. évi III. törvénycikk. A végrehajtás az 1884. év végén fejeződött be. A hat csendőrkerületi parancsnokság mindegyike állt 2 vagy több szárnyból, amelyeknek volt legalább 2 szakasza, melyekhez őrsök tartoztak 5-8 fős legénységgel. A szervezés befejezésekor 104 tisztből és 4916 legénységi állományú beosztottból állt a csendőrség.
1887-ben 916 őrs működött. Egy csendőrre 2598 lakós és 53 négyzetkilométernyi terület jutott. Magyarország mai területén 464 őrsön kb. 2800 csendőr teljesített szolgálatot.
A csendőrség a vidék közbiztonsági szolgálatát látta el. A törvényhatósági joggal felruházott városokban általában nem teljesített szolgálatot, de a városnak joga volt segítséget hívni, amit nem lehetett megtagadni.
Centrális, állami testület volt, amelynek tagjai személyügyileg a honvédelmi, közbiztonsági szempontból a belügyminiszternek voltak alárendelve.
Fontos jellemzője, hogy katonailag szervezett őrtest volt. E kitételnek a fegyverhasználat szempontjából volt jelentősége, ugyanis a csendőr nem mérlegelhette, hogy adott esetben használja-e fegyverét, hanem az kötelező volt számára, akár a felállított katonai őrnek. Ugyanakkor, a csendőr az őt ért sérelmet köteles volt megtorolni.
Már inkább városi rendfenntartók voltak az uradalmi botos legényekből a XIX. századra kialakult hajdúk.
A bakter [ éjjeli őr ] vagy virrasztó, a nyugat-európai középkori városok mintája alapján elterjedt, a települések biztonságára, nyugalmára, tűzvészek elhárítására vigyázó éjjeli őr.
"Egész éjszakákon az utcákon járkáltak és minden óraütés után verset kiabáltak:
Hallja minden háznak ura, Tizet ütött már az óra
Tűzre, vízre vigyázzatok, Hogy károkat ne valljatok."
A csákányos Munkácson és Beregszászon volt ismert. A csákánnyal
felfegyverzett hatósági szolgákat nevezték így. "Még a század elején is a
jövevény iparos, ha itt polgárrá akart lenni egy évig csákányoskodni, vagy ennek
váltságául 12 forintot fizetni tartozott."
A török elleni védekezés végett, a XVI. században Horvátországban és Szlavónia déli részén külön igazgatási területet alkotott a határőrvidék. A közrend fenntartását, de az ítélkezést is ő maga oldotta meg. A községek élén az ott élők által választott kenéz állt. Több falu kapitányságot vagy vajdaságot alkotott, vezetőjük a főkenéz, a határvidék elöljárója pedig a főkapitány volt. [ 11 ]
A
rendőr [ rendőrség ] - a nyelvújítás kései szakaszából származó - tiszta magyar
szóösszetétel, ami először 1823-ban Márton József lexikonában jelent meg.
Jogszabályban első alkalommal, a mezei rendőrségről szóló 1840. évi IV.
törvénycikkben látott napvilágot.
1848.
tavasza meghozta Magyarországra a polgári átalakulást akkor is, ha a
szabadságharc bukása után az abszolutizmus virágzott. A forradalom után tett
rendőri vonatkozású intézkedések inkább Pesten és Budán érvényesültek és kevésbé
az ország többi területén. A kormányzati változásokon túl, a fővárosi rendőrség
államosításának kimondása - Buda, Pest és Óbuda egyesítésével egyidejűleg -, a
vidéki rendőrfelügyelőségek felállítása jelentek meg olyan döntésekként,
amelyektől előrelépést reméltek a közrendvédelemben. Ugyanakkor nem dőlt el a
centralizáció, vagy a decentralizáció elsődlegességéért megindult küzdelem sem.
A kiegyezésig, az inkább politikai jellegű feladatokat végző osztrák
csendőrség és rendőrség működött az ország területén. E szervek
közbiztonsági tevékenységének eredményei - magas szakmai színvonaluk és
szervezettségük ellenére - inkább a szerény jelzővel illethetők és már egy
évtized eltelte előtt ismét megjelentek a személy- és vagyonbiztonság magyar
védelmezői.
A városok és vármegyék ismét önállóan szervezték meg rendőrségüket, de a
kisebb településeknek is joga volt saját rendőrség tartására. Ez utóbbiak
nagyságát - vagy inkább kicsinységét - és fejlettségét az adott települések
anyagi lehetőségei határozták meg.
