Az őrület töltényhüvelye

Minden a helyén van, ha mindennek megvan a helye.
Hogy hol hallottam ezt – rég volt – az emlék már megfakult;
De hangzata cseng, mint intő melódia eleje,
S a vége úgy szól majd: vége. Sosem, sosem szabadult.
Szabadulni vágyok, de nem tudok, égő gúzsba köt
Százezer fájó tűszúrásnyi emlék, és emlékkép.
Rozsda-felfalt cellarács, ólombéklyó, mi összeköt,
Szabadulni vágyok. Áruló árnyékom továbblép,
Magamra hagy, s én összekuporodok a sarokban;
Egyedül vagyok, fázok, reszketek, félek. Nincs helyem.
Kiúttalan lihegek az elpattanó burokban,
Íriszem üressé hal, majd felemelem a fejem,
S kezdetét veszi bennem az ámokfutás, a téboly,
Az átkos őrület, dementia, elmebaj, zavar,
Cikázik az agyam, akár felbosszantott hangyaboly,
Tombol koponyámban a zűrzavar, mint gyilkos vihar,
S Te ott állsz, bennem – nincs helyem -, kitartott ujjal, vádlón,
Minden a helyén van, ha mindennek megvan a helye,
És visszhangzó dallal koppan a kőkemény kőpadlón
Áldott őrületem kiürített töltényhüvelye.

2011. január 12.