Álomóda a szivárványhajúhoz

Éjszakaszín kertemben, árnyhangon suttogó lomb alatt
A bíbor égen átsuhan hullócsillagnyi pillanat...
Igéző varázslat:
Ott benn, mélyen, áthat,
S álom által bódultan fekszem a selyemfűben hanyatt.

Kristályos szirmait kitárja az angyali Holdvilág.
Álmomat – édes, mint nektár! – vigyázza százezer virág,
S arcomra mosoly ül,
Szívem dobban belül,
Miként felolvad minden bordámra fagyasztott jégvirág.

A pillanat él s örök: halhatatlan istenruhájú,
Mióta megláttalak - álombéli szivárványhajú,
Azóta is zenél,
Azóta bennem él,
Azóta a dal, mit szíved sző: szabad, boldog dallamú.

Szeretlek, miként a szivárványt szereti az azúr ég;
Ahogy tiarája alatt a földgolyó száz színben ég,
S ragyog, mint drágakő:
Mert drága, drága Ő,
S róla – rólad álmodok; ágyam a végtelen nagy kékség,

A fenti óceán, hol a felhőfoltok a szigetek...
Veled, szivárványoddal, ott fent, érzem: újraszületek.
Legyen bár nap vagy éj,
Veled vagyok, ne félj:
E kék síkon körülölelnek csillagvirág-ligetek,

Ahogy estbe fordul nappal, s kigyúlnak az égi fények,
Szikrázón vörös tűzrózsában égnek az új remények;
Szeretlek, örökké,
Örökkön-örökké,
Átkarollak, gyengéden, s míg zúgnak ez éj-tünemények,

A Hold ütemben ketyegő órája kattan és megáll,
A ballagó vén idő időtlen szoborrá összeáll,
Miénk a pillanat:
A perc bezárt lakat,
S a madárszárnyú képzelet a horizonton túlra száll.

Álló idő - szíved enyém, s szívem tiéd: együtt dobog,
Álmodó fejünk felett kővé fagytak mind a korszakok.
Dobban. Dobban. Dobban.
A szív tűzzé robban,
S e csillag-tűzviharban benned-bennem: veled szárnyalok.

Drága szivárványhajú – szeretlek, túl álmokon s valón.
Elveszek csillogó szemtükrödben, csókodra szomjazón,
Ámde felébredek,
Fájó szívem remeg:
Vágyom az új álmot, midőn visszatér hozzád a hajóm.

2011. november 24.