A fekete özvegy

Éjlő fondorlatban megbicsaklott bokám,
Hálódba estem, sötét lelkű bestia,
Hold harmatfénye vetül éjfélzordan rám,
Az avart zavaros vörösre festi a
Felnyílt testemből kicsorgó forró vérem,
És holtsikolyom szaggatja az éjszakát,
Kísértet lesz, mint méltányos alkubérem,
Hogy kísértsen száz és ezer esztendőn át.
Szörnyű szörnyeteg, síron túli csúf lélek,
Bevonva a szépség mosolygó maszkjával,
Még egy utolsó sóhajtásomig élek,
Aztán elalszok a halál hűs dalával.
Szívem mézédes nektárját kifacsartad,
Rágó agyaraiddal mohón faltad fel,
Majd összeaszott testem a földre dobtad,
És mint árnyék tűntél az éjszakába el,
Hogy kivesd az új tövishálód fonalát
Az újabb naiv, gyanútlan áldozatra,
Hogy elharapd ifjú, vértől pezsgő torkát
Vérét permetezve a zöld lombozatra,
Élete édes értelmét elragadva,
Mint múzeumból elzsákmányolt gyémántot,
Szerencsétlennek annyi időt sem hagyva,
Hogy elsuttogjon egy végső miatyánkot.
De a Túlnannak felködlő ködfalán túl,
Hova elvett élet után menekültem,
Figyellek, én figyellek lankadatlanul,
Mert gránitsúlyos testű véresküt tettem:
Kísértő lelkem nyugtot-békét nem lelhet,
Míg nyolc lábad az érező földön tapod;
Várok, míg elhagy az utolsó lehelet,
És jogos jussod a Pokolban megkapod.

2010. május 2.