Az óceán dala

Hol békés, csendes, mint hajnali mező,
Hol haragos, szilaj, mint vad hurrikán,
Hol néma és bús, mint kihalt temető,
Hol játékos, mint levél szelek szárnyán.

S most zokog, megtörten, a nagy folyadék,
Az óceán, siratja szép partjait,
Mert közéjük állt, mint szilárd, tömör ék,
S nem láthatják egymás csodás arcait.

Ám megdöbben, mikor látja, a két vég
Vidám, kacag, egy kicsit sem szomorú,
S csókot lehelnek vízen át társuknak!

Majd a nagy víz felett megnyílik az ég,
S rájön az óceán, mért nincs sehol bú:
Szerelmük csak legyint a távolságnak!

Utószó

Hol két igaz, szerető szív egymásra talál,
Nincs oly roppant óceán, ami közéjük áll!

2007. augusztus 14.