Állítsd meg

Ha a kis ösvényre - fenn, a fenyők között -
Vinne rá az utad (talán),
- Tudod, hisz jártál már arra, egyszer, régen,
Egy vasárnapi délután -
Rövidesen, a magas sziklameredély
Szélére bátran kiállva,
Belepillanthatsz minden idők legnagyobb,
Legdörgőbb zuhatagába.
Ha ott vagy – és remélem, nem csalatkozom -
Kezed lassan emeld felé,
És kiálts, ahogy csak a torkodon kifér,
A roppant víztömeg felé:
„Minden elemi erő nevében megállj!”
És, a dörgő katarakta,
Mint fagyott jégcsap az ajtód fölött, télen,
Vad folyását abbahagyta…
Persze, kósza álom csupán, hogy így legyen,
De ne csüggedj el, kicsit sem!
Ha itt legyőzött bár a víz, a vízesés,
Próbáld meg, ott fenn, a hegyen,
Ahonnan a dühödt folyam zuhan alá,
Némán bömbölve, a mélybe,
És ha már megmásztad, mind, a nagy sziklákat,
Kiálts hát újra, a vízbe.
„Parancsolom, állj!” – szállnak kemény szavaid,
A heves, szilaj habokba,
Ám a parancs szótlan elszáll, s a víz zubog,
A távoli óceánba.
- Fel a fejjel, még nincs vége – utazz tovább,
A lomha patak-formáig,
„Kérlek, állj meg, kérlek…” – kéred, de szavaid
Nem jutnak el a füléig.
- Még egy esély, próbáld csak meg – gyerünk, feljebb,
Hol a forrás vize ered,
És, talán, végre győzöl, ha elég szépen,
Elég lassan, tisztán kéred.
- Hát ennyi, vége, add fel – a víznek nem tudsz,
Soha megálljt parancsolni,
Ülj hát le egy kényelmes kis szürke kőre,
Aztán kezdj el gondolkodni:
Miért küldtelek e lehetetlen útra,
Hogy állítsd meg a vizeket?
Lásd: mint a folyót, azt sem állíthatod meg,
Hogy én, Téged, szeresselek!

2008. november 17.