A fővárosi rendőrség - különösen az államosítás miatt - mindig önálló szereplője
is a visszatekintéseknek.
Az 1872: XXXVI. tc. olyan karácsonyi ajándékot adott Magyarországnak, ami
kiteljesedett csírája lett annak a gyöngyfüzérnek, amelyik a Duna partjai mentén
felsorakozva a világ legszebb fővárosává vált. A Pest, Buda, Óbuda és a
Margitsziget egyesítésével létrejött Budapestnek - az időpont vitatott
ugyan - 1873-tól állami rendőrsége lett, amit megerősített az 1881. évi
XXI. törvénycikk. 1873. december 15-től a fővárosi rendőrség első főkapitánya
Thaisz Elek, aki már 1861-től Pest város főkapitánya volt. Az újszülött
állami rendőrség nehezen birkózott meg feladataival. Súlyos bűncselekmények
elkövetői maradtak felderítetlenül, a rendőri foglalkozás pedig kezdett rosszabb
hírűvé válni, mint néhány utcalány. A polgárok egyébként sem tartották
intelligens emberekhez méltó munkának a rendőri tevékenységet. A sikereket
rontotta az állomány felkészületlensége és az, hogy dívott a korrupció.
Az
1880-as évek erőfeszítései több kitűnő főkapitány vezetésével olyan útra
terelték a budapesti rendőrséget, melynek állomásain nem szégyenkezni kellett,
hanem büszkélkedni lehetett. Nem fedheti a feledés homálya Török János
főkapitány [ 1885-1892 ] átszervező, megújító ténykedését, Rudnay Béla [
1896-1906 ] kiváló munkálkodását, dr. Boda Dezső [ 1906-1917 ] eredményeit, de a
többi rendőri vezető elismerést érdemlő tevékenységét sem. A honalapítás
ezredéves emlékének az évében, már nemcsak az ország hatalmas gazdasági
fejlődése - földalatti vasút elsőként a kontinensen, világkiállítás, megjelenés
Nyugat-Európában -, hanem a magyar állami rendőrség Európa élvonalába tartozó
testületté válása is, a reális valóság része lett. Tovább fejlődött az
1885-ben létrehozott detektívtestület, erősödött a rendőrtudósítói
tevékenység, beindult a sajtóiroda. A kontinensen elsőként alkalmazták az
ujjnyomatok alapján történő személyazonosító módszert, illetőleg rendszert.
Az 1909-ben bevezetett új egyenruha ékessége lett a Zrínyi-sisak, egy évvel
korábban pedig létrehozták a bűnügyi múzeumot, felállították a gyermekbíróságot.
1910-ben szabályozták az autóforgalmat.
1894-től évi jelentésekben számolt be a fővárosi rendőrség a végzett munkáról.
Budapest létszáma már meghaladta a 600 000-et, egy rendőrre közel 350 fő jutott.
Az
állomány állt az intéző rendőrséghez tartozó fogalmazó és kezelő
tisztviselőkből, a végrehajtó rendőrséghez tartozó fogalmazó tisztviselőkből,
csapattisztekből, rendőri őrszemélyzetből, detektívekből továbbá szakközegekből,
altisztekből és szerződéses személyzetből.
Az összlétszám 1894 végén 1672 fő volt.
A
sikeres fővárosi rendőrség hatásköre és illetékessége folyamatosan növekedett,
terjeszkedett. Az 1910-es évek első harmada már romló bűnügyi helyzetet élt át.
"A gazdasági élet megrendülése" jelezte a feltartóztathatatlanul közeledő
háborút". [ 12 ]
A háború kezdetekor csaknem 300 rendőr került el a pályáról, részben a
bevonulások, részben a katonai parancsnokságokhoz történő vezénylések miatt.
1918. október 17-én Tisza István a képviselőházban elismerte, hogy a központi hatalmak elvesztették a háborút. November 16-án kikiáltották a köztársaságot, 1919. március 21-én pedig a katonatanács ülésén, amelyen a rendőrség nem vett részt, Pogány József elnök kikiáltotta a proletárdiktatúrát.
Március 30-án a belügyi népbiztos 1.B.N. számú rendelete kimondta, hogy a belső rend megalapozása és fenntartása a Vörös Őrség feladata. Felállításával egyidejűleg, az összes rendőri vonatkozással bíró karhatalmi alakulatok megszűntek.
A fővárosi rendőrség államosítását, illetőleg a rendőrség megszervezését követően megindult a küzdelem a vidéki rendőrség államosításáért.
