A madárijesztő

Élettelen testem roggyant fakereszt fáján lóg,
Mint kiszáradt, égett lelkű marionett,
Szalmaszívem bánatosan néz körül a mezőn:
Gyönyörű földem, ó, teremtő, mivé lett?

Az egykor sárgaarany búzamező tovatűnt,
Helyét füstöt okádó üzem vette át,
A zöld dombok rothadó szemétteleppé lettek,
S hallom túlról a szennyes folyók sikolyát.

Kalpagom alatti sütőtök-fejem megbillen,
Kivájt szememben borzasztó tűz lobban fel,
Kötelékem bőszülten elszaggatom, leugrok,
S dühödt pokolüvöltéssel indulok el.

Seprűnyél-kezemben gyűlöletből kifent sarló,
A bennem égő tűz meg-megcsillan hegyén,
S midőn elérem az első várost, felemelem,
Hogy átvágjak vele minden ember szívén.

Véresőt csiholok, a sarlóm lágyan énekel,
A tűz bensőmben dühöng, akár Kerberosz,
S tudom, mészárszékemnek addig vége nem szakad,
Míg el nem hagyja világomat minden rossz.

Csonka tetemeket hagyok hátra, vérben ázva,
Levágott fejek, kiontott belek: halál,
Ám vak és ádáz harcomban hirtelen a végzet
Az én sütőtök-fejemre is alászáll.

Az ostoba csőcselék, fáklyákkal rontott nekem,
Szalma testem gyorsan izzó lángra kapott,
Pokoltorkom gyűlöletes sikoltás hagyta el,
Majd égő porhüvelyem porrá hamvadott.

A diadalittas, megrészegült nép vigadott,
Legyőzte a halálos, démoni erőt,
Ám sikolyom átszelte a nagyvilág zugait,
És harcba hívott minden madárijesztőt.

2010. május 13.