A Tündérkirály
Goethe nyomán

Bűvös éj kelt, december volt,
Mikor eljött a Tündérkirály,
Varázs-szél fújt, csilingelve,
Hol tiszta fehéren élt a táj.

Bűvös éjjel, hideg éjjel,
Akkor jött el a Tündérkirály,
Nem könyörült, irgalmazott,
Tudta jól, mi a legjobban fáj.

Bűvös éjen, elragadta,
Mély álmából a Tündérkirály,
Lován vitte, kastélyába,
Útját kísérte köd és homály.

Bűvös éj volt, halál-hideg,
Rég elment már a Tündérkirály,
Szeme hűvös, ajka bűvös,
Sötét szíve mint fagyott kristály.

Bűvös éj múlt, hajnal ébredt,
De őrködött a Tündérkirály,
Mert tudta jól, már várta rég,
A szilánk szívébe mikor váj.

Bűvös éjjel, bűvös hajnal,
És halott volt a Tündérkirály,
Rabja szabad, fut és szalad,
Hogy meghasadt a Tündérbűbáj.

Bűvös béklyó, átkos fogság,
Elveszett, mint a Tündérkirály,
Foglya elment, hőse vitte;
Keze alatt pusztult a Király.

Bűvös varázs, bűvös mese,
A múlt árnyékába lépett már...
Sötét szíve, dobog végre,
Tündérkirály, a Mennyország vár!

2008. szeptember 12.