Az első
lépést Nékám Ede gyöngyösi rendőrkapitány azzal tette meg, hogy 1886. január
17-én rendőrkapitányi kongresszust hívott össze, amelyen tizenegyen jelentek
meg. [ 13 ]
1893-ban e mozgalom élére Hegedüs Sándor szilágysomlyói rendőrkapitány állt, aki
kongresszusok összehívásával, tanulmányok írásával, aktív és fáradságos
szervezőmunkával igyekezett segíteni a rendőrség teljes körű államosítását.
1907. december 17-én Budapesten alakult meg a Magyarországi Rendőrtisztviselők
Országos Egyesülete, amelyben 67 város képviseltette magát. Igaz ugyanennyi a
távolmaradók száma is.
A vidéki rendőrség[ -ek ] államosításáról végül is az elhúzódó közigazgatási reform részeként, de inkább zárásaként 1919 őszén, az 5047/1919. M.E. számú kormányrendelet döntött. E szabályozást az 1920. évi I. törvénycikk hatályban tartotta, ami egyúttal a törvényerőre emelést is jelentette.
Az egységes állami rendőrség 7 kerületi főkapitányság - Budapest, Debrecen, Miskolc, Pécs, Szeged, Székesfehérvár, Szombathely - megszervezésével jött létre. A rendelkezésre álló megfelelő létszám mellett azonban nem jelent meg a szükséges fegyverzet, de erőteljesen érvényesültek a trianoni szerződés korlátozó intézkedései.
A lassú fejlődést is széttördelték a pénzügyi nehézségek.
1932. január 1-jén létrejött a vidéki főkapitányság, mellyel egyidőben megszűntek a kerületi főkapitányságok. A nehézségek áthidalására, a volt kerületi székhelyeken körzeti szemlélői központokat hoztak létre, élükön főkapitány-helyettesekkel.
1940-ben a vidéki főkapitányság 84 rendőrkapitányságból, 13 határszéli rendőrkirendeltségből, 1 határvidéki rendőrkapitányságból, 7 határvidéki kirendeltségből és 7 révkapitányságból állt. Illetékessége 17 törvényhatósági jogú városra, 63 megyei városra és 26 községre terjedt ki, amelyek területe 2 373 692 kat. hold., összlakossága 2 633 464 fő volt. A budapesti főkapitányság illetékességébe tartozott a fővároson kívül, 5 megyei város és 2 község 52101 kat. hold. területtel, 1530993 lélekszámmal.
Az államrendőrség személyzetével szemben folyamatosan emelkedő elvárások érvényesültek, melynek eredményeképpen szakmailag felkészült, erkölcsileg szilárd, nemzetközi megbecsültségnek is örvendő testület jött létre. Ez utóbbit nemcsak a Bűnügyi Rendőrség Nemzetközi Szervezete [ később INTERPOL ] alapító tagjaként érte el, hanem későbbi tevékenységével is rászolgált a követendő példakénti hivatkozásra.
1942-ben a fogalmazási szakhoz 823 fő, a felügyelő szakhoz 278 fő, az őrszemélyzethez 10 484 fő volt beosztva.
A detektívtestület 1 393 főből, a kezelési szak 968 főből állt.
1938-ban Budapesten 73 336, vidéken 52 268 bűnvádi feljelentés érkezett a rendőrséghez, melyekből a fővárosban 52 742, vidéken 37 986 fejeződött be, eredményes nyomozásként.
Az 1938.
évi III. törvénycikk Budapest területére bevezette a helyszíni bírságolás
intézményét.
1941. november 9-én hajnali 3 órakor életbelépett a jobboldali közlekedés,
melyet hosszú és alapos előkészítő munka előzött meg.
1944. március 19-én a német csapatok a rendőri objektumokat is megszállták, néhány magasabb rangú vezetőt leváltottak.
Ugyanebben az évben a rendőrséget katonásították, ami azt jelentette, hogy személyi, szervezési, fegyverzet és felszerelés tekintetében a honvédelmi minisztérium alárendeltségébe került. A rendőrség csapatalakulatai Kárpátalján, Erdélyben és Budapesten részt vettek a harcokban, melynek következtében súlyos veszteségeket szenvedtek.
Az
Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. január 4-én, a Debrecenben kiadott 13/1945. M.E.
számú rendeletével kimondta, hogy legsürgősebb feladatának tekinti a közrend
megszilárdítását.
