Álmodni: örök

Az estharang reze rég megkondult már; ásítok.
Huszonhárom-negyvenegy. Az Éjfél kopogtat
Az álom virrasztó ajtaján, megannyi titok
Füzérré fonódó csillag-lugasa alatt.

A sarokban sebtében megvetett, álmatlan ágy.
Az olvasólámpa sárga fényét kioltom,
S a sötétben lassan szikrát szakajt ábránd és vágy,
S e tűzben csiholt az új otthon, édes otthon.

A fekete félhomály von pillámra takarót,
S a néma csend karol át, mint hűs kezű anya;
Befogadom bensőmbe e furcsa jóakarót,
Hogy kitöltse vénáimat zúgó aranya

A földöntúli tájnak, mit az agy zár – a szív nyit;
Majd átlépem a képlékeny illó-küszöböt.
Vállam terhét ím hátrahagytam, nem maradt: csak hit;
Remény, és áldott béke hoz reám örömöt.

Rémálmoknak itt nincs helyük… a Gonoszt kizártam.
Csupán a szívvel dobbanó szeretet maradt.
...s azt, a csillagszőtt egek felé mindet kitártam:
Tüdőmbe szívtam, mint levegőt, az álmokat.

Ott, ahol az ablakon túli világ nem zajong,
Mint vérző-háborgó-csattogó csatamező;
Ahol ég és él bennem a tűz, s nem csak gyertyacsonk;
Ahol a lélek dús, gazdag, és nem éhező;

Ott van az Álmoknak Örökké Virágzó Földje,
Hol sziréndal járja át testem pórusait,
És bennem él minden egek kékje, erdők zöldje:
Hazaértem. Boldog madarak kórusait

Hallgatom az oly puha rét hátán megpihenve.
S ha kedvem tartja, tündérekkel lejtek táncot,
Vagy szelíd-szilaj sárkányok nyakát átölelve
Hasítom át a leget; regényes hegyláncot

Hagyok játszi könnyedséggel messze magam mögött,
Azúr tengerek leviatánján suhanok
A tűnő horizont vöröslő árnyéka fölött.
És túl minden való határon: boldog vagyok.

Ámde a vekker éktelen ricsajjal csörren fel,
Kalapácsként törve szét az álom-üveget
Űzi a menedéknek megmaradt álmokat el.
Mert nincs más otthonom már, csupán a képzelet.

Ó, bárcsak újfent elragadna az édes álom:
Tudom, többé soha-soha el nem eresztem.
E drága föld, ezer csoda lenne Mennyországom,
És a boldogság kék madara a keresztem.

2011. július 29.