Az intézkedések eredményeképpen, folyamatosan tértek át a spontán
közbiztonság-védelemről a szervezett és államilag irányított rendvédelemre.
Június 15-én a kormány, a rendőrség létszámát 34000 főben állapította meg.
Szeptembertől (1945) belügyminiszteri rendelet nyomán nőket is kinevezhettek a testületbe.
A fővárosi rendőrség már január 25-én megalakult 13 000 fős létszámmal, akik között 787 tiszt, 1 600 detektív és 8 000 őrszemélyzeti beosztott volt.
Tavasszal megkezdődött a vidéki főkapitányság szervezése, melynek során
létrejöttek a vármegyei főkapitányságok, mint a rendőrkapitányságok felügyelő és
ellenőrző hatóságai. A törvényhatósági jogú városokban szintén főkapitányságokat
állítottak fel. A városi, a járási rendőrkapitányságok alárendeltségében
rendőrőrszobák, körzeti őrsök, rendőrbiztosságok működtek.
1946-ban a vármegyei főkapitányságokat megszűntették és a megyeszékhelyeken
felügyeleti körzeteket alakítottak ki.
Február 2-ától ismét volt országos főkapitányi állás.
1949. február 14-étől - 274.000/1949. BM. r. - a belügyminiszter főfelügyelete alatt, 9 kerületi rendőrfőkapitányság - közöttük a fővárosi is - alakult.
1950
őszén igazodtak a rendőri szervek a nem sokkal korábban létrehozott tanácsi
rendszerhez. A középfokú hatóságok a budapesti és a 19 megyei kapitányságok
lettek.
1951. január 1-jén a rendőrség 22 103 főből állt. Budapesten 7 714, vidéken 13
922 státuszon teljesítettek szolgálatot.
1953-ban a belügyminisztérium és az ÁVH összevonásával egységes minisztériumot
hoztak létre. Budapesten és a megyékben főosztályokat, a kapitányságok
helyett osztályokat szerveztek. A főosztályok államvédelmi, rendőri,
büntetésvégrehajtási, légoltalmi, tűzrendészeti, titkársági, személyzeti, anyagi
- pénzügyi és híradó egységekből álltak. Az osztályok élére államvédelmi tisztek
kerültek, a volt vezetők rendőri helyettesek lettek.
A felügyeletet az Országos Rendőrkapitányság látta el. Ugyanebben az évben
megkezdték a körzeti megbízotti szolgálat kialakítását, 1955-ben az önkéntes
rendőri csoportok megszervezését.
A rendőrségről szóló 1955. évi 22. törvényerejű rendelet, "magas szinten"
fogalmazta meg a testület jogállását, hatáskörét, feladatait.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt a rendőrségnek, illetőleg egyes tagjainak a magatartása nem volt mentes az ellentmondásoktól. Az állomány gyakran azt az instrukciót kapta, hogy "cselekedjen belátása szerint".
A fővárosban a kisebb egységeket lefegyverezték.
Vidéken igyekeztek a rendőri erőket összevonni, aminek következtében sok helység rendőr nélkül maradt. Ugyanakkor számtalan településen részt vettek a nemzetőrség felállításában, a személy- és vagyonvédelem megszervezésében.
November 4-én - a szovjet alakulatok visszatérése után - megkezdődtek a tisztogatásokat megelőző vizsgálatok. Számtalan tisztességes, becsülettel helytálló rendőr vált megbízhatatlanná, majd a megtorlás áldozatává.
1956. december elejére megszületett az Országos Rendőrfőkapitányság, melynek alárendeltségében működtek a budapesti és megyei rendőrfőkapitányságok, helyi szervként a rendőrkapitányságok. Az egységes rendőrség végezte ettől kezdve az állambiztonsági, a bűnüldöző és a többi rendőri tevékenységet.
A későbbiekben folyamatosan történtek átszervezések, változások a testületben.
1973-ban megszűnt a BM karhatalom és létrejött a Rendőri Ezred. Megalakultak az országos, majd a területi és helyi közlekedésbiztonsági tanácsok.
1974-ben megjelent a 17. számú törvényerejű rendelet, az állam- és közbiztonságról, majd ennek alapján kormányrendelet a rendőrségről.
1977-ben visszaállították - az 1963-ben létrehozott BM II. Főcsoportfőnökség helyett - az Országos Rendőrfőkapitányságot.
1984-ben megszűntek a járások, nyomukban változtak a rendőrkapitányságok elnevezései is
Összeállította: dr. Ernyes Mihály